A közvélemény a Hunyadi László operát  voltaképpen nem ismeri. Egy hamis, rosszul értelmezett operát lát benne, amelyet elavultnak, s ma már érdektelennek tart - írta az Új Magyarság hasábjain Haits Géza 1935. október 2-án, négy nappal Erkel Ferenc operájának a nemzeti gyásznapra időzített díszbemutatója előtt (melyet a kormány tagjai mellett a kapurthalai maharadzsa is megtekintett). Érdekes lenne tudni, hány újságolvasó gondolkodott el rajta annak idején: vajon miképp lehet hamis egy mű abban a formában, ahogy szerzője megírta? A sajtó mindenesetre gondoskodott róla, hogy az esetlegesen felmerülő hasonló kérdések időnek előtte meg legyenek válaszolva. Igen: a napilapok akkortájt még foglalkoztak az Operaházban zajló művészi munkával is, nem csak az obligát botrányokkal meg az évadnyitást kísérő járulékos rendezvényekkel. A jelek szerint fontosnak tartották informálni az olvasókat arról, miért is gondolta úgy egy lelkes, összetartó és nem utolsósorban tehetséges művészcsapat, hogy új formát kell adnia a nemzeti opera nehezen definiálható státuszával rendelkező Hunyadinak. A csapat szószólója, Nádasdy Kálmán pedig készséggel nyilatkozott minden újságnak az átdolgozás-újraalkotás elveiről - lehetőség szerint kisebbítve saját beavatkozásuk jelentőségét, s előtérbe állítva azt, hogy ők nem tettek mást, mint kiszolgálták „szövegileg, dramaturgiailag Erkel zenéjét. Ez a zene olyan parancsoló módon közli a darab balladai lelkét, hogy csak a szavakat kellett megkeresni hozzá... S ez tulajdonképpen nem más, mint - Erkel végrendelete, amelyet érthetően és érezhetően lefektetett a zenében..." (Budapesti Hírlap, 1935. október 8.) A kritikák tekintélyes része vita nélkül fogadta el a beavatkozás szükségességét, meggyőzve az Oláh Gusztáv alkotta jelenetezés filmszerűségétől, Nádasdy szövegének költőiségétől, Radnai Miklós zenei korrekcióinak (a kor mércéje szerinti) stílusosságától és tapintatától. Egyedül Jemnitz Sándor emelt szót határozottan a végeredmény ellen a Népszavában - de számunkra talán meglepő módon nem elsősorban a zenei változtatásokat kifogásolta, sokkal inkább azt, hogy az alkotók briliáns színre állítása, a pompázatos jelmezek és díszletek (utóbbiakból mindjárt tizenöt), a fényeffektek, a koreográfia rátelepszenek
a műre, amely így nem tud kibontakozni.

Van azonban valami közös a számos dicsérő és az egyetlen bíráló hangvételű kritika között: a zenei-dramaturgiai átdolgozást mindegyik írás az aktuális színre állítás velejárójának tekinti, s aligha állíthatjuk, hogy csak óvatosságból ne fogalmazták volna meg előre, hogy Nádasdyék munkájával megszületett a Hunyadi végső és változtathatatlan alakja - ilyesmi vélhetően eszükbe sem jutott. Az Erkel-operák színre állítása kapcsán jó érzékkel kijátszható volna egymás ellen a mindenkori zene- és színháztudományi álláspont: ami elfogadható az utóbbinak (a művek átszabása az aktuális produkció igényei szerint), az az előbbi számára csak a színházi gyakorlat velejárójaként értelmezhető, de nem tolerálható valamiféle sosemvolt, ám immáron örök időkre szóló, eszményien hitelesnek gondolt műalak idegen kéz általi kialakítása. Napjaink zenetudományi álláspontja ilyesmit még egy Rimszkij-Korszakovtól sem fogad el, hát még egy Karel Kova√ovictól vagy éppen egy Radnai Miklóstól.

De akár tovább is mehetünk: a kurrens operai gyakorlat sem fogadja el a zenei és dramaturgiai beavatkozást (legfeljebb a szerző által felkínált alternatívák között válogat) - amit szabad a rendezőnek, vagyis színpadi-vizuális eszközökkel a legkötetlenebb módon értelmezni a darabot, azt nem szabad a karmesternek, aki számára a partitúra változtathatatlan. Hogy a mai operalátogatók konzervatív többsége, mely eszményképének tekinti a Nádasdy és Oláh nevével fémjelzett színházesztétikát, miért nem tud szembenézni azzal a makacs ténnyel, hogy e két zseniális alkotó az Erkel-operák színre állításakor jócskán túllépett azon a határon, amit a manapság annyit ócsárolt „rendezői operaszínház" képviselői bármikor is megengedtek maguknak, csak találgatni tudom. (Provokatívan feltéve a kérdést: hol van ilyenkor az a hangos tömeg, amely folyó év július 29-én egy emberként háborodott fel a Szilágyi Áron tiszteletére eljátszott londoni Himnusz-verzió után, mondván, meggyalázták Erkelt?)

Hogy az 1935-ös nézők (amatőrök és hivatásosak) a végeredményt látva jónak ítélték az átdolgozást, azt az alkotók művészi nagyságának ismeretében kénytelen vagyok elfogadni; ma viszont már aligha ül bárki is a nézőtéren, aki láthatta a szóban forgó produkciót. A későbbiekben az Operaháznak viszont már nem akadt Nádasdy Kálmánja és Oláh Gusztávja, akik rendelkeztek volna a kellő elszántsággal és tehetséggel, hogy újragondolják e legalábbis számunkra nagyon fontos opera alapkérdéseit. Hogy a soron következő Erkel Színház-i felújítások mindegyikén vagy teljes egészében, vagy legalábbis az elhangzó szöveg szintjén ragaszkodtak az átköltéshez, pusztán a tehetetlenségi erővel magyarázható. A darabot játszani kell, s ha egy előadást nem indokol más, mint a kötelességteljesítés, akkor a legegyszerűbb előkapni a sufniból azt a változatot, melyet már úgyis mindenki ismer, amiben nem rejlik kockázat - plusz leönthető a minden rendszerben jól funkcionáló nemzeti mázzal.

Az Operaház évadnyitó produkciójaként   színre került Hunyadi László létrehozásában nem tudok más motivációt felfedezni az imént említetten kívül. S bármennyire is nagyra becsülöm Héja Domonkos főzeneigazgató elkötelezettségét az Erkel-életmű feltámasztása iránt, az előadás ismeretében kérdéses, hogy érdemi mondanivaló nélkül, a csakazértis szellemiségétől motiválva van-e értelme egy ilyen vállalkozásnak. Sőt a helyzet ennél is súlyosabb: az új Hunyadiból nem csak az érdemi mondanivaló hiányzik - a dalszínház még azt sem tudta biztosítani, hogy a darabot különösebb szellemi energiák mozgósítása nélkül, kockázatmentesen, ám a szakmai minimumot biztosítva sikerüljön színpadra állítani. Másodszor kapok lehetőséget rá, hogy a Muzsika hasábjain operaházi premierről írjak kritikát, s másodszor vagyok kénytelen passzolni a rendezés elemző bírálatát: Szűcs Gábor munkája ugyanis nonszensz, egyetlen összetevőjében sem elégíti ki azt a minimális elvárást, amit a néző egy operaprodukcióval szemben joggal támaszthat. Az előadás cselekménye elemi szinten követhetetlen: lehetetlen dekódolni, ki, mikor, milyen kort idéző ruhában tűnik fel a színen, s hogy ennek mi a „jelentése".

Kínosan amatőr, hogy a rendező hiteltelennek érzi az operaműfajhoz elválaszthatatlanul hozzátartozó nadrágszerep énekesnővel való eljátszását: néma gyermekszereplővé változtatja hát Mátyást, aki mellett mindvégig ott áll a szólamát éneklő nevelőnő. Ô aztán, nyilván a középkor lelkéből lelkedzett módon, egyetlen nőként éldegél védencével a csupa férfiak lakta Nándorfehérvár falai között, vagy éppen kíséri be Mátyást a királyi kihallgatásra, ahová amúgy még Szilágyi Erzsébet sem mehet be. S hosszan folytathatnánk a hasonlóan kínos pillanatok felsorolását - a minduntalan feltűnő, olykor repülőgépből átalakuló hollóktól kezdve egészen a befejezésig, melyben a minduntalan feltűnő és koffereket cipelő alakok egyike Mátyásnak kínálja a koronát. A megoldás, amely mellesleg igencsak emlékeztet Szinetár Miklós 2003-as rendezésének végkifejletére a trónon ülő Mátyással, számomra teljesen érthetetlen: ez az opera nem a Hunyadiak eljövendő dicsőségéről szól, a konkrét szituáció pedig gond nélkül értelmezhető úgy, mintha az egész összeesküvés-sorozat hátterében Mátyás állna, kvázi ő fejeztetné le a bátyját.

Már ha egyáltalán bármit is értelmezni akarunk egy olyan előadásban, mely a Nádasdyék által Muszorgszkij és Borogyin népi gyökerű zenedrámáihoz közelíteni kívánt műalakban inkább Csajkovszkij balettjeinek világát véli felfedezni. Avagy a hárfa hangja László áriájának kíséretében tényleg nem idézhet fel más képi világot, mint  A hattyúk tava legkonzervatívabb előadásai­ét - tökéletesen motiválatlanul? S ha már balett: nem tartom magam kompetensnek a táncművészet kérdéseinek megítélésében, de lehetetlen szó nélkül hagyni a Palotás megvalósítását. Napilapkritikában olvastam, hogy ilyen színvonalon szalagavató bálokon találkozhatunk e népszerű betéttel. Gyakorló pedagógusként tiltakozni vagyok kénytelen: még egyetlen olyan szalagavatón sem voltam, ahol a koreográfia ne lett volna hitelesebb, élményszerűbb, magával ragadóbb.

A színpadi körülményeket figyelembe vé­ve szinte lehetetlen a szereplők korrekt értékelése. Érdemleges színészi játékról nem, vagy csak a legritkább esetben beszélhetünk, és nem egyszer úgy éreztük, hogy a rendezői koncepciótlanság a zenei megvalósításban is határozatlanságként jelentkezik. Az első szereposztás október 2-i előadásán (a két premieren nem lehettem jelen) már Héja Domonkos vezénylése is bizonyos mértékig csalódást okozott. Tempók, karakterek, színek tekintetében nagyon is a helyén volt mindaz, ami a zenekari árokból megszólalt, s a drámai ívek felépítését, a zenei folyamatok folytonosságát sem kellett hiányolnunk. A karmesternek érzékelhetően van elképzelése a darabról (még jelen megcsonkított formájában is - bár tegyük hozzá, a Hunyadi-hattyúdal húzása körülbelül olyan brutalitással ér fel, mintha Az istenek alkonyából törölnénk a Gyászindulót...), és azt át is tudja adni muzsikusainak. Hiányzott azonban a tűz, a lendület, az a felragyogtató erő, ami Héja két évvel ezelőtti Bánk bán-vezénylésében megvolt, s ami e par excellence fiatalkori operában még inkább nélkülözhetetlen lenne. A karmesteri-zenekari produkció azonban az enyhe hiányérzet mellett is kielégítő, s nem egy szép pillanatot hozott - sajnos az énekesek teljesítményéről ezt annál kevésbé lehetett elmondani.

Kiváló művészek sora teljesített saját lehetőségeinek optimuma alatt, s ez aligha magyarázható azzal, hogy először alakították szerepüket, vagy éppen szereposztási tévedések áldozatai lennének. Az utóbbi még leginkább Miklósa Erika esetében mondható el, aki persze lefegyverző koloratúrtechnikájával bravúrszámként abszolválja Gara Mária Cabalettáját, learatva ezzel az est legnagyobb nyíltszíni sikerét, de a szerep lelkülete láthatólag nemigen érinti meg, s mi tagadás, a szólam nagy részének fekvése is kényelmetlenül mély a számára.

Fodor Beatrixtól különböző produkciókban hallott fulmináns Donna Annái után jó Szilágyi Erzsébetet vártunk: hangja mind terjedelemben, mind volumenben predesztinálja a szerepre, megvan hozzá a kellő koloratúrtechnikája is, és azon kevesek közé tartozik, akiknek el tudjuk hinni a nagyasszony-figurát. Amit kaptunk: vázlat egy majdan, méltó körülmények között talán kiteljesedő Szilágyi Erzsébethez - a mindvégig bizonytalan színpadi jelenlét és az óvatoskodó éneklés egyelőre gátja a teljes értékű szerepformálásnak. Schöck Atala az átdolgozás során szinte teljesen megszüntetett Mátyás-karakter e rendezés keretei között tovább redukált formájában is meg tudta éreztetni, micsoda affinitása van a nadrágszerepekhez.

Fekete Attila nem győz meg arról, hogy Hunyadi László szerepe feltétlenül az ő világa lenne, s nem elsősorban azért, mert szólamát mindenfajta dinamikai árnyalás nélkül, fortissimo énekli végig, ráadásul nem is saját, eredendően világos színű hangján, hanem valamiféle ál-drámai eszmény jegyében sötétítve. Mindez visszatérő problémája művészetének, ám ennek ellenére nem egyszer éreztük úgy az elmúlt években, hogy e kiváló adottságokkal rendelkező tenor felléptetése egy-egy szerepben a lehető legjobb megoldást jelentette az Operaház számára. Most nem ez a helyzet: Fekete Attila csak Hunyadi szerepének eredendő, s az átdolgozás jóvoltából fel is fokozott naivitását hozza hitelesen, a hősi kiállás, az emelkedettség vagy a bensőséges líra hiányzik ennek az alakításnak a palettájáról - de legyünk igazságosak: a jelek szerint aligha kapott segítséget mindezen színek kikeveréséhez.

Gara nádorként Kálmándi Mihály egyedül nőhetne fel a legendaként emlegetett régi szereposztások nagyjai mellé a figura formátumának megteremtésében: benne megvan a „nagyvad" lehetősége, amit egyszerű, de annál hatásosabb színészi eszközeivel meg is ragad - de ugyanaz a voce, mely alig egy hónapja kiváló Nabuccót jelenített meg, most túl visszafogottan, már-már óvatoskodva szól, így aztán ez az alakítás is inkább lehetőség marad, mintsem beteljesült valóság. Szvétek László személyében súlyos egyéniség kapta meg Cillei Ulrik más esetben eljelentéktelenedő szerepét: nem az ő hibája, hogy a rendező semmit sem tudott kezdeni a félbevágott intrikus karakter hálátlanabbik felével. Egyedül Pataky P. Dániel eminens, a lélektani rezdülések iránt is érzékeny éneklése és az érdemleges szerepformálás kezdeményeit mutató színészi játéka jelentett vigaszt az előadás húzások ellenére is kínosan hosszú három órája alatt.

Mindezek után félve merészkedtem el az október 7-i, horribile dictu délelőtti előadásra - és kellemesen csalódtam: a második gárda összehasonlíthatatlanul kedvezőbb benyomást keltett az elsőnél. Az egyéni teljesítmények persze nem minden esetben voltak jobbak a korábban hallottaknál, s bizonyos esetekben nyilván ízlés dolga is, hogy két, nem egészen teljes értékű szerepformálás közül az ember melyiket érzi mégis teljesebbnek, kielégítőbbnek. A címszerepet illetően én mindenesetre Kiss B. Atilla mellett teszem le a voksom, aki minden zenei hiányossága (konkrétan intonációs problémái) mellett is rendelkezik a szerep megkívánta kiállással, tartással, s zenei formálása is árnyaltabb, mint váltótársáé.  A Gara Máriát éneklő Kriszta Kinga tartalmas lírai szopránján megszólalnak a szerepnek mindazon dimenziói, melyeket a másik estén hiányolnunk kellett: a produkció nem szűkül az - egyébként hibátlanul kivitelezett - Cabalettára, olyannyira nem, hogy a bensőséges megszólaltatás jóvoltából még Mária első, eredetileg Mátyásnak írt áriáját is hitelessé tudja tenni az énekes. Rálik Szilviához érzésem szerint kevésbé illik Szilágyi Erzsébet szerepe, mint Fodor Beatrixhoz: egyrészt Elektra után hangja már alighanem súlyos a szólamhoz, másrészt nincs meg benne az a nagyasszonyi vonás, ami kollégájának hitelt kölcsönöz. A két előadás alapján mégis Rálik Szilvia alakítása volt a teljesebb, mert a maga szűkebb keretei között megoldottabb: a szólam betűjét hiánytalanul szólaltatta meg, vokális produkciója és színpadi jelenléte pedig magabiztosságot, erőt sugárzott - olyasmit, ami nem csak a Szilágyi Erzsébetet alakító énekesnő, de Szilágyi Erzsébet számára is lényeges tulajdonság. A fia­tal, az Operaházban most debütáló Balga Gabrielláról korábbi tapasztalatok híján nem mondhatok véleményt e nyúlfarnyi szereplés alapján - Mátyásáról alighanem többet tudunk majd meg az ős-Hunyadiról készült lemezfelvétel nyomán.

Nyári Zoltán olyan alapossággal dogozza ki V. László szerepét, hogy az mintegy illusztrációjává válik a több helyütt olvasható elemzői megállapításnak, miszerint a darab tragikus hőse voltaképpen a király. S e sokrétű szerepformálásban nem csak az a figyelemre méltó, hogy a művésznek - a többi esetből következtethetően - hozott anyagból kellett dolgoznia, de az is, hogy nem pusztán vizuális eszközökkel él: az egész felújítás során ő helyezi a legnagyobb hangsúlyt a szöveg drámai artikulációjára, megközelítve ezzel a „régi nagyok" által e tekintetben felállított mércét. Bretz Gábor hangi vonatkozásban is erős (gyönyörű, magvas baritonmagasságokat megszólaltató) Gara nádora nem a nagyvadat, hanem a manapság oly jól ismert simulékony politikusalkatot hozza, aki rókaképű vigyorával mondja szemünkbe a legnyilvánvalóbb hazugságot minden bizonyíték, alátámasztás nélkül - még egy jól sikerült, „különutas" szerepépítés. Jól illik hozzá Cser Krisztián hasonló megközelítésű Cilleije, akinek persze kevesebb anyag állt rendelkezésére ahhoz, hogy saját szakállára elinduljon valamilyen irányba. A kezdeményezés mindenesetre regisztrálandó és értékelendő.

Miként feljegyzendő az is, hogy a Hunyadi karmestereként ezen a délelőttön bemutatkozó Köteles Géza vezénylése meghozta azt a vehemenciát és lendületet, amit a korábbi előadáson hiányolnom kellett: most szinte izzottak a rezek és sisteregtek a vonósok, forrt a dráma - ugyanakkor mindez sosem vált túlzóvá, Köteles mindvégig szigorú keretek közé szorította, formálta a keze alatt megszólaló muzsikát. Eddigi szereplései alapján is tudhattuk Köteles Gézáról, hogy határozott kezű, talpraesett operakarmester - most már talán azt sem kockázatos kijelenteni, hogy határozott zenedrámai tehetség. Még az ő kiváló teljesítménye sem feledtethette azonban, hogy a kórusprodukció nagyon gyenge. Ugyanaz a testület, amely az utóbbi évek nem egy premierjén oldott meg igényes feladatokat jó vagy kiváló színvonalon, most olyan enerváltan szól, hogy az a darab megszólaltatásának értelmét talán még a minősíthetetlen rendezésnél is jobban veszélyezteti - ha ez egyáltalán lehetséges.

Az évad hátralévő részében még 25 előadáson lesz látható a produkció, tavasszal az Erkel Színházban. A tervek szerint minden (határon inneni és túli) magyar középiskolás számára ajánlott(?)/kötelező(?) megtekintés jelen sorok írója szerint aligha fogja szolgálni az operaműfaj és konkrétan Erkel művének megszerettetését - az esetlegesen összerázódó zenei produkció legfeljebb csukott szemmel teszi ideig-óráig elfogadhatóvá, ami nyitott szemmel már most is elfogadhatatlan.