Julian Laidig felvétele

Mélyen kigombolt citromsárga ing, feltűnő nyakláncok, belőtt frizura, popsztárhoz méltó csábos tekintet - így próbálja a most megjelent lemez borítója figyelmünket a fiatal kontratenorra, Max Emanuel Cencicre irányítani. Bár a CD-n Johann Adolph Hasse áriái hallhatók, tehát a 18. században valóban sokfelé játszott, az énekeseket a sztárság lehetőségével kecsegtető operák részletei, és a kor kasztrált énekeseinek népszerűsége valóban vetekedett a mai popsztárokat övező őrülettel, azért ezzel a képpel a kiadó egy kicsit túllőtt a célon. A lemez ugyanis olyan világba nyújt betekintést, egyébként kitűnő előadásban, amely egyelőre kívül esik a nagy koncerttermek és slágerlisták világán. A barokk és klasszika közötti, régebben „átmeneti" kornak, manapság inkább gáláns, vagy, ahogy Cencic is nevezi, rokokó időszaknak a zenéje semmihez sem hasonlítható. S nem hinném, hogy a klasszikus zenétől ódzkodó fiatalok a lemezborító miatt tévedésből megvennék a kiadványt, majd, ha már fizettek érte, beleszeretnének a 18. századi zenébe. Igaz, a régi zene mai sztárénekeseinek, Cecilia Bartolinak vagy Philippe Jarousskynak hatalmas rajongótábora van. Cencic pedig ezzel a kiadvánnyal végleg bizonyította: ő is méltó arra, hogy bevegyék az elit klubba.

A felvételen Johann Adolph Hasse (1699-1783) áriái szólalnak meg - többek között az Arminio, Il Siroe, Tito Vespasiano, L'Olimpiade című műveinek részletei - a korhű hangszereken játszó görög együttes, a George Petrou által irányított Armonia Atenea kíséretével. De helyet kapott itt a zeneszerző életművének egy még sokkal inkább homályban lévő szelete: a hangszeres kompozíciókat a G-dúr mandolinverseny képviseli Theodoros Kitsos szólójával. Hasse Németországban született, és Velencében fejezte be eléggé kalandos pályafutását, elsősorban operaszerzőként és tanárként ismerték és tisztelték, többek között olyan nagyságok, mint Mozart vagy Bach. Hasse az énekhangról szerzett fantasztikus tudását részben feleségétől, az Európa-szerte ismert mezzoszoprántól, Faustina Bordonitól nyerhette, akinek a kedvéért Johann Sebastian Bach a fiaival együtt Lipcséből átruccant a drezdai operaházba, hogy a férj operájának szereplőjeként láthassa.

A horvát származású, Ausztriában élő Cencic (Cenčić) előadását hallgatva már nem is az a kérdés merül fel bennünk, hogy vajon miért is lehetett akkora név a maga korában Hasse, hanem hogy miként felejthettük el, vagy miért csak most kezdik el újra felfedezni. Oratórium-, illetve operaáriáiban a barokk opera legszebb hagyományait, a szinte kötelező vihar- és álomjeleneteket köszönthetjük újra, persze egy egészen más köntösben. A lemez trackjei önálló egységekként hatnak, külön-külön világokat teremtenek, így hát nem csábítanak arra ezek az egyébként lenyűgöző fantáziával megírt és előadott zenék, hogy Hasse operáinak kacifántos történetében elmélyedjünk, a szereplők viszonyait megértsük. Viszont arra igen alkalmasak, hogy napokkal meghallgatásuk után is azon kapjuk magunkat: valamelyik fülbemászó dallamot dúdolgatjuk.

Az énekhang bravúros kezelése mellett a kifinomult hangszerelés, váratlan harmóniai fordulatok, szellemes ritmikai megoldások teszik egyedivé ezt a 14 rövid tételt. Persze a főszereplő a lemezen - akárcsak Hasse korában - az énekes. Nem csak zeneileg, hanem a felvételtechnika eszközeivel is arra törekedtek ebben az esetben, hogy az akusztikai reflektorfény egy másodpercre se vetüljön máshová, csakis az új sztárra, Max Emanuel Cencicre. Ennek következményeként a zenekar egyes hangszercsoportjai időnként beleolvadnak a nagy masszába, a belső szólamokat néha nehezen hallani. Pedig Cencic nem szorulna rá erre a támogatásra. Éneklése azt sugallja, hogy a világ legtermészetesebb dolga ez a fajta, néhány évtizede még csodaszámba menő hangképzés. Ráadásul kontratenor hangja a magas és a mély fekvésben egyaránt telt és erőteljes, ugyanakkor fürge és hajlékony, nem kellett volna tehát attól félni, hogy a mégoly lenyűgözően játszó fagottos vagy a bravúros hegedűszólam eltereli róla a figyelmet. }