– Készültem önből, és azt olvastam, hogy Szahalinon született, ami minden képzeletet felülmúlóan messze van mindentől, s különösen messze lehet a barokk éneklés historikus irányzatától. A szovjet zeneoktatásról csodákat tudunk, nyilván a Szovjetunió felbomlása után is maradt ebből a nagy hagyományból. Az ön látókörébe hogyan került a barokk éneklés?

– Az, hogy az ember elkezd-e zenét tanulni, elsősorban a szüleitől függ. Nálunk az anyukám ragaszkodott hozzá, hogy mindegyik gyereke tanuljon valami művészetet. Voltaképpen mindegy, hogy mit, csak foglalkozzon a művészettel. Az óvodában észrevették, hogy jó a fülem, és szépen tudok énekelni, úgyhogy mondták neki, vigyen zeneiskolába. Ő azonnal és örömmel beíratott a zeneiskolába Szahalin szigetén. Két évig jártam oda, azt tanultam, amit az összes többi gyerek: zongorát, szolfézst és énekeltem az iskola kórusában. Hétéves voltam, amikor Moszkvába költöztünk, és ott folytattam a zenetanulást. Egy teljesen átlagos zeneiskolába jártam, de mivel szépen énekeltem és jól zongoráztam, egy percig sem volt kétséges, hogy mit kell csinálnom az életben. Eleinte éneklésről még nem volt szó, mert a hangom még nem fejlődött ki. Azután tizenegy évesen, tehát nagyon korán, túlestem a mutáláson. Egyszer a fürdőszobában énekelgettem, és a mamám bejött, megnézni, hogy mit hallgatok a rádióban, miközben én csak egy operaénekesnőt utánoztam. Szerencsémre az iskolában, volt egy énektanárnő, aki tizenöt éves kortól foglalkozott lányokkal. Elvittek hozzá, először azt mondta, hogy kicsi vagyok még, meg se akart hallgatni, de aztán mégis énekelhettem neki, és akkor azt mondta, dehogy is vagyok kicsi, kész a hangom és boldogan vállal. Két vagy három hónap elteltével már fellépésekre készített fel. Kezdetben nehezen viseltem ezeket a szerepléseket, mert bár addig is zongoráztam és énekeltem kórusban, de ilyenkor az ember nem néz szembe a közönséggel. Itt viszont ki kellett állnom és ki kellett nyitnom a számat. Mindenesetre ez később hasznosnak bizonyult, mert már gyerekként szereztem némi rutint.

 

– Mi mindent énekelt ebben a zsenge korban?

– Azt, amit a kislányok általában, dalokat, románcokat, hasonlókat, rövid kis darabokat. De amikor tizenkét-tizenhárom éves lettem, a kezembe került Cecilia Bartoli Vivaldi-albuma. Hát attól elájultam! Soha azelőtt nem hallottam hasonlót! Akkor már hallottam Gardiner, Herreweghe és mások lemezeit, de el nem tudtam képzelni ilyen hangot. Először nem is teljesen fogtam fel, hogy amit hallok, egy emberi hang. Aztán a CD után megkaptam Bartoli Vivaldi DVD-jét is, és elkezdtem beszerezni azokat a kottákat, amelyekből énekelt. De csak egyet találtam meg, az Agitata da due venti kottáját, azt igyekeztem megtanulni és pontosan úgy énekelni, ugyanazokkal a díszítésekkel, mint ő. Nagyon élveztem. Aztán gimnáziumba mentem, és akkoriban kezdett kinyílni előttem a világ: kottákhoz jutottam, megismerkedtem Marc Minkowskival és másokkal.

 

– Nyugat-Európában most már nagy hagyománya van a historikus előadói gyakorlatnak. Arról, hogy Oroszországban lenne ilyen, én nem tudok.

– Ez mostanában kezdődik igazán. Van már néhány nagyon jó hangszeresünk és énekesünk, úgyhogy nem zárnám ki, hogy a következő években ezen a téren sokat fognak hallani Oroszországról.

 

– Elvétve hallani lemezeken orosz szerzőktől figyelemreméltó barokk és klasszikus műveket. Ezeknek a feltárása hol tart?Bartoli maga is sokat kutakodik archívumokban. Nyilván ön is találhatna mindenfélét orosz cári levél- és könyvtárakban...

– A darabok többségét orosz alkalmazásban állt olasz szerzők írták, de nagy nevet szerzett Kozlovszkij és Bortnyanszkij is, akik olasz mesterektől tanultak. Az ő műveiket megpróbáltam megszerezni, de egyelőre nem sikerült, mert egy jól őrzött rejtekhelyen tartják őket. Egy napon biztos előkerülnek majd, és akkor megszólalhatnak.

 

– Ott hagytuk abba, hogy iskolába járt és zongorázni, meg énekelni tanult. Az operaéneklést Oroszországban tanulta?

– Nem, Oroszországban jártam az iskolába és egyszerre tanultam zongorázni és énekelni. Az azért nem kevés. Egyébként ezért nagyon hálás vagyok, mert szilárd zenei alapokat kaptam. Az operaénekléshez még túl fiatal voltam és vigyáztam a hangomra. A tanárom pedig hagyta, hogy fejlődjön magától; senki sem tuszkolt és lökdösött semmilyen irányba. Aztán szerencsémre megismerkedtem egy amerikai hölggyel, aki hallott énekelni, és ajánlotta, hogy menjek Cardiffba, segített ösztöndíjat kapni, és összehozott a csodálatos Dennis O’Neillel, akitől két évig tanultam. A világ egyik legnagyobb tanáregyénisége. Tizennyolc éves koromban kerültem hozzá, akkor voltam először távol a családomtól és Moszkvától, először voltam egyedül. Az első három hónap rettenetes volt, sokat szomorkodtam, de aztán beleszoktam a felnőttségbe. Cardiffban nagyon gyorsan fejlődtem, hatalmas lépéseket tettem. Rengeteg tanár jött hozzánk, és megtanultam, hogyan kell művészként is szabadnak és függetlennek lenni. Én voltam a legfiatalabb. Az összes lány már a főiskola után, diplomával érkezett Cardiffba. Húsz diák volt ott együtt, egyikünket sem kényszerítették senkire, nem erőltettek senkit. Nagy szabadságot élveztünk. Vittünk egy darabot Dennis O’Neillnek, aki megbeszélte velünk, megvitattuk, hogy mit hogyan csináltam. Oroszországban ilyenről szó sem volt az ember kapott egy feladatot, megcsinálta, aztán azt mondták, hogy ezt így és így kell énekelni. Gyereknek tekintették az embert. Lehet, hogy ha akadémiára is jártam volna, ott már nem ez történt volna, de nekem Oroszországban ehhez fogható szabadságélményem nem volt. Aztán Cardiff után Londonba mentem, a Guildhall School of Musicba, ahol Yvonne Kenny lett a mesterem. Mindenhol a legjobb tanárokhoz volt szerencsém. Egyáltalán, nagyon szerencsés vagyok kezdettől, hogy mindig olyan emberekkel találkoztam, akik nyitottak voltak és segítőkészek. Gondoljon bele: az az amerikai hölgy, akinek Cardiffet köszönhetem. Vagy hogy megismerkedtem Marc Minkowskival, aki szintén önzetlenül segített.

 

– Minkowskinak előénekelt Moszkvában?

– Nem, amikor tizenhét éves voltam, látott a youtube-on. Az Obrazcova-verseny döntőjén készült egy felvétel, azt látta. Üzent, hogy szívesen meghallgatna személyesen. Nem sokkal később Moszkvában vezényelt, találkoztunk, énekeltem neki, és azt mondta, második szopránt keres a H-moll miséhez, amit éppen lemezre fog venni. Nagyon megszerettük egymást. Belőle hiányzik minden nagyképűség, sztárallűr. Végtelenül kedves, melegszívű, segítőkész ember; nagyon sokat tett értem. Később is sokszor hívott, legutóbb egy Tamerlano-produkcióban szerepeltem Minkowskival Salzburgban, a tavalyi Ünnepi Játékokon. A címszerepet Bejun Mehta énekelte, de az énekesek között ott volt Plácido Domingo és egy fiatal mezzoszoprán, Marianne Crebassa is, akit szintén Minkowski fedezett fel.

 

– Ma már alapos színészi képzést is kapnak az operaénekesek. Járt opera-kurzusra is?

– A Guildhall Schoolban voltak ilyen óráim, de az operaénekesi kurzusra nem vettek fel, mert nem végeztem el a szükséges iskolákat. Jártam drámaórákra és hasonlókra, de nem kaptam ugyanazt a képzést, mint mások. Ezek az órák is sokat segítettek, bár nekem eddig csak egy igazi operai munkám volt – a Tamerlanót koncertszerűen adtuk elő – Brüsszelben: Meyerbeer Hugenották című operájában énekeltem a királynő apródjának szerepét Minkowski vezényletével. A rendező, Olivier Py figyelmesen foglalkozott velem, sokat segített.

 

– Jobbnál jobb találkozásokat említett, olyan emberek segítették és karolták fel, akik már akkor legendák voltak, amikor ön még meg sem született. Kiri Te Kanawáról pedig még nem is szóltunk.

– Az úgy volt, hogy Kiri Te Kanawa Cardiffban adott órákat. Amikor másodszor énekeltem a kurzusán, megdicsért, hogy milyen sokat fejlődtem, este pedig Dennis O’Neill azzal fogadott, hogy Kiri meghívott a Royal Albert Hallba, a Classical Britre, hogy ott énekeljek egy áriát. Én voltam az a fiatal énekesnő, akit Kiri ott bemutatott. Azon az esten ott volt egy csomó ember különböző lemeztársaságoktól, például a Deccától, akik aztán szerződtettek is.

 

– Egy másodperc alatt belekerült az élet sűrűjébe, a legjobb helyekre jár. Van ideje a magánéletre?

– Nekem mindig is ez volt minden vágyam. Ez nem munka, ez öröm. Igyekszem, hogy ne vállaljak túl sokat, mert akkor könnyen rutinná válik és eltűnik az izgalom. A családom is nagyon boldog. A barátom zongorista, most végzős: Misa Antonjenkónak hívják. Őt hívom mindenhova, ha zongorakíséretes művet énekelek. A magánéletem nem változott, csak most elfoglaltabb vagyok. Most megjelent az első Decca-lemezem, ami sok kötelezettséggel jár, interjúk, promóció, satöbbi. Ez így egy kicsit sok, de elkerülhetetlen. Rengeteg pénzt költöttek rám, lehetőséget adtak, és mindent elkövetnek, hogy jól érezzem magam. Régi vágyam volt, hogy egy napon majd az Il Giardino Armonicóval dolgozzam, és Giovanni Antoninitől igazán olyan sokat kaptam! 2010-ben meghívott az Ottone in Villa című Vivaldi-operára. Elmentem hozzá Milánóba, ahol foglalkozott velem. Ő is olyan nekem, mint Minkowski, ő az egyik zenei keresztapám. Nagyon jó volt velük dolgozni.

 

– Már most, szinte gyerekfejjel olyan sokat elért. Mit gondol, mit fog csinálni tíz-húsz év múlva?

– Nagy példaképek vannak előttem: Kiri Te Kanawa, Yvonne Kenny és mások. Szép és hosszú pályát futottak be, Kiri hangja most is olyan friss, mint egy tizenhat évesé. Én a hangot kaptam ajándékba a természettől, vigyáznom kell rá. Meg kell próbálnom kihozni belőle a legjobbat. Hogy hová fog fejlődni, nem tudom. Azt tapasztalom, hogy a barokk zene jót tesz a hangnak. Minden fiatalnak csak ajánlani tudom. Ha majd nagyobb lesz, gondolom, tíz év múlva Bellini és Donizetti-operákat fogok énekelni. És bele akarom ásni magam a német dalirodalomba.