József Balog - Liszt on Erard

Balog József - zongora

Liszt: h-moll szonáta, Sancta Dorothea,

Resignazione, 13. magyar rapszódia,

Verdi-Liszt: Rigoletto-parafrázis,

Schumann-Liszt: Widmung, Liebeslied

Schubert-Liszt: Soirées de Vienne - Valse

 caprice, no. 6

Convention Budapest Classic 2012

Liszt Ferenc születésnapján, 2011. október 22-én, Balog József adott ünnepi koncertet a Zenetudományi Intézet Bartók-termében. A zenekultúránk számára oly fontos mester előtti tisztelgést és a róla való bicentenáriumi emlékezést különleges eseménnyé emelte, hogy a művek Liszt-korabeli műemlék-hangszeren csendültek fel, egy 1856–57 körül Párizsban gyártott Erard zongorán. Az MTA BTK Zenetudományi Intézet Zenetörténeti Múzeumának tulajdonában lévő instrumentumot akkor újította fel Mácsai János, a munkát a Budavári Önkormányzat finanszírozta. A restaurálás során igyekeztek magát a hangszert játszhatóvá tenni, eredeti állapotát visszaállítani és hangzásképét megőrizni. A kalapácsfejek és egyéb mechanikai részek, a beállítások eredetiek, csak a húrozatot kellett új, az eredetihez közel álló kópiahúrokkal pótolni. Köszönhetően a Budavári Önkormányzat önzetlen anyagi támogatásának és a mesterien elvégzett javításnak, a hangszerjátékos és hallgatósága nagyon hasonló, szinte ugyanabban a hallásélményben részesülhetett, mint Liszt és kortársaik annak idején.

Liszt életrajzából tudjuk, hogy Párizsba való megérkezésüket követően az Erard cég székhelyének szomszédságában béreltek szállást 1823 decemberében. Éppen akkoriban fejlesztette ki a cég új típusú zongoramechanikáját, melyet még 1823-ban szabadalmaztattak is. A fiatal művész, Liszt és a hangszergyáros Érard család között életre szóló barátság és gyümölcsöző szakmai–üzleti kapcsolat alakult ki. A gyors hangismétléses játékot lehetővé tevő, ma angolnak nevezett mechanika megújította a zongorára írt művek stílusát és magát a játékmódot, technikai és tartalmi értelemben egyaránt. Az alapjaiban mind a mai napig használt mechanika feltalálója, kifejlesztője Sébastien Érard, német származású francia hárfa- és zongorakészítő-mester hamarosan Lisztnek ajándékozott egy ilyen új típusú, hétoktávos hangszert, Liszt pedig, ha tehette, koncertjeire mindig hasonló Erard zongorát küldetett. Első angliai koncertkörútját Sébastien unokaöccsének, Pierre Érard-nak köszönhette, aki a cég londoni fiókműhelyébe készülve meghívta Lisztet és édesapját, hogy tartsanak vele. Ezen az utazáson történt 1824 nyarán, hogy Liszt IV. György angol király előtt is játszhatott. 1827-ben, harmadik angliai koncertkörútján azután Liszt mutatta be az Érard-féle hangszert nagy sikerrel a londoni közönségnek.

 Több mint másfél évszázaddal később teljes siker koronázta a már műemlék hangszerként való bemutatkozást is az Erdődy-palotában. Az eredetihez közeli hang- és billentéskarakterből, a könnyedebb játékstílusból, a mai hangversenyzongorákhoz képest a regiszterek különbözőségéből, kiegyensúlyozatlan arányukból megszülető hangzás- és játékélmény egészen új oldalait tárta fel Liszt műveinek. A zongoraművészt, Balog Józsefet a koncert annyira megérintette, hogy vállalta, lemezfelvételt készít a hangszerrel, a költségeket – köszönet érte – ismét a Budavári Önkormányzat állta. 2012 március–áprilisában nem stúdió­ban történt meg a felvétel, hanem ugyanazon a helyszínen, a Zenetudományi Intézet Bartók-termében, a nyár végére elkészült maga a kiadvány is. A CD teltházas lemezbemutató koncertjére pedig az újjászületett hangszer egy éves évfordulóján, azaz ismét Liszt születésnapján került sor az MTA Kongresszusi Termében (Országház u. 28).

Csak dicsérni lehet a CD műsorának összeállítását: megtalálható benne a komoly elmélyedést kívánó nagyszabású alkotás, népszerű, közismert művek feldolgozása, átirata, a magyaros hangvétel esszenciája, a rapszódia és az új utakat kitapogató, időskori miniatúra. Ráadásul a művek többsége éppen az 1850-es évekből való, amikor Liszt már jól kiismerhette az Erard cég akkoriban legfejlettebbnek számító zongoratípusát. A h-moll szonátában, a lemez első darabjában a belső szólamok olyan színgazdagsága hallható, ami a mai modern, hangzásában is kiegyenlített minőséget képviselő hangszereken elképzelhetetlen. E gazdagság kárpótolja a hallgatót a felső regiszterek fénytelenebb hangzásáért, a transzcendens világ kevésbé csillogó megidézéséért a mű záró ütemeiben. A Rigoletto-parafrázis és Schumann Widmungjának liszti megfogalmazása a hangszernek csak az előnyeit mutatja. A Schubert keringőiből készült Soirées de Vienne, valse caprice sorozat hatodik számában a korabeli táncos, bécsi ízre pedig teljes mértékben ráerősít az Erard zongora hangszíne, a ma már kissé könnyedebb, közvetlenebb hangulatot idéző finom lebegés, az erőteljesebb használat okozta, művek közbeni enyhe elhangolódás. A két idősebb kori darab, a Sancta Dorothea és a Resignazione dramaturgiai ellenpontként vezeti fel a bő egy órányi összeállítás záró számát, a 13. magyar rapszódiát. Különleges élmény volt a lemezbemutató koncerten ez utolsó három mű egybekapcsolása, attacca megszólaltatása, ami a CD-n a hangbarázdás felosztásban sajnos csak egymástól elválasztva hangozhat fel. Érdekes, hogy a rapszódián érződik a legkevésbé a hangszer műemlék jellege, a patinás hangzás.

Óhatatlanul adódik egyébként az összehasonlítás a koncert és a lemezfelvétel között. Balog koncertjei mindig élettel teltek, magukon hordozzák az alkotás ab ovo pillanatnyi feszültségét. A hangrögzítésnél úgy érezzük, hogy Balog óvatosabb, sokkal inkább játékának megfontolt szemléletessége ragadja meg a hallgatót, de ettől még inkább hitelessé válik a hangszeren kívül a zenei műemlék jelleg is, a régies hatást keltő papírok cikornyás álsága helyett a bensőséges visszaemlékezés szívszorító könyörtelensége, helyenként esetlensége. Liszt, Érard és Balog az a hármas, ami szellemet, tárgyat és időt valóságos egységgé köt össze a felvételek mesterséges és virtuális hangterében, többdimenziós műélvezetet nyújt művi világunkban.