Yehudi Menuhin:

Befejezetlen utazás -
Életem emlékei

Typotex, 2012, 553 oldal, 4500 Ft

No. 1. NEMZETKÖZI BESTSEL­LER - olvasható a büszke fölírás Yehudi Menuhin 1970-es években írt visszaemlékezéseinek 2012-es ma­gyar kiadásán, s a kötet cím- és hátlapján egyaránt elhelyezett, nem egykönnyen értelmezhető szlogen sajnos rögtön halvány rosszérzést ébreszthet az olvasóban az amúgy oly érdemdús Typotex Kiadó új kiadványával szemben. A balsejtelem azután a címlapig eljutva csak tovább erő­södhet, hiszen itt meg azzal a meglepő in­formációval találjuk szemközt magunkat, miszerint a Befejezetlen utazás nem a Menuhin által írt angol eredetiből, hanem annak (igaz, az angolszász kiadásnál egy évvel korábban megjelentetett) német fordításából készült, ami - az angol világnyelv lévén - legalábbis furcsa döntés. Annál is inkább, minthogy a könyvet olvasva hamar nyilvánvalóvá válik: Gáti István magyarítása hol a homályosságig nehézkes, hol pedig kínosan fésületlen, ami az egyeztetési problémáktól a suta félreértésekig igencsak változatos problémahalmaznak mutatja a magyar kiadást. Elírt és eltévesztett nevek, helytelen műcímek, végzetesen rossz mondatok és az olvasót nyomozásra késztető leiterjakabok bukkannak fel a kötet lapjain, melyek sorából itt a helyszűke okán csupán egyetlen irodalmi érdekű félrefordítást idézünk a 173. oldalról. Menuhin éppen a család barátjaként számára különösen kedves amerikai írónőt, Willa Cathert méltatja, s a szöveg egyszerre váratlanul e mondattal folytatódik: „Harsányi a Pacsirta énekében ezt írja: »Minden művész újra világra hozza magát.«" Némi fejtörés azután fényt derít a rejtélyre, vagyis arra, hogy Menuhin eredeti szándéka szerint itt Cather The Song of the Lark című regényéről esne szó, s annak egyik alakja, a magyar származású zongoratanár, Andor Harsanyi fogalmazza meg e némiképp közhelyes igazságot.

A magyarítás színvonala azért is válik kü­lönösen problematikussá, mert sajnálatosan felerősíti a mű gyengéit. Yehudi Menuhin visszaemlékezései ugyanis egyrészt roppant széttartóak, másrészt legfeljebb felében-harmadában érdekesek, s ami tán a legnagyobb gond gyanánt észrevételezhető: a bőbeszédűség ellenére is csak igen keveset mondanak el a huszadik század emblematikus muzsikusáról. „Ahogy ma, akkoriban is jobban megbíztam a zenében, mint  a nyelvben" - fogalmaz Menuhin saját gyer­mekéveiről szólván, s ezt a bizalmatlanságot önéletrajzi könyve is visszaigazolja. Pedig Menuhin rengeteget mesél, s mint­hogy egy hajdani csodagyerekről van szó, még azért sem neheztelhetünk, hogy a szerző oly sok szót ejt gyermekkoráról és felcseperedésének családi környezetéről. Csakhogy a történetek, dacára az időrendiség érvényesített szempontjának, inkább csak mozaikok gyanánt kerülnek elénk, s hasonlóan járunk e nagy humanista gondolataival is, amelyek helyenként porosnak, sokszor zavarosnak, vagy ami még rosszabb, laposnak tetszenek e könyvben.

„Who's Yehoodi?" - hangzott az amerikai rádiózás egyik kedvelt bemondása a múlt század középső harmadában, s e kérdésre a több mint félezer oldalas önéletrajzi kötet alapján is csupán halványan körvonalazott választ adhatunk, mely válasz vezérszavai alighanem a nyitottság, az elfogulatlanság és a kiegyensúlyozottság lehetnek. E személyiségjegyeinek köszönhetően a hat­van­esz­tendős Menuhin kötete azért kínál egy sor figyelemre érdemes passzust is, melyek közül mi, magyarok a Bartók Bélával való találkozásának és munkakapcsolatának leírását csakúgy értékelhetjük, mint azokat a sorokat, amelyeket a hegedűművész 1946-os budapesti látogatása kapcsán vetett pa­pírra, s amelyek akár (vitatható) nemzetkarakterológiai eszmefuttatásnak is beillenek: „A Du­nán átívelő pontonhídon olyan büszkén közlekedtek a rosszul öltözött budapestiek, mintha nem is háborút vesztett, hanem győz­tes nép polgárai lennének, mintha a gondok és a reménytelenség közepette az egész világot nyerték volna meg. Ha valaki nem tudja, mikor kerül padlóra, akkor nem ismeri a valóságot. [...] Másként, mint a lengyelek, akik megtanulták, hogyan kell élni az idegen uralmak alatt, vagy mint az okosan számító románok, akik még a szerencsétlenséget is előnyükre tudták fordítani, a magyarok minduntalan egy lépéssel túl messzire mentek."

Mellesleg szólva, a Befejezetlen utazás csak az első kötete Yehudi Menuhin visszaemlékezéseinek, minthogy a muzsikus 1997-ben, alig két esztendővel a halála előtt köz­readta 1976 és 1995 közötti életének elbeszélését is. Ha a Typotex netalán ennek kiadását is tervbe venné, úgy okvetlenül alaposabb fordítói és szerkesztői munkára lesz szükség.