Pécs 1811-ben alapított szimfonikus zenekara kerek évfordulóhoz érkezett: az idei a tizedik budapesti bérletsorozatuk. 2003/2004-ben az Olasz Intézetbe meghirdetett négy hangversennyel indítottak. Horváth Zsolt zenekari igazgató pontosan emlékszik: 300 fő ült az első koncerten, a negyedikre már 681 jegyet adtak el. Amikor 2005-ben megnyílt a Művészetek Palotája, a Pannon Filharmonikusok már ott hirdette meg bérletét, és jelenlétük azóta is változatlan. „2015-re már megvannak a foglalásaink, tehát ha a gazdasági lehetőségeink engedik, akkor ott leszünk."

  Horváth Zsolt

Miért fontosak ezek a budapesti fellépések? Az elmúlt tíz évben szám szerint negyvenkilenc. Még Pécsi Szimfonikus Zenekar néven dolgozott az együttes, amikor érzett magában annyi fantáziát és kreativitást, hogy egy sokkal intenzívebb zenei környezetben akarta megméretni magát. „Tükörbe akartunk nézni, hogy lássuk, kik is vagyunk, és mennyit ér az általunk végzett szakmai munka. Bejelentkeztünk, hogy szeretnénk a nagyok között lenni. Nem kevesebbre, mint egy status quo megbontására tettünk kísérletet. Szerettük volna megingatni a magyar zenei élet főváros-centrikusságát, hogy arról beszélhessünk végre: műhelyek vannak, produkciók vannak, és minőségi munka van. És ez nincs helyhez kötve."

A tíz év alatt megtörtént a paradigmaváltás: a Pannon Filharmonikus Zenekar ma már a magyar zenei élet egyik elismert, önálló műhelye. Alaposan megfiatalodott, hangzása a korábbiaknál sokkal homogénebb, vonós szekciója különösen megerősödött. Alapító okiratuk szerint Budapest ugyanúgy működési területük, mint Pécs. „Otthon érezzük magunkat a fővárosban, és nagyon örülünk, hogy minden alkalommal telt ház előtt játszhatunk."

Pedig a pécsi zenekarnak ma már csodálatos saját otthona is van. A két éve átadott Kodály Központ Európa egyik legjobb akusztikájú hangversenyterme. Deák Márta, a zenekar koncertmestere soha nem felejti el azt az estét, amikor egy fuvolaszóló alatt a hangzás annyira magával ragadta, hogy majdnem elfelejtett belépni. „Olyan ennek a teremnek az atmoszférája, hogy ha az ember egy hangot meghúz, úgy érzi, mindenre képes." A jóba belecsöppent fiatal kollégáknak ez már természetes, de a régiek jól emlékeznek még a korábbi, lehangoló akusztikai körülményekre. „Én még mindig minden nap úgy megyek be, hogy van egy kis gombóc a torkomban, ami engem arra is figyelmeztet, hogy itt felelősséggel kell élni az életünket." - mondja Horváth Zsolt.

A Pannon Filharmonikusok vezető karmestere, Bogányi Tibor a terem kapcsán finn példára hivatkozik. Természetesen, hiszen ő onnan érkezett. A jyväskyläi városi zenekarnak, mondja, harminc éve nincs koncertterme. A lehető legrosszabb akusztikájú helyen, egy színházban játszanak. Sokáig a Lahti Szimfonikus Zenekarnak sem volt, de amikor világhírűek lettek, kaptak egy fantasztikus termet. És ez nem tett jót nekik. Alapszinten zenél és esik szét ez a zenekar. Miközben a másik, a jyväskyläi csak azért is meg akarja mutatni, hogy jó - és az is. Egyre jobb. „Szerencsére Pécsett szó sincs ilyesmiről, széthullás helyett épül és erősödik a társaság."

Hamar Zsolt

De hogy került a tizenkét éves kora óta Finnországban élő, ott zenekart vezető és mellette világjáró, utazó karmester a pécsi együttes élére? Meglehetősen hosszú folyamat, tudatos keresés eredményeként. Amikor a zenekar mai arculatának kialakításában alapvető szerepet játszó Hamar Zsolt mindenki számára váratlanul, hirtelen leköszönt, nyitva állt a gyors megoldás, illetve a hosszú távú gondolkodás lehetősége. A zenekar vezetői és tulajdonosa az utóbbit választották. Mindenképpen külföldön is tapasztalatot szerzett karmesterben gondolkodtak. Ettől az együttes nem csak nemzetközi kapcsolatokat remélt, hanem várta és vágyta azt a rövid idő alatt nagyon komoly eredményekhez vezető együttműködési kultúrát is, ami, úgy gondolták, inkább a nemzetközi színtéren is rendszeresen dolgozó karmesterek sajátja. Horváth Zsolt szeme előtt Bécs példája lebegett.

Peskó Zoltán

„A nagy bécsi zenekaroknál mindenütt azt láttam, hogy az együttes választ magának karmestert. És nem a karmesternek van zenekara, hanem a zenekarnak karmestere. Amihez persze az kell, hogy a zenei együttesnek erős szakmai morálja legyen. Az én elképzelésem mindenekelőtt erről szólt: a zenekarépítésről. Ez lassú folyamat, de hogy meghozza az eredményt, azt többek között az is mutatja, hogy Hamar Zsolt távozása után nem a nihil és a szétesés következett. Olyan aktív művészeti tanácsunk van, amilyen nem tudom, létezik-e bármely más magyar zenekarnál. E Tanács döntése alapján kötöttünk Hamar Zsolt után szerződést Peskó Zoltánnal, aki közel kétéves működése során a maga szemlélete és kiváló ízlése szerint igyekezett a kor­társ zene felé terelni a zenekart. Távozása után Bogányi Tiborra esett a választás." Aki, hangsúlyozza az együttes igazgatója, partner a pár­beszédben és a zenekarépítésben, mert olyan kultúrában szocializálódott, és olyan egyéniség.

Bogányi Tibor

És elismert karmester, miközben elismert csellista is. 1999-ben a kuhmói Nemzetközi Trióverseny első díját nyerte el Bogányi Gergellyel és Kelemen Barnabással. Bátyja, a kitűnő zongorista rendkívül kritikus azzal kapcsolatban, ha a hangszeresek elkezdenek vezényelni. „De ez az öcsémre nem vonatkozik. Talán azért, mert ő nem később váltott, hanem szinte a csellózással párhuzamosan kezdett el dirigálni. A vezénylés olyan természetes számára, mint a levegővétel, rendkívül jól illik hozzá a karmesteri pálca."

Az biztos, hogy beleszületett a zenébe, ami egy nyolc muzsikusból álló családban nem is csoda. Ô úgy mondja, bár tesz is sokat érte, de alapjában véve erről nem tehet. „Én ezt csakis a gondviselésnek köszönhetem." Vezényelni is azért kezdett, mert a zenéről annyi mondanivalója volt és van, amennyinek az átadásához egyetlen hangszer kevés. Ezért, miután 1997-ben lediplomázott csellóból, azonnal felvételizett, és a következő évben már karmester szakra járt, a Sibelius Akadémia híres karmesterosztályába. „Az operaházban a tuttiban csellóztam másfél évig, miközben nappali tagozatos hallgatóként, teljes óraszámban tanultam a karmesterséget. He­ten­­te állhattunk zenekar elé próbálni. Ez sze­rintem máshogy nem is megy. A zenekar mindig megérzi, amikor egy igazi, képzett karmester áll előtte. Ez egy kézműves szakma, és alapvető benne a vizuális kommunikáció. Minden egyes mozdulatnak hatalmas jelentősége van. Több mint tíz év után is rájövök időnként, hogy ez vagy az a mozdulat nem jó, ezzel nem szól jól a zene, hiába magyaráznék utána órákon át." Azért a csellót sem tette le, pedig Jurij Szimonov arra figyelmeztette, hogy soha nem lesz belőle jó karmester, ha tovább játszik. „Ebben az egyben nem volt igaza. Sőt - bár csak időnként tudok a hangszerrel foglalkozni - néha hosszú hónapokig nem, mégis azt tapasztalom, hogy sokat változott a játékom. A dirigálás magával húzta, »felhúzta« a csellózást. Érdekes."

Ízig-vérig finn karmesternek tartja magát. Hogy mi lenne a híres finn karmesteriskola lényege? A rengeteg gyakorlás mellett nagyon fontos az, ami egyetlen szóval foglalható össze: en­nak­ko­luulottomuus. Azt jelenti, nyitottság, nyugodt odafigyelés a világra, a másikra, a muzsikára. És milyen érdekes, ahhoz, hogy ez a híres iskola létrejöhetett, köze van a Bogányi családnak is, annak, ahogy a család a nyolcvanas évek elején Finnországba került. „A szüleinket meghívták a Kodály-módszert tanítani. Egy kultúrpolitikai döntésnek köszönhetően mentek ki százával a jól képzett kitűnő tanárok, akik ott maradandót alkottak. A finnek ugyanis úgy érezték, hogy nem lehetnek Európa része, ha a kultúra területén nem dobnak nagyot. És tessék, sikerült. Tele van finn karmesterrel, jó finn szólistával a világ élvonala. Ez a hetvenes években, amikor  a szüleink bepakolták a négy gyereket a Lada kombiba és kimentek egy évre, még egyáltalán nem így volt. Ez harminc éve történt, és azóta kint ragadtunk."

Finnországban immár a sokadik állandó zenekart irányítja. A Turkui Filharmonikusok volt az első, öt éve pedig Lappeenranta város zenekarának a zeneigazgatója. Emellett járja a világot, operát különösen szívesen vezényel. Miért döntött úgy, hogy elfogadja a pécsiek meghívását? Azt mondja, egyrészt nem érezte már Finnországban a további fejlődés lehetőségét. „Nem mondom, hogy mindent elértem ott, amit el lehetett, de egy kis változásra, európai levegőre van szükségem, úgy érzem. Skandináviából visszajöttem hát Európába. Másrészt Magyarországon én az egyik legkomolyabb zenei szervezetnek tartom a Pannon Filharmonikusokat." Szervezetnek vagy zenekarnak? Azt mondja, szervezetnek, mert ez fedi azt a hatalmas menedzsment-munkát, amit itt el kell végezni. „Tehát szervezet és egyben egy minden figyelmet megérdemlő zenekar, amelyhez 2015-ig kötöttem le magam."

Kellett-e ezért valamit feladni? Igen, de ezt önszántából, szívesen teszi. „Kevesebbet vagyok északon, mert ide most nagyon sok erőt kell koncentrálni, de hogy ez a munka tovább érjen, azért még többet is hajlandó lennék feláldozni." Másrészt családostul - Salzburgban végzett orgonaművész feleségével, nyolcéves kisfiával és a várva várt kislánnyal, aki egy-két hónap múlva már oda születik - Bécsbe költözött. „Képtelenség évente tízszer, tizenötször megtenni ezt a hatalmas távot Kelet-Finnországból Dél-Magyarországra. Így négy óra alatt hazaérek, nem kell alkalmanként egész napokat utaznom. Másrész Bécsben élő karmesterként a pezsgő európai kultúra egyik központjában vagyok. Ez töltekezés is, hiszen magamba szívhatom mindazt, ami az ottani koncertéletben nap mint nap történik, bejárok a Bécsi Filharmonikusok próbáira, és miután a menedzsmentem is ott van, úgy gondolom, ebből a Pannon Filharmonikusok számára is előny származik majd."

Másfél éves közös munka után most kezdenek igazán összecsiszolódni a pécsi zenekarral. De ez persze hosszú folyamat. „Száz százalékon majd négy vagy öt év múlva leszünk. Most olyan negyven százaléknál tartunk, de nagyon jól haladunk." A lényeg, állítja, hogy jó passzban, jó karban levő, fegyelmezett, munkabíró zenekar élére került. „Az elődeimet csak dicsérni tudom: az ő alapos munkájuk most kezdi meghozni a gyümölcsét. A repertoár is roppant széles, rengeteg mindent játszottak az utóbbi tíz évben, és terveink szerint ez nem is változik. Modern irányba nem nagyon akarunk elmenni, de érdekes és értékes mai zeneszerzőket rendszeresen be fogunk mutatni. Talán az eddiginél egy kicsivel nagyobb hangsúlyt kap majd a skandináv zene. És hangsúlyosabb lesz a magyar előadóművészek jelenléte. Ez utóbbi az én harmincéves távollétemből következő személyes hiánypótlás. Egyébként szigorú évadtervezés folyik, de az évi 42 bemutató hangversenybe - hatalmas szám! -, amire kötelezve vagyunk, sok minden belefér."

Jól olvasták, kötelezve. A Pannon Filharmonikusok az ország egyetlen olyan zenekara, amelynek feladata szám szerint van rögzítve. A Kodály Központ ugyanis európai uniós támogatásból valósult meg: a teljes finanszírozás 76 százalékát biztosította az Unió, 24-et a magyar állam. Az Unióval kötött szerződés tartalmi eleme, hogy a tulajdonos, azaz Pécs városa a beruházás fejében milyen közszolgáltatási szintet biztosít. Ez pedig 76 „kultúra-nap", amiből a következő huszonöt évben évi 42 esik a zenekarra. Vagyis a Filharmonikusok az a szervezet, amely teljesíti a tulajdonos által vállalt kötelezettségeket, amelyek betartását az Unió monitoring szakemberei félévente a helyszínen ellenőrzik. Horváth Zsolt azt mondja, ekkora terhelés mellett nem könnyű megtartani a zenekar művészi alkotóközösség jellegét. Hogy ne váljon olyan szolgáltatóipari egységgé, ahol a zenészek hétfőn kiteszik az új kottát, amiből csütörtökön már koncertet játszanak. „Ebben a sodrásban ez nem könnyű. És az ezerfős hangversenytermet hétről hétre megtölteni sem az." 

Létüknek most már két garanciája is van. 

     Az egyik ez a bizonyos uniós pályázati elszámolás. Ha a Pannon Filharmonikusok nem léteznének a következő huszonnégy évben, akkor a városnak kellene visszafizetnie az európai uniós pénzt. A másik az idei év fontos eseménye:  a 2013-tól életbe lépő nemzeti zenekari besorolás. Ez is biztonságot jelent, hiszen az ebbe a kategóriába sorolt szervezetekkel az állam hároméves közszol­gáltatási szerződést kötött, ami bizonyos állami forrásokat is garantál. Rengeteg többletfeladatot fogalmaz meg, még a PFZ jelenlegi széles spektrumú tevékenységéhez képest is. Ezzel szemben - és itt jön a feketeleves - esetükben a jövő évi állami finanszírozás irányszámai az ideinél tíz százalékkal alacsonyabbak. „Ez egyszerűen kezelhetetlen" - mondja a zeneakadémiát és közgazdasági egyetemet végzett igazgató. - Elfogytak a gazdálkodás, az ésszerűsítés, a spórolás belső tartalékai. Nem mondhatom azt, hogy nézzünk körül a saját házunk táján, és ügyesebb menedzseléssel találjuk meg a szükséges forrásokat. Mert ilyenek már nincsenek." Miben bízhatnak? Talán abban, hogy a tárcát rá lehet bírni, hogy az anyagi juttatásokban differenciáltabban ismerje el a minőséget. „Azt gondoljuk, hogy ez a magas rang esetünkben nem megelőlegezett bizalom, hanem egy tízéves munkával megszerzett magas minőségi szint elismerése. Megpróbáljuk elérni, hogy ezt a minőséget is értékelje a kultúrpolitika."

A helyzet köztudottan nehéz. Pécsett ez azt jelenti, hogy a finanszírozásnak mind a négy lába meggyengült. Az állami szubvenció zsugorodása sokkoló, miközben arról is érkeznek hírek, hogy a tulajdonosi szerepvállalás is csökken. És mialatt az állam mindkét szereplője éppen visszalépni látszik, a PFZ szponzori bevételei a 2009-esnek ma már csak húsz százalékát teszik ki. Csekély öröm, bár büszkeség, hogy egyetlen szponzort sem veszítettek. Csak éppen olyan gazdasági környezetben működik a város, ahol a vállalkozó rétegnek nincs pénze. De ami a legelszomorítóbb és amit a legnehezebb megélni, az a közönség problémája.

„Ennek a tíz évnek nagyon tudatos művészi fejlődése és komoly marketing-kommunikációs munkája jelentős közönségépítést eredményezett. Komolyzenei látogatottságunk messze meghaladja az országos átlagot. Most azonban bennünket is elért annak a szele, hogy fogy a közönség, mégpedig kifejezetten azért, mert ma már mindenki komolyan meggondolja, hogy költhet-e - és mennyit költhet - egy-egy koncertjegyre. Eddig még növeltük az eladott bérletek számát, de most, az őszi szezonban már kifejezetten látszik ez a tendencia. Nyilvánvaló, hogy ez nem csak a PFZ problémája. Ha ez a művészeti ág, a komolyzene elveszti a közönségét, az nagyon tartós következményekkel járhat. Ez nem olyan egyszerű, hogy holnapra majd rendeződnek a dolgok, és akkor holnapután újra megjelenik a közönség a hangversenyteremben."

Pécsnek emellett egy saját problémával is meg kell birkóznia. Azzal, hogy a mobilitás egyirányú. A zenekar úgy jár Budapestre, mint aki hazajön, de hiába épült fel Pécsett az ország egyik legszebb hangversenyterme, nem utazik oda a közönség, nem figyeli a kritika. Az európai kulturális évet követően az érdeklődés elfordult Pécs felől és az ott megszületett kulturális értékekről. Ezt az érdeklődést szeretné most újra felébreszteni a Pannon Filharmonikus Zenekar és az ugyancsak tízéves Fidelio közös kritikusi pályázata. A lényeg, hogy a beérkező pályaművek írói közül húszan részt vehetnek a pécsi zenekar koncertjein. Legalább egyszer el kell utazniuk a városba, és minimum három írásuknak meg kell jelennie ahhoz, hogy a végén a zsűri értékelje a munkájukat. A nyertesek kritikusi megbízást kapnak a Fideliótól, illetve jövőre részt vehetnek a zenekar egyik külföldi turnéján, és belépőjegyeket kaphatnak a koncertjeikre. Ez a tíz év csak az első fázis volt, hangsúlyozza a PFZ igazgatója. „A show csak most kezdődik. A célunk az, hogy megtartsuk Magyarország kulturális térképén ezt a várost és zenekarát."

És közben feliratkozzanak a nemzetközi térképre is. Bogányi Tibornak ezzel kapcsolatban nagy tervei, konkrét elképzelései vannak, de beszélni róluk még korai. A végcél? „A csillagos ég, de oda nagyon rögös út vezet. És sok tíz év. A Berlini Filharmonikusok szintjére nagyon kevesen jutnak el. Egy-két zenekar. Úgyhogy kár ámítani magunkat. Dolgozni kell."

És hogy tényleg kerek legyen a történet: reménykedni, hogy a kultúrára jönnek még jobb napok.

A zenekar a Kodály Központ teraszán  

Bublik Róbert felvételei