Szerteágazó, a zenetudomány hazai művelőit kezdettől élénken foglalkoztató témát állított idei konferenciája középpontjába a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság elnöksége. Választásuk szerencsésnek bizonyult: a Forráskutatás múltja, jelene és jövője a magyar zenetudományban című kétnapos rendezvény során olyan ötletek és hipotézisek kaptak nyilvánosságot, amelyek többé vagy kevésbé kinek-kinek a saját szakterületén is hasznosíthatók. (A részletes program és az előadások tartalmi összefoglalója megtalálható a Társaság honlapján: www.mzzt.hu) A szervezők, Vikárius László és Dalos Anna hat témakörbe sorolták a huszonnyolc előadást. Ezeknek mintegy kétharmada támaszkodhatott korábbi nemzedékek forrásfeltáró és -elemző munkájára, iskolateremtő egyéniségek ma is megszívlelendő módszertani útmutatásaira. A konferencia azonban nem merült ki az elődök tevékenységének igazolásában. Az előadások ezúttal is azt bizonyították, hogy nincs teljesen kiaknázott forrás, mert új megközelítésmód alkalmazásával, más és más összefüggésrendszer felállításával további információk nyerhetők a régóta számon tartott kútfőkből is. Újfent beigazolódott az is, hogy annak eldöntése, mi számít zenetörténeti forrásnak, bizonyos mértékig tér és idő, kutatói nézőpont és találékonyság függvénye.

Ami a forráskutatás történetét illeti, az elhangzott előadásokból kitűnt, e tudományágra két technikai vívmány volt világszerte döntő hatással: előbb a hang- és képrögzítés 1900 körüli feltalálása és elterjedése, majd a számítógépes adatbázisok teljesítményének ugrásszerű növekedése. A konferencia nyitóelőadásában ez utóbbiról szólva Somfai László az internetes adatbázisok tudományos célú felhasználásának buktatóira figyelmeztetett. Hangsúlyozta, hogy noha örvendetes a virtuálisan elérhető kottás források mennyiségének rohamos gyarapodása, ezek tanulmányozása - történjen bár a legnagyobb gondossággal - nem pótolja a „terepen" szerezhető tapasztalatokat. A kottapapír és a kéziratköteg fizikai vizsgálata, eredeti környezetének - egyéb kották, könyvek, feljegyzések közötti helyének - megismerése olyan járulékos információkkal szolgálhat, amelyek egy mű keletkezéstörténetét alapjaiban módosíthatják. A konferencia további előadásai alapján a hallgatóság megállapíthatta, hogy Somfai László saját tudományos életművével igazolt forráskutatási metódusát volt tanítványai szintén eredményesen alkalmazzák.

A kétnapos program során számos előadás kapcsolódott a magyar egyházzene múltjához. Ennek kutatásában máig alapvető szerepet töltenek be Rajeczky Benjamin, Dobszay László és Szendrei Janka forráskiadványai, papíron és hanglemezen rögzített interpretációi, valamint a városi zeneélet forrásainak Bárdos Kornél és Vavrinecz Veronika által összeállított és gazdagon annotált katalógusai. Mint az előadásokból kitűnt, a zenei vonatkozású dokumentumok feltárása még korántsem fejeződött be.

A 15-17. századi egyházzene forrásaival öt előadás foglalkozott. Czagány Zsuzsa a 15. század végi Váradi Szekvencionále hét fennmaradt darabja és azok magyarországi és külföldi párhuzamainak összevetése nyomán a középkori váradi szekvencia-repertoár összetételének rekonstruálására vállalkozott. Két 17. századi forrás alapján újfent beigazolódott, hogy a középkori liturgikus gyakorlat Magyarországon a Tridentinum után, a 17. században is érvényben maradt. Papp Ágnes Medvedics Balázs saját használatra összeállított Ritualéját tanulmányozta, feltárva benne a középkori és a Pázmány Péter nevéhez fűződő 1625-ös Esztergomi Rituále, sőt a kevéssé dokumentált középkori zágrábi úzus elemeit is. Gilányi Gabriella a 2010-ben felfedezett Crikvenicai Antifonalét mutatta be, amely eleddig a pálos zsolozsmaliturgia legkorábbról fennmaradt forrása.

A könyv- és kottanyomtatás feltalálása paradigmaváltáshoz vezetett a liturgikus gyakorlatban is: a nyomtatott énekeskönyvek elterjedése a repertoár egységesülését, az addigi variabilitás megszűnését vonta magával. Ezt az izgalmas, de kevéssé feltárt folyamatot kutatva Kiss Gábor arra kereste a választ, hogy az egyes esztergomi nyomtatott énekeskönyvek anyagához vajon egy vagy több kéziratos forrás szolgált-e alapul. Az előadó szerint az utóbbi a valószínű, bár további források híján a kérdés talán sosem lesz teljes biztonsággal megválaszolható. Szintén a szövegkritika, de annak jelenkori, gyakorlati kérdései álltak Ferenczi Ilona előadása fókuszában: a kiadás előtt álló 1602-es Csáti Graduál közreadási problémáiból adott ízelítőt. Ez a Nyizsnyij Novgorodból nemrég hazakerült kötet a protestáns graduálirodalom legkorábbi emléke hazánkban.

A 18-20. századi egyházzenének a középkorinál mindeddig jóval kevesebb figyelmet szentelt a zenetudomány. A konferencián e tárgykörben elhangzott öt előadás közül kettő a 18-19. századi források értelmezésére vállalkozott. Farkas Zoltán, aki már számos tanulmányt szentelt a győri székesegyház 1766-78 közötti karnagya, Istvánffy Benedek életművének, ezúttal Istvánffy másolatait tanulmányozta a kottatárában fennmaradt, különféle szerzőktől származó 146 zenemű alapján. A filológiai vizsgálat eredményeként kirajzolódott, kik hatottak a 18. század egyik legtehetségesebb magyar muzsikusának stílusára. Szacsvai Kim Katalin a 18-19. század eleji dunántúli és délnémet kottatárak és -inventáriumok összehasonlításával a korszak zenéjének stilisztikai rétegződését szemléltette.

A 19-20. század katolikus egyházzenészeit szoros szálak fűzték a német cecilianizmushoz. Watzatka Ágnes a mozgalom német vezetőihez, Franz Xaver Witthez, illetve Franz Xaver Haberlhez írott, kiadatlan magyarországi levelek tartalmának ismertetésével illusztrálta a cecilianizmus itthoni terjedését. Nálunk azonban a mozgalom sosem tudott országossá terebélyesedni. Ennek okait fejtegette Kaskötő Marietta a századfordulón megjelent magyar lapok cikkei alapján.

A 18-20. századi egyházzene tárgyköréhez kapcsolódó ötödik előadás, Enyedi Pálé kuriózumként hatott. Az orgonista-előadó zenei múltunk egyik feltáratlan fejezetét, a magyarországi orgonák történetét kutatva a módszertani kérdéseket vette számba. Kitért az orgonák megépítésében és átalakításában közrejátszó speciális szempontokra is, mint amilyen az építtetők anyagi helyzete vagy ideológiai beállítottsága.

Világi zenénk első évezredének forrásairól ezúttal nem esett szó a konferencián. A két 18. századi témájú előadás is két kivételes jelenséghez kötődött. Ezek egyike Joseph Haydn három évtizedes működése Eszterházán. Malina János a Haydn által bemutatott operák elveszettnek hitt librettói után nyomozva, Bartha Dénes és más, külföldi kutatók eredményeit is felhasználva megállapította, hogy az „Esterházy-operalibrettók" teljes számban fennmaradtak. Állítását a fellelt dokumentumok és lelőhelyük részletes jegyzékével igazolta. A maga nemében szintén kivételesnek számít az a bizonyos Koháry Mária grófnő, aki a nevén fennmaradt kéttételes, E-dúr billentyűs szonáta szerzője. Komlós Katalint a kompozíció indította családfakutatásra, megtalálni a Koháry-hölgyek között a műkedvelő muzsikust és feltárni az „első magyar zeneszerzőnő" neveltetésének körülményeit.

Bár külhoni magyarként, 1840-től mégis állandó, meghatározó szereplője volt a hazai kulturális életnek Liszt Ferenc. A budapesti hagyatékát őrző Liszt Emlékmúzeum és a hozzá tartozó Kutatóközpont az 1986-os megnyitás óta a zeneszerzővel kapcsolatos forráskutatás legfontosabb hazai intézményévé vált Eckhardt Mária vezetése alatt. A Liszt-ülésszakkal a nemzetközi rangú Liszt-kutató előtt tisztelegtek a konferencia résztvevői. Köszöntői, Tallián Tibor és Kárpáti János méltatták kivételes szakmai tudását és kiemelték önzetlen szakmai segítőkészségét, aminek a magyar Liszt-kutatók mindannyian az adósai. A tiszteletére adott hangverseny műsorát stílusosan Liszt és magyar kortársai dalaiból és zongoraműveiből állította össze Najbauer Lóránt (ének) és Szabó Ferenc János (zongora).

Szacsvai Kim Katalin, Watzatka Ágnes és Kaskötő Marietta mellett még négyen ajánlották előadásukat Eckhardt Máriának. Hamburger Klára, aki az utóbbi években a bayreuthi Richard-Wagner-Archiv Liszt-dokumentumait tette közzé, a még kiadatlan 29 írásos emlékről számolt be. A Marie von Moukhanoff-Kalergis és Liszt közötti meghitt kapcsolatot tükröző négy levelet kiemelve, finom érzékkel festette elénk a muzikális grófnő alakját. Domokos Zsuzsanna a Faust-szimfónia Gretchen-tételének Carl Tausig, Leopold Zellner és Friedrich Stade által készített és a zeneszerző budapesti hagyatékában fennmaradt átiratait értékelte. Mint rámutatott, Tausig munkája szolgált Liszt saját kétkezes zongoraátirata alapjául. Liszt tanítványaként, Tausighoz hasonlóan, a pesti Johann Nepomuk Dunkl is zongoraművésznek készült. Mikusi Balázs az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) gyűjteményében nemrég felfedezett családi album segítségével részletesebben meg tudta rajzolni Dunkl ifjúkorát. A Liszt-hagyatéki könyvek és kották felkutatása és katalogizálása mellett Eckhardt Mária érdeme az OSZK-ban őrzött Liszt-kéziratok tudományos igényű leírása, valamint számos fogalmazvány és albumlap zenei anyagának azonosítása. Az albumlapok értelmezésére az ünnepelttől kapott ösztönzést e sorok írója is.

Az utókor örökre sajnálhatja, hogy a hangrögzítés technikája csak Liszt halála után vált képessé a felvett zene élvezhető visszaadására. E találmány zenetörténeti és zenetudományi jelentősége alighanem csak az egy évezreddel korábban megjelent kottaíráséhoz fogható. Ennek megfelelően a hangzó források felhasználásának lehetősége a 20-21. századi témájú előadások majd' mindegyikében szóba került. A konferencia meghívott előadója, Kövér György történész egy további szempontból, a hitelességigény felől értékelte a hangrögzítés jelentőségét. Az elmúlt száz év magyar történelméből vett példákkal igazolta, hogy mivel a jogi, politikai vagy egyéb hivatalos tárgyalások jegyzőkönyvi szövegének megfogalmazói bizonyos mértékig óhatatlanul elfogultak, az esetleges negatív következményeknek csak az elhangzottak magnóra vételével lehet elejét venni.

A magyar zenetudomány számára, Vikár Béla kezdeményezése nyomán, Kodály Zoltán és Bartók Béla dolgozták ki az élőzene gyűjtésének és lejegyzésének módszerét. Bár népzenekutató utódaiktól ezúttal nem hallhattunk előadást, egyikük, Almási István a kerekasztal-beszélgetés során kifejtette véleményét, miszerint a jelenkor legfontosabb feladata a gyűjtött hangfelvételek lejegyzése. Ennek speciális nehézsége abban áll, hogy a hangzó dallam értelmezése a lejegyző anyagismeretének a függvénye: egy dallam hangközlépéseinek, metrikai és ritmikai sajátosságainak a megítélése ugyanis módosulhat a rokondallamok megismerésével. Mint Vikárius László előadásából kitűnt, talán Bartókot is ilyesféle tapasztalat késztette a metrum megváltoztatására például a Gyermekeknek sorozat „Kerülj rózsám, kerülj" feldolgozásának (II., 26) második változatában: ebben a dallamsorok végén az eredeti 3/8-ot 2/8-os ütem váltja fel. Ezzel és a sorozat egyéb darabjaival az előadó arra mutatott rá, hogy a népzenei feldolgozások esetében nem magától értetődő a forráslánc kezdetének meghatározása. Mint elmondta, a komponálás valójában nem a vázlatírással indul ebben a műcsoportban, hanem az adott dallam lejegyzésével, ezért ezt indokolt lehet feltüntetni az egyes darabok forrásláncában is.

A három további Bartók-előadó - Somfai László és Vikárius László doktorandusz-hallgatói - közül Nakahara Yusuke a Mikrokosmos kapcsán szintén a bartóki forrásláncok sajátosságaival foglalkozott. Az egyes forráscsoportok (például fogalmazvány, tisztázat) belső rétegződésének áttekinthető jelölésére keresett megoldást, igénybe véve a számítógép adta lehetőségeket. Bíró Viola az 1909-1911-es bihari gyűjtőút gazdag leletanyagát vetette egybe a Bartók által publikált, illetve a kompozícióiban felismerhető dallamalakokkal. Példákkal bizonyította, hogy a különbségek tanulmányozása közelebb vihet Bartók tudományos és művészi elgondolásainak megértéséhez. Anne Vester A fából faragott királyfi librettójának keletkezéstörténetét vizsgálta az elsődleges forrásokból, egy magyar és egy német nyelvű kézírásos szövegkönyvből kiindulva. Munkája révén sikerült pontosítania a zeneszerző és Balázs Béla együttműködésének még homályos részleteit.

A digitalizálás előnyeit szemléletesen példázták a 19-20. századi írott források összegyűjtéséről és kiértékeléséről szóló beszámolók. Dalos Anna egy hiánypótló tudománytörténeti mű, a magyar zenetudomány 1900-1950 közötti bibliográfiája készítéséről számolt be. A várakozásokat messze felülmúló, közel hétezer adat, valamint az írások tematikai gazdagsága és színvonala merőben új megvilágításba helyezi, felértékeli zenetudományunk hőskorát. A létrehozott számítógépes adatbázisnak köszönhetően az adattömeg kezelése és áttekintése jelentősen leegyszerűsödött, felszabadítva a kutatók energiáit az elemző-értelmező feladatok számára. Egyre bővülő digitális adatbázis segíti a kutatót a 19-21. századi magyar zeneművek leggazdagabb gyűjteményében, az OSZK Zeneműtárában is. Kelemen Éva emlékeztetett rá, hogy már a Zeneműtár első vezetői, Isoz Kálmán és Kecskeméti István is szisztematikusan gyűjtötték a kortárs szerzők műveit. A Zeneműtár munkatársaira háruló sokrétű feladatok közül az előadó ezúttal a hagyatékok gondozásának problémáiba avatott be. A zeneszerzői életművek mellett szintén az OSZK tárolja több hajdan volt zenei intézményünk írásos dokumentumait. Bozó Péter, aki egy, az elődöknél szélesebb spektrumú vizsgálat keretében kutatja a Népszínház 1875-1908 közötti működését, előadásában az intézmény volt vezetői, Rákosi Jenő és Verő György írásai és egyéb zenei, valamint történeti és hivatalos dokumentumok alapján az operettelőadások zenekari összetételét és muzsikusainak egyéb szakmai tevékenységét tárgyalta.

A 20-21. századi zene hangzó forrásaival foglalkozó utolsó ülésszak tematikai és metodikai szempontból egyaránt rendhagyó volt. Ignácz Ádám a Kádár-korszak könnyűzenei preferenciáit vizsgálva megállapította, hogy a Magyar Rádió és Televízió műsorainak és a Hanglemezkiadó Vállalat lemezeinek jóval erőteljesebb befolyása volt a publikumra, mint a legmodernebb zenét sugárzó, de itthonról nehezen fogható Szabad Európa Rádiónak. Retkes Attila a szocialista szférában dekadensnek bélyegzett jazz 1964-1989 közötti itthoni helyzetéről, a lemezfelvételek viszontagságairól szólva, példákkal bizonyította, hogy ez a zenei stílus képes volt integrálni a magyar zenetörténeti múlt örökségét, a siratóktól kezdve Bartókig. Mácsai János, Sztanó Pál kezdeményezése nyomán, meggyőzően érvelt egy nemzeti hangarchívum létrehozásának szükségessége mellett. Előadása felhívásként hatott: a konferencia e témában érintett résztvevői késznek mutatkoztak a konkrét teendők mielőbbi megvitatására. Megállapodásuk egyike volt azon jeleknek, amelyek alapján egy konferenciát sikeresnek minősíthetünk: a rendezvény elérte célját, mert tettekre sarkallt. }