Giuseppe Verdi

A Centro Studi Opera Omnia Luigi Boccherini, amely a névadó szülőhelyén, Lucca városában székel, de nem csak az ő életműve kutatásában és közreadásában fejt ki különlegesen élénk kiadói és konferenciaszervezői aktivitást, kellő időben megjelentette a maga hozzájárulását a Verdi-bicentenáriumhoz: Verdi Reception, avagy nemzetközi szerzők tizennégy tanulmánya Verdi fogadtatásáról. Szerepel benne Anglia, Franciaország, Németország, Görögország, magától értődően Itália, Lengyelország, Oroszország, Szerbia, Spanyolország és az Amerikai Egyesült Államok. Hiányzik: Magyarország. A felkért szerző - az olvasó alulírott alázatos szolgája - némi szabódás után kimentette magát. Hogy miért? Az okra céloz az előadás kokett címének egyik, személyes üzenete: Verdi - Wagner után. 2013-ban tudvalévőleg két 19. századi operakolosszus bicentenáriumát ünnepeljük. Egyikük, Wagner Richárd, már életében kiválóan értett hozzá, hogy beszéltessen magáról, és születésének 200. évfordulóján a róla szóló diskurzus a tetőfokára hágott; örvénye egy bő évre valósággal beszippantotta a szerény magyar operatörténet-írót. A szándéka szerint utolsó Wagner-cikket október elején bízta az elektronikus postára, és csak azután láthatott neki, hogy az évek során összegyűjtött jegyzeteit másikuk, Verdi József előtt tisztelgő, legalább valamelyest összefüggő szöveggé rendezze. Mulasztását szégyelli ugyan, de bevallja, hogy a szolgálatmegtagadás miatt ez alkalommal a szokottnál kisebb erővel furdalja a lelkiismeret. Hiszen a nemzetközi, különösen az olasz Verdi-kutatókat Várnai Péter már évtizedekkel ezelőtt s a mostani kötet cikkeinél sokkal részletesebben tájékoztatta a magyarországi Verdi-kultusz történetéről. Ahogyan a magyar nyelven 1975-ben a Zeneműkiadó Vállalatnál megjelent munka címoldalán olvashatjuk, a tanulmány „eredetileg az Istituto di Studi Verdiani, Parma felkérésére készült. Megjelent a fenti intézet kiadásában: VERDI. Bollettino dell' Istituto di Studi Verdiani, 5(1962), 7(1969), 8(1973)". A fájdalmasan korán, immár több mint húsz éve távozott Várnai szoros kapcsolatot ápolt a Verdi-kutatás pármai központjával, rendszeresen részt vett kongresszusain, és a magyar recepciót ismertető sorozaton kívül más cikkeket is publikált kiadványaiban. Tanúsíthatom, hogy ezekre alapos Verdi-kutatók ma is hivatkoznak; a magyar tudomány legfelsőbb instanciájának kijelentését cáfolva ugyanis a klasszikus diszciplínák munkásai számára elengedhetetlen, hogy a szakirodalom egy hónapnál régebbi termékeire is emlékezzenek.

Teljességgel érthető és elfogadható módon Várnai a korabeli sajtót választotta forrásként Verdi magyarországi recepciójának ismertetéséhez. A primer befogadási folyamat az áttekintett százhúsz évben - jelentős kivételeket leszámítva nagyrészt azóta is - Budapesten zajlott, ahol a magyar nyelvű színházi sajtó is koncentrálódott. A lapok híradásai sokszor alapultak insider-információkon, és így közelről tájékoztattak színházi eseményekről és történésekről. Persze több okból nem várhatunk tökéletes tárgyilagosságot az újságok és folyóiratok közléseitől. A kritika szubjektív műfaj, olvasója elsődlegesen a kritikus véleményével találkozik, és csak az ő tükre által látja a művet vagy előadást, sokszor bizony homályosan. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az első világháború előtt a sajtó munkatársai és a színházi emberek között érdekszövetségek alakultak ki, melyekhez nem ritkán a korrupció gyanúja tapadt; a publikus megnyilvánulások fő célja láthatólag a színház mindenkori igazgatóságának heves bírálata volt. Végezetül utalnunk kell a sajtó politikai részrehajlására is. A kiemelkedően legfontosabb budapesti operajátszó színház - Nemzeti Színház és utódja, a Magyar Királyi Operaház - állami intézmény lévén, magától értődőnek tekinthetjük, hogy története során újra meg újra színházpolitikai álarcban folytatott politikai csatározások frontvonalába került, és a Klebelsberg-Radnai-féle konszolidáció előtt alig volt olyan időszak, melyben az igazgatóság személyi és művészi tekintélyének sikerült volna visszavernie a sokszor alantasan pártos támadásokat. Példaként említjük meg, hogy a királyi Opera megszerzéséért folytatott szerencsejáték adujaként épült föl 1911-ben a nagy befogadóképességű Népopera, amely az ifjú Reiner Frigyes által vezényelt Trubadúr-premierrel a Verdi-kultusz oltárán is áldozott. A színház mögött álló érdekcsoport nem érte el célját, de első évadának sikere eléggé megijesztette az állami színházakat felügyelő kulturális minisztériumot ahhoz, hogy új vezetőséget állítson az Opera élére. Bánffy Miklós kormánybiztos és Hevesi Sándor főrendező modern művészeti koncepciójának egyik sarokkövévét képezte a cikkünk címét adó jelenség, amelyet sajnos csak epilógusként tárgyalhatunk: Verdi mint színházi ember felfedezése. A Népopera - a későbbi Városi Színház - viszonylag későn, és csak rövid ideig kísérelt meg vetélkedni az Operaházzal a fővárosi operakedvelők kegyeiért és obulusaiért. Ám nem feledkezhetünk meg arról, hogy a magyar színház operai igyekezetének első évtizedére sokkal veszélyesebb árnyékot vetett a hatalmas befogadóképességű és dús operai hagyományt ápoló német városi színház konkurenciája. A Königlich Städtisches Theater említése indokolttá teszi, hogy néhány példával illusztráljuk, milyen fajtájú források kiaknázásával lehetett Várnai összefoglalásának megjelenése óta kiegészíteni az ő sajtószemlén alapuló, úttörő feldolgozását, és milyen típusú információkat nyerhetünk e kiegészítő vizsgálódások során.

Színházi adattárak, műsorlapok, zsebkönyvek Várnai szerint „a Nemzeti Színház színpadán az első Verdi-előadások nem a magyar együttes, hanem egy Pesten vendégszereplő olasz stagione nevéhez fűződnek". Ez tévedés, ami valószínűleg sajtóinformáció nyomán csúszott be az elbeszélésbe: az első pesti Verdi-előadásokat 1846 augusztus elejétől 1847 január végéig a német színház közönsége láthatta: itt, és nem a Nemzeti Színházban rendezte stagionéját az „unter der Direktion des Herrn Luigi de Bezzi stehende italienische Opern-Gesellschaft", vagyis a Luigi de Bezzi igazgatása alatt álló olasz operatársulat, melynek tagjait a színlapok ekképpen sorolják föl: „Sig[no]ra. Ercolani, Sig[no]ra. Crescimbeni, Sig[no]ri Bianchi, Forno, Paltrinieri, Reina und Rocca". Az adalékot a magyar színháztudomány szorgos munkájának köszönhetjük, annak, hogy a Nemzeti Könyvtár Színháztörténeti Gyűjteményének munkatársai az elmúlt évtizedekben elkészítették a pesti német színház teljes műsorának repertóriumát és a minden esti előadások számítógépes adatbázisát. Innen tudhatjuk, hogy az egykori tenorista de Bezzi társulata öt hónap alatt 18 alkalommal játszotta az Ernanit és 10 alkalommal a Nabuccót. 1847. január 2-án a magyar Nemzeti Színház is megtartotta első Verdi-premierjét, ugyancsak a Nabucco előadásával; január 4-én pedig bekövetkezett az az előre nem látható eset, hogy Pest városában egyidejűleg két színházban játszották Verdi első kontinentális sikerét. A Nabuccót egy hónap múlva követő magyar Ernani nem kényszerült efféle (a magyar együttesre nézve talán nem kedvező) versengésre: 1847. február 3-án adták először, egy nappal az után, hogy a német színház a február 2-ra virradó fatális éjszakán a főfalak kivételével porig égett.[i]

Színházi levéltár Látszat szerint tehát a német színház (Bécshez képest szintén megkésett) példája ösztönözte a magyar riválist, hogy felfigyeljen az olasz opera üstökösként emelkedő ifjú csillagára, és lóhalálában pótolja lemaradását. Várnai nem tudhatta, hogy a Nemzeti Színház igazgatósági üléseinek jegyzőkönyve szerint „Herczegy Móricz [bécsi] ügynöknek 1846. május 25-én megiratott [...], hogy Verdy Atila [!] operáját 130 p forintért rendelje meg". A magyar nemzeti mitológia ismerői tudják, miért kezdeményezte az igazgatóság rövid két hónappal a velencei bemutató (1846. március 17.) után az Attila meghozatalát, az opera ismerői pedig megértik, miért módosították csalódottan a megrendelést újabb két hónap múlva: „Herczegy Móricz értesitendő hogy Atila helyett ha lehet Nabukodonozor rendeltessék meg, miután az elsőt fonák tartalma miatt adni itt szinte lehetetlen."[ii] A budapesti színházi levéltárak több alkalommal - utoljára 1956-ban - pótolhatatlan veszteségeket szenvedtek el, a megmaradt részek pedig szétszóródtak, és csak a kutatók sziszifuszi munkájának és a véletlennek köszönhető, hogy az elmúlt évtizedekben mégis jelentős mértékben ismertté váltak. Tartalmuk számos esetben elősegíti a Verdi-recepció kronológiájának és motivációjának tisztázását. Fenti idézetünk azt demonstrálja, hogy Verdi Itálián kívüli felfedezésében a magyar opera a kezdeti késlekedés után az élre tört, és igyekezett önállósítani magát a korábban uralkodó bécsi mintától. S ha a Bécsben figyelmen kívül hagyott Attiláról „fonák tartalma", vagyis a magyarok világhódító ősének egyértelműen negatív beállítása miatt le kellett is mondani, a skót előidők nem érintvén közelről a nemzeti legendáriumot, az igazgatóság már három hónappal az 1847. március 15-i firenzei bemutatót követően érdeklődött Franz Holding bécsi ügynöknél a Macbeth-partitúra és előadási anyag ára iránt. A biztató válasz nyomán megrendelték a kottákat, sőt kérték „a Macbeth costume képeket is".[iii] Ezek nyomán a pesti festőműhelyben hamarosan elkészült „Macbethez nyolcz nagy figura - hét süveg ezüsttel reparálva 6 nagy zászló 6 kisebb zászló egy óra arannyal reparálva, 30 pár ezüstös betü", továbbá „3 figura és egy tapét az asztal elejbe - arany czimmel egy korona a Királnynénak és két sisak ezüstözve."[iv] 1848. február 26-án, a pesti forradalom előtt nem egészen egy hónappal be is mutatták az ifjú Verdi legizgalmasabb dalművét, és a szabadságharc zaklatott két éve alatt húsz alkalommal tűzték műsorra. Bécsbe csak 1849 decemberében érkezett el Verdi első Shakespeare-operája.

Ellenállunk a vágynak, hogy a következő évek Várnainál utánalapozható pesti Verdi-bemutatóival kapcsolatos, színháztörténeti tekintetben távolról sem érdektelen levéltári feljegyzéseit részletesen idézzük. Csak annyit állapítunk meg: Verdi az első három feltűnést keltő bemutató után nagyjából úgy folytatta, ahogyan Donizetti befejezte; ő bizonyult az egyetlen, folyamatos importra érdemes kortárs olasz operaszerzőnek, akitől évenként-kétévenként valami újat köteles hozni a színház, abban a reményben, hogy egyik vagy másik darabja maradandóan megtapad a műsoron - ez elengedhetetlen azon német típusú repertoár-operaház működéséhez, amelyhez a magyar nemzeti színház is tartozott.[v] Művészi szempontok jószerivel mellékes szerepet játszottak a financiálisakhoz képest. Ezt a jegyzőkönyvek számos bejegyzése illusztrálja. Egyikük tanúsítja, hogy a Rigoletto szenzációja után A trubadúr még nagyobb bevételt ígérő premierjének jövedelméért valóságos közelharcot vívott az igazgatóság és a nagy tekintélyű első karmester. 1854. augusztus 30-án az intendáns beszámolt a választmánynak, hogy Erkel Ferenc a Trovatore előadását jutalomjátékául kéri, ami a teljes tiszta jövedelem átengedését jelentette. Az igazgatóság először méltányolta a kérést: „Tekintetbe vétetvén érdemei, kérelme annál is inkább megadatik, mert ezáltal reményleni lehet, hogy egész erővel és megkettőztes szorgalommal azon leend, hogy ez opera mielőbbb bekövetkezendő többi előadás jövedelme által a színház kárpótoltassék." Október 7-én azután az igazgatóság meglehetős átlátszó ürüggyel megkísérelt visszatáncolni: „Ámbár az augusztus 30-án tartott választmány 492 szám alatt Troubadour opera első előadását Erkel Ferencnek rendeli jutalomjátékul adatni, azonban minthogy ez mind a közönség mind a többi színházi tagoknál rossz hatással fogna lenni, s a második előadás jövedelme remélhetőleg éppen olly nagy leend mint az első", felkérik az intendánst, szólítsa fel a karnagyot a visszalépésre. Kétség sem férhet hozzá, ki nyert a kötélhúzásban: Erkel. A színházi kasszát bizonyára kellőképpen kompenzálta az első évad tizennégy Trubadúr-előadásának bevétele; ennek ellenére az intendáns úgy határozott, hogy a jövőben bemutatót senki nem kaphat jutalomjátékul.[vi] A financiális siker megismétlődését várták a Giovanna di Guzmantól; 1856. október 7-én, nem egészen egy évvel a pármai bemutató után elő is adták. A bemutatóra készülődve Ráday Gedeon, a nagy tekintélyű intendáns meg is kérte a színházat irányító „magas Bizottmányt", hogy Meyerbeer vígoperájához, az Észak csillagához hasonlóan „ezt is csinosan engedje kiállítatni, jövedelmi forrássá csak ekkép fogván válhatni." A díszítmény elkészítése tetemes összeget emésztett fel (940 forint); hogy csillapítsa a választmány várható neheztelését, évadjelentésében az intendáns felsorolta mindazon egyéb darabokat, melyekben az új díszleteket reciklálni lehet - ha éppen nem A szicíliai vecsernyének ezen olasz színpadra átdolgozott változatát adják.[vii] Különös módon a Giovanna Guzman megelőzte a Traviatát - mondhatnánk, nomen est omen: a Tévedt nő csak 1857. november 10-én, négy év fél évvel az ősbemutató után találta meg az utat Pestre. A késlekedés személyi vagy intézményi okát nem ismerjük; a jegyzőkönyvek 1855. évi kötete elveszett, talán az tartalmazott erre vonatkozó utalást. 1856 októberétől negyedszázados rés tátong a jegyzőkönyvek sorozatában; így a következő Verdi-bemutatókról - és be-nem-mutatókról - nem rendelkezünk belső információkkal. Fennmaradtak viszont az Operaház megnyitása előtti utolsó három év jegyzőkönyvei; innen tudjuk, hogy az átdolgozott Simon Boccanegra bemutatásának híre eljutott Budapestre; 1882 májusában érdeklődtek is utána akkori ügynöküknél, de novemberben közölték vele: „Simone Boccanegrára nem reflektálunk".[viii] Az olasz repertoárt inkább Boitóval (Mefistofele) és Ponchiellivel (Gioconda) gyarapították. A saját palotába költözött operatársulat töredékesen fennmaradt levéltárában egyáltalán nem találtunk dokumentumokat Verdivel kapcsolatban; még az új bemutató - Otello, 1887. december 8. - előkészítését sem világítja meg levelezés vagy feljegyzés. A továbbiakban megkíséreljük értelmezni e negatívum ellenpróbájának eredményét - tudniillik hogy Wagnerrel, Massenet-vel, Mascagnival, Puccinival kapcsolatban az adatolás korántsem ily szegényes.[ix]

 

(folytatjuk)

---

[i] Somorjai Olga: A pesti német színház napi műsora. Adatbázis az MTA BTK Zenetudományi Intézet Magyar Zenetörténeti Osztályán. Az adatbázis szerint a tűzkatasztrófa után a budai Várszínházban, majd az ideiglenes pesti német színházban további Nabucco- és Ernani-előadásokat rendeztek olasz énekesekkel. A Nemzeti Színház és Operaház Verdi-előadásainak adatait az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tár műsorkatasztereiből idézzük.

[ii] A Nemzeti Színház igazgatósági üléseinek jegyzőkönyvei, Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tár, Kötetes iratok, 692. Az Ernani iránt 1846. szeptember 2-án, tehát már az augusztus 6-i német színházi bemutatót követően tudakozódtak először: „Ernani partiturája egyféle akár olasz akár német szöveggel és librettoval mennyiért szerezhető meg?", és két hét múlva meg is rendelték.

[iii] Uo.

[iv] Országos Széchényi Könyvtár, Színháztörténeti Tár, Fond 4, Nemzeti Színház eredeti iratai, 69: A Nemzeti Színház festő termében készült munkák jegyzéke (1850).

[v] Nem minden érdeklődés érett bemutatóvá. Az igazgatóság 1847. december 9-én megkérdezte a bécsi ügynöktől, vajon „Verdi Jeruzsálem operáját, mely Párizsban nagy szerencsével adatik, ki által és mennyiért lehetne megszerezni?" A Lombardok francia átdolgozását nem tűzték műsorra.

[vi] Kötetes iratok, 696. Könnyen előfordulhatott volna, hogy Erkel nem örvendhet a Trubadúr-premier busás hasznának. A színház hitele megrendült, és 1854. július 31-én az intendáns kénytelen-kelletlen jelenti a bizottmánynak, „miszerint Holding ügynök azon mendemondák következtében mellyek az intézetről terjesztettek, a Trovadori [!] opera partituráját nem hajlandó leküldeni". Holding szerencsére elfogadta a mendemondák intendánsi cáfolatát, s a jegyzőkönyv 1854. augusztus 19-i bejegyzése szerint „Il Trovadore opera hangjegyei Holding által megküldettek, s a partitura is megérkezik legrövidebb idő alatt".

[vii] Kötetes iratok, 697.

[viii] Kötetes iratok, 699.

[ix] Valkó Arisztíd dokumentum-gyűjtése az Operaház, a Belügyminisztérium és a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium levéltáraiból, MTA BTK Zenetudományi Intézet, Magyar Zenetörténeti Osztály.