EÖTVÖS PÉTER 2010-ben komponált művének (Schiller, energische   Schön­heit) magyarországi bemuta­tójával kezdődött a 38. Korunk Zenéje. A háromrészes, énekes szólistákra és együttesre írt darab - melyet egy protestáns kantáta és egy avantgárd manifesztum sajátos műfaji elegyeként írhatunk le - Schiller-esszékből (Levelek az ember esztétikai neveléséről) válogatott szövegrészletekre készült. A hangversenysorozat szerkesztői mintha megfogadták volna Schiller intését - „adj kortársaidnak, tégy értük, de azt nyújtsd nekik, aminek híján vannak" - és kizárólag nagy apparátusra készült, nem egyszer reprezentatív műfajú darabok közül válogattak. Kamarazenei est idén tehát nem volt, s ettől az „elvtől" még a kakukktojásnak tűnő jazzkoncerten sem tértek el, itt ugyanis big bandre komponált számok szólaltak meg.

Talán nem véletlenül jutott eszembe Eötvös darabját hallgatva a kantáta és a kiáltvány. A különösen hosszú szöveget citáló első rész tüntetően szikár, már-már zenei­etlen (Eötvös szavával: „szegényes") kialakítása elkülönült a folytatásától, és olvasmánynak hatott (szavalókórus). Erre következett a darab központi gondolatát megfogalmazó második tétel (kvázi recitativo accompagnato), végül a megzenésített szöveg egyetlen mozzanatát („óramű") emblémaszerűen kiemelő, líraian elemelkedett harmadik szakasz (ária). E felépítés is egyértelműen jelezte, hogy Eötvös számára elsődleges volt a schilleri textus közvetítése, melynek központi gondolata: a művész ne legyen saját korának kegyeltje.

A zene nem „ellágyító szépségű" harmóniákkal szolgálta, közvetítette a szöveget, különösen nem az első és a második részben. E szakaszokat a felrázó erővel ható „energikus szépség" jellemezte. Eötvös - indokolva a zene konok keménységét - idézi Schillert: „a lágyság nemritkán elpuhultsággá, a csiszoltság lapossággá, a korrektség ürességgé, a liberalitás önkényességgé, a könnyedség frivolitássá, a nyugalom apátiává fajul...". Nem tudom, hogy a sor folytatódik-e, s hogy például az ideologikusság milyen esztétikai attitűdöt generál, mindenesetre hasznos lehet a schilleri fogalompárokat észben tartani. A koncertet záró új VAJDA GERGELY-kompozíció, az Orlando ébredése például lágyságával és csiszoltságával tűnik fel, miközben elpuhultnak vagy laposnak nem gondolnám. A darab egyébként - Eötvöséhez hasonlóan - reflektál a kortárs művészet, illetve a kortárs művész szerepére, pozíciójára, s az ideologikusságtól sem idegenkedik. Vajda felidézi Virginia Woolf inspiráló erejű regényének részletét, melyben Orlandót arra bíztatja három allegorikus női alak (a Tisztaság, a Szüzesség és a Szerénység), hogy soha ne ébredjen fel álmából.  De ekkor trombiták hangjába „öltözve" megjelenik az Igazság, az Ôszinteség és a Becsület, és visszahívják Orlandót az éberek közé. A három borzalmas nővér - írja Vajda - eltakarodik. Visszatérnek oda, ahová az író szerint valók, azon emberek „még elég szép számú törzséhez", amely „jobb szeret mit sem látni, amely nem óhajt tudni semmit, amely szereti a homályt" és amely legjobban a „Vagyont, a Jólétet, a Kényelmet és a Sikert" óhajtja. Mert ugyan - kérdezi Vajda - kinek van szüksége az Igazságra, melyet a trombiták hangja követel? Szabadnak lenni; társadalmi, földrajzi, vagyoni, nemi kötöttségektől függetlenül létezni (és alkotni) rettenetesen nehéz, majdhogynem lehetetlen.

Rivka Golani, Vajda Gergely és Bársony Péter

A trombiták színpadtechnikai értelemben is főszeplővé váltak, a hangversenytér távoli pontjairól szólaltak meg. A mű hangzása mindvégig archaizáló és álomszerű volt, sőt - Vajda korábban hallott művei után ez meglepetés - egyfajta zsongító, eufonikus lebegés jellemezte a kompozíciót, a befejezés időtlen statikussága pedig már-már stílusidézetnek, stílusjátéknak hatott. Az MR Szimfonikusokat a szerző vezényelte, a remek játékot hallgatva kedvet kaptam az egykor kedvetlenül félbehagyott Woolf-regény elolvasásához.

A koncerten felhangzó további három művet nem az irodalmi-ideológiai ihletés jellemezte. Bennük a műfaj (versenymű) hagyományához illően a tisztán zenei, technikai meggondolások, valamint az absztrakt, sugallatos drámaiság dominált.

A szerzői kommentár szerint a Viole contro violenza című, ötszakaszos darab egyedi formáját a körülmények, azaz a véletlen alakította ki. A brácsaduókkal tagolt kettősverseny (vagy zenekari közjátékokkal fellazított duett) végső alakját HOLLÓS MÁTÉ üdítően friss és természetesnek ható képződményként állította elénk. A zene mindvégig dramatikus színezetű, amivel a magát lírai alkatú komponistaként jellemző szerző alaposan meg is lepte a kritikust. A mű pódiumértékét Rivka Golani és Bársony Péter előadása is szavatolta.

Bősze Ádám, Horváth Balázs, Dargay Marcell,  Hollós Máté és Vajda Gergely

HORVÁTH BALÁZS is a két brácsaművész felkérésére komponálta új darabját (Double Cadence avec deux Doubles), melynek felépítését ugyanúgy külső szempontok alakították, mint Hollós esetében: a szólisták kérése az volt, hogy „a műnek legyen egy olyan, a teljes kompozícióból kivehető része, amelyet külön, duóban is meg tudnak szólaltatni más koncerteken. E kérés sugallta a darab alapötletét, vagyis hogy kettős (értsd: kétszemélyes) cadenzával kezdődjék. A két brácsás egyike azonban nem a színpadon, hanem a termen kívülről, míg a másik szólista a színpad legszélén játszik, ezáltal olyan párbeszéd jön létre közöttük, mely - még ha találkozik is zenei anyagában - a távolság miatt nem tud összekapcsolódni. A két szólista fizikai távolságát és a zenei azonosságra való - ebben a tételben többnyire sikertelen - törekvését a mű többi tétele oldja meg". Az aktuális megvalósításban Bársony Péter a színpad szélén, Rivka Golani pedig a közönség mögött helyezkedett el. A művet indító kettős cadenza mágikus volt. A két szólista tételről tételre közelítette meg egymást, ez biztosította a mű lineáris cselekményszálát. Az utolsó tételben már mindketten a karmester mellől muzsikáltak. A szerzői szándék szerint a mű egy felfelé törő „történetet" jelenít meg, a darab „megoldja" a kezdet problémáját - azaz a befejezésnek a kezdet mágikus magassága fölé kellene növekednie. Ez nem sikerült, talán nem is sikerülhetett.

Horváth darabja az érzelmi csúcsponton kezdődött, DARGAY MARCELL művében (Pacific 012) - mi sem természetesebb, mondhatnánk - az érzelmi, a dramatur­giai és a szerkezeti fordulópont egybeesett. Az illúzió, hogy a zene erre a tetőpontra különösebb szerzői közreműködés, alkotói akarat nélkül ér fel, különleges minőséget sejtet. A darab kevés eszközzel, önmagát fejlesztve kapaszkodik egyre feljebb, már-már önmagát írva fejlődik. Hirtelen kevés szavam van a részletesebb jellemzésre. A koncert utáni beszélgetésekből is az derült ki, hogy a darab hallatán többeknek nemcsak a szava, de a lélegzete is elállt. (Szeptember 30. - Olasz Kultúrintézet)

Savaria Szimfonikus Zenekar koncertje  „klasszikus" művekkel kezdődött. SZÔL­LÔSY ANDRÁS  1973-ban (Preludio, Adagio e Fuga), BOZAY ATTILA 1967-ben (Pezzo sinfonico no. 1) írt darabját, majd LIGETI GYÖRGY egy évvel korábbi Gordonkaversenyét hallgatva bőven volt alkalom rácsodálkozni az együttes sűrű vonóstónusára, a muzsikusok kreatív-kezdeményező zenélésére, fegyelmezettségére, azaz a zenekarban meglévő és egyáltalán nem szunnyadó potenciálra, s persze a karmesterre (Sándor Szabolcs), aki a zenészek teremtő kedvét, energiáját muzikálisan, intelligensen fogta egybe és vezette a megfelelő irányba. Az egész hangverseny mindezek mellett minőségi betanító és igényes próbamunkáról is tanúskodott.

Szőllősy partitúrája kidolgozottan, jól beállított hangzásarányokkal és plasztikusan szólalt meg. Negyven év távlatából nem teljesen világos, hogy a darabot miért kezelte a szerző és az értő kritika is hűvösebben. A Pezzo sinfonico no. 1 ma is őrzi hamvasságát, a hangulatképek még mindig elevenek, az egymásra következő kontrasztok kiszámíthatóságuk ellenére sem veszítettek élükből. A mű utolsó szakasza sem lett meggyőzőbb, de azt hiszem, ez is a hamvassághoz tartozik.

Senki sem bánta, hogy az eredetileg meghirdetett San Francisco Polyphony helyett Ligeti Gordonkaversenye hangzott el. Rohmann Ditta éteri tisztaságú, leheletfinomságú szólóját ugyanolyan szívesen fogadtuk, mint a magas nívójú zenekari közreműködést. Megkapó, megható, igen szuggesztív produkció volt.

Sándor Szabolcs és Rohmann Ditta

BELLA MÁTÉ vizsgadarabja, Az Éj monológja most a vizsgahelyszínnél (Iparművészeti Múzeum) ideálisabb akusztikus viszonyok között szólalt meg. Akkor a gesztusok vitték, emelték a darabot, most hallhatóbbá vált a darab belső mozgása. A Philipp György által énekelt szólam a bariton hangfekvéstől az egészen magas kontratenorig terjed, a bemutatón hallott törésmenetes átmenetekkel ezúttal adósunk maradt. Bella kompozíciója persze így sem hatástalan, de a bemutatón tapasztalt feszültség mintha nehezebben indukálódott volna.

Ôsbemutató zárta a koncertet, HORVÁTH MÁRTON LEVENTE Forrástól kristályig című szimfóniája. A tételszünetek nélkül játszandó darab négy nagyobb egységre osztható, az egyes tempókarakterek és hangvételek többé-kevésbé a klasszikus szimfóniák logikája szerint követik egymást: a második tétel scherzo-féleség, a harmadik tétel tölti be a lassú tétel szerepét. A szerzői kommentár szerint Weöres Sándor A teljesség felé című művének öt fejezetcíme - Forrás, Kard, Fészek, Szárny, Kristály - „iránytűként jelezte az utat a mű írása közben. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy e szavak átrajzolták volna darabom térképét - például nem öt tételből áll a kompozíció. Inkább bójáknak tekintettem e fejezetcímeket". A Forrástól kristályig cím mögött tehát nem érdemes a program után kutakodni, a közbülső címeknek nincs is nyoma a partitúrában. A szerző jobbnál jobb anyagokat talált ki, de érzésem szerint - talán a rutintalanság az oka - mondandóját nem tudta igazán hatásosan zenekari nyelvre fordítani. (Október 4. - Olasz Kultúrintézet)

Remek jazzt élvezhettünk a Modern Art   Orchestra koncertjén. Aki a jazz és a komponált kortárs zene határvidékéről származó művekre, esetleg jazzkomponisták kísérleti darabjaira, vagy zeneszerzők jazz-ihletésű kompozícióira számított, talán csalódott, a Fekete-Kovács Kornél irányította csapat ugyanis tradicionális big band zenét szólaltatott meg. A visszafogottabb, atmoszférikus számoktól a harsányabbakig, a latinos tánczenétől (MATÚ∏ JAKABƒIC: 269 Summer Street) a végtelenségig ismételgetett harmóniakörre épülő örömzenéig (JULIAN JOSEPH: Doctone).

Fekete kovács Kornél

Első helyen az egyéni teljesítményeket emelem ki, Subicz Gábor (szárnykürt) nagyszerű szólóját, Cseke Gábor megbízható és érzékeny zongorakíséretét, Csízi László fokozatosan bemelegedő, majd kissé elszabadult dobolását, és persze az átütő és laza, professzionális összjátékot. A művekről, illetve a komponistákról a zenekarvezető mondott néhány szót (elhangzott még: MATÚ∏ JAKABƒIC 1.4. E.M.; BERT JORIS: Walking Tiptoe; For the Time Being; Mr. Dodo; PERICO SAMBEAT: Olhail), gondolatainak vissza-visszatérő motívuma volt, hogy az egyes darabok arculatának eltalálása néha milyen sok vesződséggel jár, a szerzővel való közös munka során azonban a kérdések mindig tisztázódnak. Mindez a világ legtermészetesebb dolgai közé tartozik, inkább azon lepődtünk meg - hallva a műveket - hogy egyáltalán felmerültek problémák. (Október 7. - Magyar Rádió 6-os stúdió)

A Nemzeti Énekkar műsorán kizárólag ősbemutatók szerepeltek. Az öt kompozíció között fagott-együttesekre írt tételek - eredeti művek vagy feldolgozások - hangoztak el, Lakatos György, Horváth Andrea, Stefán Zsófia, Tóth Sára Rebeka és Duffek Mihály előadásában. A kórusesten különösen jól hatottak a vokális darabok átiratai, mint például WILLIAM BYRD Ave verum Corpusa vagy TOMÁS LUIS DE VICTORIA motettája, az O magnum misterium.

 Lakatos György és tanítványai

A program a Nemzeti Énekkar pályázatá­nak díjnyertes darabjával indult. A zene­aka­démiai hallgató BALOGH MÁTÉ GER­GELY Az esztendő négy szakasza című műve Csokonai Vitéz Mihály azonos című szonettjére készült, az egyes szakaszo­kat gyermekmondókákra komponált té­­te­lek el­lenpontozzák. A Csokonai-részleteket összekapcsolja a hasonló technika, az egyes szakaszok (évszakok) zenéjét Balogh transzformáció révén alakította ki. A mondókaszövegek mozgékonyabb, polifonikus kidolgozásban, mindig új zenei gondolatot felvetve szólaltak meg, így a nagyforma leginkább egy klasszikus rondóra emlékeztetett. Ötletes, okos, mívesen kidolgozott, nagyon tehetséges kompozíció, szívesen hallgatnám újra.

Kórusballadaként határozhatjuk meg HU­SZÁR LAJOS 1990 óta bemutatásra váró nagyszabású művét. A csönd virága Juhász Ferenc versére készült. Bár a látomásos képekben gazdag szöveg nem minden ízében érvényesült a Nemzeti Énekkar előadásában - talán a megzenésítés módja sem mindig segíti a szövegértést -, a költemény lelkülete mégis elevennek hatott. Huszár kongeniális kompozíciója egy-egy szövegelemet különösen intenzíven jelenített meg, ha a zeneszerző például nem mutatná meg az „Emelj ki mélyeimből..." kezdetű sor kapcsolatát a De profundis panaszával, olvasás közben talán el is siklanánk felette. De nem csak az ilyen és ehhez hasonló erőteljes dramatikus megoldások miatt válik a darab emlékezetessé, hanem a hangvétel fel-felhevülő balladai tónusa, beszédmódja miatt is. Túl az intonációs nehézségeken, épp ez a - szólista száján természetes - beszédmód állítja igazán komoly feladat elé a kórust. S hogy megéri-e a befektetett munka, arra az Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkar csattanós igennel válaszolt.

Nagyobb zsoltárciklus komponálásába kezdett BEISCHER-MATYÓ TAMÁS és ORBÁN GYÖRGY. Előbbi a zsoltárszövegek Jeromos-féle latin fordításából indul ki, utóbbi a genfi zsoltárok dallamaiból és Szenczi Molnár Albert magyar fordításai­ból. Beischer-Matyó Tamás most hallott tétele (Psalmus 70) nagyobb formaigénnyel megírt, individuálisabb darabnak tetszett, a Három genfi zsoltár (90, 42,150) feldolgozásában viszont mintha a használati érték szempontjai is latba estek volna. Orbán a zsoltárfeldolgozásokat zongorakísérettel is ellátta. A Nemzeti Énekkar előadásában e kíséret funkciója nem volt világos, talán kisebb létszámú és kevésbé talentumos együttesek produkciójára hatna jótékonyan.

Kriza János Vadrózsák című népköltészeti antológiájából válogatott szövegeket zenésített meg CSEMICZKY MIKLÓS „Víg óráim, mint a vizek..." című ciklusában. A hét, önmagában is nagy kedvvel megírt tétel laza füzért alkotott, az egyes tételek önmagukban is előadhatónak tűntek. A népdal-allúziókban gazdag motivika magától értődő természetességgel kapcsolódott össze a versekkel. Azt hiszem, a darabot (vagy részleteit) a közeli jövőben több kórus is felveszi majd a repertoárjára. (Október 8. - Olasz Kultúrintézet)

Személyesen nem lehettem jelen a sorozat két utolsó estjén, a koncerteket hangfelvételről hallgattam meg.

A Kodály Filharmonikusok vendégjátékát két operaszvit keretezte. SÁRI JÓZSEF A kalaposmester zenekari közjátékaiból alakított ki hangversenydarabot; FEKETE GYULA Liszt-operájának (Excelsior!) részleteiből formált négytételes szvitet. Sári József koncerttermi műve keveset tükrözött vissza a színpadi darabból, mivel a közzenék nem kapcsolódnak szorosan a cselekményhez, ahogy a szerző fogalmaz „szerepük nem illusztratív, hanem szándékom szerint érdekesnek, és lehetőség szerint szépnek kell lenniük". Másként fogalmazva, nem fenntartják a drámai feszültséget, hanem oldják, illetve átmenetileg felfüggesztik. Fekete Gyula szvitje viszont - sűrített formában - a zenedrámai ív vetületévé vált. A darab Szent Erzsébet pasztorális zenéjével indult, az inas burleszkszerű (kvázi scherzo) jelenetével folytatódott. Utolsó előtti állomásként Liszt „imáját" hallhattuk, a befejezés pedig egy káprázatba tűnő, földi perspektívából szürreálisnak ható apoteózisban teljesedett ki. A szvitből feltűnően hiányoztak (vagy nem játszottak benne szerepet) a Carolyne hercegnére, a pápára, a bíborosra, Wagnerre vagy Cosimára utaló zenei részletek.

Liszt jegyében fogant DUBROVAY LÁSZLÓ 3. zongoraversenye is. A szólót Fülei Balázs játszotta. A művet a közelmúltban Holics Lászlóval hallottam, akkor a lírai karakterek kevésbé intenzíven érvényesültek. Az alapbenyomásom azonban nem változott, a versenyművet a szerző közelmúltban hallott darabjai között kiemelkedőnek gondolom.

A zenekarra, vibrafonra, marimbára és tangóharmonikára írt Elrejtett emlék SÁ­RY BÁNK legújabb művei közé tartozik, 2011/12-ben készült, ajánlása Liszt Ferenc emlékének szól. A programot sejtető darab a szimfonikus költeményekkel is rokonítható, konkrét cselekménye helyett inkább „csak" narratívája van. E narratívát nem szükséges kibontani, a cím, a tangóharmonika nosztalgikus hangja világosan jelzi, hogy az egymásra rétegzett idősíkok paradoxonjai, az emlékek hol játékosabb, hol szomorkásabb felidézése tartotta mozgásban az alkotói fantáziát. Azt hiszem, a szerző stílusának új vonásaként üdvözölhetjük a darab tágas léptékét, az építkezés nyugalmát, a zenei események lassú, kimért sodrását. És mindenekelőtt azt a fajta eufóniát, mely Vajda Gergely kompozíciójában is magára vonta a figyelmet. (Október 9. - Olasz Kultúrintézet)

Talán generációs jelenségről van szó, hiszen a Korunk Zenéje utolsó hangversenyén VARGA JUDIT ...alles Fleisch... című nagyzenekari darabja hasonló erényekkel tűnt ki. Zenéjének sugárzó nyugalma, simogató lágysága, csiszolt fényű felülete valahogy nem juttatta eszembe az „apátia", az „elpuhultság" vagy a „laposság" schilleri fogalmait. A felvétel tanúsága szerint a MÁV Szimfonikus Zenekar is megigézve játszott.

A karmester, Tihanyi László nagyszerű munkát végzett, a zenekar igen pontosan tükrözte vissza KURTÁG GYÖRGY ezerszínű partitúrájának (Üzenetek zenekarra, op. 34) megannyi árnyalatát, s a már korábban hallott és a Muzsika lapjain méltatott fuvolás versenyművek - a koncert Gyöngyössy Zoltán emlékének adózott - szólistái is elemükben voltak. TIHANYI LÁSZLÓ Epilogomena - Jan Jansson a tejúton feliratú darabjában Matuz István szólózott, MADARÁSZ IVÁN fuvolakoncertjét (Concerto  FLA) Vámosi Nagy Zsuzsanna játszotta nagyszerűen. (Október 10. - Olasz Kultúrintézet)

Gyöngyössy Zoltán