Tanítványok köszöntötték mesterüket. Ha egyetlen (elsőre talán nem különösebben épületesnek tűnő) mondatban kellene összefoglalni e köszöntő koncert tapasztalatát, akkor – egyetértve a mesterrel – megállapíthatjuk, hogy Jeney Zoltán zeneszerzés osztályának egykori és mai növendékei igen sokfélék. Ugyanakkor – megint csak nem vitatkozva Jeneyvel – gondolkodásukban van valami közös, ami persze nem biztos, hogy a stúdiumok révén alakult így. Lehet, hogy már a választásban is szerepet játszott a gondolkodásmódok hasonlósága, hiszen ne feledjük: a Zeneakadémiára felvett zeneszerzőjelöltek maguknak választanak mestert.

Az ünnepi koncerten felhangzó művek előtt a zeneszerzők elmondták, hogy az adott kompozíció miként kapcsolódik a professzor személyéhez. Zarándy Ákos Canción de cuna című operarészletében a darab főszereplőjét, a mexikói festőművésznőt, Frida Kahlót két énekesnő kelti életre, egy népdalénekes (korábban Herczku Ágnes) és egy operaénekes (Szakács Ildikó). Ebben a felállásban már többször hallhattunk a műből hosszabb-rövidebb részleteket, amiben mindig nagy örömünket leltük. Jeney – négyszemközt a szerzővel – annak idején megjegyezte, hogy ő szívesen meghallgatná Fridát alt hangon. Erre adódott most lehetőség, hiszen a kvázi népdalszólamot ezúttal Rajk Judit énekelte. A darab (így is) kiválóan működött, s új színeire derült fény. Az „állandó” szereplő, Szakács Ildikó, valamint a hangszeresek (Klenyán Csaba, Szalai András, Ölveti Mátyás) már-már emlékezetből játszottak.

Tornyai Péter egy Jeney-művet fogalmazott át. Az Üvegmetamorfózis Jeney Zoltán 70. születésnapjára című darab az 1973-as Végjáték sajátos metamorfózisa. Tornyai csak annyit árult el a koncerten, hogy műve lényegében lopás; a helyszínen magam nem jöttem rá, hogy ezt a jól ismert darabot „vette kölcsön”, s Jeney koncertet záró szavaiból is úgy tűnt, hogy a „megrabolt” sem vette volna észre, ha nem szólnak előre. Az eredetileg is zongorára írt művet Futó Balázs adta elő – de egy másik regiszterben. Játéka közben (miként egykor Jeney, Sáry és Vidovszky a Schroeder halálában) három zeneszerző, Horváth Balázs, Tornyai Péter és Balogh Máté a zongora testébe görnyedve manipulálta, preparálta a hangzást. Horváth Balázs különleges hangszerre, fűrészlapra írta Lineáris – Jeney Zoltán 70. születésnapjára című tételét. A kompozíciót és az instrumentumot Okazaki Masato szólaltatta meg, érezhetően nagy odaadással és koncentrációval. A cím azt sugallja, hogy a szerző a pontszerű (értsd: hangmagasság) elemek helyett az eleve adott vonalakból indult ki, hiszen a fűrész-zenét az jellemzi, hogy hosszabb-rövidebb glissandókban „beszél”. Ugyanakkor azt is észre lehetett venni, hogy Horváth az instrumentumot „analóg” tereminnek tekinti.

Zombola Péter zongorajátékáról Jeney – „talán csak udvariasságból” – a közelmúltban dicsérően szólt. Ez adta az ötletet Zombolának, hogy zongorajátékkal köszöntse az ünnepeltet. Saját művét adta elő – „mert ezt még el tudom játszani” –, melyet nem is oly rég hallhattunk a Fészek Klubban, Kiss Péter tolmácsolásában (lásd beszámolónkat: „Alkony, búcsú, utolsó?” Muzsika, 2013/2). Az Imprompturől a szerzői előadás nyomán nem tudtunk meg többet.

Balogh Máté Jeney kódrendszerét vette kölcsön új művéhez (Anakreonteion – Jeney Zoltánnak). A kompozíciót Rajk Judit valamint Teodorosz Toszunidisz (fuvola) adta elő. A Jeney-növendékek legifjabbikától hallott korábbi darabokat azonnal „megvettem”, most valahogy idegennek éreztem.

Varga Judit is zongorajátékkal, egy igazán virtuóz és mutatós kompozíció előadásával köszöntötte mesterét. A virtuozitás nem meglepő: Varga remek pianista, a választott mű pedig a venezuelai zongoraművész, Rosario Marciano emlékére rendezett 2010-es nemzetközi zongoraverseny kötelezően előadott kortárs műve volt. (A Barcarole pour Frederic et George kottája és a legjobbnak ítélt versenyprodukció, a litván Egle Staškute produkciója felkutatható a világhálón.) A mű vállaltan a romantikus zongoramuzsika talaján áll, a darab zsánermozzanatok (mint például a darabot indító barkarolás metrika), hangfestő effektusok és parádés technikai részletek jól összefogott konglomerátumának tűnik. Varga előadásában elsősorban a gesztusok érvényesültek, a hivatkozott versenyprodukció (és persze a kotta) alapján viszont az alkotás strukturáltságára is rácsodálkozhatunk.

A külföldön tartózkodó Solti Árpád hegedűduót küldött. Nem tudom, hogy a My angry cats című darabhoz Solti milyen szülésnapi apropóra hívta volna fel a figyelmünket, mindenesetre Sándor László és Tornyai Péter élvezetesen húzta el a két macska nótáját. Lászlóffy Zsolt munkáival idehaza ritkábban találkozhatunk. A jelenleg a Partiumi Keresztény Egyetem Zeneművészeti Tanszékén tanító komponista 1996-ban végzett Kolozsváron, doktori képzését Budapesten fejezte be, 2008-ban. A helyszínhez is illő Preludium a Fugában című igényes zongoradarabját személyesen adta elő. Siska Ádám elektroakusztikus darabját is szerzői prezentációban hallottuk, a felvételt a komponista indította el, s a hangerőszabályzót is kezelte. Munkáját (címe: 60) – talán tapintatból – kevesebb hangszórón és kisebb hangerővel sugározta. Óriási kontrasztként Futó Balázs kisasszonyok kezére elgondolt kíséretfigurákból szőtt Toccátáját adta elő, a tőle megszokott pompás blazírtsággal. Állítólag Jeney is kedveli a darabot, s nem mellesleg ez a kompozíció többünket is igazán mélyről jövő mosolyra fakasztott. Nagy előadói apparátust mozgósító művel készült Sándor László. A Két kánonnal kapcsolatban idézhetném Tallián Tibor 1978-ban írt egyik, Jeney-darabról írt kritikáját: „épp annyi ideig tart, ameddig kell, ameddig végigfut a hangzást szervező kánon, a szó középkori, törvényt jelentő értelmében”. És ez az épp annyi idő Sándor László esetében is „figyelemmel átfogható”, s tagadhatatlan, hogy ezzel a figyelemmel a hallgató szerezhet magának egy kis örömet. A hivatalos program Bolcsó Bálint és Rubik Ernő Zoltán közös improvizációjával (közreműködött Hock Ernő nagybőgőn) ért véget. Nem kritika, csak ténymegállapítás, hogy Bolcsó és Rubik előadása – és általában az improvizációhoz fűződő viszonyuk – nem az Új Zenei Stúdióban követett improvizációs gyakorlatot követi. A két zeneszerző-előadó improvizációjának lényegi eleme, hogy a rögtönzésnek kitett anyag maga is az adott pillanatban születik meg. Ez persze azzal a kockázattal jár, hogy az anyag az éppen adott hangversenytermi szituációban nem fog megszületni. Egy korább előadással kapcsolatban leírtam, hogy például Bolcsó a fülünk hallatára szedegeti össze a megszülető zene elemeit, s e tevékenységének van egy természetes időtartama. Ez az időtartam ezúttal érezhetően nem volt adott, s mire összejött valami kevéske (Rubik zongorázott, Bolcsó különböző elektronikai eszközökön játszott), a produkciót be kellett fejezni.

A programon kívüli zárószám Jeney Wohin című, megindító „talált tárgyának” előadása volt, a lehető legtöbb közreműködő bevonásával. (március 3. – FUGA. Rendező: FUGA Budapesti Építészeti Központ )

*

Kortársaink körében címmel rendez hangversenysorozatot az Óbudai Társaskör, március 11-én az EAR Együttes adott koncertet. Miként a művészeti vezető, Sugár Miklós fogalmazott, olyan darabok szólaltak most meg, melyek hosszabb koncertmúltra tekintenek vissza, s már bizonyították életképességüket. Mindez üdvözlendő, főleg, hogy a szervezők elsősorban olyan érdeklődőkre számítottak, akik épp csak kezdik az EAR Együttessel való ismerkedést. Sajnos éppen ők nem jelentek meg ezen a meglehetősen családiasra sikeredett hétfő estén, így nem hallhatták azokat a szerzői kommentárokat sem, melyek az egyes darabokat felvezették. A koncertműsor két hangszer, helyesebben két hangszeres szólista, a fuvolista Matuz István és a fagottos Lakatos György köré épült. Ténykedésüket nem szükséges cirádás szavakkal méltatni, hosszú évek óta alkotótársként áldozzák energiájukat, tehetségüket és szívüket az új magyar zenéért.

Az est Hollós Máté élő zenét hangszalaggal kombináló darabjával kezdődött. A Cæra lumpa phírav (Járom a világot) című munkát Matuz basszusfuvolán, Faragó Béla zongorán játszotta, hangszalagról Kolompár Edit éneke kapcsolódott a játékhoz. Amikor e mű lemezfelvételét méltattam, azt emeltem ki, hogy a kompozíció mágikus hatását alig csorbítja a közvetítő médium. Azt hiszem, hogy most elég csak annyit rögzíteni, hogy hiába tudja az ember, mi lesz a darab utolsó szakaszában, a csodát ismételten át tudta éli.

Kisebb fajta csoda Szigeti István elektronikára és fagottszólóra írt darabja (F. Otto AG) is. A kompozíció első két percében kevesen mondanák meg, hogy a hangokat fagottból csalták elő, s a folytatás alapján azt kell mondanom, hogy a darab kedveskedő műfajmegjelölése akár a „csalássorozat” is lehetne. „Régi vágású” szalagkompozíciót hallhattunk Láng Istvántól. A Capriccio metronomico című műben Ligeti Györgytől igencsak eltérően, de talán mégiscsak általa inspirálva válik főszereplővé a metronóm. Ott 100, itt egyetlenegy, de sokféle alakban. Láng azt használja ki, hogy a hangmagasság lényegében sebesség (ennyiben régi vágású tehát a kompozíció) és a tempóeltérések hangmagassági gócpontokat is létrehoznak, ami által a zeneszerző könnyen teremt magának hagyományosabb formaszervezési kereteket.

Még a 20. században készült Pintér Gyula szintetizált hangszőnyegre és fagottra írt kompozíciója a Mágusok éjszakája, a hangszer legfelső regiszterében énekeltetett dallamokat Lakatos a természetesség illúzióját keltve varázsolta elénk. Szemérmes apróság benyomását keltette (a szerzői szándék sem lehetett nagyon más) Faragó Béla Szerenád fuvolára című kompozíciója. Sugár Miklós különböző hangmanipulációs algoritmusokkal társított az élőben felhangzó fagottszólamhoz, erre utalt a tétel címe is: Modellek. A koncert Madarász Iván szép emlékdarabjával a Katabasisszal ért véget. (március 11. – Óbudai Társaskör. Rendező: Óbudai Társaskör)