Kocsár Miklós  - Felvégi Andrea felvétele

- A Muzsikában tíz éve, 70. születésnapján köszöntöttük nagy interjúval, amiből az olvasó sok mindent megtudhatott az életéről. Bár akadhatnak, akik nem olvasták, most mégis inkább a gondolataira lennék kíváncsi zenéről, művészetről, alkotásról. Funkciója számtalan volt élete során, ezeket mára sorban letette. De úgy képzelem, az alkotásból nem vonul nyugdíjba az ember.

- Való igaz. Éppen ezért nagyon csodálkoztam, amikor kedvenc költőm, Kányádi Sándor azt nyilatkozta egyszer, hogy már évek óta nem ír semmit. Elképzelni sem tudom, hogy egy alkotó ember miként tud úgy élni, hogy ne csináljon semmit. Ő nyilván másféle alkat. Én dolgozom. Nem mondom, hogy hosszú távú terveim vannak, de akadnak pillanatok, amelyek megihletnek. Ezek visszahozhatatlanok. Vannak persze megrendeléseim is, illetve olyan alkalmak, amilyen a BMC sorozata volt nemrég.

- A Korunk Zenéje 2013 fesztiválon jelentős magyar és külföldi komponisták kerek születési évfordulóit ünnepelték októberben. Ön volt az egyik.

- Azzal fogadtak valamikor májusban, hogy ezt tervezik, és az Angelica Leánykar énekel néhányat műveim közül. A hetvenedik születésnapomon minden előadót megajándékoztam egy művel. Gondoltam, most is írok egyet. Így született meg az Ave Maria, amit nagyon szépen szólaltattak meg. Pillanatnyi ihletből hamar megírtam. Szegeden novemberben volt szerzői estem, amire Szecsődi Ferinek szereztem egy balladát, egy hegedű szólódarabot, aminek nagyon megörült. Nem ez az első találkozásunk, már hegedűversenyt is írtam neki korábban.

- Bocsássa meg a naivitásomat, de Ön az első zeneszerző, akivel interjút készítek, így végre meg tudom kérdezni: hogyan is komponál az ember? Mindent el tudok képzelni, az írást, a festést, de hogy mitől képes valaki akár megrendelésre naponta, mint a barokk háziszerzők, zenét ihleni, azt fel nem foghatom. Hogyan születik a muzsika?

- Nehéz tetten érni az ihletet. Van valami ötlet, téma, mint az írónak, ehhez kell összeszedni a gondolatokat. Kórusműnél könnyebb, ott adott a vers. Annak van témája, ritmusa, ami egyszer csak elkezd élni, hangokká alakulni bennem.

- Igen, ezt értem is. De amikor nincs ihlető szöveg?

- Akkor nem kell írni. Meg kell várni az ihletet.

- És akkor rohan az ember a zongorához? Vagy hajnalban felriad, és a noteszába jegyezget?

- Sokféle módja van az alkotásnak. Van, aki magában kidolgozza az egészet, és csak akkor írja le. Van, aki pár hangot érez meg, vagy a ritmust, erre elkezd improvizálgatni a zongorán, és egyszer csak összeáll a mű. De ez mind csak technika. Döntő az ihletett pillanat, amikor szinte lejátszódik az ember gondolataiban az egész darab, s ettől az élménytől felvillanyozódva kezdi is a munkát.

 

- Olvastam, hogy Ön a mű nagy pilléreit állítja föl, a teljes vázat, s ezt tölti ki azután.

- Valóban. Különösen izgalmas, amikor egy nagy versenyművet vagy szimfonikus darabot alkot az ember. Haladok benne előre, de fogalmam sincs, hol tartok. És elérkezik az a mozzanat, amikor egyszer csak kivilágosodik, letisztul minden, és érzem, hogy ennyi hiányzik és kész. De a darab elején ezt még nem érzem, csak azt tudom, hogy van egy zenei anyag, amely sodor előre. Aztán eljut a mű egy olyan pontig, ahol rendeződik, formát nyer az egész. Addig ugyanis sokszor érek elágazáshoz, ahol választanom kell, milyen irányban menjek tovább.

- Ma, úgy képzelem, jóval kevesebb megrendelést kapnak a zeneszerzők, mint régen, akár még az előző rendszerben is. Ilyenkor, ha jön az ihlető pillanat, mindenképpen megszületik a mű, ha másnak nem, az asztalfióknak, azzal a reménnyel, hogy talán majd előadják?

- Ha az ember folyamatosan dolgozik, ez a kérdés fel sem merül. Ha eszembe jut valami, megcsinálom. Amikor tanítottam, azt mondtam a gyerekeknek, három dolog kell ahhoz, hogy valaki zeneszerző legyen: tehetség, szorgalom és szakmai tudás. Bármelyik hiányzik, biztos, hogy nem lesz belőle semmi.

- De hogyan lehet egyáltalán tanítani a zeneszerzést? A szorgalomra rá lehet bírni valakit talán, a technikai fogásokat biztosan át lehet adni, de tehetséget nem lehet adni senkinek.

- Ne felejtse el, hogy évente hat-nyolc zeneszerző végez. Mi nyolcan kezdtük, és ketten maradtunk a pályán.

- Ki a másik?

- Papp Lajos. Külföldön él.

- Valljuk be, nincs is szükség évente nyolc új komponistára. Mindenesetre áldott időszak lehet a komponálás.

- De nem könnyű. Az ember megjárja a poklok poklát.

- Milyen értelemben?

- Én csak magamról tudok beszélni. Elvégeztem az Akadémiát 1959-ben. Akkor a korabeli zeneszerzői technikát tanultuk meg, vagyis azt, amit Bartók, Stravinsky, Kodály, a kor legnagyobbjai képviseltek. A hatvanas évek elején kikerültünk külföldi fesztiválokra, ahol azzal szembesültünk, hogy az európai zeneszerzés már egészen máshol tart. Olyan új technikák jelentek meg, amelyekről mi még nem is hallottunk. Ez pokoli érzés volt. Ma sem igen tanítanak ilyesmit. Én Farkas Ferenc növendéke voltam, ő a dodekafóniát megtanította, noha nem lett volna szabad. Mivel a régebbi technikát jól elsajátítottuk, az első ijedtségen túl végül nem jelentett gondot az újjal ismerkedés. Persze nem lehet mechanikusan másolni, betenni egy darabba egy új megoldást, egy klasztert vagy improvizációs részt, annak szervesen illeszkednie kell a zene teljes szövetéhez. Először apróbb darabocskákban használja az ember, aztán mind bátrabban nyúl hozzá. Hosszú folyamat, amíg feldolgozza valaki magában az új élményt. Az is pokoli, hogy kilép az ember a világba, bemutatja a darabját, mire azt mondják, ez bartókos.

- Mennyi idő alatt jut el az ember oda, hogy kocsáros lesz?

- Jó kérdés. Nem tudom. Mozart szerencsés volt, tizenévesen már Mozart volt, azaz megtalálta a saját hangját. Ma persze jóval komplikáltabb a zene, nehezebb lenne azt mondani egy stílusra, hogy ez valaki sajátja, amiről rá lehet ismerni. Merítünk a nagy zenei masszából, aztán megpróbáljuk saját képünkre formálni. Újat ma már nemigen lehet kitalálni. Különben is, azt hiszem - és vallom is -, hogy nem az a fontos, milyen eszközöket használ az ember, mert azzal csak bemutat valamit. Az a valami, amit bemutat, az a fontos. Az egyéniség lényegesebb, mint a technika. Példaként Farkas sokszor említette Stravinskyt. Miképp lehet, hogy ebben az akkordban három terc van és egy basszus, amikor azt tanítják, hogy tercből egy is sok. Ott meg rögtön három van, mégis csodálatosan szól.

- Ez éppen azt erősíti, amit az előbb firtattam: hogyan lehet ezt tanítani? Az elv szerint tercből egy is sok, az eredmény meg homlokegyenest mást bizonyít. Vannak szabályok, amelyek azért vannak, hogy átlépjék őket.

- Ha igazolják a művek, akkor mindent lehet.

- Az nem okoz egyfajta halálfélelmet, amikor az ember a közönség elé tár egy kompozíciót?

- Az alkotás végső folyamata a szembesülés a művekkel. Akkor készül el végleg a mű, amikor a szembesülésnél jónak találja a komponista.

- Ön híres arról, hogy gyakran nem találja jónak, ilyenkor, a karmester és a zenekar legnagyobb rémületére, szeret változtatni.

- Valóban, én szenvedélyes javítgatós vagyok. Nem tudom elviselni, hogy valami rossz legyen. Durkó Zsolt barátom mondta erre egyszer, hogy feleslegesek a javítgatások, mert ha egy darab nem 70 százalékos, hanem 71, attól nem lesz jobb.

- Hagy beleszólni? Ha egy karmester vagy előadó javasol valamit, megfogadja? Történt már ilyen?

- Hogyne. Szívesen veszem, és igénylem is, hogy legyenek társaim az alkotásban. Végül is ők a felhasználók. Ők foglalkoznak vele nap mint nap, ha észrevételük van, az nyilván nem véletlen.

- Ilyen szempontból jó lehet kortárs szerzőkkel dolgozni. Nem kell kutatni, kéziratokat, kiadásokat összevetni, elég megkérdezni: Mester, miért van ez így?

- Van, akit ez kimondottan zavar, nem engedi, hogy beleszóljanak. Én örülök az észrevételeknek. Persze ahány előadó, annyi darab. A zenetudományt meg nem is nagyon értem. Teljes gőzzel kutatják a sok száz évvel ezelőtti alkotásokat, és közben itt vannak az élő komponisták, akik ugyanazokkal a gondokkal küzdenek. Elég lenne csak őket megfigyelni, rögtön világosabb lenne, hogy is zajlik az alkotás folyamata.

- Azért eljön a perc, amikor azt mondja: „Be van fejezve a nagy mű, igen."

- Így van, és én abban a pillanatban el is engedem. Később sokszor fel sem tudom idézni a darabjaimat.

- Nem lehet nagyon könnyű a mai zeneszerzőknek. A közönségnek még ma is csak „szendvicsben" lehet adagolni a kortárs szerzeményeket. Egy Bach és Beethoven közé besuszterolni egy Kocsárt. Minden kor közönsége ellenállt kora szerzőinek egy ideig és egy fokig, de ma ez az ellenállás jóval erősebb.

- Erről a szerzők is tehetnek. Egy időben divat volt polgárpukkasztó zenéket produkálni, amit nem vett jó néven a publikum. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy nem olyan boldogító érzés Beethoven után következni a műsorban. Elfogadott, hatásos, jó zene, utána jön valami, aminek meg kell ütnie egy hasonló mércét. Ha teljesen más súlyú vagy stílusú is, de azoknak a kritériumoknak meg kell felelni, amiktől értékelhető koncertté válik. Ez is pokoli érzés.

- Sok műfajban alkot, mégis a vokális műfaj kötődik legjobban a nevéhez. Miért éppen a kórus vonzotta? A költészet szeretete miatt? Arról beszéltünk, mit fogad el a mai közönség. Nem épp a kóruséneklés a koncertezés legnépszerűbb ága. Ki megy el ma egy kórushangversenyre?

- Minden átrendeződött. Ki megy el egy szólóestre, egy vonósnégyes-estre? Csak a legjobbakra van érdeklődés. Átalakul minden. Megérne mindez egy tanulmányt, kutatást. Ami a kórust illeti, azt kérdezi, mi vonzott hozzá. Nem vonzódtam hozzá soha. Az élet hozta úgy, hogy állandóan kérték tőlem, és amit írtam, szerették, szívesen énekelték gyerekek és felnőttek is, erre még többen és még többet rendeltek.

- Szóval belecsúszott.

- Egész életem során szinte folyamatosan külső felkérésnek tettem eleget. Nem is emlékszem olyan műre, amit csak úgy írtam volna, kedvtelésből.

- De dühbe gurulásból már írt, mert nem tetszett a másik komponista megoldása.

- Valóban, de az is vokális darab volt.

- Tart még Japánban az Önről elnevezett kórusfesztivál?

- Nem, a cunami elsodorta. Azóta nincs. A hatodik versenyt már nem tudták megrendezni. Örülök, hogy addig is csinálták.

- Szeretett volna operát szerezni. Ez még nem valósult meg.

- Fiatal szerzőként azért is fogadtam szívesen a Madách Színház felkérését, hogy menjek oda zenei vezetőnek, karmesternek, mert színpadi gyakorlatot akartam szerezni. Sikerült is, de soha nem nyílt alkalom, hogy operaközelbe kerülhessek. Egyrészt nem akadtam megfelelő szövegkönyvre, másrészt egy operaírás minimum kettő, de inkább öt-hat év a szerző életében.

- Kivéve, ha Mozartnak hívják az embert.

- Az kivételes státus. Én ezt kenyérkeresőként nem engedhettem meg magamnak.

- Csodálkoztam a Madách Színház-beli munkán, mert nagyon más műfaj.

- Igazán szerettem. És ne a mai repertoárra gondoljon. Akkor a Hamlethez, az Amerikai tragédiához kellett színpadi zenét komponálni, nem musicaleket írni.

- Jártam akkoriban ott, nem emlékszem zenére.

- Látja, ez milyen érdekes: sokszor a zene tölti meg feszültséggel a darabot, a nézőnek meg fel sem tűnik. A Hamlethez például Kurtág György szerezte a zenét... Csodálatos színház volt az akkoriban.

- A Madáchot sok minden követte még: volt a Zeneműkiadó szerkesztője, ahogy említettük, a konziban zeneszerzést tanított, vezette a Rádió népzenei rovatát, majd a Zenei Főosztály helyettes vezetője lett, dolgozott a Zeneművész Szövetségben. Melyiket szerette a legjobban?

- Egyiket sem untam meg, mert egyiket sem csináltam túl sokáig. Ez a titka: váltani kell, hogy az ember ne őrlődjön fel, ne fásuljon el. Sohasem hagytam abba a zeneszerzést, még amikor konfliktust okozott is, különösen a Rádióban. Loptam magamnak rá időt. Nem hagytam, hogy beleszürküljek egy munka mindennapi robotjába.

- Legtovább a tanítást csinálta, azt nyilván szerette.

- Valóban, a tanítás soha sem fárasztott, bár egy idő után azt is abba akartam hagyni, de mindig jött egy olyan tehetséges diák, aki miatt nem tudtam. A tanítás haszna nekem az volt, hogy kénytelen voltam megfogalmazni olyasmit is, amit egyébként szóban sosem formáltam volna meg. Azonnal reagálnom kellett egy-egy darabra.A saját művemnél ösztönösen átcikázik rajtam, hogy mi nem jó, de ott tudatosan át kellett gondolnom és elmagyaráznom, mi miért nem jó, és főként, hogy mit és hogyan kellene másként csinálni.

- Mit mondana, ki az elődje és ki az utóda? Példaképként Bartókot említené vagy valaki mást?

- Lutosławskit talán. Ami pedig az utódlást illeti, remélem, senki nem azt fogja folytatni, amit én csináltam, hanem önálló útra lép. Számos tehetséget tanítottam, mindre büszke vagyok. Hogy honnan indulunk, mindegy. Az számít, hová érünk el.

- Dolgozik mostanában valamin?

- Decemberben a Bartók-házban lesz koncert a dalaimból, Kertesi Ingrid és Meláth Andrea duettestje. Elejtették, milyen remek lenne egy új dal. Elhárítottam, de végül mégis csináltam három szép dalt Radnóti verseire.

 

- Igazából valóságos Kocsár-évvel ünnepli Önt a szakma, hiszen februárban a nyíregyházi Cantemus Kórus koncertjével kezdődött a köszöntése.

- Igen, meg is vagyok hatva mindettől. Velük egyébként szoros és régi munkakapcsolat fűz össze. December 16-án az Iparművészeti Múzeumban adnak újabb Kocsár-hangversenyt. Így valóban szinte egy teljes évet fog át mindez.

- Elégedett a pályájával?

- Nem. Jaj, nem, nem. De ez már egy másik cikk témája lehetne.

- Könnyű pálya?

- Nem.

- És boldogító?

- Nagyon. Felejthetetlen pillanat, amikor az ember megold valamit. Egy jól sikerült darabnak szívből örül az ember. Ez szép, igen. Boldogító. }