Középen: Ji√í Hájek
(Philip Glass: A fegyencgyarmaton)

Amikor az előző években beszámoltam a szegedi Armel Operaverseny   és Fesztiválról, a rész felől közelítettem az egészhez, az előadások tételes elemzéséből próbáltam általánosabb megállapításokra jutni. Idén kénytelen vagyok megfordítani a módszert, s a végkövetkeztetéssel kell kezdenem.

A fesztiválon csak két értékelhető produkciót láthattunk, értékelhető versenyzőt pedig alig. A korábbi években is találkoztunk silány művekkel, de ezek inkább a kivételt jelentették, miközben nagyszerű Britten-, Marco Tutino- vagy Prokofjev-művekkel találkozhattunk. Akadtak gyönge énekesek még a döntőkben, a színpadi szerepekben is, de mindig találtunk néhány biztató tehetséget. Mindig lehetett vitatni a zsűri egyik-másik döntését, de a szakadék soha nem volt olyan mély és széles, mint idén.

Halkan mondom: a rendező Szegedi Nemzeti Színház kezdetektől fogva fittyet hány a fesztivál eredeti elgondolására, még egyetlen kortárs vagy kifejezetten ritkán játszott művet sem mutatott be. Úgy vélem, ebben igaza is van. A másik várostól átvett Traviatán kívül rendre félig elfeledett operákat választott, de olyanokat, amelyek életképességüket bizonyították, s amelyekből el tud adni nyolc-tíz házat (Adriana Lecouvreur, Francesca da Rimini).

Az idei Andrea Chénier (ennek kritikája a 13. oldalon olvasható - A szerk.) nyitódarabként amolyan belövőborként is szolgált. Nem tartozik ugyan a műfaj legnagyobb remekei közé, de szinte minden megvan benne, ami az operaműfaj lényege. Hatásos áriák, szenvedélyes duettek, változatos hangulatú kórusjelenetek, fordulatos cselekmény, önfeláldozás, drámai végkifejlet. A szegedi produkció ezeket az elemeket többé-kevésbé hatásosan föl is mutatja. Emiatt aztán különösen szembetűnő, hogy a többi produkciókból mi is hiányzik.

Az amerikai William Meyer Haláleset a családban című művéből szinte minden. Amikor a műsorfüzetben elolvastam a darab tartalmát, értetlenül csóváltam a fejemet, mert a szövegből képtelenség megérteni, hogy mi is a történet. Sebaj, majd a zene! - gondoltam balgán. Ám a zene csak fokozta a homályt. Leginkább a színpadi értelemben vett cselekmény hiányzik, így aztán egy épkézláb opera létrejöttének az esélye eleve minimálisra csökken. Az első felvonás hihetetlenül hosszú (70 perc) és elviselhetetlenül monoton. Rutinosabb néző már a színlapnak abból a kitételéből gyanút foghat, hogy a szövegkönyvet maga a szerző írta egy regény és egy színdarab összeházasításából. Egy Tennessee állambeli házaspárról szólna a történet, akik fiukat nevelgetik. (Nota bene az illető kisfiú hol élethű bábként, hogy valódi gyerekként jelenik meg a színpadon, hogy miért, rejtély.) Rokonok is jönnek-mennek különösebb ok nélkül. Persze, a rokonok szoktak jönni. A zene valami musicalszerű énekbeszéd, egyik frázis olyan, mint a másik, hangulatot nem fest, a szereplőket nem jellemzi. Nálam akkor szakadt el a cérna, amikor 15 percig arról énekeltek, ki vezesse a kocsit. A darabra kiválasztott olasz női főszereplő végül is visszalépett. A Férj baritonnak jelzett szólamát éneklő Philippe Brocard semleges színű, viszonylag jól képzett tenorszekund, ő kapta a legjobb férfi előadó díját. A Feleség megformálására New Yorkba visszahívott Miksch Adrienn tavaly két versenyszerepet is igen jól énekelt, de mégsem őt találták a legjobbnak, kreáltak hát neki egy különdíjat. Idén nem is indult, ám - a verseny legjobb magyar énekeseként - immár a második lelkifurdalásos különdíját adta neki a zsűri. Mind a felkért bírálók, mind az internetes közönségszavazás alapján ez lett a fesztivál legjobb produkciója, ami teljesen érthetetlen. Könnyű szívvel mondom ezt, hisz az előző években láthattunk kitűnő és izgalmas amerikai kortárs operákat is, tudjuk hát, létezik olyan is. Többnyire azokat is Alföldi Róbert rendezte. Most is igyekezett: Zöldy Z. Gergellyel egy színes szobakockát találtak ki, amelynek falai, ajtói ki-behajtogathatóak. Fölötte széles híd húzódik. Az előadáson egy felvonást bírtam belőle, aztán az interneten nagy nehezen még egyet - a legcsekélyebb művészi élmény nélkül.

A leggnagyobb név a komponisták között  Philip Glassé. A fegyencgyarmaton című alkotását a plzeˇni Josef Kajetán Tyl Színház hozta el. Franz Kafka novellája volna a cselekmény alapja, bár cselekmény itt is alig van. Egy szigeten fegyenceket őriznek, oda érkezik egy látogató (tenor), valamiféle jelentéstevő, s ő beszélget a tiszttel (bariton). A darabot mindössze öttagú vonószenekar kíséri. Glass repetitív zenét írt a történethez, de ezúttal sajnos hatástalant. A rendező Viktorie ƒermáková többször is átöltözteti honfitársát, a cseh bariton Ji√í Hájeket, bár nehezen érthető, miért lesz belőle egyszer például pávakakas. Valószínűleg az alaptörténet sem túlságosan alkalmas operalibrettónak, nem változatos, nincsenek benne se karakterek, de drámai szituációk. A minizenekar lehetőséget ad a rendezőnek, hogy a zenekari árok üresen maradt jobb oldalába turistákat telepítsen, középen pedig jól láthatóan-hallhatóan a súgó ül. A színpad közepén egy szerencsétlen alak fetreng láncokban, ő lenne a fegyenc, de ő nem énekel. Végül azonban nem őt, hanem a tisztet feszítik ki a színpad közepén álló börtöncellában. Alakja Leonardo híres kitárt karú emberalakját idézi föl. Emlékeim szerint azonban ez tanulmány a testi arányokat mutatja be, és nem Krisztus-parafrázis.

Sokkal könnyebb megmondani, hogy mi is a baj a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház Mária Terézia-produkciójával. Roland Baumgartner darabja maga a csillogó, méregdrága semmi. Itt sincs történet, bár bizonyos eseményeket megpróbálnak annak föltüntetni. Mária Terézia trónra kerülése és házassága lenne téma, csakhogy a konfliktust hiába keressük, nincs fölismerhető drámai vonal. A zene a legrosszabb operettes-musicales kotyvalék, folyamatosan fellengzősen akar beszélni a semmiről. Ebből a darabból is eltűnt az egyik versenyszereplő. Érteni vélem Paul Gaugler döntését, elvégre tavaly mégiscsak a Rigoletto Mantuai hercegét énekelhette a versenyen. Magyarországon azon is jót mosolyog vagy dühöng az ember, amikor az 1700-as évek derekán „szlovák és magyar rendekről" beszélnek, akik közösen támogatták volna a Pragmatica Sanctiót, hogy a Habsburgoknál női ágon is örökölhető legyen a trón. A tartalmatlanság mellett föltűnő a komponista járatlansága az énekhangok kezelésében. A címszereplő magyar Haris Nadint többször hozza kényelmetlen helyzetbe, amikor éppen hogy csak eléri a leírt hangokat. Hasonló gondjai akadtak IV. Károlyt adó Theodore Coresinek is, igaz, egy basszustól azért el lehet várni, hogy a saját ambitusán belül vagy magassága, vagy mélysége azért legyen. Hangilag a Ferenc István herceget éneklő Tomáπ Juhás keltette a legjobb benyomást. A darabnak előző este tartották Pozsonyban az ősbemutatóját, a szerző kifejezetten a színháznak írta. Az utóbbi években többször megfordultam a pozsonyi operában, ahol egészen tisztességes színvonalú klasszikus előadások mennek. Nehéz elképzelni, hogy ezt a nagyszabású giccset a repertoárján fogja tartani egy magát nemzetinek nevező színház.

A fesztivál felfedezése az újvidéki Szerb   Nemzeti Színház előadása, a Mileva volt. Mind a színház, mind a darab véletlenül került a programba, egy másik színház visszalépése miatt. Ennek egyik következménye, hogy a verseny döntőjébe jutott román basszistának csak egy epizódfeladat jutott benne. Kár, mert Dan Popescu (Eduardo Aladrén mellett) a férfimezőny kevés hangbirtokosainak egyike. A darab a fiatal szerb zeneszerzőnő, Aleksandra Vrebalov első operája. A címben szereplő Mileva Mari_ az a vajdasági szerb lány, aki Albert Einstein csoporttársa volt egy svájci egyetemen, s aki a nagy fizikus első felesége lett. (A szlovák versenydarab diszkrét történelemhamisítása után jó érzést kelt bennünk, hogy a Milevában Újvidékről azt mondják: nagyváros Magyarország déli részén.)

Ez a történet tele van operai elemekkel. Adva van egy tehetséges, törekvő szerb lány, aki a 19. század végén rendkívül szokatlan módon egyetemre megy, s meg is állja a helyét. Csakhogy közbejön a szerelem, a házasság, és mégsem szerez diplomát. Férje azonban a munkájába temetkezik, és elhanyagolja. Első, házasságuk előtt született kislányukat örökbe adják, két fiuk közül az egyik mentális problémákkal küszködik.

Noha a zeneszerző nő, egyáltalán nem feminista nézőpontból komponálta meg a történetet. Operája sokkal inkább arról szól, milyen bonyolult dolog egy kapcsolat, s milyen nehéz elérni a boldogságot. Egy sok évvel később rendezett osztálytalálkozó-félén az immár meglett asszonyok elmondják, mit kívántak az élettől huszonévesen. Ebből bizony alig valami teljesült. Milevának minden óhaja valóra vált - mégis boldogtalan lett.

A komponista nagy leleménye, hogy a darab közepétől megkettőzi a címszerepet. A középkorú, szoprán Mileva mellett megjelenik idősebb énje is, de azt mezzoszoprán énekli. Így sorsát, életeseményeit egyszerre két szemszögből láthatjuk. Einstein a darabban színtelen figura. A komponista nyilatkozata szerint először teljesen ki is akarta hagyni, de meggyőzték, hogy az nem lenne jó. Izgalmas alak Mileva félbolond húga, aki érzelmileg nagyon kötődik nővéréhez, rohamaiban ő tudja leginkább megnyugtatni. Ha nem oldalágon kerül e versenybe a darab, kitűnő versenyszerep lehetett volna. Így Jelena Kon≈ar jutalomjátéka, akit egyébként a Szegedi Szabadtéri Játékok Carmenjéből Mercedesként már ismerhetünk. Érdekes egybeesés, hogy apjukat a Nikolai Gjaurovra emlékeztető arcú és hangú Branislav Jati_ énekli, akit viszont vagy tizenöt éve a Rigoletto Sparafuciléjaként hallhattunk a Dóm téren. Mind hangját, mint személyiségének formátumát megőrizte.

A muzsika stílusát nehéz behatárolni - a történet vonalát követő dallamokból épül, a hangszerelés változatos. Művészeten túli üzenete is van, hogy a darabot a Horvát Nemzeti Színház operatagozatának igazgatója, Ozren Prohi_ állította színre. (A hírek szerint Zágrábba is elviszik a produkciót.) Példamutatóan követi a kompozíció „objektív" stílusát, mentes minden érzelgősségtől, szuggesztív képekben rajzolja elénk a történetet, mármint a zenei történetet. Merthogy a Mileva minden ízében megfelel a műfaj legfontosabb követelményének: „dramma per musica".

A címszereplő, mármint az egyik címszereplő, a grúz Viktoria Markarjan jól megértette a zenét és ezt a világot is. Engedelmesen közvetíti, ám hozzá nem tesz. Nem annyira megérdemelten, mint inkább kizárásos alapon kaphatta a legjobb női előadó díját. Idén nem volt pénzdíj, a győztesek lemezkészítési lehetőséget kapnak. Ez ma, a tömeges élő felvételek és az internetes videóportálok korában nem akkora eset, mint lett volna harminc éve. A verseny szelleméhez sem illeszkedik, hiszen a hangfelvétel a komplex előadói képességeket csak töredékesen mutatja meg. Ami - hallgatva az idei győztesek hangját - további kihívásokkal jár ...

Az  ötödik Armel gyönge fesztivált és   még gyöngébb versenyt produkált. A zsűri jó része továbbra sincs jelen az előadásokon, csak a tévéfelvételt nézi meg. (Ha végignézi... Megbizonyosodtunk róla, hogy így milyen nehéz.) A bírálók most azért voltak nehéz helyzetben, mert nehéz volt győzteseket találni, de először fordult elő, hogy a díjakat széleskörű megütközés fogadta. A verseny legjobb hangú énekese, Eduardo Aladrén (aki egyébként versenyelőadásán időnként hamis volt) elmondta: azért jelentkezett, hogy Chénier-t egy jó színházban megtanulhassa és beénekelhesse. A fesztivál és a verseny nem érdekelte különösebben. Több énekes menet közben hagyta ott a versenyt, a legizgalmasabb produkció pedig beugró volt.

Az Armel tervei az elkövetkező évekre jól hangzanak. Együttműködés, közös produkciók az Avignoni Fesztivállal, Eötvös Péter ír operát a verseny keretében (igaz, jövőre Mester Tamás is). Az egyik partner, Plzeˇn 2015-ben Európa kulturális fővárosa lesz, s ebben az évben az összes fesztiválprodukciót elviszik a cseh városba is.

Csak az nem látszik, mitől jelentkeznének rá tömegesen tehetséges énekesek, és mi
a garancia, hogy megkímélnek bennünket a feledésre méltó, értéktelen daraboktól.

Ezt a két fő problémát kellene megoldani.

Theodore Coresi és Haris Nadin (Baumgartner: Mária Terézia)

Balra Viktoria Markarjan és Dan Popescu (Aleksandra Vrebalov: Mileva)