Maurice Lenhard és Megyesi Zoltán

Zenei értelemben is önálló identitású, egyedi karakterjegyekkel felöltöztetett figurákat színpadra varázsolni - ez minden operaszerző ambíciója. Ám van itt egy bökkenő: a muzsika szerzője egyben komponista is, aki nem óhajt, és nem is tud kilépni sem a saját stílus börtönéből, sem az egységes hanguniverzumot teremtő demiurgosz szerepköréből. A maga nyelvén beszélteti, énekelteti hőseit, így a mű keretei között még a legeltérőbb egyéniségek is óhatatlanul egymáshoz csiszolódnak. Szerzője válogatja, hogy mennyire. A karakterteremtés fontosságát mindig is hangsúlyozó operakomponista, Eötvös Péter ezért felvetette: mi lenne, ha kiiktatnánk a saját stílust, ha szabadságra küldenénk a demiurgoszt: írassunk operát több szerzővel! Pontosabban, minden operaszerep mellé rendeljünk más-más szerzőt.

Az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány műhelymunkát (workshop) hirdetett, melyen végül kiválasztották a karakterfelelősöket. A drámai alapanyag a 2013-ban elhunyt lengyel drámaíró, Sławomir Mrożek abszurd egyfelvonásosa, A nyílt tengeren lett. A szerző egyik fordítója, Gömöri György szerint a darab „hátborzongatóan mulattató, választékos kannibálburleszk", az Eötvös Alapítványnak pedig azért tetszett meg a dráma, mert az a „modern kor jelenségeit (az elidegenedés, a hatalommal való visszaélés, a konformitás és a szabadság határainak kérdését) egyetlen groteszk élethelyzetben sűríti össze". És tegyük hozzá azt is, hogy legalább ennyire fontos lehetett, hogy a drámában nem személyek, hanem elvont karakterek, a Kicsi, a Középső és a Kövér kap szerepet, azaz a mindenkori Kicsik, Középsők és Kövérek. A demokráciaparadoxonra épülő drámai alaphelyzet szerint három, tengeren hánykolódó hajótörött kétharmados többséggel arról dönt, hogy a túlélés reményében kit egyenek meg. Az „egy opera keres három szerzőt" projektre 23 országból 51 komponista jelentkezett, a műhelymunkában végül 37 alkotó vett részt. Közülük került kiválasztásra hat komponista, így Mrożek operai adaptációját végül két változatban is megtekinthettük. (Nem tudom, hogy a szervezők gondoltak-e rá, de a Pirandello-asszociáció ezáltal helyre is került: Hat szerep szerzőket keresett - és talált.)

Az elkészült két darab színpadi megvalósításáról Almási-Tóth András gondoskodott, aki rendezői elképzeléseit már a műhelymunka során megosztotta a szerzőkkel. Az eredeti szituáción (és így az angol nyelvre fordított szövegkönyvön is) egy picit csavarva a három karaktert egy valóságshow kulisszái közé helyezte. Érzésem szerint e csavar semmit sem tett hozzá az eredetihez, Almási-Tóth pedig az előadás előtt úgy fogalmazott, hogy az elkészült zenei anyagok a rendezői koncepciónál ezúttal is erősebb rendezőelvnek bizonyultak: a zene révén teremtett karakterek a maguk önálló útját kezdték el járni.

Az Out at S.E.A. - Nyílt tengeren - Someone Eats All kamaraopera első változatának szerzői: a magyar Balogh Máté Gergely (Kicsi), a szingapúri Diana Soh (Középső) és a svájci-osztrák Christian Flury (Kövér). Az ugyanarra a librettóra írt második változatot a grúz Koka Nikoladze (Kicsi), a magyar Gryllus Samu (Középső) és a moldovai Mariana Ungureanu (Kövér) készítette el. Minden karakterhez egy hangszer társult, a Kicsihez a brácsa (Bársony Péter), a Középsőhöz a cselló (Rohmann Ditta), a Kövérhez a klarinét/basszusklarinét (Horia Dumitrache). Az énekeseket - Maurice Lenhard (bariton, a Kicsi), Vörös Szilvia (mezzo, a Középső), Megyesi Zoltán (tenor, a Kövér) - és a hangszeresek trióját a tajvani Lin Liao vezényelte.

Az összkép meglepő volt. Az első változat kifejezetten egységesnek tűnt, a történet egybehangzóan bontakozott ki - a közönség egyik részének ez a verzió tetszett jobban. A másodikban a három figura valóban három zenei világot képviselt, a történetvezetés hullámvasútszerűen vett éles kanyarokat, magam pedig úgy éreztem, hogy ez a sikeresebb, ez a pergőbb változat. A zenei minőség mindkét esetben viszonylagossá, tulajdonképpen érdektelenné is vált. Különös tapasztalat...

A mozaikszerűen összeállított hangfolyam illesztéseit - ha szükséges volt - Eötvös Péter és Horváth Balázs dolgozta ki. Nem tudom, hogy e munka mekkora beavatkozással járt, csak gyanítom, hogy kevéssel. Egyébként maga az előadás is szorosabbra forrasztotta, nagyobb ívek alá rendezte az apró elemeket, például az egyes mozaikkockák közötti váltások nem mindig jelentettek tempó- és karakterváltást.

Balogh Máté Gergely zenéje a Kicsit egy eleve vesztes, áldozatszerepre szánt figurának láttatja. Ezen érzet kialakulásában döntő szerepe lehetett az énekszólamot átszövő, a drámai folyamat bármelyik pillanatában felbukkanó néhány motívumnak: a Kicsi - és egyben a darab - legelső megszólalása („I am hungry") és a kvázi-önkéntes áldozat felvállalásának jellegzetes témafeje („I am ready", illetve „My friends are hungry") lényegében azonos. Hasonló - az eleve elrendeltség érzetét keltő - benyomásokat szerezhettünk a Kicsi gregoriánszerű „búcsúáriájából" („Freedom means nothing at all") is, és mindezek után akár tipikusnak is tarthatjuk, hogy ellenkezését („No, no, not me!") következetesen, egy fátyolos falzetthangon (gisz) szólaltatja meg.

A közép-európai történelmi tapasztalat lenyomatának is tűnhet a Balogh Máté Gergely által teremtett karakter. Azt hiszem, hogy a grúz Koka Nikoladze (hegedűművész és zeneszerző) is sokat meríthetett a történelmi tapasztalatból, az általa megformált Kicsi egy komplett túlélési stratégiát jelenített meg: ostobának tettette magát és társai agyára ment. Mindezt rendkívül szórakoztatóan, a mássalhangzókat is akkurátusan és mulatságosan megénekeltetve, hangulatos brácsafiguráktól körbevéve. Az már más lapra tartozik, hogy Švejk kaukázusi rokonának miért nem jön be ez a stratégia. A darabból nem derül ki, hogy mitől törik meg, ha egyáltalán megtörik. A német énekes, Maurice Lenhard mindkét szereptípusban igen meggyőző volt, a három énekes közül ő tette rám a legkedvezőbb benyomást.

A Középső alakjában Diana Soh a szürke tömeg reprezentánsát vette és vetette észre. A Nyílt tengeren nem titkoltan egy demokrácia-farce, melyben a szereplők a demokráciában és a szabad választásokban való feltétel nélküli hittől eljutnak a demokráciatagadásig, s utóbbiban nincs is közöttük vita: „A demokrácia idejétmúlt" (Kicsi), „Hagyjunk fel a demokráciával" (Középső), „Nem működik" (Kövér). A tömegdemokráciákban a (zeneileg, drámailag megfoghatatlan, amorf) szürke középzóna szava a döntő, s e megfoghatatlanság Diana Soh hangjait is jellemezte. Vörös Szilviát sajnáltam, mert igencsak beleszürkült ebbe a szerepbe. Fellélegzésként élhette meg, hogy Gryllus Samu (egyedüliként elfogadva a rendezői koncepciót) egy műkörmös libára, egy alfahím oldalán csacsogó celebnőre - e típus igen sikeresen adaptálódik a kiszavazós demokrácia szabályaihoz - „vette a figurát", Vörös Szilvia pedig hozta. Gryllus a szerepkörhöz rendelt cselló helyett szívesebben élt a klarinét adta lehetőségekkel és összességében igen hatásos, színházi értelemben működőképes szólamokat alakított ki.

A Kövér alakjában Christian Flury egy ügyesen manipuláló, a hatalomtechnikákban tájékozott és intelligens figurát mutatott, aki meggyőzően leplezi egyéni ambícióit. Ez a Kövér valamelyik elit egyetemen végzett, kiváló eredménnyel. Ha kell, tud kenetteljesen fogalmazni, szuggesztív rábeszélő; s ha kell, háttérbe vonul. Modora ugyanolyan vasalt, mint márkás inge. Kiszámítható.

Ezzel szemben a Moldovai Köztársaságból származó Mariana Ungureanu kiszámíthatatlan, tanulatlan és ostoba, lehetelten alakot mintázott a Kövérből. Itt, Európa keleti szegleteiben közelről is láttuk e figurát, akiről mindig is azt gondoltuk, hogy csak bizonyos történelmi helyzetekben, s csak bizonyos országokban futhat be politikai karriert. A színpadi hatás - gyanítom - a szerzői szándéktól függetlenül alakult így, a gyakran öncélúnak és kimódoltnak ható zeneszerzői megoldások (valóságos eszközarzenált vonultatott fel a komponista) ebben a közegben színházi funkcióra tettek szert, ám maga a közeg Ungureanu kreativitásától függetlenül jött létre. Íme, egy példa a különös tapasztalatra...

Megyesi Zoltán igazából sem Flury figurájában, sem Ungureanu zenéjében nem találta fel magát, de erről a legkevésbé ő tehetett.

A műsorfüzetben olvasom, hogy az Out At Sea idén több európai városban (Milánóban, Párizsban, Brüsszelben és a lettországi Mazsalacában) is színre kerül, kíváncsian várom az ottani tapasztalatokról szóló beszámolókat. Budapest Music Center, december 19.

Vörös Szilvia, Maurice Leinhard és Megyesi Zoltán - Felvégi Andrea felvételei