- Az Ön pályáját mindenki ismeri, a Muzsika olvasói különösen, bár olyan hosszú és gazdag, hogy szinte lehetetlen mindent ismerni. Életének személyesebb vonatkozásairól azonban keveset tudni. Milyen volt a gyermekkora? A háború alatt született, nem lehetett könnyű.

MARTON ÉVA: A háború után a szüleim boldogok voltak, hogy mindannyian egészségben túléltük. A családban nem történt nagyobb tragédia. Békés és boldog évek következtek. Nem voltak különösebb vágyaim. Kiegyensúlyozott voltam. Rengeteget olvastam gyerekkoromban és később is. A könyvek egy egészen sajátos világot adtak nekem.

 - Korán fölfedezték?

M. É.: Az általános iskolában.

 - Hová járt?

M. É.: Néhány évet a Knézich utcaiba, majd a Lónyayba. Az énektanárnőm, Raksányi Magdolna mondta, hogy szép a hangom, érdemes lenne tanulnom. Szívesen szerepeltettek, mert nem voltam gátlásos. Aztán saját magam beiratkoztam a Mester utcai zeneiskolába.

 - Önállóan?

M. É.: Igen, mert eldöntöttem, hogy zongorázni akarok. Ott tanított Bíró Kató néni, Bartók egyik utolsó tanítványa. Ezek a nagy tudású, remek pedagógusok indítottak el a pályámon. Elkezdtem szolfézst is tanulni, gyakoroltam is, de emellett igazi gyerek maradtam. Amikor kamasz lettem, Kató néni énektanárhoz küldött, így kerültem az ének tagozatra. Ott Gödri Katóhoz jártam hetente kétszer. Nem nagyon vett komolyan, egyszerű dalokat énekeltem. Voltak nálam idősebbek, akikre jobban figyelt, és ekkor ért el a mutálás is, de olyan kegyetlenül, hogy az addigi három oktávnyi csilingelő hangomból egy oktávnyi fakóság maradt.

- Lány létére? Ritkaság.

M. É.: Igen. Annyira, hogy energiáim levezetésére inkább sportolni kezdtem, komolyan röplabdáztam. Sok jót és szép eredményeket kaptam a sporttól, csodás csapat vett körül. Aztán visszajött a hangom, és felkészültem a felvételire.

 - Vagyis akkor már eldöntötte, hogy mégsem zongorista, hanem énekes lesz.

M. É.: Igen. Elsőre azonban nem vettek föl.

- Nem?

M. É.: Azt mondták, jól sikerült, de a hangom még nem egészen tért vissza, így engedték, hogy a következő évben a melléktárgyakból már ne kelljen vizsgát tennem, csak éneklésből. Egy évig a sportegyesület irodájában dolgoztam, aztán fölvettek. Akkoriban két év előkészítő után öt év iskola következett. Az első előkészítő év után Rösler Endréhez kerültem, aki azt javasolta, ugorjak egy évet. Ez sok rossz hatástól megvédett, olyanoktól, amelyekkel állandóan találkozom a Zeneakadémiára ma érkezőknél.

- Rossz technikával?

M. É.: Technikáról ekkor még nem lehet beszélni; inkább rossz beidegződésekkel. Átveszik a tanáraik hibáit, rossz a légzéstechnikájuk, hangszert nem tanulnak, a szolfézsról nem is beszélve. Régen jobb volt e téren a helyzet. Én ezzel az egy év előrelépéssel nem lettem rabja semmilyen megszokásnak. Bekerültem az Akadémiára, de Rösler tanár úr sajnos másfél év múlva meghalt, és ott maradtam minden támasz nélkül. Nem volt tanárom, nem volt, aki felkészítsen a vizsgára. Nem segített senki más, csak a korrepetitorom. Megvolt a vizsga, és feltették a kérdést, ki akar engem tovább tanítani. Nem jelentkezett senki. Megkérdeztek, én kihez mennék. Sipos Jenőhöz szerettem volna, és ő elvállalt. Így kezdődött a közös munkánk. Ő anélkül vezetett, hogy eltiporta volna az akaratomat vagy rám kényszerítette volna a magáét. Csak terelt a jó irányba.

- Ezeket a tanulságokat hasznosítja most tanárként?

M. É.: Pontosan. Nem lehet úgy tanítani, hogy azonnal mindent rázúdítok valakire, csak fokozatosan, lassan haladni. Sipos Jenő nagyszerűen tanította a légzéstechnikát, ami nagyon fontos ezen a pályán. Aztán meg az ember saját magát képezi. Nyitottnak kell lenni, és figyelni a jó példákat. Akinek erre nincs készsége, azt nem lehet megtanítani énekelni. Amikor végeztem, az Opera ösztöndíjasa lettem, de minisztériumi ösztöndíjas, mert Mikó András, az akkori igazgató nem tartott érdemesnek arra, hogy fölvegyen. Jelesre vizsgáztam, a Népszabadságban az jelent meg rólam, hogy istenáldotta tehetség, de Mikónak nem kellettem. Az ösztöndíj révén azonban kénytelen volt dolgozni velem, így az első alkalommal megkérdezte, tudok-e szavalni. Mondtam, igen. Akkor beküldött a könyvtárba, hogy kérjem el Szokolay Hamletjét, amivel akkor készült el a zeneszerző. Én kapom a Színészkirálynét. Boldog voltam. Aztán arcomra fagyott a mosoly.

- Prózai szerep.

M. É.: Igen. Így próbált kiszúrni velem. Nem tartoztam a kedvencei közé.

- Miért?

M. É.: Nem tudom. Sosem bántottam.

- Végül Rimszkij-Korszakov Aranykakasában debütált.

M. É.: Igen. Az első szereposztásban Ágay Karoláé volt Semaha királynő, aki pedig a másodikban énekelte, attól elvették. Én három nap alatt tanultam meg, naponta egy felvonást. Koloratúrás szerep volt, én nem azokat használtam, mint Ágay.

- Az ő hangja magasabb volt.

M. É.: Igen, kihasznált minden magassága adta lehetőséget, de én is sikeres lettem a szereppel, és sokáig énekeltem. Fél évig voltam az Operában ösztöndíjjal, aztán szerződtettek. Énekeltem Toscát, Manon Lescaut-t, Rodelindát, Tatjanát, Amelia Grimaldit és Freiát.

- Ez utóbbi miatt vitte ki Christoph von Dohnányi Frankfurtba, s így indult el a világkarrierje.

M. É.: A titkára, Peter Mario Katona hallott Freiaként, ő javasolta, hogy hallgasson meg. Amikor Budapestre jött, előénekeltem neki, és azonnal szerződtetett.

- Melyik szerepre?

M. É.: Verdi Falstaffjának Alicéjére, ami megint csak hatalmas feladat, de a tűzkeresztség nem ez volt, hanem a Grófné a Figaróban, amit meg kellett tanulnom németül úgy, hogy nem beszéltem a nyelvet, és tele van recitativóval. Kemény munka volt.

- Az 1972-es év a nagy kiugrásoké volt: akkor lépett föl a firenzei Maggio Musicalén, Nicolai Geddával a Tell Vilmosban, aztán Gardelli dirigálta az Attilában, jött Frankfurt, majd a következő években a bécsi Staatsoper, a Scala, a Metropolitan, sorban a világ legnagyobb operaházai és fesztiváljai, Bayreuth, ahol nagy meglepetésre a Tannhäuserban Vénuszt és Erzsébetet is elénekelte egy előadáson belül, Sir Colin Davis vezényletével. És a sor végtelen, akár a helyszíneket, akár a partnereket, karmestereket, szerepeket, díjakat, kitüntetéseket tekintjük. Elsőként énekelt magyarul a Scalában a Kékszakállú Juditjaként, és még sok elsőség szerepel a listán.

M. É.: Nagy dolog volt, hogy amikor külföldre kerültem, azonnal a legnagyobb énekesekkel léptem fel. Óriási előny ez a pályán, mert nem ugyanazokkal a partnerekkel énekel az ember, nem ugyanazokkal a hibákkal találkozik. Mindig új művészektől szívja magába a tapasztalatot és tudást.

- Ez az igazi mesteriskola.

M. É.: Valóban.

- De ekkor még itthon élt. Hogyhogy kiengedték ezekre a szerepekre? Nagy volt akkoriban a bezártság.

M. É.: Úgy, hogy a férjemmel egyszerre sosem mehettünk. Ő, Marton Zoltán - neves orvos, máig a társam és menedzserem - volt a biztosíték arra, hogy hazajövök. Meg is tettem, abszolváltam az utolsó évemet, majd jött egy miniszteri rendelet, hogy az operaházi szerződést évente meg kell újítani. Lukács Miklós igazgatót megkérdeztem, mit tervez velem, de nem tudott semmi konkrétumot mondani, ez nagyon rossz érzés volt. Én szeretek mindent előre látni. Ráadásul sok jó énekes volt akkor az Operában: Mátyás Mária, Birkás Lilian, még Osváth Júlia is. Akkoriban az idősebb énekesnők is megkaphatták a szerepeket, nemcsak a fiatalok, mint ma. Így amikor Christoph von Dohnányi 1972-ben szerződtetett, pakoltunk, és hosszú évtizedekig Németország volt az életünk központja, onnan utaztam mindenfelé.

- Igen fiatalon került a világ színpadaira. Mennyire volt magabiztos? Mennyire remegett a lába Nicolai Gedda mellett?

M. É.: Végtelenül élveztem.

- Nem szorongott?

M. É.: Ideges voltam, de hittem magamban és imádtam. Frankfurtban Dohnányi akkor intendáns volt, mellette Gerard Pontier és Katona, három olyan ember, akivel tömény boldogság volt dolgozni. Tele volt az opera jobbnál jobb énekesekkel, hihetetlen élmény volt. És azonnal hatalmas szerepeket kaptam. Volt olyan év, hogy 14-et, azaz olyan elképesztő repertoárt tudtam kiépíteni az ott töltött öt év alatt, amivel a világ minden pontján helyt tudtam állni. Egy csodás, idős korrepetitor állt rendelkezésemre, akivel ragyogóan tudtam dolgozni.

- Önt itthon disszidensenek tekintették?

M. É.: Nem. Soha. Aczél György segített hivatalosan kimenni.

- És Bors Jenő hívta vissza. Hihetetlen mennyiségű lemezt készített a Hungarotonnál.

M. É.: Csak jót tudok róla és munkatársairól mondani. Csodálatos lehetőséget adtak, és míg magyar színpadon negyven évvel később álltam először, lemezeket készíteni folyamatosan hazajártam. Mindenben remekül tudtunk együttműködni, pompás évek voltak. Azóta is sokan kérdezték, hogy készült velem ennyi lemez a Hungarotonnál. Úgy, hogy kölcsönösen nagyra becsültük egymást.

- Magyar útlevele volt?

M. É.: Igen, amiből annyi hátrányom származott, hogy soha nem volt pénzem. Sok pénzt kellett átküldeni az Interkoncertnek, a megélhetés is nehezebb volt eleinte a két gyerekkel. Wolfgang Wagner aztán a bayreuthi fellépésem után azt javasolta, hogy váltsunk német útlevélre. Attól még maradhatok magyar. Így is történt. De én soha nem éreztem magam itthon idegennek, politikailag üldözöttnek, soha egy rossz szót a hazámról nem mondtam, soha semelyik oldal mellé nem álltam. Ezért is fájnak most a támadások, amiket az új funkcióim miatt kapok.

- Gondolom, nem a Zenekakadlémiai tanársága, hanem az MMA-ban történt szerepvállalása miatt, ahol elvállalta a színésztagozat vezetését.

M. É.: Igen, de én ezt nem politikai elköteleződésből tettem, pusztán a feladat miatt. Ameddig tudok, ameddig élek, segíteni akarom a fiatalokat, a magyar kultúrát. Megdöbbent, hogy milyen hatalmas ellentétek vannak, és már nemcsak a társadalmon, de családokon belül is. Az én környezetemben nincs ilyen. Én senkit nem akarok megváltoztatni, vagy elítélni a barátaim közül, mert más a szemléletük. Németországban mindegy volt, ki merre húz, békében és toleránsan éltünk egymás mellett. Ami itt zajlik, szomorú. A mesterségesen szított ellenségeskedés, gyűlölködés nem viszi előre a világot, ez puszta rombolás, amit nem volna szabad behozni a mindennapjainkba.

- Most, hogy ennyi a munkája itthon, kétlaki életet él?

M. É.: Nem. Hazaköltöztünk.

- És a két gyereke, akik már jócskán felnőttek?

M. É.: Ők is jöttek velünk. Egy nagy, többszintes házban élünk mindannyian, a fiam és lányom családja a két-két gyerekével és mi.

- Nagymama?

M. É.: De mennyire! A legidősebb unokám már 23 éves.

- Hogyan lehetett megoldani egy ilyen pálya mellett, hogy a gyerekek élete állandó és nyugodt legyen, hogy az iskoláikat egy helyben végezhessék?

M. É.: Volt egy nagy támaszunk: az édesapjuk. Ő volt az életünk biztos pillére.

- A gyermekei annak idején nem nehezteltek a mamára, hogy sokat van távol?

M. É.: Én nem éreztem. Ha mégis, olyankor elvittük őket magunkkal New Yorkba, Manilába, Japánba, szerte a világba. Sokat láttak.

- Meglep, hogy mindannyian hazaköltöztek.

M. É.: A fiam itt végezte az egyetemet filmművészet szakon, a lányom meg jött a bátyja után. Azt mondta, olyan szép volt az életünk együtt Hamburgban, folytassuk Budapesten is.

- Hogy élték meg, hogy egy ünnepelt csillag gyermekei?

M. É.: Nagyon normálisan.

- Visszatérve a civil életből a professzionálisba, szeretném, ha néhány dolgot kiemelne. Sok emblematikus alakításával azonosítja a zenei világ, például a Turandottal. Önnek van egyetlen olyan, amivel azonosul? Melyik Ön?

M. É.: Mindegyik és egyik sem. Én - én vagyok, senki más, de mindegyikben van belőlem valami. Toscában a nagy énekesnő a nagy érzelmekkel, Gioconda pont az ellentéte, de van tartása, ami bennem is megvan. Turandotban a tartózkodó nő vagyok én, szeretem a három lépés távolságot, nem kedvelem a bratyizást. Az árnyék nélküli asszony Császárnéjában ott a kíváncsiság és a küzdés a férjéért, de ugyanabban az operában a kelmefestő asszony robotolása is bennem van. A legkomplexebb szerep talán az Elektra, bonyolult jellem. Az ember a saját élete mozaikjaiból építi fel őket. Elza tisztasága, megszállottsága és Ortrud ragaszkodása a régi gyökerekhez is én vagyok.

- Amikor az ember énekel, ad, mert beleteszi a szerepbe magát. És kap is valamit a szerepektől?

M. É.: Nem a szerepektől, a kollégáktól.

- Volt olyan, akivel a legjobban szeretett dolgozni?

M. É.: Sokan voltak. Cesare Siepi Don Giovannija, Tito Gobbi, ahogy megrendezte az Andrea Chénier-t Chicagóban. A három tenor mindegyike, velük rengeteget énekeltem. Mindegyiktől kaptam valamit, de ugyanígy Aragalltól, Wixelltől, Fiorenza Cossottótól is.

- És igazi barátságok is születtek?

M. É.: Igen, de ők már nem élnek. Sajnos sokan elmentek már. Ingvar Wixell vagy Franco Bonisolli a barátaim is voltak. De a színházi barátság nem olyan, mint a többi: találkozunk, szétválunk. Csak lélekben maradunk együtt, ha olyan a kapcsolat. Birgit Nilssonnal is sokat dolgoztam, és szerettem. Ő jósolta meg, hogy a Metropolitan színpadán én leszek a következő Turandot. És milyen az élet: aznap este telefonáltak és kértek fel rá.

- A számtalan helyszín valamelyike közelebb áll Önhöz? Itt Európában - talán az olasz opera miatt - a Scalát tekintjük ma is az operának, de a világ inkább a Metropolitant.

M. É.: Az én időmben valóban a Met volt a csúcspont. Ha ott énekeltél, megugrott a gázsid. Rangot adott. De vannak olyan emblematikus színházak, ahol egy nagy énekesnek „kötelező" fellépni: a Met, a Scala, a bécsi Staatsoper, a Covent Garden, Chicago, San Francisco Barcelona. Nem az épület számít, hanem az igazgató, akinek rálátása, víziója, ízlése van. Egy nagy élményem is a Methez köt. James Levine kért fel, hogy énekeljek Ortrudot a Metropolitanben, mert, ahogy fogalmazott, az utolsó hangok a 3. felvonás végén senkinél nem tetszenek neki. Az előadáson aztán csoda történt: az Entweihte Götter! után négyezer ember állt föl, a zenekar is leállt, nem lehetett tovább menni, ami addig sosem fordult elő a Metben. Ezek felejthetetlen pillanatok.

- Barcelonában az Elektra Klytämnestrájával búcsúzott a színpadtól 2008-ban, kereken 40 évvel a debütálása után. Szándékos volt ez az évfordulós búcsú?

M. É.: Nem. Véletlen volt.

- Nem lehet könnyű a döntés, méltósággal, ereje és hangja teljében lelépni a színpadról, s nem megkopva elkullogni, mind kisebb szerepeken át elszürkülni. Hogy jött éppen akkor ez az elhatározás?

M. É.: Emelt fővel akartam távozni, valóban ez a lényeg. A másik: kicsit szabad akartam lenni, hogy ne mondja meg állandóan valaki, mikor mit tegyek, hová utazzak. Soha nem voltam a magam ura, noha azt mondták rám, primadonna vagyok. Mégis mindig ki kellett szolgálnom valakit. Saját magam akartam határozni dolgokban végre. A végső lökést pedig az adta, hogy Batta András rektor éveken át próbált rábeszélni, hogy tanítsak a Zeneakadémián. Végül elvállaltam. A kettő együtt pedig nem megy: tanításkor sokat kell beszélni, ami nem jó az énekhangnak. Így aztán váltottam. Tanítani, az is elhivatottság. Sokkal nehezebb, mint énekelni, mert nem magamért vagyok felelős, hanem másokért. Itthon még nehezebb, mert fegyelmezetlenek az emberek, és az adott szó nem jelent semmit. Ezekkel nehéz megküzdenem. A tanítványoknak igyekszem átadni mindazt, amit a világban tapasztaltam, kitágítani a horizontot, stílusérzéket adni, tartást, viselkedést. Fegyelmezettséget és felkészültséget követelek, olyat, amivel én álltam ki a színpadra.

- Most pedig ennek is vége, mert a szabályok szerint nyugdíjba kell vonulnia.

M. É.: Emerita vagyok, azaz dolgozom tovább. A varázsfuvola művészeti vezetője vagyok, most ezen dolgozunk majd.

- Bírja energiával?

M. É.: Még igen.

- Boldog ember?

M. É.: Nagyon. Isten jó volt hozzám. }