Bartók három hegedűszonátája energikus előadásban 

Kelemen Barnabás határozottan, erőteljesen közelít Bartók hegedűszonátáihoz (ezzel persze nincs egyedül). Az 1. szonátát egészen rendkívüli módon játssza Kocsis Zoltánnal, előadásuk csupa tűz és lendület. A sokrétű első tételt heves és feltartóztathatatlan iramban adják elő. A középső tétel, az Adagio szólórészeiben Kelemen hangja hajlékony, visszafogott és koncentrált (bár túl sok hallatszik a levegővételéből - a mikrofonokat nagyon közel helyezték el hozzá). A finálé vitathatatlan bravúr, a hegedű G-húrja szinte sistereg.

A 2. szonáta intenzív narratív sodrással szólal meg. A nyitó majdnem-improvizációt mintha transzban játszanák. Az ezt követő szüntelen ritmus- és karakterváltások - amint az egyik népdalszerű motívum követi a másikat - támadhatatlanul logikus rendbe illeszkednek. Az utolsó ütemek varázslatosan zárják le a művet, a sokat variált nyitó téma utolsó, szilaj kitörésétől az éteri, szellősen felhangzó záróakkordig.

Mindkét művész ragyogóan teljesít, hangjuk egyszerre nyers és kifinomult, egyszerre vad és költői - érthető, mennyire fájlaljuk, hogy Kocsist nélkülöznünk kell a Szólószonátában. Ebben a darabban olykor túlzottan energikusnak találom a hegedűs játékát - muszáj a G-húron megszólaló összes forténak ilyen agresszíven nekirontani? -, és a hegedűs Bartók egyes tempóváltásait csipetnyi sóval értelmezi. De a dallamvonalak gyönyörűen rajzolódnak ki az összességében lenyűgöző előadásban.