Nem változtam

Kocsis Zoltán – műtét után

Szerző: J.Gyõri László
Lapszám: 2013 február

 

 Kocsis Zoltán - Felvégi Andea felvétele

- December 23-án beszélgetünk. Betegsége után tegnap vezényelt először: a Diótörőt a Müpában. Isten hozta az élők sorában. Aggódtunk. Voltaképpen mi történt?

- A dolog valóban akár halállal is végződhetett volna. Előttem és utánam haltak meg olyan betegtársaim, akiket ugyanezzel a bajjal operáltak. Nem mindenki él túl egy ilyen nagy műtétet. Felvágták az egész mellkasomat, kicserélték az aortám egy darabját. Most pedig ismét itt vagyok és dolgozom. Egy ideje már gyógyultnak érzem magam. Érdekes módon valahogy úgy, ahogy legutóbb 1970 előtt. Hogy minden előttem van. A vérnyomásom leszorításával előjöttek rajtam a gyerekkori tünetek, hideg a kezem, friss vagyok. Ezt a frissességet az utolsó időkben már nem éreztem. Egyébként a betegségemnek magam vagyok az oka, mert nem figyeltem oda a vérnyomásomra. A magas vérnyomás következtében először az aorta legbelső, majd a középső fala szakadt át. A középső réteg átszakadására emlékszem is: Pécsett, a koncertpódiumon történt, szep­tember 13-án. Bartók 1. zongoraversenyének harmadik tételét játszottam éppen. Egy erősebb forte után úgy éreztem, nem kapok levegőt. Akkor szakadt át az érfal második rétege. Utána kocsiba ültem, hazavezettem, és a következő napokban még három-négy próbát vezényeltem, majd huszadikán megoperáltak. Azt mondják, ha aznap nem műtöttek volna meg, a másnapi próba vagy a koncert közben ért volna a halál.

- Föl sem merült önben, hogy akkor és ott, a Zongoraverseny harmadik tétele közben abbahagyja, fölálljon és kimenjen? A show-nak folytatódnia kell? Vagy nincs annál szebb halál a művésznek, hogy mint Molière, ott haljon meg előadás közben? Hősi gesztus? Kötelességtudat?

- A fent említett szakasz után egy viszonylag könnyebb rész következik, majd egy szünet. Akkor visszazökkentem. A fájdalom megmaradt, de úgy éreztem, még be tudom fejezni a darabot. Máskor is megesett, hogy izomgörccsel játszottam végig egy koncertet. Most is ilyesmire gyanakodtam. Miközben vizsgáltak, felmerült a tüdőembólia gyanúja is. Ezért csinálták meg azt a mellkasi CT-vizsgálatot, amely kimutatta a valóságos problémát. De hogy visszatérjek arra az estére, természetesen megállhattam volna, de nem álltam meg, mert úgy tűnt, végig tudom játszani a koncertet. Mondom, máskor is előfordult, hogy izomgörcsöm volt koncert közben. Emlékszem, egyszer Schubert Esz-dúr trió­jának zongoraszólamát kellett így eljátszanom. A nyakamat se tudtam mozdítani. Az azért nem volt piskóta. Eltekintve attól, hogy egy hangtartományban rekedt maradt
a hangom, egészséges vagyok.

- No, ebből már nem lesz éneklés...

- Le kell mondanom örök álmomról, hogy Bayreuthban én énekeljem Wotan búcsúját.

- És mekkora veszteség ez a közönségnek is! De biztosan van valami nyereség is. Ez a szeptembertől mostanáig eltelt időszak nyilván lehetőség volt egy sor dolog újragondolására. Az ilyen kényszerű leállások azért nem mindig haszontalanok, bármennyire elképzelhetetlen is, hogy egy Kocsis Zoltán típusú workaholic ember élvezze a viszonylagos tétlenséget.

- Vannak velem született könyvelői adottságaim. Ezeket már a betegségem előtt kamatoztattam. Mindent, ami történik velem, archiválok, dokumentálok. Amikor a Mózes és Áron általam készített harmadik felvonásának kéziratát laptopostul ellopták, egyben tízévnyi naplómat is elvitték. Ez nagy kiesés, bár szerencsére más helyütt is megvannak a dokumentumok, tulajdonképpen már nem is bánom annyira, mert most, e három hónap alatt lehetőségem nyílt rá, hogy ne a múlttal foglalkozzam, hanem előre tekintsek.

- Ezt a könyvelő-dolgot már nagyon sokszor meg akartam kérdezni. Régen minden rádióinterjúnk hangfelvételét elkérte, tudom, hogy nagy Kocsis-archívuma van. Mindenkinek megvan a maga bogara, és ezt tisztelni kell, de miért fontos mindez? Hiúságból? Pedantériából?

- Szeretek pontos információval szolgálni, ha megkérdeznek valamiről. Meg aztán az emberi memória szelektív. Nem mérhető a számítógépekéhez. Az agy kapacitásának csak egy töredékét használjuk. Azt hallottam, hogy ha a világ összes nyelvét megtanulnánk, akkor is csak agyunk három százalékát használnánk ki. A tudás előhívása viszont más, az emlékek egymásra rakódnak és elfedik egymást, nem emlékszünk pontosan a múltra. Márpedig én szeretek utánanézni mindennek. Ezért írok naplót, és dokumentálok mindent.

- Értem, de tényleg olyan fontos, hogy mindenre emlékezzünk?

- Nekem fontos.

- Ez a tegnapi előadás nem szokványos, nyaralás utáni első alkalom volt, hanem valódi visszatérés. Mit írt a naplójába? Érzett valami különöset?

- Ugyanolyan volt, mint régen. Ami pedig a visszatérést illeti, nem voltak paranormális jelenségek, álmok, világosság, satöbbi. Elaludtam, sötét volt, megoperáltak, fölébredtem, meggyógyultam. Most meg odaálltam és vezényeltem. Az első próba elején még a bérszámfejtők is bent voltak a próbateremben, az nagyon jólesett. De a lényeg nem változott, a munkát ott folytattam, ahol szeptemberben abbamaradt. A zenekar egy kicsit pongyolább játékkal, de érezhető örömmel és megkönnyebbüléssel fogadott. Ez a három hónap átlendített egy bizonyos ponton. Celibidachéról hallottam egy történetet. Ô, aki köztudottan rettentő szigorú karmester volt, és képes volt egy kürtgikszer miatt felvételeket visszavonatni, megöregedvén sokkal engedékenyebb lett. Barátom, Darvas János - aki egy kései felvételének a producere volt - mesélte, hogy felvették Ravel Boleróját, és maradt benne egy gikszer. Megkérdezték Celibidachét, akarja-e megismételtetni a felvételt, megmutatták neki, megnézte, majd egy kis fejtörés után azt mondta: „Marad. Emberek vagyunk." Ezt csak azért mesélem, mert azt hiszem, én is sokkal elnézőbb lettem olyan kérdésekben, ahol nem hanyagságról, hanem pillanatnyi indiszpozícióról van szó.

- Úgy képzelem, hogy az ember ilyen élményekkel a háta mögött másképpen súlyoz, jobban különbséget tesz fontos és nem fontos dolgok között, és van, amiről le is mond. Lemond szokásokról, lemond előadásokat, hogy a lényegre koncentrálhasson.

- Persze, egy sor dologról már le is mondtam, de a Strauss-operákról például nem fogok. Ezek egyébként eddig sem a betegségem miatt maradtak el. Sajnos a Lajtha-bemutatót nem én dirigálom, és lemondtam néhány turnét is, de Bogotába például elrepülök a zenekarral. A repülőre csak felülhetek...

- Egy ilyen nagy műtétben óhatatlanul sérülnek idegek, úgyhogy ennek hatása lehet a zongorázásra, a kéz mozgatására. Önnél maradt-e valamilyen maradandóbb hatása a vágásnak?

- A hangszálaimon kívül semmi sem sérült. A zenekarral való kommunikációban egyébként kimondottan hasznos ez a hendikep. Halkabban beszélek, viszont fegyelmezettebbek a próbák. Elmondhatom, hogy ilyen viselkedést eddig csak német és angol zenekaroknál tapasztaltam.

- Az emberi kapcsolatait hogyan változtatta meg a betegség?

- Alapjában véve sehogy, de nagyszerű érzés volt megtapasztalni, hogy ki mindenki figyel oda rám. Emlékszem, amikor aláírtam a Charta '77-et, hirtelen megritkult körülöttem a levegő, nekem fontos és kedves emberek hirtelen eltávolodtak tőlem. Most ennek éppen az ellenkezője történt: olyanok, akikről nem is feltételeztem volna, hogy figyelnek rám, egyszerre tudomásomra hozták, hogy mennyire fontos nekik a személyem és a jelenlétem. Ez hihetetlenül jólesett. Erőt adott a gyógyuláshoz. Segített. Voltak olyanok, akikkel huszonöt-harminc éve nem találkoztam, és olyanok is, akikkel sok mindenről éppen ellenkező, vagy legalábbis gyökeresen eltérő módon gondolkodunk, de most szükségesnek tartották tudatni velem, hogy jelentek nekik valamit és aggódnak értem.

- Az előbb már szó esett róla, hogy van, amiről lemond, de dolgozik tovább. Hogyan lesz ezután?

- Úgy, mint eddig. Nem sok minden változik. Egy lényeges különbség lesz: nem fogok folyvást itt ülni az irodámban. Eddig rengeteg adminisztrációs feladatot végeztem, ami nem az én dolgom. Ráadásul a kórházban és otthon kiderült, hogy onnan jobban tudtam végezni ezt a munkát, mint az irodából. Ezután csak a zenei jellegű feladatokra összpontosíthatok majd.

- A karmester és a zongorista munkája is nagy állóképességet igényel. Hogy fogja bírni?

- Tény, hogy mindenem recseg-ropog. Vannak hirtelen forgó mozdulatok, gyors helyzetváltoztatások, amelyek közben megérzem, hogy ott valami elmozdult, fájnak az izmok, inak, csontok. Biztos, hogy egy darabig még nem gyakorlom Liszt Don Giovanni-parafrázisát, de azóta, hogy kijöttem a kórházból, már megtanultam egy Rahmanyinov-etűdöt, és gyakoroltam az első szonátát, amit eddig csak egyetlen alkalommal volt módom előadni. Ezt az év végén lemezre is akartam venni, de ebből most már csak 2013-ban lehet felvétel. Úgy tervezem, hogy március-április körül már a régi tempómban, teljes gőzzel dolgozni fogok. Ha ez a cikk megjelenik, szeretném, ha az lenne a címe, hogy „Nem változtam". Ahogy az ember öregszik, egy kicsit természetesen romlik az állaga, jönnek a betegségek satöbbi. Ez most komoly betegség volt, de egyszersmind „állagmegóvás" is történt. Egy kicsit óvatosabban, szelektívebben és mértéktartóbban, de ugyanazt fogom csinálni, amit eddig.

 

Felvégi Andrea felvétele

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.