Az idei Budapesti Barokk Fesztivál ke­­retében a SAVARIA BAROKK ZENEKAR, BARÁTH EMŐKE, BAKOS KORNÉLIA és JEKL LÁSZLÓ előadásában, NÉMETH PÁL vezényletével és continuo-játékával felhangzott Vivaldi három fennmaradt serenatájának egyike, a La Senna festeggiante (Az ünneplő Szajna), RV 693. A darabot – amely egyébként bőséggel kölcsönöz szerzőjének korábbi művei­ből, sőt más szerzőtől is –, a többi Vivaldi-serenatával együtt magasra, sőt az operák színvonala fölé helyezi a zenetörténet-írás, mint kevésbé külsőséges és koncentráltabb kompozíciót. A mostani darab zenei gazdagságával mindenesetre igazolta a kedvező értékelést, jóllehet a szövegnek a műfajból eredő, ékesszóló üressége nemhogy az operákhoz, hanem egy olyan oratóriumhoz képest is, mint a Juditha triumphans, meglehetősen elidegenítő, a mai, nem olasz hallgató számára különösképpen. Ellensúlyt, üdítő színeket eredményez viszont a zenének (a megírás szövevényes diplomáciai háttere, s ebből következően a szöveg tárgya nyomán) időnként hangsúlyos francia karaktere.

 Baráth Emőke, Bakos Kornélia, Jekl László, Németh Pál és a

Savaria Barokk Zenekar

Az együttes, valószínűleg zenén kívüli okokból, minimális, tíz körüli vonóslétszámmal (hangversenymester: Vitárius Piroska), fúvós szekcióként mindössze két furulyával (a kitűnő játékosok: Kállay Gábor és Kállay Katalin) lépett fel; ez a körülmény azonban csak még intenzívebbé és még áttetszőbbé tette a hangzást és az előadást; a Szent Mihály-templom dús akusztikájában éppen ideálisan hatott e létszám. Már az első nyitánytól kezdve érzékelhető volt az előadás csiszoltsága és robbanékonysága, a karakterek gondos differenciálása és megformálása, a tánckarakterű tételek kecsessége. A három énekes pedig – egymással és a zenekarral is kitűnő összhangban – feltűnően kiegyensúlyozott és harmonikus teljesítményt nyújtott.

 A „címszereplő”, tehát a Szajnát megszemélyesítő Jekl László újra meg újra meglep azzal, hogy kissé testes hanganyagát milyen érzékenységgel használja, s milyen kiváló a dallamépítkezése és deklamációja egyaránt. A második rész nyitó áriájában, ebben a gyengéd moll tételben ugyanakkor előadásának líraiságával ragadott meg. Baráth Emőke az Aranykor alakját jelenítette meg. Ô lassan etalonná érik a barokk szoprán szólamokban és szerepekben – saját korosztályában mindenképpen –; ezúttal is a rá jellemző kristályos csengéssel, ugyanakkor rendkívül kulturáltan, és adott esetben a Vivaldi vokális szólamaira is jellemző, instrumentális virtuozitással énekelt. Másfelől a mű egyik ékkövét képező, az első rész vége felé énekelt, bölcsődal karakterű áriában a gyengédség kifejezésére is megvoltak a hiteles eszközei. Bakos Kornélia egy ideig elsősorban imponáló vokális adottságaival, rendkívül tömör, kiegyenlített, magvas alt hangjával hívta fel magára a figyelmet. Mára azonban nyilvánvalóvá lett többirányú, jelentős továbbfejlődése és letisztulása. A minap, egy egészen más stílusú zenében, színpadi játékának meggyőző erejét nyugtázhattuk, most pedig – persze nem első ízben – annak lehettünk tanúi, hogy az Erény szerepében (ugyanis ebben a serenatában még jelképes szinten sincsenek negatív szereplők) zenei formálása mennyire precízen kontrollált, hogy éneklése színekben milyen gazdag, s hogy szerepének izgalmasan mozgékony, sőt sziporkázó karaktereit is remekül juttatja érvényre. A serenatában ismételten visszatérő, tercekben-szextekben összesimuló szoprán-alt duettekben pedig elragadóan szólt együtt a két hang. A nagysikerű koncert egésze mindenesetre azt igazolta, hogy Németh Pál, bár mostanság sajnálatosan ritkán hallhatjuk produkcióit, továbbra is igen jelentékeny alakja a magyar oratóriumkultúrának. (Október 6. – Belvárosi Szent Mihály-templom. Rendező: Belvárosi Szent Mihály-templom)

MALINA JÁNOS

 Kocsis Zoltán helyett VÁSÁRY TAMÁS vezénylete alatt tartotta meg egynemű Dvo√ák-koncertjét a CONCERTO BUDAPEST együttese. Ez persze már nem volt klasszikus értelemben vett beugrásnak tekinthető feladatátvétel, s a program kétharmada is a sztenderd koncertrepertoár legnépszerűbb darabjai közül lett kiválasztva, de azért a Vásáry Tamást általánosan, fent a pódiumon és lent a nézőtéren egyaránt övező közszeretet ezen az estén így is a szokott mértéken felül vált érzékletessé. A hangversenyt az 1891-es Karnevál koncertnyitány indította, a szimfonikus estek első felét olykor érzékelhetően be-belengő jegytulajdonosi pilledést rögvest messze elűzve. Rég elhalt komponisták vajmi ritkán okulnak friss koncertkritikákból, így a Természet, élet és szerelem sorozatcímű nyitánytrilógia legtöbbször játszott középső darabjáról szólván nyilvánvalóan felesleges lenne a túlzott bombasztikusság vádját felemlegetni, ám azért az megkockáztatható, hogy Brahmsnak a műsorlapban is idézett véleményében – „A hangversenyrendezők hálásak lehetnek érte!” – rejlett némi irónia. (Ha hihetünk az egykorú beszámolóknak, az ilyesmi nem volt éppenséggel idegen Brahms modorától.) A zenekar és Vásáry mindenesetre látható élvezettel és derűs reflektálatlansággal csavarta fel a hangerőt és fokozta a lendületet a kilencperces nyitány két gyors szakaszában, azaz első és utolsó három percében.

 A sikerében is zajos, roppant ismert szám után a bizonyosan legkevésbé közkeletű Dvo√ák-versenymű, a g-moll zongoraverseny hangzott fel a Budapesten képzett húszéves grúz zongorista, NICOLAS NAMORADZE szólójával. Talán az igencsak ritkán megszólaltatott művel való találkozás élményszerűsége tette, talán Namoradze félreismerhetetlen muzsikusi elkötelezettsége, de ez a merőben problematikus, sőt már Dvo√ák által is sikerületlennek ítélt versenymű vált a koncert legérdekesebb szakaszává. Hozzájárult ehhez Vásáry kitüntetően figyelmes karmesteri működése és a Concerto Budapest figyelemreméltóan kiegyensúlyozott összjátéka, ám a főérdem alkalmasint mégis Namoradzéé volt, akinek vastag keretes szemüvegű, kisfiús külseje mögött már most egy elmélyülésre hajlamos, sokat tudó és sokat értő muzsikus rejtezik. Mert hogy az első tétel (Allegro agitato) analitikus látásmódra valló építkezése csakúgy erről tanúskodott, mint az a keresetlenül kontemplatív, letisztult előadásmód, amely a lassú tétel (Andante sostenuto) zongora-megszólalásait jellemezte.

 Nicolas Namoradze  -Felvégi Andrea felvételei

A szünet utáni második részt a 8. szimfónia előadása töltötte ki, mely mű olyannyira népszerű szám, hogy a Concerto Budapest estjét közvetlenül követő napokban akár háromszor is meghallgathattuk (igaz, mindháromszor a Budapesti Fesztiválzenekar bérleti koncertjein). Az összehasonlítást kerülve inkább annak a vélelemnek az előadására szorítkozhatunk, hogy a Concerto Budapest seregnyi sikerült pillanatban bővelkedő interpretációja valamiképp mégis széttartónak tűnt. Mintha a lírai szépségben láthatóan kedvtelve elmerülő karmester figyelme hiányzott volna a nagysikerű produkcióból: helyenként szláv dallammozaiknak tetszett az első tétel, s utóbb is néhány szakasz. Amit az tett különösen szomorkássá, hogy egyébiránt úgy hangzott, a zenekar mindahány szekciójában erős és jó formá­ban van. A ráadásként előadott 8. szláv tánc azután újra teljes összhangban és boldog muzsikusi egységben mutatta a együttest és vendégkarmesterét, s ez a tőről metszett, harsányságában is formás záró szám csak tetézte a koncert derűsen oldott hangulatát. (Október 11. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Concerto Budapest)

LÁSZLÓ FERENC

Az utóbbi húsz évben jogaiba idehaza is visszahelyezett Dohnányi-életműnek a hangversenytermekben egyik leghatásosabb képviselője lehetne a Változatok egy gyermekdalra (op. 25), melyben a magyar zeneszerző Mozart nyomdokain haladva ugyanazt az évszázadok óta és Európa-szerte kedvelt dalocskát dolgozza fel, amit már Wolfgang Amadeus is variá­ciók alapjául választott 1778-ban, Párizsban (Ah, vous dirai-je, Maman, K. 265/300e). Dohná­nyi a maga változatait az utolsó békeévben, pár hónappal az I. világháború kitörése előtt mutatta be Berlinben, ahol akkoriban a Zeneakadémián tanított. A mű, mint írtam, csak lehetne oeuvre-jének egyik méltó követe – de nem működhet akként, mivel nem játsszák, ki tudja miért, hiszen rendkívül szórakoztató. Ezért is örömteli, hogy legutóbbi hármas fellépéseinek egyikén a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR a koncert felét Dohnányinak szentelte, s ebben a Változatok is megszólaltak.

 A szólista, VÁRJON DÉNES kifinomult és mértéktartó ízlésű személyisége kulcsszerepet kapott az in-terpretációban, hiszen e mű esetében döntő fontosságú, hogy az előadó ne tegyen rá egy lapáttal, ne játssza túl, amit mókázásban Dohnányi már elvitt a határig, melytől egy lépésre a túlzások birodalma kezdődik. Várjonnál az aránytévesztés lehetősége fel sem merült: zongorázása elegáns, szellemes és játékos volt, tökéletesen kiaknázta a virtuóz mű sok és sokféle hatáselemét – és magától értődőn mutatott rá a mű stílus- és műfajparódia jellegére. Hallgatása közben természetes gesztussal bólinthattunk: igen, ez itt Schumann, ez Mendelssohn, ez Brahms, ez Wagner – ez scherzo, ez valcer, ez induló, ez gyászzene, ez korál, ez pedig fúga, mint a legnagyobb variációalkotó elődök, Beethoven és Brahms ciklusainak végén. Minden technikafitogtatástól mentesen perfekt kidolgozású, választékos zongorázás volt ez, mely a műből a legjobbat hozta ki – örült is a közönség kompozíciónak, előadónak egyaránt. Várjon Dénes Liszt 1. elfelejett keringőjével köszönte meg a lelkes tapsot.

Várjon Dénes Fotó: Pilvax Stúdió

 A „versenymű” előtt persze „nyitány” is elhangzott a koncerten, szintén Dohnányitól: a Gyermek-dal-variációknál majd’ két évtizeddel későbbi Szimfonikus percek (1933). Remek párosítás, mely a figyelmes hallgatónak szavak nélkül sugall valami lényegeset Dohnányi kompozíciós gondolkodásmódjáról, alkotói egyéniségének jellegéről és fajsúlyáról, hiszen a zeneszerző más-más módon bár, de mind a zenekari ciklusban, mind a Változatokban részben alapvetően a zsánerszerű megszólalásmód elkötelezettje (ez teszi a Szimfonikus perceket olyan lefegyverezően kellemes és könnyed hallgatnivalóvá), részben pedig itt is, ott is arra törekszik, hogy kisformák füzéréből építsen fel egy nagyformát. FISCHER IVÁN nagyszerű vezénylése rámutatott a zeneszerzői magatartás meghatározó elemeként működő sziporkázásra – arra, hogy a zenei beszédmód egy emberi alaptípusnak, „a társaság kedvencének” briliáns anekdotázására emlékeztet. Hasonlóképpen döntőnek bizonyult Fischer és a keze alatt pompásan játszó BFZ közös muzsikálásában a hangszerelés sokféle parfümillatának szerepe, no meg a szökellően könnyed ritmus, a fürgeség. És hogy mit mondott ez a vezénylés a már említett gondolkodásmódbeli jellegzetességről, a kisformákból patchwork módjára egybeöltött nagyformáról? E sorok írójának történetesen azt, hogy a Szimfonikus percek olyan, mintha valaki Brahms magyar vagy Dvo√ák szláv táncaiból összefüggő szvitként játszana el öt-hat tételt. Fürge és borongós karakterdarabok egymásutánja, kontrasztosan szerkesztve. Élvezet volt hallgatni. Lupus in fabula: Dvo√ák. Fischer Iván és a Fesztiválzenekar régi sikerdarabja a második részt kitöltő 8. szimfónia, melynek kivételes szépségeiben a zenekar és a karmester mindig érzékelhető gyönyörűséggel merítkezik meg. Így történt ez most is, és a gyönyörűség már a kezdeti percektől a közönségre is átragadt. Fischer pálcája alatt evidenciaként hatott a saroktételek jellegzetes (amúgy brahmsi gondolkodásra valló) kettőssége: a homogén tételkaraktert mintegy felfüggesztő, szemérmes lírát délceg indulatú szimfonikus kitörésekkel váltogató komponálásmód. Emlékezetes pillanatokat hozott az Adagióban Eckhardt Violetta koncertmesteri szólója, lágy legatókon suhant tova a harmadik tétel keringője, és álomszép kivitelezésben hangzott fel a trió oboadallama. A fináléban pedig a hallgató örömmel üdvözölhette, hogy a kellően mértéktartó indítás után Fischer Iván vezénylése újra és újra teret enged a zene „duhaj” megnyilvánulásainak – azoknak a szláv kedély-túlcsordulásoknak, amelyekből ebben a tételben jó néhány akad, s amelyeket akár a finálé védjegyének is tekinthetünk. (Október 14. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

CSENGERY KRISTÓF

Amikor az októberi koncertprogramot böngészve azt láttam, hogy a Művészetek Palotájában JOHN ELIOT GARDI­NER a Missa solemnist (op. 123) vezényli két legendás együttese, A FORRADALOM ÉS ROMANTIKA ZENEKARA, valamint a MONTEVERDI KÓRUS élén, elgondolkoztam: mikor hallottam utoljára koncertteremben a művet? Nem tudtam felidézni sem az alkalmat, sem az előadók nevét. Valóban: az 1819 és 1823 között komponált opus magnumot gyakorlatilag nem játsszák – mindenesetre évadok telnek el egymás után úgy, hogy Budapest hangversenykínálatában egyszer sem bukkan fel Ludwig van Beethoven rendhagyó alkotása. Rendhagyó, sokféleképpen is, és nyilvánvalóan ez a mellőzés magyarázata. Rendhagyó terjedelmű (85-90 perc), szinte előadhatatlanul nehéz, és olyan elementáris erővel hat a hallgatóra, amelyet nem mindenki visel szívesen. Igényes ízlésű, művelt kollégám mondta a Gardiner-koncert után, hogy ő a maga részéről a Kismartoni misét mindig is jobban szerette…

Nem kérdeztem: talán bizony azért, mert a Kismartoni mise emberszabásúbb? Főként azért nem kérdeztem ezt, mert a Missa solemnis egyik meghatározó tulajdonságának éppen a liturgiától független (mindenfajta liturgikus kötöttség jármát levető), a katolikus miseszöveg ellenére nyilvánvalóan felekezetek feletti (mert nem vallásról-egyházról-szertartásról, hanem hitről szóló) mű emberközpontú ábrázolásmódját érzem. Azt, hogy a tételek gesztusvilága nem a bécsi klasszikus misékben (Haydnnál, Mozartnál) megfogalmazódó Isten–ember-kapcsolat hierarchikus harmóniáját, hanem az Istent gyermekien tombolva-toporzékolva magának követelő ember üdvösség-akarását és békevágyát foglalja hangokba. Gardiner Missa solemnise 2012 őszén, a Művészetek Palotájában ezt a tulajdonságot közvetítette, erről szólt. Hallatlanul bátor, következetes előadás, melynek spiritus rectora tudja, végletes műveket nem érdemes „megszelídíteni”, gesztusaikat „mérsékelni” (mint Nikolaus Harnoncourt teszi emlékezetes felvételén Eva Mei, Marjana Lipovπek, Anthony Rolfe Johnson, Robert Holl, az Arnold Schoenberg Kórus és az Európai Kamarazenekar társaságában) – esetükben az egyetlen hiteles interpretációs magatartás a műhöz méltó végletesség lehet (e vállalt végletesség teszi revelatívvá például Sergiu Celibidache Bruckner-szimfónia-felvételeit).

 A siker persze így sem garantált. Beethoven egyik meghatározó kompozíciós döntése, hogy a műben a klasszikus konvenciókra fittyet hányva, „forradalmian és romantikusan” bánik a csúcspontokkal. Normális műben a 18-19. század fordulóján és a 19. század első évtizedeiben csupán néhány csúcspont képzelhető el, amelyeknek magaslatára persze fel is kell jutni, és amelyekről levezetés kalauzol minket a zene megnyugtató völgyeibe és síkságaira. Nem így a Missában, ahol a zeneszerző legtöbbször egész tételeken át csúcsra járatja az indulatot és a szenvedélyt – a hegedűszólós Benedictus jószerével a mű egyetlen olyan pontja, amelyben nem az érzelmi-indulati magasfeszültség uralkodik. (És ez volt ezúttal a mű egyetlen olyan pontja, amely nem sikerült tökéletesen: a koncertmester meglepően sokat disztonált.) Kettős a kockázat a csúcsrajáratásban: egyfelől az előadógárda elveszítheti a kontrollt, másfelől devalválódhatnak a szuperlatívuszok, a mű és az interpretáció a folytonos tombolásban érdektelenné válhat. Ami a veszélyek első fajtáját illeti, ennek elhárításában mutatkozott meg ez alkalommal legnyilvánvalóbban Gardiner karmesteri nagysága: létrehozta és fenntartotta a zenében az eksztázis állapotát, ő maga azonban nem esett transzba, higgadtan kívül maradt, és az irányító biztonságos megfigyelőállásából koordinálta a résztvevők munkáját. Ami a másik veszélyt, a szuperlatívuszok devalválódását illeti: hogy ezt hogyan sikerült elkerülni, titok (mindig, minden nagy előadásban van titok – ha nincs, akkor mesterségről beszélhetünk, de művészetről, nagy interpretációról aligha). Gardiner, a varázsló úgy intézte, hogy az első perctől az utolsóig együtt haladjunk a zenével, eggyé váljunk gondolattal, érzelemmel és gesztussal, ne érezzük az idő múlását.

Két fontos tulajdonságról mindenképpen szót kell ejteni e kivételes előadás jellemzésekor. Az első a mű drámaiságának érvényesítése. Bár látszólag ellentmond a „folyamatos eksztázissal” kapcsolatos iménti állításnak, mégis igaz, hogy a karmester a Missa solemnist drámaként értelmezte, kontrasztokban, egymással szemben álló karakterekben gondolkodva. A kivételes dimenziókkal párosuló, jó értelemben vett teatralitást érzékelve, némi (az érzékletesség kedvéért megkockáztatott) túlzással azt is mondhattuk a produkció hallatán: Wagner a Missa solemnisszel kezdődik… Egy másik, hasonlóan fontos művészi döntés a darab modernségének, ha úgy tetszik, „avantgárd” vonásainak hangsúlyozása. A partitúra számos olyan pillanattal konfrontál, amelyek eredetiségükkel, radikalizmusukkal torkon ragadnak. Ezeket Gardiner olvasata rendre tudatosította a hallgatóban. Hogy csak egy-két példát említsek, ilyen volt a Gloriában az Et incarnatus est csodája, melyet az énekkar tenor szólama a teljes előadó-apparátustól elkülönítve, egymagában énekel meg, vagy ilyen ugyanitt az Et resurrexit örömmámora, amely valósággal kirobban az ujjongó kórusból. Hasonlóképpen modern hatású volt Gardiner olvasatában a judicare vivos et mortuos megzenésítése, vagy az az effektus, ahogyan a Sanctus elejét a kórus jószerével nem is énekelte: valósággal elsuttogta, mintha nem Beethovent, hanem Pendereckit hallanánk. A Benedictus hegedűszólóját megelőző zenekari bevezetést sikerült egészen különös, nem e világi hangulatúvá varázsolnia, s az Agnus Deiben megjelenő harci zene félelmetes, fenyegető karakterében is az újszerűséget, az eredeti megoldás invencióját hangsúlyozta a tolmácsolás.

 Matthew Rose, James Gilchrist, Jennifer Johnston és Lucy Crowe

Azt szinte csupán kötelességszerűen, egy magától értődő körülmény nyugtázásaként teszi hozzá mindehhez a kritikus, hogy Gardiner kivételes vezénylése nyomán az előadógárda a technikai megvalósítás terén is makulátlant nyújtott. Csodálhattuk a Monteverdi Kórus szólamainak plaszticitását és tisztaságát; azt, hogy az énekkar képes volt telten, gazdagon, hatalmas erővel zengeni (a Missa Solemnisben sok a Händel-hatás, és ezek legtöbbje az erőteljes kórushangzású részekben van jelen, olyanokban, mint a Gloria zengő, homofon jubilációi, amelyek nyilvánvalóan nem születhettek volna meg a Messiás Hallelujája nélkül), s ugyanekkor megfelelni egy transzparens, áttetsző hangzásszövet követelményeinek. A Forradalom és Romantika Zenekarának művészei együttesen és külön-külön is lelkesítően muzsikáltak. Említsük meg a páratlanul érzékeny és intelligens timpanijátékost, akinek nagyon fontos központozó szerep jutott ebben az előadásban, dicsérjük a három trombita keresetlen natúrhangzását, a harsona ombra-effektusait, a barokk fagott hangzásának jóleső érdességét, a vonóskar tökéletes játékát. És egyáltalán: azt az üdvös hatást, amelyet a 18. századi hangszerparknak a mainál kevésbé lekerekített, kevésbé csiszolt, nyersebb tónusa a Missa solemnis hangzásképére gyakorolt, segítve érvényre juttatni a mű zabolátlan, vad, szenvedélyes jellegét. A sor végére maradt – de akár nyithatta volna is a listát – a négy kiváló szólista, LUCY CROWE, JENNIFER JOHNSTON, JAMES GILCHRIST és MATTHEW ROSE. Közreműködésüket egységes hangképzés, vibrátómentes historikus éneklésmód, patyolattiszta intonáció és csak felsőfokon méltatható szövegejtés jellemezte, megkoronázva mindezt a személyes átéléstől fűtött előadásmód expresszivitásával. Mondják: Gardiner 23 évvel ezelőtti (1989. november 9-én, a berlini fal leomlásának napján rögzített) Missa solemnis-felvétele etalon, a mű interpretációtörténetének mérföldköve, mi pedig örömmel és büszkén hozzátehetjük: az volt a budapesti előadás is. (Október 15. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

 CSENGERY KRISTÓF

Az ötven esztendeje muzsikáló LISZT FERENC KAMARAZENEKAR-t ünnepli ez idő tájt általánosságban a magyar zeneélet, konkrétan pedig a Művészetek Palotája, amely ebben az évadban bérletet is hirdetett ROLLA JÁNOS művészeti vezető együttesének, Világsztárok az évad zenekarával címmel. A négy koncert közül az első október második felében volt esedékes, s bár a meghívott szólista, LUIS FERNANDO PÉREZ neve számomra az igazat megvallva semmit sem mondott, mégis elmentem, részben az együttes iránti tiszteletből, részben azonban kíváncsiságból is, hiszen emlékeztem arra, hány rendkívüli hangszeres muzsikust mutatott már be az évtizedek folyamán az LFKZ a magyar közönségnek. Ki tudja, hátha az 1977-ben született spanyol zongorista, Dmitrij Baskirov, Pierre-Laurent Aimard és Gulyás Márta egykori növendéke, Schiff András, Sándor György, Rados Ferenc mesterkurzusainak látogatója lesz a következő nagy találkozás?

Bízni és remélni persze mindig kell, de az ember olykor nagyot csalódik. Régen hallottam olyan feltűnően és minden paraméterre kiterjedően gyenge teljesítményt, mint amilyent Pérez nyújtott a Beethoven-est második számában, a C-dúr zongoraversenyben (op. 15). Nemcsak a hang volt kemény és vaskos, nemcsak a dinamika volt árnyalatlan, nemcsak memóriazavar terhelte a produkciót, de ami mindezeknél is kiábrándítóbb: a zenélés egésze bizonyult kitartóan és folyamatosan formálisnak és hivatalnokian középszerűnek. Nehézkes, iskolás játék jellemezte a nyitótételt (e tétel végéhez közeledve következett be az említett emlékezetkiesés, amelynek következtében egy manuális „elterelő hadművelettel” kellett a zongoristának kimásznia a csávából). A laposan és érdektelenül tolmácsolt Largo nélkülözte a meghittséget – vallomásos hangról, megrendülésről ezúttal szó sem lehetett, ehelyett már annak is örülhettünk volna, ha a zongorista legalább érzékeny hangon játszik. Végül konszolidáltan lepergett a finálé, mely a beethoveni humornak és sziporkázó találékonyságnak még nyomait is nélkülözte. A közönségnek mindez tökéletesen megfelelt, sőt a lelkes ünneplésből még egy ráadásra, Isaac Albéniz Asturias című kompozíciójának megszólaltatására is futotta. A versenyművet két szimfonikus Beethoven-kompozícióval keretezte a Liszt Ferenc Kamarazenekar. A koncert nyitányaként felhangzott Nagy fúgával (op. 133) kapcsolatban közhely a mű elvontságát, nehezen emészthető mivoltát emlegetni (nem véletlenül mondta róla Stravinsky, hogy „abszolút kortárs zene, és az is marad örökre”). Ezúttal azonban mindaz a problematikus mozzanat, amelyet a hallgató a maga befogadói háza táján észlel – amikor például a korai Chopinnel-Berliozzal vagy a Szentivánéji álommal egyívású művet az 1820-as évek eszményeihez képest nem találja „szépnek”, sőt tisztesség ne essék szólván, csúnyának érzi (a mű kritikai értékelése is sokáig, egészen a 20. század kezdetéig vegyes volt) –, most az előadás területén is fokozottan jelentkeztek. A küzdelmességnek az a mozzanata ugyanis, amelynek más esetekben csak a megszólaló zene karaktereiben volna szabad érződnie, most rányomta bélyegét a kivitelezésre: a zenekar hangzása a fúga tolmácsolásakor gyakran volt nyers, a formálás darabos, az intonáció pedig, s ez talán a legfájóbb pont, szinte mindvégig kívánnivalót hagyott maga után. Tudom, hogy hosszú ideje hagyománya van az eredetileg vonósnégyesre fogalmazott mű zenekari előadásainak (s egyáltalán: divat vonósnégyeseket kamarazenekaron játszani, a műsorfüzetből látom, ugyanezen bérlet utolsó hangversenyén Debussy g-moll kvartettje is zenekari változatban kerül terítékre), ez a most hallott megszólaltatás mégis azt sugallta: kvartettként is eléggé bajos ezt a darabot tiszta hangzással és világos körvonalazással előadni, minek még mesterségesen is fokozni a nehézségeket?

Szerencsére a kritikusnak végül mégis módja nyílik átkapcsolni az egyértelmű dicséret regiszterére: a szünet után, befejezésül a 4. szimfónia szólalt meg (B-dúr, op. 60). Ez a mű amúgy is ziccerdarab, azzá teszi energiája, pezsgése, ráadásul azért a kis zenekari létszámért (csekély mértékben megnövelt létszámú vonóskar plusz fúvósok) is hálás, amelyben Rolláék ezúttal előadták – ha jól számoltam, 36-an ültek a pódiumon –, ez ugyanis fokozottan előtérbe állítja a műre jellemző mozgékonyságot és könnyedséget. Dinamikus, telt hangzású és élénken ritmizált nyitó Allegro vivacét hallottunk, az Adagióban szép volt a hegedűk széles ívű kantilénája, és drámai mélységet tártak fel a háttérben pulzáló, apró ritmusértékek. A megtévesztően Menuetto feliratot viselő, ám már vérbeli scherzóként koncipiált 3. tétel megkapta a neki járó friss tempót, élénk hangsúlyozást, humort és fordulatos előadásmódot (remek kontraszttal szolgált az előadásban a Trio nyugalma és derűs színvilága), s végül igazi örökmozgóként zakatolt fürge tizenhatodaival a finálé, amelyben persze az élénken felcsapó hangsúlyok és a prímhegedűk szélesen kibontott, éneklő dallamai is figyelmet keltettek. E fináléban (melyet a nagy sikerre való tekintettel a kibővített Liszt Ferenc Kamarazenekar ráadásként meg is ismételt) az együttesnek sikerült megvilágítania azt a modern zenekari írásmódot, amely egészen a Schumann-szimfóniák záró tételeiig mutat előre. (Október 20. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

CSENGERY KRISTÓF

Aki ismeri a KRONOS QUARTET egy híján negyvenéves történetét, hallott már néhányat az együttes koncertjeiből és lemezfelvételeiből, s áttekintette impozáns diszkográfiájukat, aligha csodálkozhatott azon, hogy az alapító primárius David Harrington és három jelenlegi társa (John Sherba, Hank Dutt, Jeffrey Zeigler) legutóbbi budapesti koncertjén két finn muzsikus: a maga kreálta elektronikus tangóharmonikán játszó KIMMO POHJONEN és az elektronikus ütőhangszereket, valamint különféle samplereket (főként könnyűzenében használatos, az élő hangot visszajátszva annak tulajdonságait módosító berendezés) kezelő SAMULI KOSMINEN is fellépett. A kvartett sohasem volt elkötelezettje sem a klasszikus–romantikus–20. századi standard repertoárnak, sem a vonósnégyes-műfaj „vegytiszta” értelmezésének. Egyfelől mindig is főként a legújabb zenét (többek közt John Adams, Arvo Pärt, George Crumb, Henryk Miko∑aj Górecki, Steve Reich, Philip Glass, Terry Riley, Kaija Saariaho, P-eteris Vasks, Tan Dun műveit) játszották, másfelől pályafutásuk során különböző „projectekben” rendszeresen együttműködtek a legkülönfélébb műfajok és stílusok területén tevékenykedő legkülönfélébb zenészekkel – a komolyzene képviselőitől Astor Piazzolláig vagy David Bowie-ig, Nelly Furtadótól Dawn Upshaw-ig.

 Kimmo Pohjonen, David Harrington, John Sherba, Hank Dutt, Jeffrey Zeigler és Samuli Kosminen - Pető Zsuzsa felvételei

A most hallott lemezbemutató hangverseny egyetlen héttételes alkotást tárt a közönség elé. Az UNIKO címet viselő kompozíciót (a két finn muzsikus közös darabját) a hat művész még 2007-ben vette lemezre, a CD azonban csak 2011 februárjában jelent meg. Koncertverzióban afféle legújabb kori Gesamtkunstwerkről van szó: hang, vetített kép és némi színpadi látvány, mozgás keverékéről. Antti Rehtijärvi vizuális elképzelései nyomán a Müpa nagytermének oldalfalait az előadás ideje alatt fekete függönyök borították, a hat játékos fölött pedig egy nagy kivetítőn számítógépes grafikák váltakoztak. A négy vonós az alternatív koncerteken szokásos „laza” újhullámos öltözékben jelent meg, a két finn zenész azonban inkább jelmeznek nevezhető, különleges kosztümökben. Az UNIKO címről sem az est ismertetőfüzetéből, sem más, az előadás után interneten böngészett forrásokból nem derült ki, van-e köze az egyedit, különlegeset jelentő latin unicum szóhoz – de a zene hallatán feltételezhető, hogy igen, mert az valóban egyszerinek és magában állónak tűnik. A tételsor alapélménye egy stiláris konglomerátumé, mely sok mindent befogad: Steve Reich, Terry Riley, de főként Philip Glass minimálzenéjét és repetitív stílusát, a különféle hangzásokkal kísérletező kortárs elektroakusztikus művek világát, a jazz improvizatív törekvéseit, a pop egyszerűségét és népszerűségét, a rock vadságát és durvaságát, a különféle népzenék földközeliségét, és végül, de nem utolsósorban a mindent mindennel válogatás nélkül egybemosó világzene sokszor nagyon is kétes hullámait.

Víziókat sugalló, hallucinációkat megjelenítő zene az UNIKO, melyet a jelek szerint részben gondosan megírtak és bepróbáltak, részben improvizálnak – erre utalt, hogy a kvartett tagjai mindvégig kottából játszottak, a két finn zenész azonban kotta nélkül vett részt a közös produkcióban. Az összhatás mozgósítja a fantáziát, olykor stimulál, máskor elringat, néha meglep és elszórakoztat az újszerű hangzáskombinációk felbukkanásával, máskor viszolyogtat és bosszant az öngerjesztő folyamatokkal, üresjáratokkal, banalitással. Vegyes saláta. A kvartett szerepe alárendelt: nem vonósnégyesről van itt szó, hanem olyan harmonika- és elektronikus ütőhangszer-műről (hangszórókkal, hangmérnökökkel, keverőasztalokkal, ahogy az az alternatív zenének dukál), amelyben egyfajta háttérrel, máskor alappal vagy kiegészítéssel szolgál a négy vonós hangszer hangzása. A főszereplő a két finn zenész: az elektronikus ütőket invenciózusan kezelő Kosminen, és a leginkább újkori sámánra emlékeztető Pohjonen, aki nemcsak virtuózan harmonikázik, de igazi színpadi jelenség. Figyelve szenvedélyes játékát és hallgatva nyers torokhangú, primitív énekét, tapasztalva, hogy muzsikálás közben már-már transzközeli állapotba lovalja magát, úgy éreztem, afféle modern zenei médium ő, egy finn, harmonikás Lajkó Félix.

És a „mondanivaló”? Mit üzen hallgatójának az UNI­KO? Szerzői program vagy magyarázat híján az igazi szándékról nincs információnk – de azért a maga érzéseiről ki-ki beszámolhat. Nekem a tételsor az ősi, nomád, barbár, történelem előtti világ találkozását és összeolvadását sugallta (némiképp félelmet keltő módon) a történelem utáni falanszterkorszak kifejezésmódjával, életérzésével. És a két világ nyugtalanító interakcióját: azt, hogy az előttben is volt valami az utánból, és az utánban is lesz valami az előttből. No meg azt az érzést, hogy nem szeretném megérni bunkósbot és high-tech jövőbeli fúzióját. Hadd éljek én már csak olyan világban, amelynek a zenéje Kurtág, Ligeti, de legfeljebb Reich nyelvén beszél (és leginkább persze a Bachén, Beethovenén). Mindazonáltal nem szeretnék negatív kritikát írni: nem, nem olyan mű volt az UNIKO, amelyet elutasítanék, inkább óvatosan, távolságtartón meghallgatom, és elraktározom magamban az élményt. Mert élménynek élmény: olykor vonzó, máskor taszító, de nem érdektelen. (Október 25. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

CSENGERY KRISTÓF

A Jakobi Koncert Kft. új, „A Hegedű” elnevezésű sorozata BARÁTI KRISTÓF és az ANIMA MUSICAE KAMARAZENEKAR (művészeti vezető: G. HOR­VÁTH LÁSZLÓ) hangversenyével vet­te kezdetét a Festetics-palotában. A műsoron három hegedűverseny szerepelt: Bach E-dúr, Mendelssohn korai, d-moll, továbbá Mozart A-dúr koncertje.

Fényesség, teltség és világosság – ezek az E-dúr hegedűversenytől elválaszthatatlan eposzi jelzők, s ezek a minőségek kétségkívül jellemezték a mostani előadást is, mégpedig annak ellenére, hogy a helyszín dús akusztikája némiképp túlhangsúlyozza, döngővé teszi a mély vonósokat. Ezt a hangzást azonban mégiscsak Baráti Kristóf (és Stradivarija) hegedűhangja koronázta, s a zenekar maximális hangszínbeli és zenei alkalmazkodása, no meg Dinyés Soma csembaló-continuójának gyöngyözése révén – rövid akusztikai akklimatizálódás után – azt tapasztalhattuk, hogy a tétel az elvárt ragyogással és tömörséggel szólal meg. A fiatalokból álló, még csak kétéves kamarazenekar azután az egész hangverseny folyamán azt bizonyította, hogy rendkívüli koncentrációval és igényességgel készült fel arra a nem mindennapi alkalomra, amikor a közönség egyszerre mérheti őket kiemelkedő remekművek követelményeihez és egy nagyszerű hangszeres szólista teljesítményéhez. A Bach-koncert átszellemült és minden tekintetben tisztaságot sugárzó lassú tételében például azzal keltettek elismerést, hogy a zenekari utójátékban pianóban is meg tudták őrizni a szólamok homogén és magvas hangzását. A zárótételben viszont megint inkább Baráti játékára figyeltünk elsősorban, arra, hogy játéka a legvirtuózabb figurációkban is mennyire sietség nélküli, laza, s tökéletesen megformált.

Baráti Kristóf - Felvégi Andrea felvétele

Mendelssohn 1822-es d-moll hegedűver­se­nyének éppen tavaly hallhatta emlékezetes előadását a magyar közönség a ka­posvári fesztiválon, mellesleg kvázi ráadásszámként, Alina Ibragimova hamvasságában is briliáns szólójával, nagyszerű szólisták által szolgáltatott kamara-kísérettel. Ha akkor Ibragimova személye a mű tündökletesen fiatalos karakterét helyezte előtérbe, most egy elgondolkodóbb, teltebb hatású, érettebb művet véltünk hallani. Az első tételben tanúi lehettünk a zene expresszív beszédszerűségének, súlyok és oldások, fények és árnyak váltakozásának, továbbá annak, hogyan tartja kézben Baráti Kristóf egy mégoly gyors és díszített frázis hangjainak egyensúlyát is, hogyan differenciálja őket dinamikai és artikulációs szempontból. A középső tétel a szólóhegedű álomszép hangjaival indult, s egészében is álomszerűvé, végtelen nyugalmúvá vált, a tétel végét árnyaló különös, baljós basszushangokkal. A finálét pedig az éneklő és a táncos jelleg jól eltalált egyensúlya tette emlékezetessé.

Az est műsorából nyilván Mozart utolsóként komponált hegedűversenye jelentette a legkomplexebb feladatot az immár fúvósokkal kibővített zenekar számára. Egyben pedig a szólista számára is, alkalmat adva arra, hogy teljes szélességében mutassa be kifejezőeszközeinek skáláját. És valóban, a hallgatót ebben a darabban érték a legsokszínűbb élmények. Baráti részéről elsősorban a megszólalás mennyei nyugalma, a hang csorbítatlan fénye és izmos mély regisztere, mindennemű nehézkesség, modorosság, műpátosz teljes hiánya, a cadenzák egyszerre szerves és spontán jellege, a megformálás magától értetődő világossága. Nem is egy erény – mint ez a legutóbbi is – azután közösnek bizonyult a zenekarral, többek között a disszonanciák és egyéb akcentusok plaszticitása, az agogikai folyamatok természetes és erőteljes jellege, az előadás beszédszerű és ezzel együtt folyamatos jellege, illetve transzparenciája, vagy a zárótétel viharos-törökös moll-epizódjának kirobbanó temperamentuma. S végül néhány további élményért a kitűnően vizsgázó zenekart illeti dicséret: ilyen a vonós szólamok csiszolt, egységes hangzása, a fúvósok – és az egész zenekar – kifogástalan intonációja, vagy a basszusvonalak hajlékonysága. Mindent összevetve: örömteli és ígéretes találkozásnak lehettünk tanúi. (Október 26. – A Festetics Palota Tükörterme. Rendező: Jakobi Koncert Kft.)

 MALINA JÁNOS

Nagyszabású műsorral mutatkoztak be a budapesti közönségnek a Müpa idei „Szimfonikus felfedezések – kitekin­tések” sorozatában az újjászervezett debreceni együttesek. A KODÁLY FIL­HAR­MONIKUSOK-at és a KODÁLY KÓRUS-t (karigazgató: PAD ZOLTÁN) új művészeti vezetőjük, SOMOGYI-TÓTH DÁNIEL vezényelte. A műsor a „Klasszikus magyarok” címet viselte, némiképpen érthetetlenül, hiszen a megszólaltatott művek négy szerzője közül egy nem volt magyar, egyikük pedig semmiképp sem klasszikus még. A program ugyanis egy Fekete Gyula-ősbemutatóból (Cupido Symphony), Liszt A-dúr zongoraversenyéből, illetve Franck 150. zsoltárjából és Kodály Budavári Te Deumából állt; a zongoraverseny szólistája GORAN FILIPEC fiatal horvát pianista, a négy szólóénekes pedig RENDES ÁGNES, BÓDI MARIANNA, BALCZÓ PÉTER és RÁCZ ISTVÁN volt.

Fekete Gyula négytételes szimfóniája deklaráltan programkompozíció. Mint a szerző írja: „Cupido… cselekedetei jelennek meg a darab során… színesen, fordulatosan”. A mű valóban színes és fordulatos, sőt emellett rendkívül képszerű, dallaminvenciója figyelemre méltó, hangszerelése kifejezetten ötletgazdag és fűszeres, az ellágyulás és az irónia egyaránt közel áll hozzá, az ütős szekció színező vagy „alnyomatszerű” használata pedig igen eredeti. Mindeközben azonban folyamatosan az volt a benyomásom, hogy rendkívül professzionális módon kivitelezett filmzenét vagy musicalt hallok, nem pedig szimfóniát. Persze lehet, hogy az én kategóriáim merevek – ám azt a gyanúmat, hogy itt valamiféle műfaji tisztázatlanság lappang, egy pozitív élmény is erősítette: az tudniillik, hogy a konvencionális (nyitó-lassú-scherzo) elrendezésű első három tétel után váratlan fordulattal újabb lassú tétel következett, s mintha addigra a szerzőben is valamiféle hiányérzetféle gyűlt volna fel, ez az éjszaka zenéje-karakterrel induló tétel határozottan elütött az addigiaktól, mélyebb és szuggesztívebb, mindent összevéve meggyőzőbb volt azoknál.

Az igényes partitúra mindenképp alkalmas volt viszont arra, hogy a zenekar megmutathassa benne képességeit. A Kodály Filharmonikusok – melyet hosszú ideje nem hallottam – rendkívül jó benyomást keltett, kitűnő zenészekből álló és jól karban tartott együttesnek bizonyult: a kulturált zenekari hangzás, a vonós szólamok összecsiszoltsága, a remek ütőskar és a sikerült fúvós szólók jelezték ezt. A zongoraversenyben – amelynek jelentékeny, de kényes gordonkaszólója is szépen, kifogástalan intonációval hangzott fel – olyan szólista mutatkozott be, aki uralkodni tudott a hangszer felett, virtuozitása precizitással párosult, a robusztus hatások ugyanúgy természetesen hatottak tőle, mint a lírai, dallamos elemek. Produkciója mindent összevéve mégis kissé halványan hatott, vagy éppen csupán valamilyen egyéni többlet hiányzott előadásából – mindenesetre hagyott maga után némi hiányérzetet. És egy-két ponton a szólista és a zenekar nem voltak tökéletes szinkronban egymással – pedig Somogyi-Tóth Dániel, amint tőle már megszokhattuk, hallatlan világossággal, összefogó erővel és mégis a részletek iránti figyelemmel és érzékenységgel vezényelt; éppen ezeknek az erényeknek a révén éreztük a Fekete-mű előadását annyira meggyőzőnek.

 Somogyi-Tóth Dániel és Goran Filipec -  Pető Zsuzsa felvétele

A hangverseny második részében azután a Kodály Kórus volt a főszereplő. Franck néhány perces, tömbszerű, szólisták nélküli, nagyrészt homofon 150. zsoltára inkább csak bemelegítésképpen funkcionált; az igazi erőpróbát Kodály Te Deuma jelentette. Somogyi-Tóth széles ecsetvonásokkal, a darabnak a Psalmushoz hasonlóan végletes kontrasztjait érvényre juttatva, szuggesztíven vezényelt, s az énekkar is nagyon jó benyomást keltett: biztos belépések és intonáció, a fortékban kellő, ám mégsem bántó ércesség, a pianókban megkapóan puha hangzás jellemezte, csupán a basszus szólam tetszett egy-két helyen erőtlennek. A szólókvartett pedig igazán elsőrangúnak bizonyult. Rácz István ugyan hangilag némiképp fáradt hatást keltett, ám mindannyian kristálytisztán, koncentráltan és magas művészi hőfokon énekeltek, különösen Bódi Marianna rendkívül tartalmas hangja és formálásának biztonsága, valamint Bal­czó Péter erőlködéstől mentes, olaszos, szárnyaló tenorja tetszett; Rendes Ágnes pedig ritkán hallható könnyedséggel tett eleget szó­lama rendkívüli hangi követelményeinek. (Október 28. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

MALINA JÁNOS

Egyértelmű, ámde a megérdemeltnél, úgy lehet, szolidabb sikerrel zárult a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR Mo-zart–Schubert-koncertje, amelyet a jó ideje immár karmesterként is tevékenykedő német zongoraművész, CHRISTIAN ZACHARIAS vezényelt. Nem volt egy utolsó este, az persze így is mindenki számára nyil-vánvaló lehetett, noha a program éppenséggel két utolsó művet kínált meghallgatásra: Mozart utolsó zongoraversenyét és Schubert utolsó misekompozícióját, mindkét mű esetében a zeneszerzői életút utolsó esztendejéből. A koncert első felét kitöltő B-dúr zongoraverseny (K. 595) mindjárt igen magasan indította az estét Zacharias plasztikus és minden pillanatában elegáns zongorajátékával és a zenekar vonósainak hibátlan stílusérzékével és összhangjával. A zongorajáték megvesztegető eleganciája itt-ott jótékonyan eltakart egy-egy elkentebb, elnagyoltabb passzázst, ám ahhoz így sem fért semmi kétség, hogy az Anda Géza Mozart-interpretációi által inspirált művész egészen nagyszerű Mozart-előadó, amit persze a 62 esztendős zongorista (és karmester) egyre bővülő – a Lausanne-i Kamarazenekarral közös – többszörösen díjnyertes lemezsorozata már eddig is messzehangzóan bizonyított. Könnyedség, meleg fényű tónus és a világra felülről tekintő rezignáció derűje jellemezte Zacharias játékát és az egész zongoraverseny előadását, amelyet talán csak a Larghetto tételben színezett át egy parányit az önnön szépségében való gyönyörködés mozzanata.

 Christian Zacharias - Csibi Szilvia felvétele

A koncert legnagyobb ovációval kísért szakasza közvetlenül a szünet után, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a NEMZETI ÉNEKKAR szokott éves díjátadójával következett el, ahol is Bakos Kornélia az év énekkari művésze, míg a fuvolaszólamot vezető Kovács Imre az év zenekari művésze díját vehette át a közönség és saját kollégáinak zajos tetszésétől kísérve. A díjátadó után Schubert Esz-dúr miséje következett, a profán, vagy legalábbis világi közegben is emelkedett szakrális élményt életre hívva. Ha csupáncsak a Credo híresen eszményszép Et incarnatus est-szakasza hangzott volna fel teljes pompájában, már az is a legmagasabb megelégedettség hangulatába emelte volna e sorok íróját, ám ennél szerencsére még többről volt szó. Zacharias dirigensi működésének látványa bizonyosan egyetlen karmesterverseny közönségszavazásán sem kap­na tömeges voksokat, s úgy lehet, a zsűri sem díjazná ezt a pálca nélküli, technikailag és emocionálisan látszólag egyaránt alulfogalmazó taktírozást, azonban a hangzó végeredmény mégis mintha Zachariast igazolná. Ehhez persze olyan nagyszerűen betanított kórusra van szükség, amilyen a Nemzeti Énekkar, ahol jószerivel készségszinten működik a tökéletes stílusismeret és a fegyelmezett együtténeklés közepette is mindvégig reflexív előadói létezés. A zenekar a biztos alapnál sokkal többet adott e koncertrészben is, s a rézfúvósok ráadásul számos ponton (társ)főszereplőkké is elő-előléphettek. A már a maga korában is egyfajta rekviem gyanánt értelmezett utolsó, hatodik Schubert-mise hangsúlyozottan nem ceremoniális, személyes jellegét nem csak az „Et in unam sanctam Catholicam” kitételnek a Credóból való kihagyása bizonyítja, de a hihetetlenül koncentrált mű egésze is, s ez a szakrális szintre léptetett szubjektivitás ebben az előadásban imponálóan érzékletessé lett. Az öt énekes szólista (CELENG MÁRIA, MESTER VIKTÓRIA, HORVÁTH ISTVÁN, MUKK JÓZSEF és GÁBOR GÉZA) leginkább a fent említett Et incarnatus est, valamint a Benedictus tételben jutott érdemi szerephez, és sorukból főként talán Horváth István és Celeng Mária megszólalása vált külön is megemlítendő szép mozzanattá. (Október 31. – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

 LÁSZLÓ FERENC