II. Lajos bajor király 1867-ben - Joseph Albert felvétele

A fiatal, jóvágású és Wagnerre csodálattal tekintő II. Lajos és a kimerült, megkeseredett, elszegényedett komponista találkozása 1864. május 4-én nyilvánvalóan mindkettejüket mélyen felkavarta. Lajos néhány évvel azelőtt látta a Lohengrint, és nyomban azonosult a fényes fegyverzetű lovaggal. Mi több, Wagner prózai műveit is gondosan tanulmányozta, és nemcsak azt remélte, hogy anyagilag támogathatja a zeneszerzőt, míg az befejezi a Ringet, hanem azt is, hogy egy olyan színházat építhet neki, amelyben azt elő is lehet adni, hiszen a meglévők közül egyik sem volt alkalmas erre a célra. Lajos lelkesen fogadta Wagnernek azt az ötletét is, hogy alapítsanak mesteriskolát német muzsikusoknak, akik aztán eszményi előadásban tudnák megszólaltatni a német zeneirodalom remekműveit, vagyis nemcsak Wagneréit, hanem a múlt és a jövő komponistáéit is. Wagnert, az igényes és éles szemű emberismerőt lenyűgözték a fiatal király képességei, és nem utolsósorban az, hogy ilyen jól érti őt. A barátainak ezekben a napokban írott, ámulva hitetlenkedő leveleiben nemcsak arról lelkendezett, hogy anyagi gondjaitól megszabadult (azok valójában nem szűntek meg), hanem Lajosról áradozott: dicsérte intelligenciáját, vizionárius látásmódját és a nemes ügyek melletti elkötelezettségét, és ezzel most nem csupán önmagára és a műveire utalt. Mindketten eksztázisként élték meg azokat az időszakokat, amelyeket együtt töltöttek Münchenben és a király alpesi kastélyában (ekkor még csak ez az egy, örökölt kastélya volt).

Ez az idill persze nem tarthatott soká - és nemcsak azért, mert Wagner képtelen volt sokáig ülni egy csónakban anélkül, hogy fel ne borítsa, bár ez a jellemvonása most is egyértelműen kiütközött. A királyi kegyencek hagyományos sorsára jutott: pillanatok alatt az udvaroncok és miniszterek féltékenységének és intrikáinak középpontjába került, és minden lépését követték - épp akkor, amikor mindenre szüksége volt, csak erre nem, hiszen szenvedélyes, de titkos kapcsolat fűzte Cosimához. Aligha több puszta véletlennél, hogy a két esemény között - amikor Wagner és Cosima hűséget esküdött egymásnak, illetve amikor a komponista a bajor király pártfogoltja lett - nagyon kevés idő telt el, mégis megdöbbentő, hogy Wagner életének két leggyümölcsözőbb és sok tekintetben legintenzívebb kapcsolata mindössze néhány hónapnyi eltéréssel kezdődött. Nem kétséges, hogy bármilyen nagy volt is a korkülönbség Lajos és Wagner között, igazi barátság fűzte össze őket, amely nemcsak kölcsönös csodálaton és hálán, hanem kölcsönös lekötelezettségen is alapult - mert Wagner nélkül Lajos talán nem érezhette volna azt a küldetéstudatot, amire nagyon is szüksége volt.

Wagner és Lajos első nagy terve a Trisztán bemutatása volt, amelyet a müncheni Nemzeti Színházban akartak megvalósítani. Hans von Bülow már betanította a két címszerepet egy tehetséges fiatal házaspárnak, Ludwig és Malvina Schnorr von Carolsfeldnek, úgyhogy természetesen őt hívták Münchenbe, hogy Wagnerrel együtt előkészítse a bemutatót. Hamarosan elkezdtek terjedni a pletykák Wagner és Cosima kapcsolatáról; a helyi lapokban karikatúrák jelentek meg, amelyek Bülow-t Marke királyként, a felszarvazott férjként ábrázolták. Figyelemre méltó, hogy ennek ellenére milyen sokáig tartották magukat. Wagner és Cosima testi kapcsolata 1864 júniusában kezdődött, egy hónappal az után, hogy Wagnert Münchenbe rendelték; első gyermekük, Isolde 1865 áprilisában született. Bülow meg volt győződve róla, hogy felesége sosem csalná meg, így bizonyosra vette, hogy a gyermek a sajátja. Pontosan két hónappal és sok-sok intrikával ezután számos zenei szaktekintély és persze Lajos jelenlétében színre került a Trisztán. A királyt pontosan annyira nyűgözte le a mű, ahogy várta. Mindössze négy előadás után azonban a huszonnyolc esztendős címszereplő lázas betegségben meghalt, s vele Wagner elveszítette az egyetlen énekest, akit valaha is teljesen kielégítőnek talált. Ráadásul a feltűnő luxus, amelyben München kellős közepén élt, a bajor politikára vonatkozó tanácsok, amelyekkel szüntelenül bombázta a királyt, és a müncheni lapokban a legkülönbözőbb témákról közölt írásai olyan sok ellenséget szereztek neki, hogy Lajos 1865 decemberében, mindössze másfél évvel az után, hogy Münchenbe hívta, miniszterei kívánságának engedve kénytelen volt elküldeni Wagnert a városból. A zeneszerző Luzernbe költözött, ahová Cosima is követte mint állítólagos titkára és másolója. Ekkor még mindketten azzal áltatták a királyt, hogy nincs közöttük szexuális kapcsolat, sőt e tárgyban még olvasói leveleket is küldtek a lapoknak. Lajos igen szigorú nézeteket vallott a házastársi hűségről, és szörnyű csapásként élte meg, amikor végül kiderült számára az igazság - amit Bülow ekkor már egy ideje tudott. Wagner zenéje azonban újra meg újra a zeneszerző pártjára állította az uralkodót - olyannyira, hogy 1868 júniusában ragaszkodott hozzá, hogy Wagner a királyi páholyból nézze a Mesterdalnokok premierjét, amely a zeneszerző addigi életének messze a legnagyobb diadala volt. Közérthető darab volt, amely a szorgalmas munka és a közösségi élet ősi germán hagyományát magasztalja, miközben egy ihletett, mesterkéletlen fiatal hősre összpontosít, aki legyőzi a vaskalapos pedantériát s elnyeri a hősnő kezét. Mély mondanivalójával széles körben vált népszerűvé egy olyan országban, amely éppen az önmeghatározás korszakát élte, és a sok évszázados elaprózottság után végre az egységes nemzetté válás útjára lépett.

Wagner ezután ismét elhagyta Münchent, s ekkor következtek életének legbékésebb és csaknem teljesen boldog évei: négy évig élt a Luzerni-tóra néző Tribschenben egy bérelt villában, ahol folytatta a Siegfriedet, és megkomponálta a Ring utolsó darabjának, Az istenek alkonyának nagy részét. Cosima itt szülte meg második lányukat, Evát, majd 1869-ben óriási örömükre egy fiút, akit óhatatlanul Siegfriednek kereszteltek. Miközben Cosima vajúdott, egy fiatal látogatót láttak vendégül a villában. Friedrich Nietzschét, a huszonnégy esztendős klasszika-filológust és már ekkor fanatikus Wagner-rajongót az előző év novemberében mutatták be a zeneszerzőnek; a fiatalembert lenyűgözte Wagner energiája, szellemessége, utánzóképessége és egyetemes zsenije. Ő is nagy hatást tett Wagnerre, s így amikor Bázelben professzori kinevezést kapott, gyakori vendég lett Wagneréknél, akik mindig szívélyesen fogadták; Wagner ki is jelentette Cosimának, hogy az asszony után Nietzschét érzi magához legközelebb. Huszonhárom jó hangulatú látogatás következett, melyek közül talán 1870 karácsonyán esett a legemlékezetesebb. Wagner titokban írt egy kamarazenekari művet a Ring témáinak felhasználásával, s ennek első, majd több további előadására a tribscheni villa lépcsőin, Nietzsche ámuló tekintete előtt került sor. Cosimát ezen a reggelen a Siegfried-idill hangjai ébresztették, és érthető, hogy azt hitte, álmodik. Wagner élete egyébként is bővelkedik hihetetlennek tetsző epizódokban. A csaknem mindig szívesen látott Nietzsche csak egy volt a sok látogató közül, akik megfordultak Tribschenben - Cosima és Wagner is igen kedvelték a társaságot. Ám mindezek mögött állandóan ott volt a Ring befejezésének külső és belső nyomása. Wagnernek nemcsak elképesztő mennyiségű zenét kellett még megkomponálnia, de - ami még nagyobb kihívást jelentett - ekkor már sok tekintetben más ember és sokkalta kifinomultabb muzsikus volt, mint amikor A Rajna kincsét és A walkürt írta, mégis fenn kellett tartania egyfajta folyamatosságot a tetralógia textúrájában. Gyakran panaszkodott, hogy azok a karakterek és helyzetek, akik és amelyek olyan sokat jelentettek neki húsz esztendővel azelőtt, most már hidegen hagyják, csakhogy időközben túlságosan előrehaladt a munkában ahhoz, hogy félbehagyja, bár Cosima időnként tartott tőle, hogy ezt fogja tenni.

1869 elején, nem sokkal azután, hogy Tribschenbe költöztek és Cosima immár nyíltan Wagner szeretője volt, az asszony naplóírásba fogott, hogy a gyerekek később megtudják, milyenek is voltak ezek az évek. Úgyszólván kihagyás nélkül dokumentálta napjaikat egészen Wagner halálának előestéjéig. A gigantikus méretű és bizalmas részletekkel szolgáló napló lenyűgöző olvasmány. Látjuk Wagnert, ahogyan dolgozik és muzsikál, miközben szüntelen testi panaszok kínozzák és akadályozzák, de élvezi a családi környezetet, és némi kellemes anarchiát lop a humortalan Cosima szigorú tekintetétől irányított mindennapokba. A kötetek - minden bizonnyal akaratlanul - egyedülálló közelképet festenek egy bonyolult lelkületű, erős személyiségű és bűntudattól neurotikus asszonyról; Cosima mélységesen kontrolláló karakter volt, aki - amennyire csak tudta - irányította Wagner életét. Tolsztoj ostoba kezdőmondata az Anna Kareninában, miszerint a boldog családok mind hasonlítanak egymáshoz, ebben az esetben határozott cáfolatra lel, ha egyáltalán szükséges cáfolni a kijelentést. Senki sem állíthatná, hogy ez a házasság nem volt boldog, s aligha elképzelhető, hogy a már gyengülő Wagner más körülmények között meg tudta volna alkotni mindazt, amit megalkotott, ugyanakkor kapcsolatuk csaknem minden tekintetben elég különös és sok szempontból hátborzongató volt. Cosima ugyanis, aki folyton arról ír, hogy ő mennyire megvetendő és milyen méltatlan arra, hogy bálványozza azt az embert, aki a sors szeszélye folytán az útjába került (és így tovább), egyúttal igazi manipulátor volt, aki Jagónak is taníthatott volna egyet-mást. Nyilvánvalóan súlyos önvád nyomasztotta, amiért elhagyta Bülow-t - de megértette, hogy így kellett tennie. Vele nem tudtak egymásnak örömöt szerezni, míg Wagner és ő annál inkább. De az örömön túl - amelyben Wagnernek kevés része volt életében - legalább annyira fontos volt a támogatás minden elképzelhető formája. Néhány ritka esetben Wagner még operáinak tartalmát - drámai tartalmát - is megbeszélte vele. Cosimának köszönhető, hogy a Mesterdalnokok és Az istenek alkonya számos sarkalatos szempontból úgy végződik, ahogyan ma ismerjük. Mindez azonban nem volt elég, hogy megnyugtassa hiperaktív lelkiismeretét, s nehéz ellenállni a benyomásnak, hogy valójában szinte kéjelgett ebben a szituációban. Wagner hozzáállása természetesen sokkal robusztusabb és nyilvánvalóan sokkal egészségesebb volt. Nagyon kedvelte Bülow-t, és hálás volt neki mindazért, amit érte tett, főképp legújabb művei kiváló dirigálásáért, ám éppen eléggé értette Cosimát ahhoz, hogy tudja: az asszonynak sokkal hatalmasabb figurára van szüksége, mint Hans - és ha úgy gondolta, hogy ez csak ő lehet, arra megvolt minden alapja.

Cosima és Richard Wagner Bécsben, 1872-ben - Fritz Luckhard felvétele

Wagner egoizmusáról persze már rengeteget írtak, s gyakran - sőt, talán általában - őt tekintik az énközpontúság párját ritkító szörnyetegének. Sokan úgy tartják, nemcsak élete és személyisége, hanem művei is egyetlen középpont köré épülnek: Wagner köré. Itt csak annyit mondanék, hogy ha kevésbé lett volna énközpontú, nem lett volna képes létrehozni ezt az életművet. Az efféle állítást persze lehetetlen maradéktalanul bizonyítani, de látni kell, hogy az operaírás az ő számára csak része volt a maga kiszabta feladatnak - műveinek színpadra állítása csaknem ugyanolyan fontos volt neki, mint hogy megírja őket. Ő legalábbis így érezte, s kőszívűnek kell lenni ahhoz, hogy Cosima naplóit olvasva, és látva, hogy ő és Wagner hogyan dolgozott éveken át a Ring és a Parsifal színrevitelén, ne találjuk meghatónak és lenyűgözőnek azt a végtelen mennyiségű utazást, meghallgatást, kapcsolatépítést és a szervezésnek ezernyi módját, amelyre a házaspár vállalkozott. Gondoljunk bármelyik művészeti intézményre, akár csak egy helyi jelentőségűre is, hogy hány ügyintézőre és menedzserre van szüksége - és hányat alkalmaz is - efféle feladatok ellátására. És akkor gondoljunk az első Bayreuthi Ünnepi Játékokra, hogy mekkora munkát jelentett ennyi énekes és muzsikus, ekkora színpadi személyzet stb. kiválasztása, irányítása és elszállásolása, és tegyük fel a kérdést: ugyan ki vállalta mindezt magára? Nos: Richard és Cosima Wagner. Természetesen voltak segítőik, de alapjában véve szinte semmit sem tudtak másra bízni, miközben Wagner ekkor már, túl a hatvanon, megfáradt ember volt, akinél hamarosan végzetes szívbetegséget diagnosztizáltak. Abban pedig nincs semmi szokatlan, hogy nagyon magas igényeket támasztott munkatársaival szemben, ha azok hajlandók voltak együttműködni vele.

Bonyolítja a képet (bár szerintem ez sem szól Wagner ellen), személyiségének főúri vonása - ami azonban nem uralkodott el az összes többi fölött, mint például Cosimánál. Idősebb korában úgy öltözött és viselkedett, mint a megtestesült Német Mester, egészen a híres sapkáig és a finom ruhákig, amelyek szerinte a legkülönbözőbb német művészek nagy hagyományába emelték őt. Számtalanszor felemlegették, hogy szerette az olykor egészen fantasztikus kidolgozottságú selyem és szatén öltözékeket. Ennek egyik oka az volt, hogy egész életében orbánctól szenvedett, és a bőre egyszerűen nem viselte el a durvább, irritáló textíliákat. Komponálás közben pedig őrjítőnek találta, ha kemény kontúrok veszik körül, ezért dolgozószobájának berendezésében lágyabb textúrájú anyagok domináltak, hogy ne akadályozzák az összpontosításban. Egyre jobban megkedvelte az erős parfümöket, annál is inkább, mert sokat tubákozott, ami Cosima szerint rontott a szaglásán. Az efféle kedvtelések, vagy ha úgy tetszik, kényeskedések, még ha kicsit furcsák is, teljesen ártalmatlanok. Ám Wagnert számtalan alkalommal kifigurázták miattuk, sőt még transzvesztita hajlamokat is tulajdonítottak neki azzal a céllal, hogy sötét, perverz alaknak állítsák be őt - majd természetesen a zenéjét is lealacsonyítsák. Hosszú évek alatt kialakult az a szokása is, hogy minden lehető és lehetetlen témáról véleményt nyilvánított, mintha jogosult lenne rá, miközben persze sok esetben nem volt. Ez a vonása is lehet visszatetsző, de nem szokatlan. Egy-két nézete különösen sok és erős reakciót váltott ki. Könnyen csatlakozott divathóbortokhoz, örökké valamilyen „kúra" mellett kardoskodott, amelyek egyébként a németek körében máig népszerűbbek, mint más nemzeteknél. Az 1840-es évek végén olyan vízkúrát vett, ami egy kevésbé robusztus ember esetében könnyen végzetes lehetett volna, és egy barátját, akit ő beszélt rá ugyanerre, csaknem meg is ölt. Dühödt antivegetáriánus volt és kegyetlenül kigúnyolta Nietzschét a vegetarianizmusáért - hogy aztán élete későbbi szakaszában maga is behódoljon, amikor határozottan állást foglalt az embereknek az állatok iránti felelőssége mellett, és egy gyilkos pamfletben támadta az élveboncolást. Ám a legförtelmesebb ékesszólással, a leggyakrabban és a leghosszabban a zsidókról nyilvánult meg. Nem egészen világos, mikor kezdte utálni őket és miért ilyen hevesen, valamint hogy nézeteit miért hangoztatta még akkor is, amikor ezzel saját magának is ártott. Ez megdöbbentheti azokat, akik semmit sem tudnak Wagnerről - életének és művészetének ez az az aspektusa, amelynek a „Wagner-specialisták" messze a legtöbb figyelmet szentelik. Mégpedig azért, mert úgy látják, Wagner zsidógyűlölete életművének minden zegét-zugát áthatja, beleértve az operáit is, de az érett műveket feltétlenül. Mi több, azt állítják, hogy azokat nem is lehet másképp megérteni, mint antiszemitizmusuk szemszögéből. Magam abszurdnak tartom ezt az álláspontot. }

Rácz Judit fordítása