A Lajtha-jogutódok több évtizedes vágya valósult meg azáltal, hogy az ötven éve elhunyt zeneszerző-népzenekutató hagyatéka a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetébe (ZTI) került. Dr. Lajtha Lászlóné, a zeneszerző özvegye már 1980 októberében megfogalmazta a kívánságát (erről akkor írásos feljegyzés is készült),¹ a ZTI azonban - részben helyhiány miatt - nem tudta befogadni a hagyatékot. Az özvegy számára fontos szempont volt, hogy a hagyaték együtt maradjon: Lajtha dolgozószobájának bútorait (íróasztalát, ülőgarnitúráját, könyves szekrényeit a bennük lévő könyvekkel) és Bösendorfer zongoráját emlékszobaként képzelte el, amely a lehető legpontosabban őrzi meg az eredeti enteriőr elrendezését és hangulatát. A nagyközönség által is felkereshető emlékszoba mellett egy kutatóhelyet is elengedhetetlennek tartott, ahol férje sokirányú tevékenységének különféle dokumentumait lehet tudományosan vizsgálni. Itt érdemes emlékeztetni arra, hogy Lajtha Lászlóné nyolcvankilenc évesen azért tért haza Magyarországra elsőszülött fia, ifj. Lajtha László angliai otthonából, hogy férje hagyatékát és annak későbbi sorsát rendezze. Többek között kiadókkal tárgyalt, előadóművészeket biztatott műveinek interpretálására, zenetörténészek munkáját segítette - mindent megtett férje életművének meg- és elismertetéséért. Tetteiből és szavaiból nemcsak a Lajtha-oeuvre értékébe vetett megingathatatlan hit sugárzott, hanem a férje iránti forró szeretet, sőt szerelem is. Kilencvenhat esztendős koráig (1990-ben bekövetkezett haláláig) hét év adatott neki, hogy e misszióját végezhesse. 

Lajtha László a zongoránál

Ezután dr. Lajtha Ildikó, a zeneszerző unokahúga vette át a jogörökös feladatait (ezt az is indokolta, hogy a zeneszerző mindkét fia külföldön élt), és sokáig ő is az egykori Lajtha-otthonban, az V. kerületi Váci utca 79-ben gondozta nagy odaadással és aktivitással a hagyatékot. 2001-ben a bútorok, tárgyak, kéziratok, kották, levelek és egyéb dokumentumok egy jelentős részét a Hagyományok Házában helyezte letétbe (bizonyos tárgyaknak a tulajdonjogát is átruházta). Mindebben nagy szerepe volt Sebő Fe­renc zenetörténész­nek, népzenekutatónak, az intézmény volt szakmai igazgatójának, aki elkötelezetten foglalkozott a folklorista Lajtha munkásságával. Kelemen László főigazgató biztosította, hogy a kutatók a Lajtha Lászlóról elnevezett Folklórdokumentációs Központban, a Martin Médiatárban tanulmányozhassák a hagyaték ott lévő részét. A hazai kérések mellett egyre nagyobb volt a külföldi érdeklődés is, így az anyag meglehetősen sok munkát adott a Nagy Krisztina által vezetett médiatár elhivatott munkatársainak. A hagyatéknak a Hagyományok Házában történt elhelyezése a kutatás szempontjából nagy előrelépést jelentett, ám Lajtha Ildikó célja az volt, hogy teljesítse az özvegynek az emlékszobára vonatkozó végakaratát is. Erre a Hagyományok Házában nem volt mód. 2012 elején indultak meg a tárgyalások a jogörökös, a Hagyományok Háza főigazgatója és a ZTI új igazgatója között. Richter Pál lehetőséget látott arra, hogy e rangos intézetben olyan helyet biztosítson, amely a zeneszerző-tudós emlékét méltó módon őrzi. Az említett végakarat és a célszerűség egymást erősítette: nyilvánvaló volt, hogy az emlékszobával együtt a Lajtha-hagyaték többi részének is a ZTI-be kell kerülnie, egyrészt mivel így biztosítható a hagyaték egysége, másrészt mivel a kutatás szempontjából így praktikus. Közben a Magyar Tudományos Akadémia Lendület-programja keretében elnyert nagy összegű pályázati forrásnak köszönhetően Dalos Anna zenetörténész megalakíthatta a 20-21. Századi Magyar Zenei Archívumot és Kutatócsoportot. A hatalmas gyűjtőkörű archívum két tartóoszlopát Dohnányi Ernő és Lajtha László hagyatéka jelenti. Utóbbinál fontos megjegyezni, hogy jelenleg a kutatók már több anyaghoz férhetnek hozzá, mint eddig a Hagyományok Házában, ugyanis Lajtha Ildikó további értékes kéziratokat és egyéb dokumentumokat is letétbe helyezett a ZTI-ben. A gyűjtemény várhatóan tovább gazdagodik majd. A korábbi befogadóhely szerepe az œuvre megismertetése terén továbbra sem szűnik meg: míg a kutatás elsősorban a ZTI-hez kötődik, a szélesebb érdeklődő közönséggel való kapcsolattartás, a „szolgáltatás" a Hagyományok Háza feladata marad. Erre az ad lehetőséget, hogy az utóbbi intézmény is rendelkezik (illetve rendelkezni fog) a kották és dokumentumok digitalizált változatával. Továbbra is a Hagyományok Háza tartja fenn az egyre fejlődő Lajtha-honlapot (www.lajtha.hu).

Bár az elmúlt évtizedek is bővelkednek eredményekben, most abban bízhatunk, hogy ez az új helyzet mérföldkövet jelent majd a Lajtha-kutatásban. Kívánatos lenne, hogy minél több fiatal kutató foglalkozzon a komponistával, hiszen a vele kapcsolatos, még kiaknázatlan kutatási témák száma igen nagy. Az eredmények pedig nemcsak azt segíthetnék elő, hogy a 20. század bő első felének magyar zenetörténetét és annak - Lajtha szempontjából különösen fontos - francia és egyéb nyugati kapcsolódásait tisztábban lássuk, hanem azt is, hogy az előadóművészek is nagyobb aktivitással foglalkozzanak a zeneszerző életművével. Lajtha - elsősorban politikai okokból történt - félreállítása, műveinek háttérbeszorítása ugyanis a mai napig érezteti a hatását. A több évtizedes mellőzés következményeit csak hosszú idő alatt lehet eliminálni. Amellett, hogy a komponista - akit 1955-ben a magyar zeneszerzők közül elsőként választottak be a Francia Szépművészeti Akadémia levelező tagjává - legjelentősebb opuszai sem csendülnek fel koncerten értéküknek megfelelő gyakorisággal, még mindig több olyan darab van az életműben, amelynek kottája nem került kiadásra, vagy nincs lemezfelvétele. (Megjegyzendő, hogy a szerző műveinek nagy részét a párizsi Leduc Kiadó jelentette meg. A CD-k száma is örvendetesen gyarapodott az utóbbi évtizedekben, főként a Marco Polo, itthon pedig a Hungaroton áldásos tevékenységének köszönhetően.) Hogy aktuális példákat hozzak: a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok együttese az elmúlt hónapokban három hangversenyen is előadott Lajtha-művet, és ezeket hanglemezre is rögzítette (a Hungarotonnál fognak megjelenni). A három opusz (1. és 2. sinfonietta, op. 43 és 62, valamint Symphonie „Les Soli", op. 33) közül a 2. sinfoniettának eddig csak külföldi lemezfelvétele volt, az 1941-ben írt „Les Soli"-nak pedig semmilyen. A Zuglói Filharmónia - Szent István Király Szimfonikus Zenekar márciusban Csaba Péter dirigálásával adta elő az 1936-ban írt Divertissement-t (op. 25), amelyből szintén nincs még CD, ez is lehetőség tehát egy világpremier hangfelvételre. Olyan mű is létezik, amely az eredeti elképzelések szerint még egyszer sem került bemutatásra. Ugyan A négy isten ligete című balett (op. 38, 1943) zenei anyaga - hetven év késéssel - ez év januárjában végre teljes egészében megszólalt a Dénes István által vezényelt Nemzeti Filharmonikusok ragyogó előadásában, a hozzá kitalált pantomim minden értéke ellenére sem tekinthető az eredeti alkotói szándék megvalósításának. Tehát a balettbemutató még mindig várat magára. A Capriccio című balett (op. 39, 1944) helyzete bizonyos szempontból jobb, más szempontból rosszabb: ennek eddig is ismerhettük a teljes zenéjét hanglemezről, ám a színpadi megvalósításra máig sem történt kísérlet - Záborszky Kálmán karmester évek óta tartó küzdelme ellenére sem. De említhetjük a szintén mostoha sorsú legelső balettet, a Lysistratát (op. 19, 1933) is, amely ugyan 1937-ben nagy sikert aratott a Magyar Királyi Operaházban, később azonban Londonban megsemmisült az egyetlen partitúrája,² így egészen a közelmúltig még azt az alapvető adatot sem lehetett róla tudni, hogy egyáltalán hány tételes. Így fordulhatott elő az a különös eset, hogy amikor 2009-ben Selmeczi György, a Lajtha-művek egyik kiemelkedő karmestere,³ be akarta mutatni a balettet Kolozsvárott,⁴ a koreográfus - a teljes balettpartitúra hiányában - a szvit zenéjére álmodta meg a táncot. Ám mivel akkor még senki sem tudhatta, hogyan viszonyul a szvit az eredeti zenei anyaghoz, történetesen a mű utolsó előtti tétele nyújtotta a cselekmény elejének zenéjét, minthogy azt Lajtha a hangverseny-előadásra szánt szvit elejére helyezte. Talán ennyi példa elegendő annak jelzésére, hogy az életmű megismertetése terén bőven akad még feladat - és leküzdendő akadály is.

Azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy   a tavalyi százhuszadik születési és az idei ötvenedik halálozási évfordulóról a zenei világ méltó módon emlékezett meg. Koncertek, kiállítások, előadások sorjáztak nagy számban, nemcsak itthon, de külföldön is, rádió- és televízióműsorok születtek, cikkek jelentek meg. Mindennek megkoronázására, a Lajtha-emlékszoba és a hozzá kapcsolódó kiállítás ünnepélyes megnyitására emléknap keretében került sor a ZTI-ben (rendezők: MTA BTK ZTI 20-21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoport, valamint a Hagyományok Háza). Február 16-án, azaz pontosan az ötvenedik halálévforduló napján, Hammerstein Judit kultúrpolitikáért felelős helyettes államtitkár asszony tartott avató beszédet. Az új emlékhely létrehozásának előzményeiről és céljairól Richter Pál, Kelemen László és Dalos Anna beszélt. A megnyitó megható pillanata volt, amikor Lajtha Ildikó egy szál rózsát helyezett el az özvegy fényképe elé, Lajtha zongorájára, ezekkel a szavakkal: „Rózsi néni! Végakarat teljesítve." Személyes hangú visszaemlékezésében a jogörökös beszélt többek között arról, ki mindenki fordult meg Lajtha dolgozószobájában: Bartók, Prokofjev, Dohnányi, Weiner... Felidézte nagybátyja halálának körülményeit, és megemlítette azt a kevéssé ismert tényt is, hogy Lajtháék Ilonka nevű házvezetőnője, azaz Janicsku Ilona korábban (mint volt apáca) az amerikai nagykövetségen Mindszenty József bíboros házvezetőnőjeként szolgált.⁵ Utalt a hagyaték elhelyezésével kapcsolatos, a ZTI-vel és az Országos Széchényi Könyvtárral folytatott tárgyalásokra, és arra is, hogy a Hagyományok Házában, ahol „jó kezekben volt az anyag", miért nem valósulhatott meg az emlékszoba. Reményét fejezte ki, hogy a ZTI-ben „Lajtha végre hazatalál, és eljut a szélesebb zeneszerető közönséghez is".

Az emlékszoba híven idézi fel azt az elegáns, polgári miliőt, amelyben Lajtha négy évtizeden át⁶ élt és dolgozott. Előterében valójában két kiállítás látható, amelyek szerencsésen egészítik ki egymást. A tárlókban Lajtha kéziratai, levelei, hivatalos dokumentumai, tanulmányainak fogalmazványai, fényképei, személyes tárgyai kaptak helyet, Dalos Anna, a 20-21. Századi Magyar Zenei Archívum és Kutatócsoport vezetője rendezésében. Többek között két olyan kézirat is megtekinthető itt, amely eddig Lajtha Ildikó lakásán volt: a Le chapeau bleu (A kék kalap, op. 51, 1948-50) című vígopera és a Capriccio című balett autográfjának nyitóoldala. Kiállították Hollós Róza (egyenes nyakú) lantgitárját, amelynek nagy szerepe volt romantikus, mindkét család által tiltott szerelmük kibontakozásában. Lajthának az I. világháborúban szerzett katonai kitüntetései közül három látható, de itt van például a „nagy ló", azaz Lajtha aktatáskája is.  A hivatalos dokumentumok között szerepel a Nemzeti Zenede tanári, majd főigazgatói kinevezése (Lajtha volt a Zenede utolsó főigazgatója, az intézményt ugyanis szabályosan kiszervezték alóla).⁷ Néhány neki szóló levél, például Nadia Boulanger-tól vagy Florent Schmitt-től, értékes francia barátságokat idéz fel. A sokrétű anyagot a tárlókban számok jelzik, az információkat az audioguide segítségével hallgathatják meg a látogatók, magyar és angol nyelven. Körben, a falakon tizenegy nagyméretű tabló látható, közel száz, nagyrészt most először kiállított dokumentummal és magyarázó szövegekkel. E tablókon jómagam igyekeztem a zeneszerző és a népzenekutató életútjából és tevékenységéből bemutatni néhányat a legfontosabb momentumok közül.⁸ 

Az emlékszoba és a kiállítás megnyitása után egész napos konferenciára került sor, amelynek két szekciójában Dalos Anna, illetve Tallián Tibor elnökölt. Az összesen tizenegy előadás nagyobbik fele a népzenekutató munkásságáról nyújtott új ismereteket: ilyen volt Pálóczy Krisztina, Pávai István, Sebő Ferenc és Tari Lujza előadása, de ide tartozott Szekfű András összefoglalója is a Georg Höllering által rendezett Hortobágy című dokumentum-játékfilmhez felhasznált nép­zenei gyűjtésekről is. Az egykori Lajtha-csoport munkatársa, Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató az emlékezés mellett a népzenegyűjtő utak egyik oldott pillanatát is bemutatta egy 1960-ból származó hangfelvétel segítségével, amelyen Lajtha, Tóth Margit és Erdélyi Zsuzsanna mókáznak, parodizálva az adatközlőket, no meg önmagukat. Berlász Melinda, Lajtha egyik legelső kutatója és első életrajzírója az általa szerkesztett, 1992-ben, az Akadémiai Kiadónál megjelent Lajtha László összegyűjtött írásai I. kötetének felépítését ismertette, bemutatva, hogyan viszonyul majd ehhez a tervezett II. kötet, és milyen újabb, eddig részben ismeretlen Lajtha-írásokat olvashatunk majd benne. Ha figyelembe vesszük a komponista Lajtha még mindig tapasztalható alulreprezentáltságát a népzenekutatóval szemben, örömtelinek kell tartanunk, hogy a konferencia legfiatalabb résztvevői, Bíró Viola és Szabó Ferenc János a zeneszerzői műhely egy-egy karakterisztikumát választották témául. Hozzájuk csatlakozott Halász Péternek a 8. szimfónia (op. 66) szerzői értelmezéséről és kortárs recepciójáról tartott előadása is. Jómagam a nyitó előadásban számoltam be azokról a levelekről, amelyeket - az op. 18-as 2. vonóstrió ajánlása kapcsán - Lajtha írt Romain Rolland-nak, „Európa lelkiismeretének", 1933-ban, s amelyeket Párizsban sikerült megtalálnom. E levelekről a Lajtha-irodalom korábban egyáltalán nem tett említést, holott
a zeneszerző ars poeticájának megismeréséhez igen fontos adalékokkal szolgálnak.
(A Nobel-díjas francia író által Lajthának küldött levelet, Illyés Gyula magyar fordításában, a Muzsika közölte 1966 júliusában.) A konferencia hozzászólói közül itt most csak Olsvay Imre népzenekutatót emelem ki, aki Lajtha legfiatalabb népzenész tanítványaként többször is visszaemlékezett pályája és személyisége kialakulása szempontjából egyik legmeghatározóbb mesterére.

A Lajtha-emléknapot szép hangverseny zárta, melyen a mester kőrispataki gyűjtései­ből hallhattunk dallamokat a Szeret Együttes magával ragadó tolmácsolásában, majd a Kádár Vonósnégyes az e dallamokat feldolgozó 10. kvartettet (op. 58, 1953) adta elő. Fülep Márk, a szerző elkötelezett előadója a szólófuvolára írt Két darabot (op. 69, 1958) játszotta el színesen és virtuózan. Balog József zongoraművész pedig (aki már az emlékszoba megnyitásán is szerepelt) igen poé­tikusan szólaltatta meg Lajtha fiatalkori sorozatát, a Meséket (op. 2, 1914).

A 2012/13-as Lajtha-év minden eddiginél gazdagabb eseménysorára visszatekintve ott motoszkál bennünk a kérdés: vajon repertoáron marad-e az oeuvre az ünnepi időszak elmúltával is? A hagyatéknak a ZTI-ben történt elhelyezése, a kutatási lehetőségek javulása, az emlékszoba és kiállítás megnyílása minden bizonnyal hozzájárulnak majd ehhez, és talán egyszer azt is elérjük, amivel kapcsolatban Dalos Anna, az új Archívum vezetője reményét fejezte ki egy interjúban,⁹ vagyis hogy „teljesen természetes lesz az, hogy ha Lajtha-művet hallunk egy koncerten, akkor tudjuk, ki volt Lajtha László, és el tudjuk őt helyezni a 20. század magyar zenetörténetében". Ez a „természetesség" lenne a legnagyobb eredmény.

Jegyzetek

1  Lásd: Erdélyi Zsuzsanna: A kockás füzet. Úttalan utakon Lajtha Lászlóval. Szerk. Solymosi Tari Emőke, Hagyományok Háza, 2010, 111. Lajtha Lászlóné e szándékáról Erdélyi Zsuzsanna a Lajtha-emléknapon, 2013. február 16-án részletesen is beszélt előadásában.

2  Ezt a tényt csak nemrégiben, Fábián László (jelenleg is rendezetlen) hagyatékának tanulmányozása során sikerült kiderítenem az Országos Széchényi Könyvtárban. Mint a hagyatékban található egyik levélben áll: az özvegy a hiányzó tételeket a szólamanyag alapján rekonstruáltatta. (A szvitben is szereplő tételek hozzáférhetők voltak.) A rekonstruált paprtitúra léte és holléte hosszú időre feledésbe merült. Lajtha Ildikó hazahozatta Párizsból és így ma már tanulmányozható a hagyatékban.

3  Selmeczi Györgynek köszönhető A kék kalap című Lajtha-vígopera 1990-es rádiófelvétele, 1998-as kolozsvári és 1999-es budapesti színpadi bemutatója egyaránt. 

4  2009. május 23., Kolozsvári Magyar Opera, a Hárman Erdélyben című fesztivál keretében. 

5  Ez azért is „sorsszerű", mert korábban Lajthát, aki 1948 őszén tért haza Londonból, nem tudta rávenni a hatalom arra, hogy állást foglaljon az 1948 karácsonyán letartóztatott, majd 1949 februárjában, koncepciós perben életfogytig tartó fegyházra ítélt hercegprímás ellen. Lajtha Mindszenty melletti bátor kiállásáról Erdélyi Zsuzsanna számos alkalommal nyilatkozott.

6  Lajtha 1923-ban költözött családjával az V. kerület Váci utca 79-es számú házba, amely a Belváros első négyemeletes épülete volt, és amelyet a zeneszerző édesapja, Lajtha Lipót Pál vásárolt meg korábban.  A zeneszerző által lakott lakás a II. emeleten volt, a körfolyosóról nyílt, és három nagyobb, utcai szobából állt. Ezek közül a jobb szélen található szoba volt az, ahol Lajtha komponált, és amelyet most az eredetihez igen közel álló formában mutat be a ZTI. 

7  1949-ben a Nemzeti Zenedét a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolával vonták össze és így létrejött a Budapesti Állami Zenekonzervatórium. 

8  A kiállítást a Hagyományok Háza és a Művészetek Palotája felkérésére készítettem. A Lajtha-évben többször is látható volt részben vagy egészben egy-egy néhány hetes periódusban a Művészetek Palotájában.

9  Kultikon, Duna Televízió, 2013. február 15.

Bordy Bella és id. Harangozó Gyula a Lysistrata 1937-es operaházi bemutatóján - kép a Lajtha-hagyatékból - Vajda M. Pál felvétele

A Lajtha házaspár (a Lajtha-hagyatékból)