Sosztakovics

Az orr

Metropolitan Opera, New York

2013. október 26.

Rendőrfelügyelő     Andrej Popov

Az orr                   Alexander Lewis

Kovaljov                Paulo Szot

Karmester              Pavel Szmelkov

Díszlet                    William Kentridge
Sabine Theunissen

Jelmez                    Greta Goiris

Videó                     Catherine Meyburgh

Világítás                 Urs Schönebaum

Rendező                 William Kentridge

Sosztakovics első operáját alighanem hiú remény magyar színpadra képzelni, sőt megállapítható, hogy még így, az Óperencián túlról átsugárzott mozi élményként - mások művészi befektetését viszonylag olcsón lefölözve - sem érte el a kritikai küszöböt. A Müpa Fesztivál Színház azonban aránylag megtelt Az orr Metropolitan-közvetítésére, és a nézők kevés kivétellel végig kitartottak mellette, hogy a múlt század ötvenes éveinek népszerű jelszavát idézzem a béke ügyének elkötelezettjeiről.

A politikai szlogen citálása talán nem egészen stílustalan, mivel az előadás az idézőjeles plakátművészeti kollázs pregnáns példája, és maga az opera is keletkezési idejének szovjet társadalmi turbulenciáit tükrözi.

A mű: bájos avantgárd. A szerző huszonegy éves, amikor komponálja. Az 1930-as sikeres bemutatót deklarációban ítéli el a Proletár Zenészek Szövetsége, a darabot csaknem másfél tucat előadás után betiltják, Sosztakovicsot nemsokára formalistának bélyegzik, de halála előtt egy évvel, 1974-ben még megéri a feltámadását. A fiatalos pimaszériával tüntető opera tökéletesen közvetíti Gogol egy évszázaddal korábbi elbeszélésének Kafkát és az abszurdokat megelőlegező szellemét. A librettó hűségesen követi az eredeti szüzsét, az orrának elvesztésére ébredő Kovaljov törvényszéki ülnök kálváriáját, amint a borbélyánál, a rendőrségen és Pétervár utcáin lohol emberméretűvé és valóságos államtanácsossá vált, hintón pöffeszkedő testrésze után, míg nagy nehezen visszakapva, és egy ideig hiába küszködve a visszaragasztásával, egy reggel - ugyanolyan megmagyarázhatatlanul, ahogy eltűnt - újra a szokott helyén találja.

A képtelenség a képtelen - kisszerű, stupid, deformált, bürokratikus, szervilis - világ mása. A kálvária és a káosz a minden megtörténhet társadalmának metaforája, amely 1930-ban éppúgy érvényes volt, mint 1836-ban. A kaotikus hajsza kínálja a tizenhat képből álló, szűken kétórás, egybekomponált opera groteszk zenei matériáját, a hagyományos(an kiforgatott) formák, folklorisztikus elemek és atonális expresszív effektek szellemes elegyét. Van benne pompásan bizarr galopp, ütőhangszeres fúga, nyolcszólamú kánon, balalajkával kísért melodikus ária, és az egész a szilaj, fékevesztett nonszensz parodisztikus hatását kelti. A későbbi, „klasszicizálódó" Sosztakovicshoz képest mindenesetre az úttörő lázadó próbálgatja itt a saját hangját, amíg jól a fejére nem ütnek. Az orr a magát függetlennek képzelő, játékos, fiatal alkotóművész zabolátlan opusza, amely abban a tévhitben született, hogy kora tolerálja a nonkonformizmust. Sokan máig sem tudtak kigyógyulni ebből a betegségből, szerencsére változatlanul akadnak, akik képesek ellentmondani a „hivatalos művészetnek", és a saját útjukat járni.

A 2010-es bemutató rendezője, a dél-afrikai vizuális művész William Kentridge a húszas évek még pezsgő szovjet avantgardizmusát - a mejerholdi színházművészetet és a konstruktivista képzőművészetet - idéző szellemben vitte színre a darabot. (Sosztakovics maga nagy tisztelője volt Mejerholdnak.) A színpadi kollázs változatosan feltárulkozó kisebb-nagyobb terekből, háttérvetítésből, animációból és bábelemekből áll össze. Fekete drapériából nyílnak ki különböző magasságokban a helyszínek, olykor több is, egymástól távolabb: szoba, borbélyműhely, gang, szerkesztőség, ferde síkban, elrajzolt vonalakkal, a valóságos tárgyak ellenére irrealitásként megjelenő enteriőrök. Kovaljov tenyérnyi szobájába nemcsak az ajtón, hanem a plafonon át lehet közlekedni, a szerkesztőségi munkatársak papírmasé bútorjelzések közül emelkednek ki fürtben. A vizualitás képi illusztrációt idéz, különösen, ha hozzávesszük az Orr különféle megtestesüléseit, az animációt és az életnagyságú, újságpapírból klisírozott bábfigurát, amelyből alul kilóg az emberláb. A háttér teljes belmagasságában folyamatosan, reklámszerűen villóznak a cirill betűs orosz és angol feliratok, rajzfilmes karikatúrák, mozgóképek. A tömegjelenetekre kinyílik a színpad, lejtős utcarendszerben hullámzik a húszas évek viseletébe öltözött nép, amelybe maskarák, maszkok, vásári figurák, bábuk és babák is nagy számban keverednek. A vetített képek között föltűnik egy Sztálin-portré, és a pipája ugyanúgy önállósul, saját életet él, mint Kovaljov orra.

Kovaljovot a Braziliában született, lengyel származású Paulo Szot énekelte tartalmas baritonján és a szerephez szükséges kétségbeesett elánnal. A „címszereplő" Alexander Lewis vokálisan és figurálisan is különleges teljesítményt nyújtott, s talán nála is jobbat Andrej Popov a Rendőrfelügyelő szerepében, amely igen magas fekvésű tenorra van írva, a handabandázó üvöltözés érzékeltetésére. Pavel Szmelkov vezényelte az eredetileg Valerij Gergijev által betanított zenekart, amely ugyanolyan hajlékonyan beszéli Sosztakovics nyelvét is, mint Verdiét vagy Wagnerét.

A konzervatív operaüzemben nemcsak az előadás volt üdítő, hanem a közönség gyermeki lelkesedése is, amellyel a történet abszurd részleteit fogadta.

Paulo Szot és Andrej Popov  - Foto: Ken Howard /Metropolitan Opera