Lőwenberg Dániel:

Végh Sándor

Rózsavölgyi és Társa, 2012. 240 oldal

Egy könyvet tartok a kezemben, melynek borítóján ismert hegedűs vezényel, a könyvet pedig egy zongorista írta: Lőwenberg Dániel Salzburgban találkozott igazán közvetlenül Végh Sándor művészetével, ennek egyik első eredménye a Rózsavölgyi és Társa Kiadó gondozásában 2012-ben, Végh Sándor születésének centenáriuma alkalmából megjelent monográfia.

A kötet tagolása nagyon szerencsés, a szer­zőnek sikerült elkerülnie az egyhangú kronológia buktatóit. A kötet első fele még időrendben veszi végig Végh Sándor gyermekkorát, zeneakadémiai éveit, az Új Magyar Vonósnégyessel töltött éveket, majd a Végh Kvartett első sikereit. Ezután abbamarad a kronológia, a kötet második felében különböző szempontokból ismerhetjük meg Végh Sándort, a kamarazenészt, a karmestert vagy a tanárt. S bár a rendkívül részletgazdagon tárgyalt első 34 év után szinte csak címszavakban tudjuk meg, mit csinált Végh Sándor 1946 és 1997 között, mégis kárpótolhatják az olvasót a leíró, jellemző fejezetek. S lehet, hogy élményszerűbb a pálya első szakaszát, a folyamatosan felfelé ívelő pályakezdést és befutást ilyen részletességgel megismerni, mint végigküzdeni magunkat a már befutott világhírű koncertező művész, tanár és karmester turnéin, mesterkurzusain. Ezeket inkább jellemzik a leíró fejezetek.

Számos olyan dokumentumot idéz a szerző, amelyek a Végh-család tulajdonában vannak: levél-fakszimile, interjúk és előadások gépiratai, valamint sok fotó kerül így először a nyilvánosság elé. A könyvben ezek mellett is számos hosszabb idézet kapott helyet, zenésztársak interjúi, visszaemlékezései és koncertkritikák - néha talán túl hosszan - citáltatnak. Az utolsó fejezetben Lőwenberg Dániel vállalja, hogy Végh Sándor zenei világképét kizárólag Véghtől származó idézetekben mutatja be - izgalmas olvasnivaló, valóban a leghitelesebb forráshoz nyúl a szerző.

Érdeme a könyvnek, hogy jól bemutatja az olvasó számára a Végh környezetében élő, rá közvetlen hatást gyakorló művészeket. Először azokról a zenészekről olvashatunk szinte lexikontömörségű, mégis informatív bekezdéseket, akik Végh Sándorral egy időben jártak a Zeneakadémiára. A következő nagyobb portrék Végh tanárai: Zsolt Nándor, Hubay Jenő, Waldbauer Imre és Weiner Leó. Zsolt Nándorról és Waldbauer Imréről keveset beszélünk manapság, ezért is üdítő olvasni róluk, a magyar zenei élet és a Zeneakadémia jelentős személyiségeiről. Szinte megismerni kívánjuk Waldbauert az alapján, ahogy Végh Sándor ír róla. Tudatos, kissé visszafogott pedagógusként valóban kitűnő tanárpárost alkothatott Hubayval. A Hubayról írottak ugyanakkor meglepnek: a visszaemlékezések mögött lépten-nyomon felsejlik valamiféle kritika: „Hubaynál megtanultuk a természetes játékot. Aki tehetséges volt, az megtanulta, aki nem, az mehetett zabot hegyezni. Ott csak a tehetségesek tudtak létezni; azok, akiknek nem kellett mindent a szájukba rágni" (38.). Ezzel szemben különösen értékes Waldbauer jellemzése, aki Végh szerint a kevésbé tehetséges növendékekkel is szót értett, tudta őket tanítani: „Tulajdonképpen szöges ellentéte volt Hubaynak, akit nem érdekelt, hogyan csinálod: csináld meg" (uo.). Végh Sándor hangsúlyozza továbbá, hogy Hubay zenei ízlésével sem tudott egyetérteni, ő inkább Bartók mellett állt. Miközben Hubay éppen Massenet Meditációjáért rajongott, Végh inkább a zsebében lapuló Tánc-szvit-kispartitúrára gondolt, amely megfogalmazása szerint „szinte felforrósodott [...] attól a feszültségtől, amelyet számomra e két világ közötti különbség jelentett" (78.). A kritikák oly mértékben terelik az olvasó - és a szerző - gondolatmenetét, hogy Lőwenberg Dániel kénytelen hozzáfűzni egy bekezdést az idézetekhez, amelyben valamelyest felmenti Hubay Jenőt (78-79.).

A vonósnégyes-történetírás nagyon izgalmas téma. Különös, ahogy a tagok változnak, formálódik a kvartett, de még érdekesebb az, amikor egy már koncertező vonósnégyesbe beszáll egy új tag. Székely Zoltán érkezésével az Új Magyar Vonósnégyesnek el kellett búcsúznia Halmos László másodhegedűstől, akinek a helyét az első hegedűből átülő Végh vette át. Ugyanakkor az új helyzet a sikerek ellenére Véghnek sem felelt meg teljesen, nemsokára elhagyta első állandó kamaraegyüttesét. Összességében azonban elmondhatjuk: az, hogy Székely Zoltán elvállalta az Új Magyar Vonósnégyes primáriusi tisztét, két kitűnő magyar vonósnégyest adott a zenei világnak: a maga vezette Magyar Vonósnégyest, valamint a néhány évvel később induló Végh Kvartettet.

Kár, hogy Végh Sándor első vonósnégyesétől nem ismerünk hangfelvételt. Ennek oka egyrészt az lehetett, hogy a korszakban Magyarországon nemigen készült vonósnégyes-hanglemez, valószínűleg a számos külföldi vonósnégyes könnyen elérhető His Master's Voice- és Columbia-lemezei miatt. Másrészt, amint azt Koromzay Dénes elmesélte, „ez idő tájt a Kolisch, Budapest, Busch, Léner, Roth és más nagy kvartettek" (60.) mellett egy új, fiatal vonósnégyes elsősorban a kortárs zenével szerezhetett szereplési lehetőséget magának. Ez azonban - bármilyen megerőltető is - jó iskola. Maga Végh Sándor vallotta, hogy korábbi, Kodálynál folytatott zeneszerzés-tanulmányai nagy hatással voltak a zenéhez való hozzáállására (30.), talán ez tette nyitottá őt a kortárs zene iránt. „Az új ismerete nélkül félreismerjük a régit, és ez fordítva is igaz" (188.) - így fogalmazott a hegedűművész felesége, Végh Alice visszaemlékezése szerint, és ez meg is valósult életművében: „Ahogy Mozartot játszom [...], abban benne van Bartók éppúgy, mint Debussy. Benne van Stravinsky, tulajdonképpen minden, amit a zenéről tanultam, tudok" (189.).

Az Új Magyar Vonósnégyes számára Bartók még kortárs; és később Pablo Casals kap Lőwenberg Dánieltől olyan portrészerű bemutatást, mint korábban Végh tanárai. E két zenész különös módon kapcsolódott össze számomra a könyv olvasása során. Végh Sándor mindössze háromszor találkozott Bartókkal: az 5. vonósnégyes próbái idején,
a Kontrasztokkal kapcsolatosan, valamint köz­vetlenül azelőtt, hogy Bartók végleg Amerikába utazott. Végh visszaemlékezései Bartókra néha talán kissé szentimentálisak, amit meg is érthetünk a zenéjéhez fűződő igazán mély viszonya alapján. Casalsszal sokkal hosszabban tartó személyes ismeretség kapcsolta össze Vé­ghet, kamarazenélésük ékes bizonyítékai a fennmaradt hangfelvételek. Anélkül, hogy szándékosságot feltételeznék, a visszaemlékezések megfogalmazása mind Bartók, mind Casals esetében néha arra utal, hogy Végh Sándor némi önigazolást is keresett e két jelentős személyhez fűződő viszonyának jellemzésekor. Az, ahogy szavai szerint Bartók és Casals is szinte ráhagyóan helyeselték a hegedűs játékát (80., 177.), eszembe juttatja a rádióban több alkalommal sugárzott Rácz Aladár-interjút, melyben a cimbalmos elmeséli: a barokk darabokban előírt különféle díszítéseken gondolkodva álmában megjelent Scarlatti, Couperin és Bach, és azt mondták, játssza csak úgy, ahogy akarja, úgy lesz jó.

Számomra - talán meglepő módon - Végh Sándor és Bartók kapcsolata abban teljesedik ki, ahogy Végh mások műveit adja elő. Tanárai révén kétféle zenei iskolának lehetett részese: Hubaytól a romantikus hegedűiskolát kapta örökségül, míg Waldbauertől inkább egy Bartókéhoz közelebbi szellemiséget tanulhatott meg. Hegedülése - az interneten is meghallgatható hangfelvételei alapján - leginkább a romantikus hangszerjáték nyomait hordozza: intenzív hegedűhang, gyakori és sűrű vibrato, határozott gesztusok, élesen megkülönböztetett karakterek - ez utóbbi majd vezénylésére is jellemző lesz. Még klasszikus vonósnégyesekhez is elsősorban romantikus felfogással közelít. Hogyan juthatott hát el a - számára is meglepő - salzburgi Mozart-etalon címéig? (182.) Lehet, hogy Bartók - és Waldbauer - hatására alakult ki benne a klasszikus zene ilyen mély stílusismerete?

Végh Sándor számára a hegedülés és a vezénylés szorosan összekapcsolódott. Egy interjúban elmondja, sose tanult dirigálni, „jön" neki, természetesen. „De hát honnét »jön«? Nagyon sokszor - a vonókezelésből!" (127.). A keze alatt játszók visszaemlékezéseiből is ez derül ki, ahogy Schiff András fogalmaz: „valahogy belerajzolta, belefestette a zenét a levegőbe" (126.). Más visszaemlékezések alapján ki kell még emelnünk Végh kisugárzását. Ennyi volna az egész? Vonó és kisugárzás? Ennél azért többről van szó: akik nem láthatták vezényelni őt élőben, videofelvételeken láthatják, ahogy a zene minden rezdülése kiül Végh Sándor arcára, nem mozog túl sokat, azonban minden mozdulata a zene belső szabályait tükrözi. Valóban nem vezényel, inkább gesztusokat mutat. Ez a vezénylési módszer a próbafolyamat, valamint a zenekar és a karmester közeli viszonya által lesz eredményes, ahogy Lőwenberg fogalmaz: „Elég volt egy pillantás, egy arckifejezés, egy gesztus, egy mozdulat, és minden a helyére került" (127.).

Végh Sándor tanári kvalitásairól olvasva akaratlanul is fájdalmas miértek férkőznek gondolataimba. Miért kell a magyar zenészeknek külföldre menni ahhoz, hogy a nagy magyar tanáregyéniségekkel találkozhassanak? Zongorista kamarazenészként magam is átéltem egy külföldi mesterkurzuson, hogy a magyar tanár találkozásunkkor keserédes kérdéssel fogadott: „hát itt kell találkoznunk?" Miért kell továbbá kiemelni, ha egy tanár a zenét tanítja, ha a zene magától értődő, helyes folyamatára hívja fel a növendék figyelmét? Csak nagyon halkan merem megkérdezni: mit tanítanak akkor a többiek?

Számomra Schiff András, Várjon Dénes és leginkább Keller András visszaemlékezése mutatja be igazán Végh Sándor tanári működését. Várjon Dénes elmondja, ahogy Végh egyetlen mondattal rávilágított a zenei problémára és annak megoldására is: „Érzi, hogy itt mennyivel jobban lélegzik a ritmus, ha egy kicsit több időt hagy?" (164.). A hosszú távú tanári munkáról, amellyel a növendék életre szóló intenciókat kap, Keller Andrástól kaphatunk képet: „Manapság sokan úgy zenélnek, ahogy az autópályákon száguldanak az autók: sima aszfalton törnek előre a cél felé, és senki nem látja maga körül a tájak végtelen változatosságát, szépségét. Ô leterelt erről a sima (és sivár) útról. Egy kis ösvényt mutatott, ahol mindenki felfedezheti az útjába tévedő virágokat, bozótokat, vagy rácsodálkozhat a kicsi fűszálakra is. [...] Számára minden zenei frázis, gondolat egyszeri, megismételhetetlen emberi közlés, esemény volt" (161.). Schiff András pedig rámutat, hogy Végh Sándorban megvolt az a többlet is, ami a művészt valóban tanárrá teszi: „Megvolt az a képessége, hogy a művekről benne élő víziót átsugározza muzsikusaira és a hallgatóságára" (163.). Érdekes, hogy ugyanakkor sem a könyv írója, sem pedig a visszaemlékezők nem emelik ki igazán azt az egyszerű mondatot, amely a lábjegyzetek közé bújt, pedig valójában az előadóművészi és a tanári tevékenység lényege: a hangok mögötti tartalom megragadása („Interpretation bedeutet immer, den Prozeß hinter den Noten zu erfassen." 135. oldal 5. jegyzet, Hartmut és Ortrun Cramer az Ibykus folyóiratban megjelent Végh-interjújának címe). A hangok mögötti folyamatok, az a titok, ami a hangok között történik, ezt tanítani: talán ez az, amit úgy mondhatunk, hogy „zene"-tanítás.

A jó tanár ugyanakkor nem csak a zenét tanítja meg növendékeinek. Akik nem csak a hangok, hanem a szavak mögé is benéznek, Végh Sándor mondatait olvasva értékes útravalót kaphatnak. Az utolsó fejezet idézetei között számos ilyen kincset találunk: „A szentimentalizmus az igaz érzelmek elfojtásából ered; pótcselekvés, amely az igaz érzéseket visszájukra fordítja, és megakadályozza, hogy a felszínre törjenek" (180.). Végh tovább is megy, társadalomkritikát is megfogalmaz: „A tömeg tulajdonképpen nem akar személyiségeket, előnyben részesíti a kólát a jó borral szemben" (181.). A mai világról is Bartók szellemében vall, hiszen ma „ritmus helyett csak tempó van, parasztok helyett mezőgazdasági szakértők, népdalok helyett pedig lemezjátszó és televízió" (187.).

A kötet függelékei között nagyon hasznos névmutatót és egy válogatott diszkográfiát is találunk. Utóbbi a zeneszerzők betűrendjében sorolja fel a fontosnak ítélt lemezeken szereplő műveket a lemez kiadójának és kiadói számának megjelölésével. Jó lenne, ha az évszámokat, illetve a koncert- és stúdiófelvételek megkülönböztetését is tartalmazná a lista, de így is képet kapunk Végh Sándor előadó-művészetének ránk hagyott hangzó forrásairól. Ezek a hangfelvételek őrzik Végh Sándor személyiségének legközvetlenebb megnyilatkozásait, hallgatásukkor valóban igaznak érezhetjük, Végh számára „a zenéért való égés" mindennél erősebb volt (113.). S erről tesz bizonyságot Lőwenberg Dániel könyve is.