Olga Peretyatko és Juan Diego Flórez

Rossini: 
Matilde di Shabran

Rossini Opera Festival 
- Pesaro DECCA, 2013

Pacini, Paganini, Hegel - ha feltennénk a kérdést, vajon melyik Rossini-opera kapcsán emlegethető egymás mellett e három név, úgy a cikkben lineárisan haladó olvasó könnyen rávághatná a helyes választ: az 1821-esMatilde (di) Shabran címét. S valóban, a Róma számára komponált mű, Rossini utolsó opera semiseriája oly nagy hajszában készült, hogy a 29 esztendős komponistának nem csupán saját addigi alkotásait kellett megrabolnia (mely metódus máskor sem volt idegen Pesaro hattyújától), hanem a véghajrában még a titkon kollegiális szívességre felkért Giovanni Pacininek is be kellett szállnia a zeneszerzésbe három szám erejéig. Pacini tehát a komponálásba, míg Paganini az ősbemutató zenei irányításának feladatába ugrott be, s állítólag még egy kürtszólót is ő teljesített a legelső előadás során. Ez az 1821. február 24-i este meglehetősen viharosan zajlott a Teatro Apollóban és a színház környékén, s a Matilde cím alatt meghirdetett, majd először még Matilde Shabranként bemutatott opera színpadi pályafutása utóbb sem bizonyult zökkenőmentesnek. Az elégedetlen megrendelő például ki sem igen akarta fizetni a valóban csak hozzávetőlegesen elkészült operát, amelyet azután maga Rossini a nápolyi bemutatóra (melyet még ugyanaz év decemberében tartottak) erőteljesen át- és egyszersmind kidolgozott, megszabadítva művét az idegen kéz és az önkölcsönzés jegyeitől. Így indult azután világgá a Matilde di Shabran [o sia Bellezza, e Cuor di ferro], s 1822 tavaszán már a bécsi Kärntnertortheater Rossini-fesztiválján szerepelt az opera: előbb túlontúl hosszúnak bizonyulva, azután sikerrel megrövidítve. Ugyanitt látta az opera előadását két évvel később a nagy Hegel is, aki utóbb lelkesen számolt be nejének az olasz énekesek produkciójáról: „Rossini zenéje [...] itáliai torkoknak való, ahogyan a selyem és a bársony is az elegáns fiatalasszonyoknak készül, a strasbourgi pástétom pedig az ínyenceknek. Ezt a zenét úgy kell énekelni, ahogyan az olaszok éneklik, s akkor semmilyen muzsika nem tehet túl rajta."

Bár a Mathilde di Shabran Londonig, sőt New Yorkig is eljutott az elkövetkező években, utóbb tartósan eltűnt a repertoárról s nyilvánvalóan ma is erős túlzás lenne a jól ismert Rossini-operák sorában említeni. Hogy mégis változóban, azaz emelkedőben találhatjuk a Mathilde (nápolyi változatának) ismertségét és egyszersmind ázsióját, azt részint a pesarói Rossini Operafesztiválnak, részint Juan Diego Flóreznek köszönheti az operakedvelők nemzetközi testvérisége. A perui tenor ugyanis 1996-ban ennek az operának a férfi főszerepével robbant be az operavilágba és -piacra, Pesaróban a beteg Bruce Ford helyére beugorva. Ugyanitt azután 2004-ben és 2012-ben is újra énekelte Corradino szólamát (az utóbbit rögzíti a Decca által kiadott két DVD-lemez, írásunk oka, ürügye és tárgya), de még Londonba is elvitte e kedves és nehéz szerepét.

„Én nem értem, hogyan kereshet ki egy hősszerelmes ilyen trotli-szerepet magának. Ez már valóságos mazochizmus." Molnár Ferencnél (Játék a kastélyban) mondják ezt a nevetséges szerepbe kényszerülő Almády művész úrról, s első pillantásra hasonlónak tűnhet a helyzet a diadalmas Flórez és Corradino viszonylatában is. Merthogy ez a Corradino furcsa egy szerzet („pazzo, pazzissimo, stravagantissimo"): a fegyverekbe szerelmes őrült spanyol, erőszakos és kegyetlen, s hozzá tüntetően nőgyűlölő. Mellékneve épp ezért „Cuor di ferro", ami magyarul szó szerint vasszívet, idiomatikusan fordítva kőszívet, míg a kor magyar operalibrettóinak szellemében magyarítva érckeblet jelenthet. Csakhogy ez az érckeblű Corradino jószerint a címszereplő Matilde első hódító gesztusának bedől, s hamarabb válik véresszájú nőgyűlölőből a szép hölgy kutyuskájává, mint Ripafratta lovag Goldoninál. S ehhez valóban elegendő a szép Matilde maga-illegetése, hiszen az öntudatos fehérszemély már előre megfogalmazza, mily kevés is kell Corradino megjuházásához: „Io son donna, e tanto basta".

Ezt a Corradinót alakítja tehát immár többedszer is nagy kedvvel Flórez: bőszen komikus grimaszok sorával, egészséges öniróniával - és változatlanul pompás hangon. Az 1996-os előadás videofelvételével összehasonlítva e 2012 augusztusában rögzített felvételt egészen imponálónak bizonyul a tenor hangjának strapabírása, csorbítatlan fénye és virtuóz fürgesége, mely erényekhez most az akkorinál jóval oldottabb színpadi jelenlét örvendetes ténye és a szólamformálás még érzékletesebb eleganciája és maszkulinitása is odasorolható. Mario Martone rendezői operaszínházzal nem próbálkozó, ám mindvégig kellemesen szabványos vígoperai rendezésében remek csapat sürög Flórez világsztári szereplése körül. Mindenekelőtt a címszereplő Olga Peretyatko, aki nem csupán szépséges (valósággal netrebkoi léptékben), de könnyedség és stílusismeret dolgában egyenrangú partnere a tenornak. Szopránja a szerep kokett pillanataiban is melegséget sugároz, a magasságai bombabiztosak és a koloratúratechnikája is haladó szinten jár. (Idén már a Met vendégeli majd A puritánok Elvirájaként.) Mellette a nadrágszerepében szakállviseletre kényszerített másik orosz énekesnő, Anna Goryachova érdemel feltétlenül külön is említést. Az inkább lendületes együttesekben bővelkedő opera legszebb áriája, Edoardo II. felvonásbeli kavatinája („Ah! perché, perché la morte..." - ennek zenekari kíséretében jutott szerephez egykor Paganini kürtszólója) a fiatal mezzoszoprán megdicsőülését hozza. Énekszavát hallva semmi csodálnivalót nem találhatunk abban, hogy a következő esztendőben, 2013 nyarán már Isabella szerepében (Olasz nő Algírban) látta és hallotta, majd ünnepelte őt Pesaro fesztiválközönsége. }