Május elején több kamarahangversenyt is rendeztek Dávid Gyula születésének100. évfordulójára emlékezve. Közülük a születésnap előestéjén a FUGÁ-ban tartott koncertet Mácsai János személyes emlékekre és családi kapcsolatokra alapozott, értő és atmoszférateremtő bevezető előadása is gazdagította, amelynek során fényképek, egy rádiónyilatkozat és filmbejátszások is segítettek felidézni ennek az igényes művésznek és sokoldalúan művelt embernek az egyéniségét.

A műsorban hat zenész adott ízelítőt, változatos formációkban, Dávid kamarazenéjéből, mégpedig színesen és reprezentatív módon: képviselve voltak dalok és hangszeres kompozíciók, a korábbi, tonális és népdal-központú, illetve a későbbi, szűkszavúbb-kromatikusabb, a tizenkétfokúságtól is megérintett stíluskorszakból egyaránt; továbbá a dalok és a zongorakíséretes szólók mellett egy szólózongorára írt művet is hallhattunk. Pontosabban kettőt, ugyanis a Dávid Gyula-művek után, a hangverseny kódájaként, egy Kodály-zongoramű is felhangzott: az a cím nélküli, „Válasz Dávid Gyulának" alcímű, rövid és enigmatikus darab, amely mintegy válaszul született egy Dávid-nyilatkozatra, amelyben 2. vonósnégyesének a Mester általi lehetséges fogadtatását mérlegelte. A hat művész között két énekest, két fuvolást meg egy mélyhegedűst találunk, továbbá egy zongoristát, Marczi Mariannt, aki, a hangversenyt mintegy a hátára véve, egy kivétellel mindegyik műsorszám előadásában részt vett. (Azt, hogy a vonós hangszereket éppen egy mélyhegedű képviselte, kellően magyarázza, hogy Dávid nem csupán egy nemzetközi karriert befutó, jelentékeny brácsaverseny szerzője volt, hanem maga is hivatásszerűen játszott ezen a hangszeren.)

A koncert műsorának túlnyomó része az 1954 és 1969 közé eső 15 év termése volt; egy olyan korszaké, amelynek zenéjét, különösen Magyarországon komponált zenéjét alig játsszuk és hallgatjuk. Ez az időszak még a tegnap zenéje, ami, tudjuk, mindig érdektelen; még nem vált tegnapelőtté, ami azután már ismét izgalmassá válhat. Ennek ellenére - mint már a régi Zeneakadémián pár nappal korábban rendezett emlékkoncerten is - Dávid Gyula darabjai egyáltalán nem hatottak naftalinszagúnak, ellenkezőleg: nagyon is élő benyomást keltettek, mint valamelyik kedvenc költőnk versei, ha valamely okból egy évtizeden át nem vettünk elő őket.

A koncert gerincét három rövid dalciklus - vagy dalciklus-részlet - képezte, az elsőben és a harmadikban Rajk Judit, a másodikban Lukin Zsuzsa énekszólójával. Közülük Rajk korai, 1939-es és 1946-os, Lukin 1966-os dalokat adott elő. Rajk Judit minden tekintetben meggyőzően és érett módon énekelt: nemes hanganyagát valóban csupán alapanyagként használva egy olyan interpretációhoz, amelynek lényege a dallamívek makulátlan egyensúlyának megteremtése és a szöveggel való legbensőségesebb azonosulás és az ebből eredő expresszivitás. A nyitó két Berzsenyi-dal közül az első rövidebb, idilli kép volt; a második, a Reggel volt a komplexebb és kifejezőbb, mégis tömör és igen hatásosan formált darab. Az 1946-os Ady-, illetve József Attila-megzenésítés közül az első - Sappho szerelmes éneke - végleg meggyőzhette a hallgatót arról, hogy Dávid Gyula vérbeli dalszerző, akinek számára a szöveg primér ihlető erő, és akinek a zenéje nem tesz mást, mint megsokszorozza a szöveg hatását. Az Óda Mellékdala pedig egyszerre szólal meg szerelmi líraként, és rajzolja meg a költő fiatalos, hetyke zenei portréját. Rajk Judit előadása a költő és a zeneköltő szándékait is híven materializálta, Marczi Mariann pedig abszolút egyeneértékű partnere volt.

 A második ciklus - ezúttal három dal - Vas István-versekre készült, de nem zongora, hanem egy fuvola és egy brácsa kíséretével. Érdesebb, kvázi expresszionista hang, hol nyugodtabb, hol izgatottabban gesztikuláló hangszerszólamok jellemezték az első két dalt, és az énekszólamnak egy egészen sajátos és egyéni, a deklamációhoz-recitáláshoz a tulajdonképpeni dallamosságnál közelebb álló kezelése. A harmadik dal - Idegen virág - azután pajkosabban-líraibban hatott, tulajdonképpen természeti idill volt, amely ismét feltűnően árulkodott a szerző frappáns befejezés iránti hajlamáról. Lukin Zsuzsa, illetve a fuvolás Matuz Gergely és a mélyhegedűs Tóth Balázs precíz érzékenységgel, vérbeli kamarazenészként adták elő a dalokat.

Ami a hangszeres műsort illeti, az 1954-es fuvola-zongora szonátában Matuz István remekelt. Maga a darab, különösen első tételében, nem nélkülözött bizonyos szocreál hangulatot és filmzenés elemeket. A lassú tétel a maga Bartók-reminiszcenciáival és alapvető konzervativizmusával együtt már tartalmasan komoly, egyszersmind beszédes-expresszív volt; a zárótétel kezdeti hetyke népi optimizmusa pedig idővel egyre szabadabb zenei folyamatoknak adott helyt, s végül szellemes-briliáns záráshoz vezetett. A Jeney Zoltán fuvolaművész számára 1964-ben írt fuvola-zongoradarabban, a Preludióban ismét Matuz Gergelyt hallhattuk - makulátlan hangszertudással és zeneiséggel - fuvolázni; ez a rövid darab a Vas-dalok fanyarabb hangját folytatja, ám változatos, mozgékony gesztusokkal, s feltűnő affinitással a hangszer egyénisége iránt.

Az 1955-ös, háromtételes Zongoraszonáta Dávid Gyula legjelentékenyebb kompozíciói közé tartozik - a nyitótétel játékos derűjéből ugyan ezúttal is kihallhatunk némi kötelező penzumot, ám a lassú tétel kifejezetten eredeti, izgalmas - és szép zene, a jobbkéz főként kvartokban mozgó, méltóságteljes lépkedéssel kísért, érzékeny recitativójával, a felforrósodó folytatással, a tételformálás választékosságával. A zárótétel pedig egy különös színezetű, talán szlovákos dallamból kiindulva hoz létre egyre izgalmasabb, kiszámíthatatlanabb zenei szövetet. Ez a darab lehetőséget adott a mindvégig kitűnő Marczi Mariann számára, hogy bizonyítsa: bizonyos alkati tartózkodása ellenére is elsőrangú szólózongorista, aki elképzeléseinek világossága, illetve a részletek differenciálása és kontrollja révén a szó teljes értelmében megjeleníti a játszott kompozíciót.

Ugyanígy Tóth Balázst mutatta „teljes fegyverzetben" az 1969-es, brácsára és zongorára írt Szonatina. A mű mintha engedne a második Dávid-korszak szigorúságából: eufonikusabb és színekben gazdag kompozíció, egy csodálatos érzelme fokozással és az azt követő megnyugvással, és megint: rendkívül szellemes befejezéssel. Az előadót ezen felül remek, kadenciaszerű szólóval ajándékozza meg - ezt Tóth Balázs remekül „hozta", és általában tiszta, bársonyos hangon játszó, biztosan formáló zenészként mutatkozott be.

A záró Kodály-darab beszédszerű kvalitásait Marczi Mariann jól érezte meg. Május 5. - FUGA budapesti Építészeti Központ. Rendező: FUGA}

Fekete, Hollós

Zárószámáról vette címét az a teljes hangverseny, amely a Bartók Emlékház által tervezett új koncertsorozat indításaként Fekete Gyula és Hollós Máté dalait és duettjeit tűzte műsorára. A Tündérálom előadói Kertesi Ingrid és Meláth Andrea, továbbá Virág Emese voltak; a koncertet az egyik zeneszerző, Hollós Máté moderálta. A műsorban két bemutató is szerepelt, további két kompozíció pedig első ízben hangzott fel zongorakíséretes változatában.

A hangverseny biztos alapját és fő erősségét a két kiváló és valódi dalénekesi-kamarazenészi adottságairól is ismert énekesnő jelentette. A művek - mindkét szerzőtől egy-egy duett, továbbá Feketétől két dalciklus, Hollóstól pedig egy ciklus és egy hangszeres darab - nagyobb szórást mutattak. Nyitószámként Fekete Gyula - Romhányi Ágnes versére komponált - duettje, a Lepketánc például kevésbé bizonyult emlékezetesnek. Az első ízben bemutatott kompozíció amolyan - drámai elemeket sem nélkülöző - kamarakantáta, amely tetőpontját elérve annak rendje-módja szerint lenyugszik, s a zene egy derűs keringő-epizódot követően elérzékenyülten röppen a magasba. Azt mindenképpen örömmel nyugtáztuk, hogy az énekesek példás összhangban és igényesen megformálva adták elő a művet. Hadd jegyezzem meg: itt és a későbbiekben is hálás lettem volna valamiféle dalszövegeket tartalmazó szórólapért.

Hollós Máté Leültem eltűnődni című dalciklusa eredetileg kontratenor énekes részére készült gitárkísérettel - ezúttal Meláth Andrea énekelte zongorával. Az igazat megvallva, a zongoraszólam átirat jellege viszonylag vékony felrakása és a jellegzetes akkordfelbontások révén meglehetősen kézenfekvő volt; viszont Hollós kissé keményebb hangja, jó melódiaérzéke, pregnáns ötletei - így az első tétel hatásos zárása egy kitartott, magas, piano hanggal, melyet Meláth Andrea élményszerűen formált meg - figyelmet érdemlőek voltak.

Fekete Gyula Gyurkovics Tibor verseire komponált Három dala az előző sorozatra rímelt, amennyiben ez esetben egy hárfakíséretes ciklus zongorás átiratát ismerhettük meg. Itt szerencsésen erősítette egymást Feketének az érzelmes kitárulkozás iránti hajlama és Kertesi Ingrid érzékeny líraisága, gyönyörű dallamformálása, különösen az első és a harmadik dal esetében.

A hangverseny első részében Virág Emese érzékeny alkalmazkodással, biztos technikával, bár kissé talán visszahúzódóan játszott, mindenesetre hozzájárult az előadás magas színvonalához. A műsorban itt Hollós Máté III. zongoraszonátája következett, s a művésznőről ezt hallgatva is hasonló benyomásom alakult ki: zenei és technikai szempontból tiszta eszközökkel, jól felépítve, de mégis valamiféle semleges hatást keltve játszotta el a háromtételes kompozíciót. A magyaros-meditatív nyitó-, illetve a sirató-komorságú lassú tétel után a Paprikajancsit és bábjátékot idéző karakterrel induló zárótétel bizonyult a legkomplexebbnek, legnagyobb utat bejáróbbnak, egészen a tétel elkomoruló második felének sárkányfarok-csapkodásaiig, majd lenyugvásáig.

Fekete kétségkívül legjobb, sőt sikeres és igen élvezetes Kabaré-dalai következtek ezután Karafiáth Orsolya verseire, Meláth Andrea előadásában. A versek hangulatosak és szellemesek, enyhén provokatív jellegük, frivol karakterük jól áll Fekete Gyula - hogy is mondjam - semmiképp sem elefántcsonttoronyba zárkózó zenei egyéniségének, míg Meláth Andrea, mint szinte mindennek, dizőznek is fenomenális. Kurt Weill és Seress Rezső világa valami meghitt mondénságban olvad itt össze, Rezsők és Dezsők, valamint fecskék röpködnek, felvillannak a pesti éjszaka képei, egy bárzongorista vagy egy könnyűvérű táncosnőcske alakja - talán egy kicsit kevesebb dal több lett volna, de így is nagyon élveztük, és mindezeken túl Virág Emese is bebizonyította, hogy van humora.

Az est legtartalmasabb zenei élményével azonban Hollós Máté címadó duettje szolgált. Divatosnak éppen nem mondható Petőfi költeményeinek megzenésítése, pláne zongorakíséretes duett formájában, de Hollós igényes darabja szuggesztív drámaiságával, zongoraszólamának láttató erejével, a kivételes erejű költői szöveg iránti termékeny alázatával egyszerűen nagyon szép, hallgatni való zene, amelyet az előadók is nyilvánvaló örömmel és nagy tehetséggel szolgáltak. Május 15. - Bartók Béla Emlékház. Rendező: Bartók Béla Emlékház }