George Petean

A Don Carlos első, öt felvonásos francia változatának nettó időtartamát (a harmadik Gfelvonás balettzenéjével együtt) csak hozzávetőleg lehet megsaccolni, mert általában derekas húzásokkal játsszák. Átlag három és fél órára tehető. A bécsi Staatsoperban fél hattól fél tizenkettőig tart, és a két szünet közül az elsőt csaknem végigjátsszák, részint a közönségforgalmi terekben, részint a színpadon, illetve a kivilágított nézőtéren, amelynek a folyosóra vezető ajtói eközben mindvégig nyitva állnak, szabadon lehet rajtuk közlekedni, miközben zajlik az autodafé jelenet. A három felvonásra bontott előadásban a középső a legrövidebb, amelyik az előcsarnokban kezdődik: egyedül az autodafé tölti ki. Az első felvonás két és fél órás, a harmadik is több mint másfél. Wagneri hossz. Verdi-transzparencia. Kontroll alatt tartott romantika, hisztérikus hősiesség és irónia. Korfestő ecsetvonások és posztmodern provokáció. Zenei biztonság, közel a perfekcióhoz és koncepciózus, kreatív színpad.

Peter Konwitschny rendezéséből mindenekelőtt száműzetik a nehézkes festői-építészeti historizmus. A három oldalról szögletesre zárt üres színpadot a fontainebleau-i jelenetben fekete drapéria vonja körbe, amely a felvonás végén csigalassúsággal letekeredik, és fölfedi a ragyogóan világos falakat, a teljes felületén sűrűn sorakozó, belesimuló és puhán nyíló-záródó ajtókkal. A nyomasztó barokk zsúfoltsággal szemben üdítő a könnyed, franciás esprit és lucidité. Az egész előadást áthatja a szereplők laza, természetes, oldott viselkedése. A fontainebleau-i „erdőben" - csak egy vaskályha-melegedő van a színen - az inkognitós Carlos a csikó természetű, mókás ifjút játssza (ami nagyon jól áll a címszereplő Yonghoon Lee-nek), spanyolos ollékkal és dobbantásokkal udvarol a francia királylánynak, és mint fiatalok első, suta találkozásán illik, közösen gyűjtenek rőzsét a tűzre. A barátcsuhás V. Károly olyan kandi szerzetes, mint Lőrinc barát a Romeo és Júliában, vászonkalapot visel, locsolókannájával kikacsint a barátok sorából, hogy megöntözze a színpad elején végig ott viruló virágcserjét, és joviálisan kivillantja összehajtott koronáját a lebernyege alól. Spanyol grand, főnemes, uralkodó egytől egyig emberi lény. A szolgálattevő udvarhölgyet úgy kell kituszkolni, hogy Carlos és Erzsébet magára maradhasson - tudja, hogy hibázik. A királyt jelentő apród idegesen szalad be, az elkésett udvartartás sebtében helyezkedik, a száműzött hölgy némán kuncsorog mindenkinél segítségért, Erzsébet pedig szemrehányóan a királyhoz intézi az udvarhölgy-búcsúztató második strófáját. Posa nagy ívben a tömeg közé dobja a hivatalos levelet, hogy mialatt a főúri slepp ráveti magát, Erzsébet kezébe csempéssze Carlosét. (Eboli így is észreveszi.)

Eddig csak érezni, hogy a jelmezek pimasz eklektikája, a spanyol gallérok keveredése a fontainebleau-i nép mai civilségével - a betódulók úgy esdekelnek a béke zálogának tartott királyi házasságért, hogy a fizikai erővel szétszakított szerelmesek kénytelenek megadni magukat a népakaratnak - csupán előjáték egy váratlanabb fordulathoz. Aztán a kerti jelenetben, amikor Eboli és Erzsébet jelmezt cserél (inkább csak álarcot), „kitör a botrány". A balett jelenet: Eboli álma. (Meg is jelenik az ezt közlő felirat) Pantomim mai környezetben. Egy nappalinak bedíszletezett keretes színpadon - a falon II. Fülöp-festmény, a benyílóban a konyha is látszik - az állapotos Eboli fogadja munkából aktatáskával hazatérő férjét, Carlost. Kicsit enyelegnek, de csöngetnek, mert megérkeztek a vacsoravendégek: Erzsébet és Fülöp. Telefonon pizzát rendelnek, meg is melegítik, de odaég, mert közben önfeledten pezsgőznek, lelocsolják egymást. Gyorsan megvacsorálnak, leszedik az asztalt, táncolnak kicsit a gramofon-keringőre (épp odaér a Verdi-zene), a vendégek átadják az ajándékaikat, játék mackót és az összerakható rácsos kiságyat, az infantilis Carlos bele is mászik az ágyba, vonatoznak az indulózenére, és amikor kibulizták magukat, a vendégek hazamennek, a színpad előre kocsizik, keretét fénycsík szegélyezi - és vége a balettnak. A nézőtéren gyér búúúzás és erős taps. Az anakronizmus aláhúzza, hogy a balett: francia nagyoperai betét. Mai kontextusban, értelmesen nem lehet vele mit kezdeni - hát akkor legyen farce. Vagy abszurd. Verdi megírta a zenét, és a zenekar ugyanolyan tüneményesen játssza, mint az opera többi részét. Az énekesek pedig pompásan adják elő az akrobatikus pantomimet. (Kíváncsi lennék, mit szólnának a feladathoz a mi operistáink.)

Az autodafé mint a pillanatnyi jelenbe adaptált médiaesemény súlyosabb döntés a balett szürreális tréfájánál. Amikor a kamerás stábbal kísért riporternő vagy moderátor - amolyan „est háziasszonya" típus - ballonkabátos fotóriporterekkel körülvéve megjelenik a foyer főlépcsőjén, a beavatatlan néző (magam is közéjük tartoztam) még nem gyanakszik. A műsorvezető hosszan és természetes társalgási stílusban, paródiai szándék nélkül szólítja meg a sétáló közönséget, mintha csak egy tévéközvetítést kommentálna. Valójában beavatja az haute-volée társaságot - bennünket - a soron következő ünnepségbe. A kamerastáb néha elkalandozik, különböző közönségforgalmi terekben, az emeleti galériákon, folyosókon, büfékben pásztázza a nézőket. Érkeznek az esemény résztvevői, a fekete szemüveges, vak Főinkvizítor főpapi ornátusban és kísérőivel, majd verőlegények félmeztelen foglyokat hajtanak végig a lépcsőkön. Közben kihallatszik a nézőtérről, hogy megkezdődött a felvonás, a közönség ki-be jár, a színpadon az udvar egy mai állófogadás diplomáciai protokolljának megfelelő, elegáns öltözetben pezsgőzik, a színpad fölötti monitor pedig a kinti képek közvetítéséről átvált egy dokumentumfilmbe a nemzetközi terrorizmus áldozatairól Auschwitztól napjainkig. Közben a nézőtér felől bevonul, és középen megáll a smasszerekkel kísért hatalmi elit, elhangzik az ellenállók eltiprását deklaráló királyi verdikt, majd az előkelőségek a színpadra lépdelnek. A brabanti küldöttség váratlan interpellálása alatt fehér inges mozgalmárok röpcédulákat osztogatnak a nézőknek, fentről is röpcédulaeső hullik, Carlos pedig mint forradalmi ifjú fölugrik egy dobogóra, és kiáltványt intéz hozzánk. (A nézőtéri lámpák fölkapcsolva, a „hivatalos fotósokon" kívül az előadás alatt a fényképezéstől máskülönben eltiltott közönség is szorgalmasan vakuzik.) Carlos kést ránt, a smasszerek neki ugranának, Fülöp leinti őket, fia elé áll, felszólításra kilép Posa, és teszi, ami elő van írva neki. Az „Égi hang" egy dekoratív szőkeség, előadó-művésznő, belibeg az odakészített kottaállványhoz, kelleti magát, áriázik, a végén negédesen hajlong, pukedlizik, ahogy az udvar megtapsolja. Függöny.

Visszatérve eredeti medrébe az előadás továbbra is megőrzi közvetlenségét és természetes elfogulatlanságát. A földre ágyazott matracon virrasztó Fülöp mellett Eboli alszik - nyilván előző este hozta az ellopott ládikát -, fölébredve nyugtatgatja a királyt, gyöngéden asszisztál a vívódásaihoz, és ott marad a Főinkvizítor látogatása alatt is, közben némán kommunikál a szeretőjével, húzkodja a sleppet, amire a főpap rálépett, de megmenti őt a pásztorbottal rátámadó Fülöp dühétől, és a bot végét fogva ő vezeti ki a vak embert az ajtón. Eboli a fölajzott Erzsébet látogatását is végignézi az ajtó mögül, tanúja a király fizikai durvaságának: itt a királyné nem a lelki kiborulástól ájul el, hanem mert Fülöp leüti. Emberi gyöngeségek, válságok és kétségbeesések vezetnek oda, ahova. Carlos a börtönben befogja a fülét Posa lánglelkű pátosza hallatán - nem bírja hallgatni a muszáj-herkulesi kötelezvényt. Úgy görnyed össze mozdulatlanul, a halott Posát meg sem érintve, mintha őt érte volna a lövés. Az utolsó jelenetben Erzsébet pótapai dédelgetésért bújik a kikandikáló koronájáról felismert, papi inkognitós V. Károly mellére. Kettőse Carlossal nélkülözi a nosztalgiát és a melodrámát. Félig elfordulva egymástól, kézfogásukkal ferde tartásban egyensúlyozva búcsúznak. A fináléban feltűrt ingujjas civilek inzultálják, futtatják mindkettőjüket, amíg a volt császár ki nem menekíti őket. Keskeny rés nyílik a hátsó falon, éles fény ömlik be a menekülés útja felöl. A lassan elhomályosuló színpadon árnyalakok járnak-kelnek. Már véget ért a zene, amikor még hallatszik a vak főpap botjának kopogása...

Lenyűgöző, ahogy intenzív kortársi élményt lehet varázsolni a monumentális-zengzetes remekműből, anélkül, hogy azt inzultus érné. A közvetlen maiság nem merénylet, hanem a magatartásokban realizálódó, megvilágító elemzés. A zenei színvonal nélkül, persze, nem sokat érne. A zenekar pompás, minden hangszercsoportban tökéletesen kidolgozott, összehangoltan arányos, áttetszően tiszta és kiegyenlített hangzása evidencia a Staatsoperben; Bertrand de Billy francia-olasz szellemességgel uralkodik fölötte. A kórus hibátlanul tömör és evokatív massza. A Fülöpöt alakító Kwangchul Youn markáns kis-nagy ember, kemény, átütő basszusa egy despotáé, aki panaszos áriájában meglágyul, fájdalmasan finom és lírai lesz. Yonghoon Lee heveny lázban égő, a depresszió tüneteit hordozó Carlos, hol eksztatikus, hol flegmatikus, hol apatikus; teherbíró, kissé nyers, izgágán telített tenorja megfelel a szerep kívánalmainak. George Petean piknikus, szemüveges értelmiségi alkatához emfatikus, belülről sugárzó, puhán bársonyos vokalitás társul Posa szerepében. Iano Tamar Erzsébetjének spiritualitása egyszerű, magától értetődő, drámaiságát nem a hangvolumen, hanem belső érzékiség támasztja alá. Nadia Krasteva - betegség után - megfelelő hangkondícióban, technikásan, biztos magasságokkal énekelt egy enyhén vampos és közönséges, emberileg hitelesített Ebolit. Az - úgy látszik - változatlanul erős román énekes iskola termelte ki Alexandru Moisuc impozáns Főinkvizítorát és Dan Paul Dumitrescu kedélyes V. Károlyát.

Úgy telt el könnyű vágtában ez a hétköznapi öt óra a Staatsoperban és a Verdi-évben, hogy fémjelezte mindkettejük jó nevét. Plusz a műfaj lehetőségeit.

 

 

Verdi: Don Carlos

 Staatsoper, Bécs

2013. április 17.

Fülöp király     Kwangchul Youn

Don Carlos     Yonghoon Lee

Posa               George Petean

Erzsébet         Iano Tamar

Eboli              Nadia Krasteva

Főinkvizítor    Alexandru Moisiuc

Egy szerzetes
(V. Károly)      Dan Paul Dumitrescu

 

Karmester       Bertrand de Billy

Díszlet, jelmez Johannes Leiacker

Világítás          Hans Toelstede

Rendező         Peter Konwitschny

 

 Kwangchul Youn és Nadia Krasteva - Wiener Staatsoper/Michael Poehn felvételei