Izraeli állampolgár, Monte Carlóban él, hegedűsként többek között Heifetz növendéke volt, karmesterként válogathat a világ legjobb zenekaraitól és operaházaitól érkező ajánlatok közül. Jövő februártól ő Budapesti Filharmóniai Társaság elnök-karnagya.

- Ön 1945-ben született, az akkor még nem létező Izraelben. A szülei hogy kerültek oda, és honnan érkeztek?

- Egy Tel-Aviv melletti faluban születtem. Apám 1936-ban érkezett Németországból, anyám 1939-ben az orosz-lengyel határ közeléből. Illegálisan vándorolt be Palesztinába. Két héttel a németek bevonulása előtt hagyta el a faluját. Családjából ő volt az egyetlen túlélő.

- Számításaim szerint az ötvenes években kellett elkezdenie a zenetanulást. Izraelben akkoriban erre bőségesen kínálkozott lehetőség.

- Fantasztikus lehetőségeink voltak. Gondolja meg, hány emigráns muzsikus került Izraelbe! Rengeteg magyar, Fenyves Lóránt és Alice, Pártos Ödön, aki a konzervatóriumot is vezette, és még sokan mások. Nagyon erős volt a magyar hatás. Egyszóval nem volt nehéz jó tanárt találni. A Közel-Keleten együtt volt minden, ami azelőtt Közép-Európát jellemezte. Én hegedülni akartam, imádtam a hangszert. Viszonylag későn kezdtem a hangszertanulást, tízévesen, de megszállottként gyakoroltam, és nagyon gyorsan fejlődtem. Soha nem volt kétségem a pályaválasztást illetően. Először Cincinnatiban voltam koncertmester, aztán három évig Chicagóban dolgoztam, onnan mentem Herbert von Karajan hívására Berlinbe.

- Amerikában végezte tanulmányai egy részét.

- Rövid ideig Ivan Galamiannál tanultam a Juilliardon, aztán Bloomingtonba mentem Josef Gingoldhoz. A Bloomingtoni Egyetemre meghívtak diáknak és asszisztensnek. Ilyesmi csak Amerikában létezik: tanultam, mellette pedig tanítottam. Leendő zenetanároknak - tehát nem kimondottan hegedűsöknek - adtam órákat, amiért pénzt kaptam, emellett pedig Gingold foglalkozott velem.

- Nem akármilyen tisztesség lehetett, ha valakit Jascha Heifetz a tanítványává fogadott.

- Tőle az ember úgy tanulhatott, hogy figyelte őt. Nem is adott igazán órákat a szó hagyományos értelmében. Aki hozzá került, az már eleve tudott hegedülni. Maga választotta ki, hogy kivel foglalkozik, ami az egyetemi gyakorlatban nem megszokott. Meghallgatta az embert, aztán vagy vállalta, vagy nem. Heifetz a Dél-Kaliforniai Egyetemen tanított. Ő volt a hegedűprofesszor. A kamarazene-tanáraimat pedig William Primrose-nak és Gregor Piatigorskynak hívták. Húszévesen ennél többet az ember igazán nem várhat az élettől.

- Óriási élmény lehetett ezekkel a nagyokkal akárcsak egy légtérben is lenni. Különböző hagyományokkal találkozni, ezeket felszívni. Mit gondol, mi hatott önre a leginkább?

- Szivacsként szívtam magamba az információkat. Mindent igyekeztem megtanulni. Az ember általában válogat, mi az, amit elfogad, mi az, amit nem. De ha az ember körül ilyen óriások vannak, akkor mindent át kell vennie tőlük. Csak sajnálhatjuk, hogy ma már nincsenek ilyen iskolák és ilyen egyéniségek. Ráadásul nekem olyan szerencsém volt, hogy kvartettezhettem is velük. Többnyire az éjszakai órákban gyakoroltam az egyetemen. Legalább tíz órát egy nap. Egyszer - lehetett éjjel fél tizenegy - kopogtak az ajtón. Heifetz volt az. Kérdezte, mit csinálok, mondtam: „gyakorolok, Mr. Heifetz." „Nincs kedved kamarázni?" Mondtam, dehogy nincs. Bevitt egy szobába, ott ült Primrose és Piatigorsky. Addig trióztak Heifetz-cel, de kedvük szottyant egy kis kvartettezésre. Megtudtam, hogy minden héten játszanak együtt, úgyhogy akkortól kezdve „véletlenül" mindig a közelben gyakoroltam és vártam, hogy Heifetz kopogjon, nincs-e kedvem kvartettezni. El tudja képzelni, mit jelent egy húszéves embernek egy ilyen kvartett?

-Egy ilyen előtörténettel nem akart soha szólistakarriert csinálni?  

- Én szólista voltam. Koncertmesterként sokat kellett szólóznom. De engem mindig is a zenekar izgatott. Már gyerekkoromban is. A zenekari hangzás. Soha nem ambicionáltam, hogy ott álljak egy zenekar előtt, és játsszam valamit. És az sem vonzott, hogy valamelyik egyetemen hegedűsöket tanítsak.

- Ült tehát a koncertmesteri székben. Hogyan jött a dirigálás? Ha jól számolom, ez még a nagy, megközelíthetetlen bölények időszaka lehetett. Aki bálványokat keresett magának, válogathatott Klemperer, Széll György, Karajan és a többiek közül.

- Bálványom köztük sem volt, de sokuktól tanultam. Ezért is élveztem annyira a zenekari játékot. Széll például nagy élményt jelentett. Amikor először játszottam a keze alatt, Brahms második szimfóniáját vezényelte - azt a művet, amelyet most Pesten én is dirigálni fogok. Jól emlékszem arra a hihetetlen precizitásra, ahogy a zenekarral dolgozott. Teljesen más volt, mint a többi karmester, akit addig láttam. Hatalmas tekintélye volt. Tárgyilagosan beszélt és úgy dolgozott, mint egy sebészprofesszor: felnyitotta a mű testét, eltávolított belülről minden fölösleges, nem odaillő dolgot, aztán összevarrta a sebet. Tökéletes munkát végzett. Charles Münch aztán megint más volt. Óriási egyéniségekkel találkoztam, és mindtől sokat tanultam. Ez volt az én karmesterstúdiumom. A vezénylést úgysem lehet megtanulni. Azt az ember vagy tudja, vagy nem.

- Tudom, Karl Böhm mondta ezt mindig, de azért biztosan van valami, legalábbis a szakma-része a dolognak, ami megtanulható...

- Böhmnek teljesen igaza volt. Hol lehet miniszterelnökséget tanulni? Beiratkozik az ember a miniszterelnök-képzőbe? Vagy megvan a személyisége, vagy nincs meg. Sok fiatal karmester azt hiszi, hogy attól, hogy egy darabka fa van a kezében, hatalma is van. Nézze meg a zenekari tagok arcát, sokszor alszanak vagy unatkoznak. De ha egyszer tényleg VALAKI áll a pulpituson, akkor figyelnek és reagálnak. Ilyen egyszerű. Nem kell hozzá ordítani. Emlékszem Reinerre. Ő sosem emelte fel a hangját. Igaz, anélkül is rettegtek tőle. Egyenként játszatta a muzsikusokat. Minden egyes zenekari tag őrülten gyakorolt és igyekezett. Mintha legalábbis egy hegedűverseny szólistája lenne.

- Jó, de hát mégiscsak tanult valahol vezényelni...

- Nekem a zenekar volt az iskolám. Egy karmesternek ennél jobb nem is kell. Pierre Monteux már öreg volt, visszavonult, és Maine-ben, ahol élt, indított egy karmesteriskolát. Jelentkeztek sokan. Az első kérdése mindenkihez az volt, hogy milyen hangszeren játszik. Az illető azt válaszolta, hogy zongorán. Jó, de valamilyen hangszeren játszik-e? Maga Monteux ugyanis hegedűs volt eredetileg, és számára csak azok voltak a hangszerek, amelyek a zenekarban játszottak. Végtére is zongorázni bárki tudhat. A zenekari tag viszont ül és figyeli a dirigenst, és ellesi a szakmát. Ebből a szempontból az én egész zenekari munkásságom - bárhol játszottam is - egyetlen nagy felkészülés volt a karmesterségre. Ezt az iskolát jártam végig, megtanultam, hogy mit érdemes csinálnom és mit nem, ha eredményt akarok elérni. Hihetetlen mennyiségű tapasztalatra tesz így szert az ember. Zenéről, figyelemről, lélektanról. Ennek a hivatásnak az alapja a tapasztalat. Ma éppen az ellenkezőjét látjuk: fiatal dirigensekért rajonganak az emberek, és nem hallják, hogy amiért tűzbe jönnek, alapjában véve azért nem olyan nagy teljesítmény. Nem is lehet, mert hiányzik a hozzá szükséges tudás és tapasztalat.

- Erről akartam is kérdezni. Gyakran látunk jóképű fiatalembereket, akik nagy sikereket aratnak, és roppant keresettek lesznek, ünnepelt sztárok. A sztárkarmester-életkor is egyre alacsonyabb.

- Vizuális világban élünk. Az emberek ma inkább megnéznek egy koncertet, nem meghallgatnak. Azt mondják: láttam Ikszet vezényelni. Jobb lenne, ha inkább hallanák az illetőt. Meggyőződésem, hogy Furtwänglert a kutya sem ismerné, ha ma lenne fiatal karmester. Reinert se és Széllt se. Reinerre rá se lehetett nézni, ha vezényelt, csak éppen csodát művelt. Széll és Furtwängler sem dirigált „szépen", de nem is ez volt a lényeg.

- Ott tartottunk, hogy kijárta a zenekar és az élet iskoláját és soha nem részesült formális karmesterképzésben. Egyszer csak valahogy mégis odakerült egy zenekar elé. Hogy történt?

- Egy drámai helyzet indított el a pályán. Chicagóban az operában egy Don Giovanni-előadáson Ferdinand Leitner rosszul lett. Már előtte mondta nekem, hogy nem érzi jól magát, de ahogy elkezdődött az előadás, már látszott is rajta a rosszullét. Egyre lassabb tempókat vett, és egyszer csak intett, hogy menjek oda a helyére. Letettem a hegedűmet, odaléptem a karmesteri pulthoz, átvettem a pálcát, ő pedig leült. Három perc múlva ájultan fordult le a székről. Kicipelték, kórházba vitték, én pedig végigdirigáltam életem első Don Giovanniját. Ez volt a tűzkeresztség. Ezt megelőzően nemhogy operát, de még zenekart sem vezényeltem soha. Másnap, amikor meglátogattam a kórházban, azt mondta: „Tudja, tegnap elájultam, de előtte azért egy ideig hallottam, amit csinál. Ha érez magában kedvet hozzá, érdemes lenne elgondolkodnia a karmesteri pályán." Beugrásom története természetesen nem maradt titok, Amerika-szerte bejárta a sajtót. Ekkor kaptam egy ajánlatot Berlinből, Herbert von Karajantól. Hívott, hogy dolgozzam vele, legyek az asszisztense. Ki tudott volna erre nemet mondani? Chicagóban nagyon megértőek voltak, a szezon közepén elengedtek, úgyhogy 1970 karácsonyán landolt a gépem Berlinben. Így kezdődött a karmesteri pályám. Karajan mellett sokat tanultam. Egyébként a Karajan-versenyen kétszer is indultam, először az első, majd - két évvel később - a második fordulóban estem ki. Utólag kiszámoltam, hogy ha még néhányszor indulok, biztosan a döntőbe jutok. A második versenyen az egyik zsűritag, dr. Geisler, a RIAS igazgatója láthatott bennem valami fantáziát, mert derült égből villámcsapásként levelet kaptam, hogy vezényeljem a RIAS zenekarát. És nem tudom, a véletlen műve volt-e, vagy a sors akarta így, de Angliában is elkezdődött valami. Karajannal és a Berlini Filharmonikusokkal Londonban jártunk. Felkerestem egy ügynököt, aki - miután nem sok jóval biztatott -, néhány nap múlva felhívott, hogy a Royal Philharmonic Orchestra egyik hangversenyére szerződtetett karmester lemondott, keresnek helyette valakit. Mondanom sem kell, beugrottam. Az angol zenekarok maguk döntik el, hogy kit hívnak meg. Én két koncertet vállaltam, ők pedig az első után összeültek és megszavazták, hogy a következő évadban felkérnek hat alkalomra. Kevéssel eztán a már említett ügynök felhívott Berlinben, hogy nem tudom-e véletlenül Strauss Aus Italien című darabját. Véletlenül tudtam, úgyhogy másnap délelőtt már Londonban, a New Philharmonia Orchestrával próbáltam Muti helyett. A koncert nagyszerű kritikákat kapott, a zenekar állítólag rég nem játszott olyan jól. Ezután London valamennyi zenekarához meghívtak dirigálni. Valahogy így kezdődött el a pályám.

- A folytatást ismerjük, hiszen ön évtizedek óta a világ vezető zenekaraival és opera-együtteseivel dolgozik. Budapesten is hallhattuk már néhányszor, a Fesztiválzenekar koncertjein például, de tudom, a Filharmóniai Társaság Zenekarával is fellépett már. Nemrég ez a zenekar hívta önt meg vezetőjének.

- Valóban dolgoztam már velük, jellemző módon az is beugrás volt: Rafael Frühbeck de Burgos megbetegedett, én pedig helyette vezényeltem két koncertet. Ezek elég jól sikerültek. Utána megkeresett Simon Béla a zenekartól, vállaljam el a zenekar vezetését. Nem mondtam sem igent, sem nemet, leültünk beszélgetni és megállapodtunk.

- Most kezdett el dolgozni az együttessel. Milyen állapotban találta őket?

- Kihez képest? A Berlini Filharmonikusokhoz?

- Nem, ahhoz képest, hogy nagyon mozgalmas, sőt stresszes időket él a zenekar egy mozgalmas operaházban, vezetőváltások után.

- Nézze, én nem ismerem ennek a zenekarnak a múltját. Azt viszont látom, hogy a muzsikusok nagyon készségesek és nagyon akarnak. Valósággal szomjúhozzák a munkát. Csak hát hiányzik a tréning. Az én feladatom most az, hogy felépítsem a zenekart. Tegnap volt az első próbánk, ahol ezt szóvá is tettem. Lejátszanak minden hangot, de mintha nem hallanák egymást. Nem figyelnek egymásra. Számomra a zenekar egy nagy vonósnégyes. Ugyanúgy kell benne játszani, mint egy kvartettben. Figyelni kell a másikra. Itt tartunk, ez az alapállás hiányzik. De mondom, érződik rajtuk az akarás. Egyébként ez a probléma nem speciálisan budapesti. Sokfelé tapasztalni hasonlót. Sok zenekarnál hiányzik a vezetés. És hiányzik a speciális, egyedi hangzás, a saját hang. Amikor Berlinben dolgoztam Karajan mellett, annyira tetszett az a különleges, összetéveszthetetlen, egyedi hangzás, amelyet a filharmonikusok produkáltak. Ma minden zenekar egyformán szól. Mintha valamiféle McDonald's-hangzás lenne. Ez az, amit megpróbálok eltüntetni, mert teljesen érdektelenné teszi a zenét. Nem látok a jövőbe, nem tudom, mit sikerül elérnem velük. De látom, hogy akarnak.