Jeney Zoltán - Felvégi Andrea felvétele

1994-ben Jeney Zoltán egy Satie-idézetből kölcsönözte ama kompozíciójának címét, melyet Vidovszky László 50. születésnapjára írt: Quand j'étais jeune, on me disait. A teljes idézet magyarul valahogy ekképp hangzik: „Amikor fiatal voltam, azt mondták nekem, majd meglátod, ha ötvenéves leszel. Ötvenéves vagyok, és nem láttam meg semmit." A Satie-szöveg egyik lehetséges olvasata a megállapodottságnak hadat üzenő friss szellem, az alkotói örökifjúság attitűdjének kinyilvánítása. De vajon mit látott meg a hetvenéves Jeney? Az idei évforduló kapcsán született nem nagyszámú, de jeles szerzők tollából való Jeney-köszöntő mindegyike rácsodálkozik, hogy a magyar neo-avantgarde egykori „fenegyerekét", az Új Zenei Stúdió egyik vezéralakját és „muszáj-botrányhősét" ma mesterként kell köszöntenünk. Az említett laudátorok persze árnyalt képet festenek: a muszáj Herkules művészeti kérdésekben folytatott harcait „az örökké szelíd természetű, végtelenül jámbor, sőt angyali külsőbe rejtett" Jeney Zoltán vívta, aki mesterré nemesedve „tekintetében még ma is őrzi az ifjonti szellemet, és műveiben sosem lesz akadémikus." S habár a mesterré válás folyamatára a Halotti szertartás, az utóbbi 50 év magyar zeneszerzésének legmonumentálisabb alkotása feltette a koronát, az életmű nem zárult le, hanem tovább gyarapodik. Erről a gyarapodásról kell számot adnom, amikor az október 2-án a BMC-ben rendezett szerzői est bemutatóiról, meg talán a teljes koncert hangulatáról számolok be. Nem állhatom meg azonban, hogy ki ne térjek a május 9-i szerzői est két ősbemutatójára is. Egyfelől azért, mert tematikusan is kapcsolódnak az utóbbi koncert újdonságaihoz, másfelől azért, mert eddig még nem kapták meg a rangjukat megillető kritikai reflexiót.

Jeney 1980 óta foglalkozik a Hérakleitosz-sorozattal, melyet Tandori Dezső Hérakleitosz-versei inspiráltak. Az 1980-as Hérakleitosz H-ban Tandori Hérakleitosz-emlékoszlop című művén alapul, melyben a szöveg minden egyes betűje új sorba kerül, s a vers egy oszlop képét formázza. A költeményben megfogalmazott feladatot épp tipográfiai okokból lehetetlen teljesíteni: Próbáljukmegelsőolvasásramegmondanihánysor. Tandori trükkjének zenei megfelelőjeként Jeney egy rafinált dallamot alkotott, melyhez az alábbi előadói utasítást fűzte: „Játszd el a dallamot, vagy hallgasd meg valaki más előadásában, majd próbáld meg emlékezetből eljátszani." Mission impossible. Maga a dallam azonban a szerzőt is épp eléggé izgatta ahhoz, hogy számos, különböző apparátusú kompozíciójának építőkövévé tegye (1983-88: Hérakleitosz vízjele; Hérakleitosz-értelmezés, Hérakleitosz utóidényben; 1997-98: Hérakleitosz-átalakítások, Hérakleitosz-töredékek, 2009: „megszakadó, egy-szál hérakleitoszi fuvolaszóló"). A Hérakleitosz-dallam tehát mintegy három évtizede búvópatakként kíséri kitalálóját, és mára már monumentális variációsorozattá növekedett. (Ismerünk a zenetörténetben olyan mestert, akit ugyanez az enciklopédikus igény, egy témában rejlő összes lehetőség kibontása izgatott. Kerülném a nagy szavakat, de annyit elárulok, hogy Johann Sebastian a keresztneve.) A májusi szerzői esten ősbemutatóként elhangzott két újabb változat címe ugyancsak Tandorit idézi. A „melyik fele is sose ugyanaz" négy meghatározatlan dallamhangszerre készült verzió (májusban a Krulik Vonósnégyes vállalkozott a megszólaltatására). Ez a tétel papíron elemezve akár etűdszerűnek is tűnhet. Első felét a két felső szólam szigorú szekundkánonja tölti ki, míg második felében a két felső szólamhoz a két alsó szólam nagy hangértékekben mozgó, ugyancsak szekundkánonja társul. Csakhogy a hangzó végeredmény több valamiféle etűdnél. A szerkezet fegyelme azonnal létrehoz egyfajta szellemi kisugárzást (ugyan melyik Jeney-mű nélkülözi az effélét?), s a folyamatos kisszekund-súrlódás nemcsak hogy vibráló feszültségben tartja a processzust, hanem a kánonikus követőszólam mintha hangról hangra cáfolná, idézőjelbe tenné, elrajzolná a dallamot, s ez által egyfajta lebegés, állandósult kétértelműség jön létre. A témát augmentáló alsó szólamok úgy járulnak hozzá a hangzás gazdagításához, hogy ezt a nyugtalanító ambivalenciát még csak fokozzák. A májusi est igazi meglepetésével azonban az akkori hérakleitoszi sorozatot lezáró opusz szolgált: „a fuvolák csak alanti buborékok". Hattagú fuvola-consort és hegedűszóló játssza. A szekundkánon immár mind a hat kísérőszólamra kiterjed, melyek kezdőhangjai, - mily meglepő - vertikálisan is kiadják a Hérakleitosz-dallam első hat hangját. Parányi imbolygó fények által benépesített, pianississimo háttérből tör elő a hegedűszóló, Jeneynél ritkán tapasztalható virtuóz igényekkel. Először csak jólesően fájnak az „ördög hegedűsének" húrjain életre kelő nagyszeptim-kettősfogások, majd a szólóhangszer valóban diabolikusan nehéz futamokba kezd. A tétel jóval túlnő a 2-3 perces Hérakleitosz-darabok átlagán, s egyszer csak azt érezzük, hogy az újabb és újabb variációk sorozata a legnagyobb barokk chaconne-ok lelkületét és erejét megidézve egyszerre a vállára vesz, s magával repít. Amikor a szólóhegedű éteri magasból ereszkedik alá a fuvolakar csöndes huhogásától kísérve, Ligeti György Hegedűversenyének katartikus pillanatai jutnak eszünkbe (fuvolák helyett ott okarinákkal). Az egyes szakaszok önálló karakterének markáns megrajzolása Szőllősy András zenéinek nagy erényét idézi, a záró szakasz üveghangok fényével bevont végtelen hegedűéneke pedig messiaeni módon nyitja ki a darabot az ég felé. Csak hasonlatként utaltam az említett mesterekre, de a névsor azt jelzi, nagy zenét hallunk: a Hérakleitosz-sorozat egyszer csak igazgyöngyöt termett. Mindez már több mint fél éve hangzott el, s talán nem lenne értelme ekkora késéssel értekezni róla, ha észlelném, hogy bárki felismerte volna a remekmű születését, és bárki illően megköszönte volna a hegedűszólót nagyszerűen játszó Kuklis Gergelynek, az Ittzés Gergely vezette fuvola-consortnak és Gémesi Géza karmesternek a kiváló előadást.

S most térjünk rá az október 2-i szerzői est ősbemutatóira. Ez a koncert is a Hérakleitosz-sorozattal kezdődött. A legkorábbi, Hérakleitosz H-ban című darabot, melyet Serei Zsolt vezényelt a Componensemble élén, két ősbemutató követte. Az újdonságok visszatértek a sorozat egyes tételeinek 3-4 perces léptékéhez. Ez teremtett lehetőséget Csalog Gábornak arra, hogy a Hérakleitosz újabb vízjelét egymás után kétszer is megszólaltassa. A zongoradarab jobbkéz-szólama a fentebb méltatott „a fuvolák..." hegedűfutamainak virtuozitásában osztozik (zongorán épp csak egy kicsit könnyebb eljátszani, mint hegedűn), miközben a bal kéz hosszú hangértékekben vonultatja végig a Hérakleitosz dallam első 13 hangját. A hangzó végeredmény egyként idézi Liszt és a francia impresszionisták vízi zenéit (A Villa d'Este szökőkútjai, Jeux d'eau). A másik ősbemutató, a Hérakleitoszi könnycsepp, egy mindössze 23 ütemes, tömör kis remekmű, Az alapdallam egyre sűrűsödő kánonban, karakterisztikus éles ritmusokkal megspékelve gravitál ellenállhatatlanul a mélység felé. Komolysága és szépsége a Kurtág-ligatúrákéhoz hasonló, s valamiképp különösen zongoraszerűnek érzem (Csalog Gábor majd megcáfol, ha akar, bár a zongorajátéka nem adott okot efféle cáfolatra). Végül ott marad pőrén, egyetlen szólamban a lefelé tartó dallam, hogy egy kései Liszt-mű szikárságával, de egy megfellebbezhetetlen törvény meggyőző erejével zárja a kompozíciót.

A szerzői est legnagyobb ősbemutatója azonban a Petri-dalciklus volt. A címe: Agónia. Hogy mit jelent számunkra Petri György élete és költészete, e helyütt nem merészelném röviden summázni. A diktatúra pusztító hatása (melyre az önpusztítás terén maga is jócskán rásegített, v.ö. „Lássuk Uramisten/Kádár elvtárs - nem  kívánt törlendő - mire megyünk ketten"), talán az összes kortársa közül az ő verseiben válik a legkézzelfoghatóbbá. Az elátkozott költő villoni külsőségeit magára öltve, keserű röhögésben örökítette meg a korát. S látnoki képességekre vall, hogy a keserű röhögést a rendszerváltás idején sem hagyta abba. Hogy mit jelent Petri költészete Jeneynek, arról ősbemutatóként elhangzó dalciklusa tanúskodott. 2000-ben, Petri halálának évében kezdett foglalkozni verseivel. (A költő is most lenne 70 éves.) Klarinét, cimbalom, hegedű, brácsa és bőgő - a  kiskocsmák világában járatos Petri György dalait cigánybanda kíséri. A zenei anyag nem nélkülözi a népi előadásmódot, például a vén klozettkommunista dalában [Bernstein (Eduárd) kikéredzkedik] Jeney az ütőgardon játékmódját kéri az előadótól, hogy hősét jellemezze (nem kicsit ázottan..., nagyon). Mégis inkább valami kihangszerelt egyszólamúságból, visszafogott heterofóniából, a dallamhangok megelőlegzéséből és meghosszabbításából szövődik a kíséret textúrája. A Mondogatnivaló két sora ötször hangzik el, mindannyiszor más változatban. A szélesen ágáló dallamvonaltól a kromatikusan ereszkedő lamentón keresztül a Sprechgesangig. A fiatal Beckett hangszeres szólamai látszólag illusztratívak, valójában szigorú kánon áll mögöttük (érdekes, hogy Kurtág is gyakran mániákus galoppozást társít Becketthez). Olykor egy hosszú versnek csak egy részletét érinti a megzenésítés, mint például az Az vagy nekem csattanós utolsó sorát. (Persze, ha ízetlenkedni akarnék, „csattanót" a vers elején is találhatna a zeneszerző, hisz a Shakespeare-re utaló poéma így kezdődik: „Az vagy nekem, mint seggnek a tenyér". A dalciklus artisztikus világa azonban nem fér meg efféle tenyeres-talpas textusokkal.) Egy-egy találó zenei zsáner is megidéződik, mint pl. „Rendíthetetlen hülyék kora jő" próféciát bevezető katonainduló, vagy a „Csökken a test..."-ben egy szál nagybőgő, majd a hozzátársuló hegedű pengetett hangjaival kísért, suttogó sanzon. De mind közül a legszebb az utolsó dal (Lui halálára) Jeney-módra csalafinta vonalvezetésű dallama. Csöndes dúdoló..., vigasztalásul. Az énekhang és a hangszeres szólamok a „Halász fotós is dallana /hogyha volna fülhallama..." soroknál váratlanul a Hérakleitosz-dallamra váltanak, a mű e ponton tehát jólesően visszarímelt a koncert elejére. Jeney zenéje sokkkal illusztratívabb, s bátran karakterizáló, mint korábbi dalaiban, amelyeket a szöveg zenei átkódolása vont különösen fegyelmezett konstrukció vértezetébe. Mindez nem árt neki: Petrinél talán kicsit távolságtartóbban, de érvényre juttatja a versek keserédes humorát. A fiatal Szathmáry Judit kiválóan és kedvesen énekelte a dalciklust a Componensemble hangszeres művészeinek vérbő kíséretében.

Végül néhány szó a teljes est hangulatáról. Az első félidő talán a kelleténél hosszabbra sikeredett, hisz a Hérakleitosz-darabok után három, egyenként negyedórás lassú mű egymás mellé sorolása nem vall biztos dramaturgiai érzékre. Jó volt ugyanakkor megtapasztalni, hogy Horváth Mária mennyire fölényesen birtokolja a Melville-versre írt Monody énekszólamát. Déri György és Csalog Gábor érzékeny játéka is atmoszférát teremtett a Szőllősy Andrásnak írt Consolazione előadásában. A második félidő immár semmi kívánnivalót nem hagyott maga után, a szerkesztés szempontjából sem. Az & silence everywhere csendzenéjéből a Petri-ciklus az újdonság varázsával ragadott ki, s a koncertet két mestermű koronázta. Számtalanszor hallottam már az Önidézeteket, de még soha nem tudatosult bennem, hogy nem csak a legérzékibb, leghatásosabb Jeney-művek egyike, hanem a négytételes ciklus összefogásában, belső rímeiben, kohéziójában is mennyire telitalálat. A Búcsú Ligeti György halálára című cimbalomszóló (mely - immár egyszer s mindenkorra - nemcsak a nagy zeneszerző, de a darab első megszólaltatójának, Vékony Ildikónak elsiratása is), olyanfajta remekmű, mint Kurtág cimbalomdarabja, a Szálkák. Minden hang a helyén van benne, s hihetetlenül redukált eszköztárával is a maximumot éri el.

Könnycsepp, gyászdal, vigasz, csend, agónia, búcsú ... - a 70 éves Jeney Zoltán szerzői estjének verbalizálható vezérfonala. Ez lenne a Helyzetkép 2013? Szomorkodjunk-e a szerzővel együtt? Én a magam részéről örülök..., - hogy a kortársa lehettem ennek a mesternek. }