Fodor Géza

Mi szól a lemezen? II.

Operafelvételek: Verdi és Wagner

Typotex, 2012, 559 oldal, 5600 Ft

A címben foglalt jellemzés nem a méltatlanul ironizáló utókoré: magától  Fodor Gézától származik, méghozzá a múlt század nyolcvanas éveiből. Őfogalmazta meg ekképpen saját opera­fogyasztói-és-kritikusi alapállását, önnön mércéjéhez híven, még a legenyhébb és a leginkább kézre eső öncsalástól is váltig tartózkodva: „nem tudok öntudatos konzervatív lenni, csak a fejlődést elvileg igenlő, ám eredményét szkeptikusan szemlélő, rossz lelkiismeretű konzervatív". Az operai világ nagy trendjeit figyelve alighanem törvényszerű, hogy Fodor Géza kritikáinak éppen a Verdi és Wagner műveinek szentelt kötetében válik mindenekfelett meghatározóvá ez az egyszerre hiperszemélyes és mélyen korjellemző mozzanat. „Tutto declina" - idézte egy későbbi írásában Fodor Falstaffot, ám a hájas lovag hanyatlás feletti borongása nála sosem vált hegemón és önmagába záródó, körkörös világértelmezéssé - „csupán" következetesen végiggondolt és megélt ízlésválasztássá. Ízlésválasztássá, amely az operajátszás nagy Verdi- és Wagner-tradíciójának letűntét könyörtelenül láttamozta, de amely - olykor Fodor személyes gusztusa ellenére is - nyitott volt jószerivel minden új értékmozzanatra, így a rendezői operaszínház törekvéseire is. A szinte páratlan tudás és az emberi-kritikaírói karakter integritása által megerősíttetve Fodor (vagy ami itt ezzel azonos: Fodor szövegeinek) pozíciója a véleményformálói szabadság és jogos önbecsülés élményszerű megnyilvánulásait kínálja az olvasó számára. Például e felvillanyozó passzus olvastán, amelyet, úgy lehet, a korlátolt fafejűség látszata nélkül más aligha írhatott volna le: „Az innováció mániákusai, a radikális rendezői »Musiktheater« smokkjai úgy vélik, hogy a konzervatív közönség egész egyszerűen nem tudja, mi is az az operaszínház. Az operavilág legnagyobb presztízsű színházai közül nem egy (a Metropolitanen kívül például a milánói Scala) fő irányában konzervatív, nyilvánvalóan azért, mert a közönségének a többsége az. Tehát a származását tekintve igencsak heterogén amerikai, illetve az olasz közönség nem tudja, mi az az operaszínház? Hát akkor ki tudja? Ja persze, a radikális rendezői »Musiktheater« smokkja."

Mindig igaza volt-e Fodor Gézának? - tehetjük fel most a szándékoltan buta kérdést, hogy a látatlanban is kikövetkeztethető válasz egy fontosabb téma felé terelje e recenziót. Merthogy Fodornak természetesen nem volt mindig igaza, mi több, ítéleteit elvétve még olyan kifogásolható szempontok is motiválták, mint például a reklámmal és a túl zajos sikerrel szembeni gyanakvás és előzetes ellenszenv. (Kiválólag ilyen volt annak a két Traviata-előadásnak és -felvételnek az elparentálása, amelyek furorés sikere jól érezhetően epéssé tette a nagy esztéta beszámolóit: Solti 1995-ös londoni, valamint és főként Netrebko és Villazón 2005-ös salzburgi produkciója.) De az ilyen „esendőségek" paradox módon csak még érzékletesebbé teszik számunkra a véleményartikuláció formátumát, s ami még ennél is fontosabb: azt a saját rendszerén belül mindvégig következetes és őszinte közelítést, amely alighanem minden igazi kritikus sajátja.

Beszéljünk még Fodor tudásának, operaismeretének enciklopédikus méreteiről vagy épp látókörének tágasságáról? Ez alighanem felesleges lenne, hiszen aki csak egyetlen írását is olvasta Fodor Gézának, az már akár annyiból is megsejthette mindezt, aminthogy erről tanúskodott az a kollektív zavar is, amely Fodor halálát követően - a ritka egyöntetű értelmiségi gyászmunkával párhuzamosan - szinte megoldhatatlan problémának mutatta a hiányt: az iránytű szerepét pátosztalanul betöltő tudós operakritikusi és -esztétai eltűntét körünkből. A Várady Szabolcs által szerkesztett sorozat második kötete most újra, lapról lapra feltárja ezt az operai, bölcsészeti és színháztudományi kincsesházat, ahol még az árnyéka sem látszik az öntetszelgő és önszórakoztató technikák alkalmazásának, a névdobálózásban kedvét lelő játszódásnak. Szolid mindentudás a Fodoré, szolid, de annál valóságosabb, s hozzá a magamutogatás zéruspontján lehorgonyozva is örökkön személyes jellegű. Ennek azután olyan, egyszerre tűpontosságú és a személyesség testmelegét mindmáig őrző passzusokat köszönhetünk, mint amilyen Plácido Domingo Otello-alakításainak elemzése (melyből az 1992-es londoni előadásra vonatkozó szakasz sajnálatosan kimaradt a kötetből), vagy épp Waltraud Meier Kundryjának, helyesebben Kundryjainak figyelmes és páratlanul érzékletes megidézése. Sorok, amelyek, mintegy mellesleg, Fodor Géza szellemi arcképét is kirajzolják: rezignált, de rajongásra mégis kész bölcset mutatva.