Richard Wagner -  Franz Hanfstaengl felvétele

Már Reményi Ede előtt és tőle függetlenül is korlátlan számban érkeztek valódi és álhírek Wagner bécsi tevékenységéről. 1863 február elején szakavatott beszámoló jelent meg Bécsben rendezett „nagy zeneelőadásairól,"[1] melyeket nem sokkal később Prágában megismételt. A tavasz az ő pétervári hangversenyeinek ismertetésével köszöntött be. A látogatás triumfusként jelent meg az olvasó előtt, és a beszámolók sejtették: ami történt, eltörpül ahhoz képest, ami történni fog. A Tannhäuser szövegét már lefordították oroszra, olvashatta lenyűgözve az érdeklődő; Wagner már válogatja az énekeseket a jövő évben esedékes bemutatóhoz.[2] Tény, hogy ottani reményik Oroszországban is felkeltették a reményt Wagnerben: az udvar vagy arisztokraták évjáradékban részesítik. Az első híradáshoz képest az esemény aztán tíz évet késett; Loewenberg szerint a pétervári premiert 1873. február 25-én tartották, de hogy a hírverés alaptalannak bizonyult, abban nem a magyar sajtó volt a ludas. Az viszont a sajátos magyar attitűdből fakadt, hogy a légből kapott hírt a honi viszonyok ostorozására használták fel: „Wagner dalművei utoljára még Krimiában is hamarább színre kerülnek, mint a magyar nemzeti színházban!"[3] Értsd: utoljára még Krimiában is hamarább színre kerül Mosonyi Álmosa is, mint a magyar nemzeti színházban. Nem mintha a magyar színház nem akarná előadni. Csak éppen nem tudja, állítja május 21-én megjelentetett nyílt levelében a nyugalmát és tárgyilagosságát minden előzetes értesítés nélkül elvesztett szerző:

Az operai előadások lényege, veleje: vagy is az együttes s énekkari erőteljes működési részek [a Nemzeti Színházban] elhanyagolva, elmellőzve levén: elhatároztam mindaddig be nem nyújtani dalművemet, míg ezen érzékeny bajokon s égető szükségeken segítve nem leend. Operai viszonyaink valódi s tartós javulását [...] mindenekfelett egy tevékeny, erélyes s a legjobb izléssel bíró művezetéstől kell várni.[4]

Felharsant tehát a harci riadó a Nemzeti Színház operája és annak „művezetője", Erkel Ferenc ellen. Nehéz elkerülni a benyomást, hogy Wagner meghívásának és pesti látogatásának kontextusát valami módon a permanens Nemzeti Színház-i operaháború újabb szakasza képezi: a magyar wagneriták úgy léptették fel a mit sem sejtő nagyságot a kicsinyes honi zenepolitikai harcok küzdőtéren, ahogyan manapság választási kampányrendezvényekre hívják meg a pártok tekintélyes külföldi elvbarátaikat. Műveinek nagyságán túl Wagnernek meg kellett mutatnia, amit sem a zongoraoktató Mosonyi, sem a zenei kolumnista, dilettáns komponista és professzionális köpönyegforgató Ábrányi, sem más helyi ember nem mutathatott meg: milyen is „egy tevékeny, erélyes s a legjobb izléssel bíró művezetés" - ha másutt nem, a pódiumon. Júliusi vendégjátékának két hangversenyén és a megelőző próbákon elsöprő meggyőző erővel demonstrálta is, quod erat demonstrandum.

Wagner küszöbön álló pesti látogatásáról már 1862 tavaszán cikkeztek a napilapok, azt a hírt terjesztve: erre annak kapcsán kerül sor, hogy a Nemzeti Színház Beck N. János, a pesti születésű kiváló bécsi bariton vendégszereplésével bemutatja A bolygó hollandit.[5] Beck Nepomuk János valóban megérkezett, és júliusban nyolc alkalommal lépett fel a nemzeti színpadon, de se bolygó hollandit, se bolygó németet nem hozott magával. A Zenészeti Lapok elég jólértesült volt ahhoz, hogy a kacsát már május 1-jén telibe találja (lásd később). Ugyanez a jólértesült fórum 1863. január 29-én (ál)hírt jelentett meg Wagner közelgő pesti látogatásáról,[6] majd féléves csend után július 9-én arról értesített (mivel értesült róla), hogy Wagner „sajátkezüleg irt levelet intézett Erkel Ferenc karnagyhoz, melyben hajlandónak nyilatkozik fővárosunkat meglátogatni a jövő hóban s egy pár hangversenyt rendezni a magyar színházban".[7] A híradás alapján a Sämtliche Briefe számot is oszt a levélnek, melyet Wagner sejthetően soha nem írt meg. Ha helyi ösztökélésre valóban ajánlkozott volna hangversenyrendezésre, a pesti informátorok nyilván nem az első karnagyhoz, hanem a de jure és de facto igazgató Radnótfáy Nagy Sámuelhez irányítják. Az intendáns féltékenyen ragaszkodott döntési jogköréhez; egy 1864 márciusi polémiában ki is jelentette, hogy a Nemzeti Színházban bemutatnak-e Wagner-operát vagy sem, az nem Erkel Ferenc, hanem kizárólag az ő, Radnótfáy „szóbahozásának érvényétől" függ.[8] Egykori udvari operai karnagyként Wagner pontosan ismerte a színházi hierarchiát; ezért is címezte később idézendő köszönő levelét, melyet valóban megírt, Radnótfáy intendánsnak. Az álhír mutatja: a Zenészeti Lapok minden alkalmat megragadott, hogy Erkelt, pestiesen szólva, bemószerolja.[9]

Kivehettük a dolgozat első részében idézett, Pesten keltezett leveléből: maga a meghívott, mint a meghívás körülményeire irányuló nyomozás koronatanúja, nem tud semmiféle előzetes levelezésről, csak a magyar színházi „Direction" váratlan látogatásáról Penzingben, a meghívás tényéről, a maga beleegyezéséről, és a megállapodásról, hogy hangversenyeket nem ősszel bonyolítják le, hanem azonnal. Találgathatjuk: ki vihette Penzingbe a meghívást? Ha más nem, Wagner afölötti meghökkenése, hogy Radnótfáy intendáns őt Pesten „gänzlich unbekannterweise" fogadta, egyértelműen meggyőzhet, a magyar színházi „igazgatóság" nem a méltóságos intendáns személyében képviseltette magát a penzingi villában. Hősünk elmondása szerint Pesten Reményi arról igyekezett őt meggyőzni, a meghívást egyedül az ő, Reményi kezdeményezésére határozták el.[10] Kizárni éppenséggel nem lehet, hogy Reményi valahol valakinek szót ejtett Wagner érdekében; erre azonban nem sok ideje lehetett, tekintve, hogy csak július 6-án érkezett a magyar fővárosba itáliai koncertturnéjáról.[11] A meghívást semmi esetre nem adhatta át személyesen, egyrészt mert a színházzal semmiféle hivatalos kapcsolatban nem állott, másrészt mert ha ő járt volna Penzingben, ezt sem ő, sem a Mein Leben nem mulasztja el megemlíteni. A sokismeretlenes egyenlet hipotetikus megoldására a „Direction" képviselőjeként szóbahozhatjuk Szigligeti Edét. Tekintélyes drámaíró, évtizedeken át a magyar színház egyik tényleges művészeti irányítója, titkár, dramaturg, végül igazgató. Ha valaki, ő valóban teljes hivatalossággal képviselhette az igazgatóságot. Erkelhez évtizedes barátság fűzte, de hát miért is kellett volna hinnie, hogy az első karnagynak kifogása lenne Wagner meghívása ellen? Mosonyi viszont erősen és tevőlegesen pártolta azt, Szigligeti pedig pártolta Mosonyit, úgy is mint az Álmos szövegkönyvének írója, „az irodalom e terén egy uj irány kiindulópontjának" kitűzője.

Bárki javasolta és közvetítette, a meghívást Radnótfáynak kellett jóváhagynia. És miért ne hagyta volna jóvá? A sajtó felcsigázta a közvélemény érdeklődését, az „enormisan magas jegyárak" (Wagner) mellett biztosnak ígérkezett mind a tisztes bevétel, mind a kulturális szenzáció - adott pillanatban a legegyszerűbb mód rá, hogy a színházi művezetés tevékenységét, erélyét s a legjobb ízlést tanúsítva megfeleljen Mosonyi posztulátumának. Erkel egyetértett, sőt karnagyi és zeneszerzői érdeklődéstől indíttatva talán maga is a javaslattevők között volt. Nem tudni, de nem lehet kizárni, hogy meghallgatta a Tannhäuser előadásainak egyikét a pesti városi színházban. Alkalmilag hivatalos minőségben felutazott Bécsbe, ahol 1858 óta műsoron volt a Lohengrin. Wagner dirigensi művészetéről legendák keringtek, s ez felkelthette a magyar pályatárs kíváncsiságát. Pesti vendégszereplése előzetes vizsgálatul is szolgálhatott, vajon képes lehet-e a magyar operaegyüttes a jelenben vagy a közeljövőben megfelelni Wagner személyes karmesteri elvárásainak, illetve partitúrái hírhedten magas követelményeinek. Amilyen sűrű homály fedte akkor és fedi ma a rögtönözve és láthatóan sub rosa elhatározott meghívás körülményeit, olyan éles fénybe vonják az irodalmi adalékok magát a látogatást. A dalmű és dráma bevezetéséből közölt mutatvánnyal, Ábrányi háromrészes hangversenykritikájával, tizenkét folytatásban közölt Wagner-életrajzával, a Koszorú mélyen tisztelt szerkesztőjével, Arany Jánossal Wagner-ügyben folytatott polémiával, Reményi leírásával penzingi látogatásáról, Wagner Radnótfáyhoz intézett köszönő levelének, továbbá a magyar nemzeti zene ügyében írott parainesisének közzétételével a Zenészeti Lapok jó fél évre valóságos Revue Wagnérienne-é alakult, a következő hónapokban és években pedig annál magasabbra emelte a wagnerizmus zászlaját, minél világosabbá vált, hogy a látogatás kiváltotta pillanatnyi elragadtatás rövid távon pozitív következmények nélkül marad - átmenetileg a magyarországi Wagner-recepció, végérvényesen a magyar Wagner-párt szempontjából.

A megtisztelt látogató baráti gesztusként méltatólag nyilatkozott Mosonyi egyik magyaros zongoradarabjáról,[12] de kérdéses, hogy az Álmosról értesült-e egyáltalán, még inkább, hogy szót emelt-e érdekében éppen ő, akit tudvalévőleg egyetlen kortárs operáinak sorsa érdekelt, Wagner Richárdé. A frusztrált Mosonyi rövid ideig más támogató csatasorba állításával kísérletezett. A Zenészeti Lapok 1863 augusztusi számai úgy tüntetik fel, mintha Bignió Lajos, a Bécsbe szerződött nemzeti színházi bariton ajánlására a Hofoper fontolóra venné az Álmos előadását; a sejthetően alaptalan hír csak arra kellett a komponistának, hogy dacosan kijelentse: magyar szövegre magyar operát írt, a magyar színház kötelessége azt bemutatni. Ő kivárja.[13] A színház nem reagált, csak csendben hagyta, hogy Álmos örök álomra szenderüljön, a felbőszült Wagner-párt pedig minősíthetetlenül alantas modorú támadások sorozatát indította az intendáns és az első karnagy személye ellen. Az örök pesti operaháború Wagner jegyében zajló csatáját főképp a kontrahensek mindegyikének tiszteletre méltó személyes és nemzeti-kulturális formátuma tette a elszomorítóvá.

 

Reményi Ede

Az állóháború folyamatosan a felszínen tartotta a türelmetlen kérdést: mikor tűz végre műsorára Wagner-operát a Nemzeti Színház? Nem mutatta-e az 1863 nyári hangversenyek fényes sikere, hogy a pesti közönség megérett a nagy reformer világraszóló műveinek befogadására? A támadások éle egyértelműen Erkel ellen irányult, akiről azt beszélik, hogy „mindjárt nyugdijba lépéssel fenyegetőzik, ha egy Wagner-féle opera jön szóba" - így a Pesti Napló cikke 1864 februárjában, melyre Radnótfáy a fentebb már idézett „souverain" választ adta: teljességgel tőle függ, mit tűznek a színház műsorára, s mit nem. Az intendáns vállalta a felelősséget, s hogy a felelősség csakugyan az övé volt, azt a múló idő hamarosan megmutatta, habár negatív előjellel. 1865. április 13-án, nem egészen két évvel az 1863 júliusi Wagner-koncertek után a Zenészeti Lapok örömhírt közölt:

A legmegbizhatóbb forrás után ugy értesülünk, hogy a nemzeti színház igazgatósága végre elhatározta s elérkezettnek tartja (?) Wagner Richárd dalműveit színrehozni. Az első választás annak „Lohengrin"-jére esett, melynek vezérkönyve átengedése végett már a szerző meg is kerestetett. A nemzeti szinház 500 frt fizet Wagnernek az előadhatás jogáért.[14]

Nincsen öröm üröm nélkül: a bemutatóra csak másfél év múlva került sor; a türelmetlen zenészek szerint azért, mert Erkel előbb ki akarta hozni a látványos Afrikai nőt, Meyerbeer posztumusz nagyoperáját. És mikor 1866. december 6-án végre elkövetkezett a bemutató estéje, az előjáték éteri A-dúrját az érdemes, de elsőrangú dirigensként soha el nem ismert másodkarnagy, Huber Károly intette be. Erkel ugyan nem vonult nyugdíjba, de a Lohengrin vezénylése alól felmentését kérte. Később sem vette át Hubertől, noha 1871-ben, sejthetően Orczy Bódog, az elkötelezett wagneriánus intendáns utasítására, vállalta a Tannhäuser bemutatásának irányítását. Vagyis ha rajta múlott az első Wagner-premier halogatása, ha nem: amikor a terv a megvalósulás fázisába lépett, Erkel hallgatólagosan, de félreérthetetlenül elhatárolódott tőle. Nyilvánosan soha nem indokolt tartózkodását többen, többféleképp magyarázták. Kodály úgy vélekedett az Erkel születési évfordulóján elmondott emlékbeszédben, melynek Mosonyira vonatkozó mondatával zártuk a dolgozat első részét: „Mosonyi lelkes híve és propagátora volt Wagner művészetének, Erkel pedig ellenezte, attól féltében, hogy megárt a zsenge magyar opera fejlődésének." Nem ítélhetjük meg - Kodály is csak feltételesen tette - vajon a „wagneri hullám" nélkül a magyar zene valóban „egyenesebben, szervesebben fejlett volna".[15] Azt azonban a zenetörténeti tények alapján kijelenthetjük, hogy Erkel (és fiai) összeegyeztethetetlennek tartották a wagneri legendás-mitologikus-mélylélektani koncepciót azzal a fejlődési iránnyal, melyet ők jelöltek ki a nemzeti opera számára: a Dózsa György és a Brankovics a neo-meyerbeeriánus nagyopera műfaját követi, amely a realista történelemábrázolást vállalta fel és tekintette esztétikai céljának, olyan nagyformátumú nemzetközi eredményekkel, mint a Don Carlos és a Borisz Godunov. Erkel érezhette azt is, hogy a style hongrois, a romantikus magyar zenestílus egyesítése wagneri kompozíciós technikákkal nem sok sikerrel kecsegtet; talán ezért is szabotálta az Álmos bemutatását.

Mindeme esztétikai szempontoknak persze nem lett volna szabad befolyásolniuk az operakarnagy Erkel álláspontját, s talán nem is befolyásolták. Lehettek azonban olyan mozzanatok is a Wagner-kultuszban, melyek aggályokat ébreszthettek benne mint gyakorlati színházi emberben, a nemzeti operaegyüttes művészeti vezetőjében, de legalábbis óvatosságra intették. Erkel a reformkor szellemében nevelkedett, annak szempontjait képviselte az operai repertoárépítésben, márpedig e szellemnek alapvonásai közé tartozott az antigermanizmus. A klasszikusok (Mozart, Beethoven, Weber) magától értődő kivételével a Nemzeti Színház sem 1837 és 1848 között, sem 1849 és 1866 között nem mutatott be német operát. A közbeeső rövid periódusban három darabbal kivételt tettek, egyrészt azért, mert Flotow Mártáját nem lehetett megtagadni Hollósy Kornéliától, másrészt mert a nagy német színház leégése után az elhatárolódás kényszere némileg enyhült. (Jogos kérdés persze: milyen német kortársat kellett-lehetett volna játszani a magyar színpadon Weber és Wagner között?) Erkelt irritálhatta a svábból jött magyar Mosonyi neofita nemzeti pártjának agresszív fellépése Wagner érdekében, mert a nemzeti szellem germanizálására irányuló rejtett szándékot sejthetett benne. Úgy gondolhatta: az Újtéren nagy befogadóképességű német színház áll és működik, időnként gazdag operai kínálattal, nagyhírű vendégénekesekkel. Hajtanak a sikerre, bemutatták a Tannhäusert is. Maradjon csak meg Wagner nekik!

Mindennél súlyosabban nyomhatott a latban Erkel, az operavezér gondolkodásában a nem megalapozatlan kétely, vajon kiállja-e a Nemzeti Színház együttese a nehéz próbát, amely elé egy Wagner-dalmű előadása és műsoron tartása állítja. Sem Erkel, sem a Wagner-bemutatót harsányan követelő kortársak nem tudhatták, amit az utódok (Erkellel ellentétben feltétel nélküli Wagner-rajongók) elszörnyedve fedeztek fel Erich Kloss 1909-ben kiadott levélgyűjteményében: Richard Wagner an Freunden und Zeitgenossen. Pestről éppen csak visszatérve Penzingbe, Heinrich Porgesnek írott levelében Wagner „Pest (die unmusikalischste Stadt)" epithetonnal ékítette az őt néhány héttel korábban körülrajongó magyar fővárost.[16] Mindannyian tudjuk, és nem is tartjuk főbenjáró bűnnek, hogy magánlevélben őszintébben, kendőzetlenebbül fogalmazzuk meg véleményünket, mint a nyilvánosság előtt, melyet érzékenyen érinthet nézeteink esetleges negativitása. Megértenénk, és megbocsátanánk, hogy Wagner nem kürtölte világgá a város zeneiségéről formált lesújtó ítéletét, sőt ezzel gyökeresen ellentétes tapasztalatainak adott hangot a Radnótfáynak írott köszönő levélben:

Zenekarának jelessége, mindenkitől tisztelt karnagyának pályatársi buzgalma, a dicséretre méltó énekszemélyzet kitűnő közreműködése s a színház technikai erőinek erélyes támogatása nekem egy kis fáradsággal lehetővé tették a legmeglepőbb módon győzni le még néhány pesti zenebarát azon botrányosan aggódó kétségeit is, melyet a magyar közönség fogékonyságára nézve éreztek oly zenével szemközt, mely eddig ízléshajlamaitól nagyon távol van tartva.[17]

Ám ezúttal nincs okunk rá, hogy őszintétlenséget feltételezzünk a protokollba mondott szavakról, sőt, mint egy-egy idézet mutatta, a Pestről írott magánlevelekben Wagner elégedetten, sőt elragadtatottan írt a csizmás zenekar játékáról, és lelkesen legalább egy énekes közreműködőről. A dezavuáló kitétellel szó szerint nem is az előadókra céloz, hanem a városra, melynek cigányzenés atmoszférája inkább idegesítette, mint gyönyörködtette.[18] Haraszti indokoltan emeli ki azt is, hogy a levél Prágával hasonlítja össze Pestet, a birodalom legmuzikálisabb városával, mellyel szemben még Bécs is kisebbrendűségi komplexustól szenvedett. Wagner ösztökélni kívánta Porgest és a prágaiakat, és valójában dicséretnek szánta, ami becsmérlésnek hat: ha Pest, a „legzeneietlenebb város" két telt házas hangversenyt tudott rendezni a legforróbb júliusban, hogyne sikerülne ez a legzeneibb városnak októberben? Ám ha minden enyhítő körülményt figyelembe veszünk, akkor sem oszlik el a kényelmetlen érzés: Wagner talán csak viszonylagosan, az egzotikus körülményekhez képest találta kielégítőnek a pesti teljesítményt, talán érzékelte annak egyszeri erőfeszítés voltát, és gyanította, hogy a kivitelezés és befogadás 1863 júliusi intenzitását tartósan, repertoárszerűen sem az előadók, sem a közönség nem tudják tartani. Mert még nem elég muzikálisak. Mert lelkesedésük szalmaláng természetű. (Ha így érezte, jól érezte: nem csak Reményi járadék-ígérete bizonyult szappanbuboréknak, de a szeptemberben még valószínűnek látszó decemberi újabb pesti koncert sem valósult meg.)[19]

Erkel Ferenc sokkal régebben és mélyebben ismerte Wagner Richárdnál a hungarológia mindezen bizonytalansági tényezőit. Ő tudta legjobban, a napi színházi gyakorlat nem engedélyez olyan hosszú és elmélyült zenekari próbamunkát, aminő a két rendkívüli hangversenyt megelőzte (és amelynek végén még mindig „nem tudták" a Walkürök lovaglását, ahogy a Színházi Látcső szerint az első karnagy tréfás-komolyan dörmögve beismerte a próbaterembe lépő Wagnernek, midőn átadta neki negyedszázada nevelt zenekara irányítását). Kételkedhetett benne, vajon elbírja-e egy egész opera előadásának terhét a zenekar, melyre Ábrányinak a Lohengrin bemutatójáról írt kritikája szerint is „egy Wagner dalmű előadásánál óriásibb föladat jut, mint tíz másféle legnehezebb dalműnél".[20] Azt is tisztán látta: a Hollósy-korszak ugyan 1862 júliusában véget ért, de a koloratúroperák hosszú évada után az énekes együttes fájdalmasan nélkülözi a Wagner-szerepekre alkalmas elsőrangú jugendlich-dramatisch vagy spinto szopránt; a hiányon csak 1865-ben enyhített Carina Anna szerződtetése. És a közönség, amelyről Ábrányi ugyanazt mondhatta volna, mint a zenekarról - vajon felkészült-e az „óriásibb feladatra", amit a Wagner-operák végighallgatása zenei percepciós képességére és türelmére ró? Ezt és sok hasonló, feltételezhető aggályt összegezve megkockáztathatjuk: Erkel Ferenc az 1860-as években azért nem támogatta a Wagner-operák színrevitelét a magyar Nemzeti Színházban, mert attól tartott, az előadások szomorúan bizonyítanák, Pest mégiscsak a legzeneietlenebb város.

Mások más véleményen voltak, s így 1866-ban megkezdődött a magyar Wagner-repertoár kiépítése. Számszerű eredményei nyilvánvalóan a Wagner-ügy támogatóinak adtak igazat. De vajon hogyan alakultak a minőségi mutatók? Tíz évvel az első Wagner-premiert követően, és öttel azután, hogy a wagneriánus Richter Jánost de facto első karnagyként szerződtette a Nemzeti Színház, Wagner Richárd ismét ellátogatott Pestre - ekkor már Budapestre, ekkor már Cosima társaságában. A házaspár tiszteletére 1875. március 9-én a Nemzeti Színházban Richter elvezényelte A bolygó hollandit. „Nagy csalódás! - írta naplójába Cosima. - Még sehol sem húzták meg ennyire a Hollandit, sőt Richter cintányért is beletett stb. Csodálkozunk ezen a par excellence wagneriánuson." Erkel - legalábbis Zsigray Julianna Erkelje -, ha jelen volt, bizonyára nem diadalmaskodott. Legfeljebb csak gondolta: ugye, megmondtam. Tessék előbb megerősíteni a zenekart, stabil énekes együttest toborozni, mindenekfölött pedig: önálló palotát építeni az operának - a Sugár-úton. Ott aztán játsszanak Wagnert kedvükre annyit, amennyit akarnak. És olyan jól, ahogy tudnak. A palota fölépült, a további program pedig egyike lett a magyar zenei művelődés folytonosan prolongált százéves terveinek. }

JEGYZETEK

---

[1] Beliczay Gy[ula]., „A Wagner Richárd által rendezett »nagy zeneelőadások«", Zenészeti Lapok 3/20 (1863), 158-9. A továbbiakban a folyóiratra csak évfolyam, év, lapszám feltüntetésével hivatkozunk.

[2] 3/32 (1863), 268.

[3] Uo.

[4] 3/34 (1863), 273.

[5] 2/31 (1862), 248.

[6] 3/18 (1863), 143.

[7] 3/41 (1863), 329.

[8] 4/23 (1864), 183.

[9] A Színházi Látcső 1863. július 9-i száma is tudni véli, hogy Wagner és a Nemzeti Színház igazgatóságának előzetes levelezést folytatott Pesten adandó koncertekről. Haraszti, Wagner Richárd és Magyarország, 242. A levelezésnek már Haraszti sem találta nyomát a színházi archívumban.

[10] „Demzufolge begab ich mich Ende Juli nach der Hauptstadt Ungarns, wurde dort von dem Intendanten Radnotfay gänzlich unbekannterweise empfangen und erhielt durch Réményi, einem von Liszt seinerzeit protegierten, in Wahrheit nicht ungenialen Geigenvirtuosen, welcher sich grenzenlos leidenschaftlich für mich gebärdete, die Aufklärung, nach welcher er ganz von sich aus meine Berufung veranlaßt hätte." (Mindemiatt július végén a magyar fővárosba utaztam, ahol is Radnótfáy intendáns teljes ismeretlenként fogadott, Reményitől pedig, az annak idején Liszt támogatását élvező, valóban nem tehetségtelen hegedűvirtuóztól, aki határtalan szenvedéllyel ágált érdekemben, azt a felvilágosítást kaptam, hogy meghívásomat egyedül ő, saját elhatározásból kezdeményezte.) Wagner, Mein Leben, 739.

[11] 3/41 (1863), 329.

[12] 3/47 (1863), 374-5.

[13] 3/49 (1863), 391.

[14] 5/28 (1865), 223.

[15] „Erkel Ferencről" (1960), in Kodály Zoltán, Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok, sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc (Budapest: Argumentum, 2007), 2, 413.

[16] Levél Heinrich Porgeshez, 1863. szeptember 27. Wagner Briefe, 274.

[17] Haraszti, Wagner Richárd és Magyarország, 274-5.

[18] Pesti Napló, 1883. február 21. Idézi Haraszti, i. m., 272.

[19] Levél Heinrich Porgeshez, 1863. szeptember 9. Wagner Briefe, 258.

[20] 7/10 (1866), 147.