Gradsach Zoltán - Herman Péter felvétele/Operaház

Varázsfuvola-szuperévadot élünk idén Budapesten: vezető zenei intézményeink egymás után három új produkcióval örvendeztették meg a darab honi szerelmeseit - a Zeneakadémia decemberi premierjét húsvét előtt egy héttel követte az Erkel Színház felújítása, mely vállaltan széles közönségrétegeket óhajt megszólítani. A kettő között pedig színre került egy kifejezetten gyermekeknek szánt átirat is, mely már címében is jelzi különállását az eredeti műalaktól.

Parázsfuvolácska - szól a legifjabbaknak készült változat címe, melyen ily módon aligha lehet számon kérni a mozarti mű összes jelentésrétegét, főképp hogy az előadás célja hangsúlyozottan a gyerekek számára leginkább érthető cselekményszálak kiemelése, ugyanakkor a nehezen befogadhatók ügyes kezű kimetszése volt. Emanuel Schikaneder librettójának ismeretében aligha meglepő, hogy ez elsősorban a „felnőtt" interpretációk kapcsán is legtöbbet vitatott szabadkőműves vonatkozásokat érinti: az előadás alkotói ezek eliminálásával egyfajta mesés szabadító operát hoztak létre. Aki nem ismeri az eredeti művet, szinte nem is veszi észre, hol vannak a dramaturgiai varrások, illesztések: a zenei anyag tekintetében néhány helyen feltűnőbb a beavatkozás, de a daljáték-műfaj miatt így is viszonylag kevés a döccenő - tekintettel az előadás célkitűzésére és -közönségére, ennyi még elfogadható kompromisszumnak tűnik. S hogy mennyire működőképes a maradék alapanyag? Attól függően, ki hogyan viszonyul Mozart remekéhez, nyilván másként élünk meg olyan hiányokat, mint például Pamina áriájának eltávolítása: az előadás alkotói, úgy tűnik, nem bíztak abban, hogy a fiatal közönség számára a szomorúság ilyen hű kifejezése egy percen túl is elviselhető. Sarastro E-dúr áriája is megrövidül a Parázsfuvolácskában, nyilván hasonló okokból: ezekben a számokban - trendi kifejezéssel élve - nemhogy a cselekmény, de még a zene sem „pörög". Annál inkább pörög az Éj királynőjének két áriájában - meg is marad mind a két virtuóz szám; egy ilyen karmesteri, rendezői és dramaturgi döntés esetében viszont nem ártott volna figyelembe venni, hogy rendelkezésre áll-e olyan énekesnő, aki megfelel a szerep kihívásainak (jelen esetben sajnos nem).

A zeneszámokhoz Lackfi János írt új, szellemes keretjátékot (az áriák és együttesek szövegei nagyrészt Harsányi Zsolt és Fischer Sándor jól ismert fordításában csendülnek fel, bár Ízisz és Ozirisz nevei feltűnően ki vannak iktatva - a dramaturgia alapos munkát végzett). Az új történet, nyilván nem függetlenül Toronykőy Attila rendezői koncepciójától, egy cirkusz porondján játszódik. Ez nem egészen újszerű ötlet (a 2000-es évek elején Salzburgban már színre került a darab ilyen keretben), viszont működőképes: nemcsak konkrét színpadi szituációkat old meg, de alapot ad az egész művet (és a jelen műalakot) átlengő játékosságnak, ráadásul a gyerekeket is szoktatja a „színház a színházban" típusú játékokhoz, vagyis fejleszti befogadókészségüket. Igaz, néhány gyakorlati vonatkozásban negatív következményekkel is jár: mivel a cirkuszporond kinyúlik egészen a lefedett zenekari árok fölé, a zenekar a színpad hátterében egy emelvényen foglal helyet - teljesítményükről így aztán nem lehet érdemi véleményt formálni, hiszen csak annyi hallatszik belőlük, mintha egy háború előtti 78-as fordulatszámú árialemez zenekari kíséretét hallgatnánk. Köteles Géza karmester (akinek vélhetően a zenei húzásokban is oroszlánrésze volt) így ezúttal elsősorban a közlekedési rendőr szerepét tölti be - tekintettel az átlagosnál jóval több mozgásra és a közreműködők szokatlan elhelyezkedésére, ez sem kis teljesítmény. Tényleges Varázsfuvola-interpretációját azonban csak más körülmények között, egy hagyományosabb előadási keretben lesz módunk értékelni, akárcsak a zenekari produkciót. Kiválóan érvényesül viszont az egyesített felnőtt- és gyermekkar, akik a porond szélén ülve nézőközönségként követik végig az előadást, és a megfelelő pillanatokban kommentálják is azt.

A színészvezetés, ha nem is katartikus, de jónak mondható: az egész produkció színpadilag megbízható, korrekt szakmai színvonalat tükröz - olyat, amilyet fájóan sokszor kellett nélkülöznünk az elmúlt évadok operaházi bemutatóinak és felújításainak során.

Cser Krisztiánhoz alkatilag közelebb áll a hagyományos Sarastro-kép, mint a diktátor-típus, így különösen szerencsés, hogy ebben a produkcióban inkább ezt kell hoznia. Meg is teszi, több mint meggyőzően. Mély, zengő basszusa fület gyönyörködtetően tölti be az Erkel Színház hatalmas terét és járja be a szólam extrém mélységeit. (Divatos rendezői fogásként Sarastrót ebben az előadásban is megteszik Pamina apjának - egyszer igazán elolvashatná már valaki az eredeti szövegkönyvet!)

Annyi fiatal pap és Monostatos után végre Taminóként is bizonyíthatott legérettebb Mozart-tenorunk, Megyesi Zoltán. Aligha kétséges, hogy eddig sem hangi kvalitásai miatt kerülte el a szerep, inkább alkati értelemben találhatták megfelelőbbnek a szerecsen karakterére; most viszont nagyszerűen sikerült kitalálni számára a szomorú bohóc figuráját, s így lehetőséget kapott rá, hogy mind inkább kiteljesedő, testesebbé váló hangján, és mind kifinomultabb énekkultúrája jóvoltából a Mozart-éneklés magasiskoláját mutathassa be.

Mint azt már korábban kénytelenek voltunk megállapítani, a két áriára szorítkozó Éj királynője-szerep ezúttal sajnos nem talált kielégítő megformálóra: Hertelendy Rita hangereje kicsi a tér betöltéséhez (pedig a zenekar a háta mögött van, aligha nyomhatja el), és a gyilkos koloratúrákat sem tudja technikailag megoldani.

Szemere Zita gyönyörű hanganyaggal és kulturált énektechnikával, átélt színészi megformálással nem önmagától meghatott, szentimentális Paminát alakít, hanem életteli, humort sem nélkülöző fiatal lányt. Kár, hogy a szerep másik arcát nem villanthatja fel áriájának húzása miatt. (Zárójelben: Szemere Zita kiváló Éj királynője volt a közelmúltban a Zeneakadémián - bármennyire is örülünk, hogy ilyen kiváló Paminát hallhattunk most tőle, azért jó Paminát könnyebb találni, mint jó Éj királynőjét.)

Gradsach Zoltán játékos kedvű Papageno, éppen annyira játssza túl a szerepet, amennyire azt a karakter és jelenlegi beállítása - a vidám bohóc - megkívánja. Hangja még nem teljesen érett, de rengeteget fejlődött azóta, hogy először hallhattam őt egy MoltOpera-koncerten 2012 februárjában.

Zavaros Eszter korrekt Papagenát hoz, de az előadás nem sok lehetőséget nyújt számára, hogy kiragyoghasson a mezőnyből. Dékán Jenő szerepének inkább félelmetes, mintsem komikus oldalára helyezi a hangsúlyt; éneklése több mint kielégítő. (A rendezői beállítás az újonnan hódító divat szerint finomkodó, azaz politikailag korrekt módon hallgat Monostatos szerecsen voltáról. Nem lenne célravezetőbb a maga bonyolultságában kezelni ezt a problémakört ahelyett, hogy hallgatunk róla?) Busa Tamás prózai szereplőként hihetően irányítja az eseményeket mint az előadás porondmestere, ily módon is hozzájárulva a megérdemelten nagy közönségsikerhez. }