Kocsár, Britten

A naptár, a Filharmónia Korunk Zenéje fesztiváljának ökonómiája és a közös előadó-apparátus révén egy hangversenyben találkozott egymással két olyan zeneszerző, akiket egy emberöltő, ezervalahány kilométer és sok minden más is elválasztott egymástól, ám volt, illetve van egy nagy közös szenvedélyük: a kórusok beható ismerete és szeretete, illetve a kórusművek komponálásának szenvedélye. Benjamin Brittenről és Kocsár Miklósról van szó, akiknek közös szerzői estjéhez Britten születésének 100. évfordulója, illetve Kocsár 80. születésnapja adott apropót. Az est főszereplője pedig a Gráf Zsuzsanna vezényelte Angelica Leánykar volt, amelyhez egyes művekben Balasi Barnabás orgona-, Vigh Andrea hárfa- és Balasi Barnabás orgonaművész csatlakozott; Varga Zoltán, Tekula Endre és Farkas Ferenc pedig Kocsár hangszeres kompozícióit játszották kürtön.

A program első, Kocsár műveinek szentelt félideje a Missa in A előadásával kezdődött. A kompozíció jó húsz évvel ezelőtt nyerte el teljes formáját, de már szerzőjének „kései", „letisztult" zeneszerzői nyelvén szólal meg. Ez nagyjából azt jelenti, hogy elkerüli az előadókkal szemben támasztott szélsőséges nehézségeket, illetve azt a koncentrált szikárságot, amely ifjabb kori hangszeres műveinek - persze nagyon is személyes - avantgárd jelleget kölcsönzött. A polifóniának erőteljesen a palestrinai ideált követő, a tiszta szólamvezetést és az áttetszőséget előtérbe helyező felfogása, az architektúra fő vonalainak latin világossága, a disszonancia-használat nagyon is expresszív, de gondosan adagolt jellege olyan zenei világot eredményez, amit nagyon nehéz lenne másként, mint Kocsár egyéni klasszicizmusalént jellemezni. További jellemzője ennek a stílusnak valamifajta mindenfajta magyarkodást mellőző, részben Kodályról metszett magyar jelleg, ami például a mintaszerű latin prozódia bizonyos, nyilvánvalóan szándékos, dacos élhangsúlyaiban érhető tetten. További személyes vonás az egyébként inkább csak gyermekkórusokban megfigyelhető üdeség, és a hosszabb szöveget feldolgozó tételek, így a Gloria feltűnően beszédes, retorikus jellege. No meg a Kocsár korábbi műveiből is ismerős, szívhezszóló és emelkedett pillanatok sora, olyanoké, mint amilyet a Dona nobis pacem szövegrész mennyeien finom disszonanciái szereznek számunkra.

Mindennek valóra váltásában a szerző maradéktalanul számíthatott az Angelika Leánykarra. Már az első megszólalás pillanata is fizikai gyönyörűséget jelentett a hallgató számára: ilyen homogén, kiegyenlített, kulturált, erőlködés nélkül is szárnyalóan erőteljes női kari hangzást nem mindennap lehet hallani. Ám nem csupán a hangzásuk imponálóan professzionális, kontrollált, hanem egész zenélésük: dallam- és tételformálásuk, dinamikai gazdagságuk, előadásuk intenzitása külön-külön is figyelemreméltó, és különlegesen rátermett vezetőre vall. Gráf Zsuzsanna ugyanakkor nem csupán a kórusnevelés és -betanítás munkájáért érdemel meg minden dicséretet, hanem előadóművészi kisugárzásáért, vezénylésének lényegre törő precizitásáért és kifejezőerejéért is.

A legnagyobb lélegzetű Kocsár-kórusművet két hangszeres mű, az Echoes sorozat második és harmadik darabja követte. Mindkettő kürtökre - két, illetve három kürtre - íródott, s etűdszerűen „jár körül" bizonyos zeneszerzői - melodikus, illetve harmóniai - alapötleteket. Az érdekfeszítő darabokat a három művész kiérlelt, koncentrált előadásban szólaltatta meg.

Az első félidő hátralevő részében egy motetta, az O vos omnes, ősbemutatóként egy új Ave Maria, továbbá a Jókai Anna versére írott Öregisten, Nagyisten című kórusmű csendült fel a miséhez méltóan igényes és szuggesztív előadásban.

A koncert Britten-félidejében először ismét misét hallhatott a közönség: az 1959-ben komponált, op. 63-as Missa brevist. A valóban rövid, négytételes, orgonakíséretes darab szólistái talán kissé elfogódottan énekeltek, a kórus azonban nemcsak tartotta magas színvonalát, hanem a darab sajátos, vissza-visszatérő groteszk vonásait - melyeket csak erősített a Gloria tétel 7/8-os alaplüktetése - is remekül érzékeltettette Gráf Zsuzsanna keze alatt. Balasi Barnabás megbízható partnere volt a kórusnak.

A műsort Britten minden bizonnyal legnépszerűbb kórusműve, a 20. századi angol kóruszene legszeretetreméltóbb hajtása, a hárfakíséretes Ceremony of Carols zárta. A 11 tétel angyali karaktere maradéktalanul jutott érvényre ebben az üde és értő előadásban, amelyben Vigh Andrea is érezhető élvezettel, teljes odaadással vett részt. Korunk Zenéje, október 4. - Budapest Music Center. Rendező: Filharmónia Magyarország Nkft }

 --------

 Láng - és Sugár, Madarász, Tihanyi

Az EAR Együttes (művészeti vezető: Sugár Miklós, hangmérnök: Horváth István) Láng István 80. születésnapjának tiszteletére adott hangversenye egyszerre volt reprezentatív válogatás az ünnepelt régebbi és új darabjaiból, illetve néhány Lánghoz és az EAR együtteshez közel álló zeneszerző ünnepi tiszteletadása az idősebb pályatársnak. A hangverseny műsorán ugyanis hat Láng-kompozíció mellett Sugár Miklós, Madarász Iván és Tihanyi László egy-egy művének bemutatója szerepelt.

A nyitó szám, a Lebegések, idestova 40 éves elektronikus darab: Láng 1974-ben komponálta, most hallott realizációja pedig, amelynek kialakításában már akkor az EAR együttes mai hangmérnöke segédkezett a szerzőnek, 1977-ből származik. A mindössze négyperces darab feltűnő ökonómiával és világos formálással kezeli rendkívül plasztikus „tematikus" elemeit.

Az első vendégszerző az együttest vezető „házigazda", Sugár Miklós volt; neki a Rábeszélés című, fuvolára és zongorára komponált művét adta elő Matuz Gergely fuvolán és Baráth Bálint zongorán. (A cím éppen Matuz Gergely felkérésére utal.) A rövid tételekből álló kompozíció Sugár jellegzetes „álarcos önarcképeinek" sorát gazdagítja, és a karakterek sokaságát idézi fel: játékos, ideges-izgatott, motorikus, illetve dzsesszesen frivol hangütéseket.

Láng következő műve már a 21. század zenéjéhez tartozott, s ez volt az est talán legeredetibb, kifejezésben és az eszközök kiaknázásában legmesszebb jutó, legnagyobb igényű kompozíciója. Az Inquieto japán bambuszfuvolára („尺八、しゃくはち", azaz sakuhacsi vagy shakuhachi, tehát semmiképpen sem „sakuhachi", ahogy a szórólapon szerepelt), élő és felvételről bejátszott elektronikára íródott; a fúvós hangszer játékosa Matuz István volt, akinek előadói teljesítménye minden elismerést megérdemelt. A bambuszfuvola nem csupán egzotikusan rekedtes - a dzsesszben úgy mondanák: „dirty" - hangszíne miatt ragadhatta meg Láng fantáziáját, hanem az európainál lényegesen szélesebb menzúrája miatt is, amely másfajta effektusokat tesz lehetővé, mint a karcsú európai fuvola. A hat tétel közül az első kettő - Appassionato, illetve Concitato - jellemzi legjobban Láng kamaraműveinek és egyben ennek a műnek az alapvető diszpozícióját, amely azt is bebizonyította, hogy e különös hangszer hanghatásai milyen jól harmonizálnak az elektronikus akusztikai környezettel. A mű a legmagasabb fokú hangszeres virtuozitást ötvözi a zenei változatossággal, amely alapvetően eufonikus jellegű, sőt hellyel-közzel még vidám táncritmusokra is ráismerhetünk.

A Lángot köszöntő következő zeneszerző Madarász Iván volt; az ő kompozícióját, melynek címe A tolmács, egy Ljudmila Ulickaja-regény ihlette, bár a szerző hangsúlyozza, hogy a műnek nem feleltethető meg közvetlenül a regény semmilyen eleme. A darab, amely nyolctagú hangszeres ensemble-ra és egy énekhangra (Skoff Zsuzsanna) íródott, rendkívül szabad, fantázia- vagy álomszerű benyomást kelt, miközben mindvégig élő, érdekfeszítő marad; hatalmas, szenvedélyes fokozások váltakoznak elidegenedett, infernális szakaszokkal, szuggesztív effektusokkal, majd a mű titokzatos, idilli hangú zárószakaszba torkollik, amelyet a szöveg nélküli énekhang megszólalása tesz szívszorítóvá.

Az első félidőt ismét Láng-darab zárta, a Felkiáltások, amely 2011-ben, tehát Mahler halálának évfordulóján keletkezett, és egy gyakorlatban nehezen azonosítható, Mahler 5. szimfóniájának trombitatémájából vett idézet keretezi. A mű klarinétra, mélyhegedűre és gordonkára íródott (az előadók, ebben a sorrendben, Rozmán Lajos, Gulyás Nagy György és Pólus László voltak), de a felhangzó változatban élő és felvett elektronika is járult hozzájuk. A Láng Istvánra oly jellemző, szélsőségesen tágas kifejezési kör a szándékoltan tetszetősség nélküli, kemény, szinte csikorgó pillanatoktól a legszívhezszólóbb kitárulkozásokig terjedt, s a darab végül látomásos pillanatokkal csengett ki.

A második félidő Lángnak a koncerten felhangzó legújabb kompozíciójával kezdődött: az Ívek a térben II című, fuvolára és nagybőgőre komponált négytételes darab bemutatója ugyanis ez év májusában volt. Az olasz tételcímek itt is, mint az Inquieto esetében, inkább lelkiállapotoknak, mint hagyományos zenei karaktereknek feleltek meg; Matuz István és Lukácsházi István előadásában a szárazabb, avantgárdabb összhatású nyitótétel (Con fuoco) összefogottsága, illetve a zárótétel (Semplice) leszűrtsége, egyszerűsége vált emlékezetessé.

Tihanyi László Clausula no. 6 című, hét hangszerből álló együttesre írott műve „mottók és kadenciák sorozata", egyszersmind egy nem ismert eseményhez fűzött utólagos kommentároké. A darab a legnemesebb értelemben vett szórakozást jelenti a hallgató számára, a képzelt szereplők képzelt karaktereit és mondanivalóját folyamatosan megkísérelhetjük desiffrírozni a mindvégig érdekfeszítő zenei folyamat egyes mozzanataiból, hangszeres effektusaiból. Ez a műsorszám is aláhúzta a hangversenynek azt a nagy erényét, hogy jobbnál jobb zenépszek együttműködésén alapult, és az imponálóan szép és összehangolt előadói mozzanatok folyamatos örömforrást jelentenek a hallgató számára; ezúttal többek között a mélyhegedűs Gulyás Nagy György és a fagottos Lakatos György jóvoltából.

Láng István Capriccio metronomicója tiszta szalagzene, és egyszersmind szinte szélsőségesen konstruktív kompozíció, amely különböző tempójú metronóm-ketyegésekhez rendel különböző akkordokat. A hangzó összhatás ezzel szemben kifejezetten üde és változatos, s valamifajta variációsorozatra emlékezteti a hallgatót.

A hangversenyt Láng István egy John Donne-versre jó évtizeddel ezelőtt komponált 3. kamarakantátája, a No Man is an Iland, Intire of It Selfe zárta. A négy fúvós hangszerrel, gordonkával, harangszerű hangszerekkel és elektronikával kísért szopránkantáta fantasztikus, csengő-bongó hangzásokban bővelkedő zenei világát, különleges érzékenységgel megírt énekszólamát kiérlelt, ragyogó előadásban szólaltatta meg Skoff Zsuzsanna és a hat hangszerjátékos, méltóképpen csendítve ki az ünnepi hangversenyt. Korunk Zenéje, október 9. - Nádor-terem. Rendező: Filharmónia Magyarország Nkft }

 -----------

 Dubrovay

Dubrovay László gazdag és figyelemreméltó szimfonikus œuvre-jének szentelte a komponista 70. születésnapja alkalmából rendezett hangversenyt a Kesselyák Gergely vezényelte MÁV Szimfonikus Zenekar. A négy kompozíció négy különböző szimfonikus műfajt képviselt, mégpedig egy kivétellel a legutóbbi évek terméséből, ezáltal azt is szemléletesen demonstrálva, hogy Dubrovay munkakedve, alkotó energiái teljében lép át élete nyolcadik évtizedébe. Szimfónia, szimfonikus költemény, versenymű és szvit - a műfajoknak ez a kavalkádja jól érzékelteti a szerző mindent-akaró, fiatalos felfedezői lendületét.

Dubrovay László

A nyitószám a 2008-ban, Liszt tiszteletére komponált mesedarab, a Tündér Ilona és Árgyélus királyfi című szimfonikus költemény volt. Mostani második meghallgatása csak növelte számomra ennek az elbűvölő mesedarabnak a varázsát. Utoljára talán Ránki Györgynek sikerült a legkifinomultabb hangszerelési tudást úgy alkalmazni, hogy általa a gyermeki képzelet felől közelítsen meg és építsen fel egy egész mesevilágot. Az Árgyélus olyannyira festői és képszerű, alakjai olyan tisztán és erőteljesen formáltak, hogy csak azt sajnáljuk, hogy a témából, illetve ebből a zenei anyagból nem született még táncjáték vagy más, vizuálisan is ható műfajhoz tartozó kompozíció. Vagy lehet, hogy a zenei képek telitalálatához képest az csak csalódást hozna? Mindenesetre a képek felidézésében igen fontos szerepet játszott a művet látható kedvvel és szuggesztivitással dirigáló Kesselyák Gergely, illetve a kiegyenlítetten, színekben gazdagon megszólaló, minden tekintetben jól vizsgázó MÁV-zenekar.

A hangversenyen felhangzó két ősbemutató közül a 2. hegedűversenyé volt az első, Baráti Kristóf közreműködésével, akinek a koncert ajánlása is szól. Úg ygondolom, ez volt a hangverseny legnagyobb súlyú, legmélyebb darabja: Dubrovay mesterségbeli és művészi-tartalmi szempontból is hatalmas felkészültséggel, ihletetten használja ki benne a rendkívüli előadó-egyéniség adottságait. Ugyanakkor a hegedűszólam rendkívüli szervességgel és természetességgel illeszkedik a partitúra, illetve a hangzás egészébe. A nagyívű nyitótétel rendkívül karakterisztikus tematikus anyaga, amint az Dubrovaynál gyakori, a Jó és Rossz príncípiuma szerint rendeződik, ám akárcsak a boszorkányosan virtuóz elemek, ez a filozófiai háttér sem magáért való: egy szerves és harmonikusan, kiegyensúlyozott tételben találja meg helyét. Katartikus erejű a tragikus kiindulású, majd valamifajta felülemelkedő, a szférák zenéjét megidéző feloldásig elérkező, melodikailag különösen ihletett lassú tétel, míg a groteszk, csúfondáros mozzanatokban gazdag - ám egy Kodály-idézet erejéig himnikus hangot is megütő - zárótételben a szólista transzcendens technikai nehézségekkel találkozik. Baráti Kristóf azonban fényesen igazolni tudta ezeknek a létjogosultságát, hiszen az ő könnyed és elegáns kivitelezésében mindez a játék szerves részévé, egyik arcává válik.

A szünet utáni első szám volt a legrégebbi zene, az 1995-ös Faust, az elkárhozott című balettből 1996-ban írt, Aphrodité alcímű 3. szvit. A cselekmény Ikarosznak, illetve anyja, Aphrodité földi pályájának történetén lapul, de a tragikus végkifejlet ellenére a hallott művek közül ez bővelkedik leginkább idillikus elemekben és jelenetekben. Bizonyára nem véletlen, hogy ez a tenger közelségével átitatott legenda Dubrovay hangszerelő művészetének éppen a Debussytől ihletett oldalát mutatja meg elsősorban. Mindenesetre az első tétel szerelmi varázsa után következő két boldog családi jelenet szelíd játékosságát, az 5/4-es tánc lenge báját a legfinomabb s különlegességükben is ismerősnek, meghittnek ható színekkel jeleníti meg Dubrovay - no meg a hallatlan érzékenységgel játszó zenekar.

A hangverseny újabb ősbemutatóval: a 6., Tavaszi szimfóniáéval zárult. Meglehet, saját befogadóképességem korlátai jelentették az okot, de erre a negyedik nagyszabású, rendkívül invenciózusan hangszerelt zenekari műre sajnos már kevésbé tudtam koncentrálni, mint az addigiakra - hiszen a lélek kész, de a test erőtelen. A két tételnyi zenei anyagból építkező, boldog kiteljesedésben tetőző nyitótétel, a Gonosszal való birkózást beethoveni ihletésű látomásban ábrázoló középső, illetve a csúfondáros, kissé tenyeres-talpas humorban bővelkedő, táncos lendületű zárótétel első benyomásra igen ígéretes benyomást keltett. Eggyel kevesebb talán ez esetben is több lett volna - mindenesetre várom az alkalmat a Dubrovay 6. szimfóniájával történő újabb találkozásra. Korunk Zenéje, október 13. - Olasz Intézet. Rendező: Filharmónia Magyarország Nkft }

 -----------

Madarász

Az őszi kortárs zenei sorozat keretében családias hangulatú hangversenyen hangzott fel Madarász Iván kilenc kamaradarabja a Bartók Emlékházban. A tíz előadóból összesen hét különböző előadói apparátus formálódott: mindössze a szólózongora, illetve a hegedű-zongora kombináció fordult elő két ízben. A műsor tartalmilag is igen változatosnak bizonyult, szerepelt a műsorban instrumentális, vokális és vokálisból instrumentálissá átírt kompozíció, program nélküli, és - ki tudja, mennyire fiktív - programra épülő darab, régi és új mű, egy- és több tételes; de még a címadás is két szélsőség: a száraz technikai terminus és az irodalmi metafora között ingadozott.

Az első mű voltaképpen ide is, oda is sorolható volt: az Örvény a kristályban cím természettudományos kompozíciótechnikai analógiaként ugyanúgy olvasható, mint meghökkentő, és éppen ezért hatásos, költői képként. A hegedűre és zongorára írott kompozíció, amelyet Perényi Eszter hegedűn és Fülei Balázs zongorán adott elő igen meggyőzően, eleinte nem sok fogódzót nyújtott a hallgató számára, de az idő előrehaladtával a változatos, de szikár és disszonáns zenei gesztusok egyre intenzívebbekké, egyre ágálóbbakká válnak, és végül meggyőzően testet öltött a darab formája. Az In due voci című, a dallamhangszeren történő kétszólamú játék problematikáját boncolgató szóló-fagottdarab hallatlan technikai követelményeinek a beugróként közreműködő művész nem tudott maradéktalanul eleget tenni. Annál teljesebb élményt jelentett a Tetrafónia, a Fülei Balázs által játszott első szóló-zongoradarab. egy négytagú forma izgalmas, sokarcú tartalommal, sok játékossággal és komolysággal, igen szép és expresszív előadásban. Az előadóval szemben rendkívüli nehézségeket támasztó darabok sorában a Három történet oboára és zongorára következett, Kubina Ágnes és Fülei előadásában. A fiktív történetek, amelyeknek - a szerző szerint - „szereplője  nincs, de tárgya van", érdekes háromtételes darabot ihlettek, szonátaszerűen gazdag anyagot felmutató első tétellel, izgatott, akcentusos, üldözési jelenetet felidéző következő darabbal, és úgyszólván egzaltált tetőpontja után igazi megnyugváshoz vezető, rendkívül virtuóz harmadik tétellel. Kubina Ágnes kissé talán éles és nazális hangminőségétől eltekintve kiváló teljesítményt nyújtott, rendkívül biztosan tartotta kézben a darabot mind technikailag, mind pedig zeneileg. Az első félidőt a koncert fénypontja, a Fejér András harsonaművész számára komponált és általa is előadott, zongorakíséretes Triptichon zárta. Ez a cím is háromtételességre utal; ebben az esetben azt csodálhatta meg a közönség, hogy ez az oly sajátos, ünnepélyes-méltóságteljes karakterű, szólóban csak egészen ritkán szereplő hangszer mennyire egyenrangú bármilyen más instrumentummal a karakterek és a kifejezés sokszínűsége tekintetében, illetve hogy mennyire félreérthetetlen volt Madarász elmélyült és - hogy úgy mondjam - kreatív hangszerismerete. Fejér pedig egyszerre tett biztonságot magas szintű virtuozitásáról és előadói szuggesztivitásáról.

Madarász Iván -  Felvégi Andrea felvételei

A szünet utáni első szám a zeneszerző egyik legemlékezetesebb, nagysikerű darabja, a Matuz István számára, szólófuvolára komponált Amit Hamlet nem mondott el Oféliának című mű volt, ezúttal is Matuz István előadásában. Mint az In due voci, ez a darab is foglalkozik a virtuális többszólamúság problémájával, ám sok minden mással is. Az avantgárd fuvolatechnikai trükköknek például valóságos enciklopédiája; Matuz azonban - mindenféle akrobatikán túl - meg tudta mutatni, hogy egyben megragadó és izgalmas zene is. Ezután egy átirat következett: a Lót című operából Lót imájának feldolgozása hegedűre és zongorára. Miután ezúttal maga szerző vállalta a zongorakíséretet, és az átiratot bevallottan Perényi Eszter előadói egyénisége ihlette, a szenvedélytől átitatott, ám átszellemült kicsengésű mű a lehető legautentikusabb előadásban szólalt meg. Fülei Gábor ezután nevezetes szóló-zongoraművet adott elő: az 1971-es Metamorphosist, Madarász első nyomtatásban megjelent darabját. A kifejezetten avantgárd hangütésű, szabad tizenkétfokúságon alapuló, vadságában is igen fegyelmezett kompozíciót Fülei egészen remekül és meggyőzően játszotta. A zárószám, a Gyöngyössy Zoltán emlékére megszólaltatott Hímzett hangok ugyancsak jól ismert, külföldi együttesek által is játszott, alapvető lefolyásában legnagyobbrészt előre meghatározott konstrukciós szabályok által generált kamaramű énekhangra (Skoff Zsuzsanna), fuvolára (Matuz István), hegedűre (Perényi Eszter), bongóra (Varga Zoltán) és zongorára (Fülei Balázs); az együttest Matuz Gergely vezényelte precízen és magabiztosan. A nehéz szólamok egyik előadót - beleértve a kitűnő Skoff Zsuzsannát - sem gátolták abban, hogy maximális odafigyeléssel váljon részévé egy koncentrált, egymásra reagáló, a legjobb értelemben kamarazeneszerű előadásnak. Október 16. - Bartók Emlékház. Rendező: Bartók Emlékház }