- Hektikus nap közepén sikerült elkapnom egy beszélgetésre. Honnan érkezett ilyen kifulladva, és hová készül?

- A Junior Prima-díj zsűrizésén voltam Bogányi Gergely barátommal. Mi képviseljük a hegedűt és a zongorát. Tíz díjat ítélnek oda minden évben, és mindig úgy fogunk hozzá, hogy nehéz lesz újra tíz, erre méltó ifjú tehetséget találni, de mindig úgy végződik, hogy húsznál többen is megkaphatnák. Jó, hogy ebben részt tudunk venni. Innen vidékre utazom, félig-meddig munka ez is, hangszerügyben lesz dolgom.

- Sok ifjú tehetséget mutattam már be a Muzsikában, és a pályakép nagyjából hasonló: tehetséges gyermek, jó tanárok, nyertes versenyek és betörés a szólista világba. Az Ön esetében azért vannak szokatlan elemek. Zenész családból származik, és első tanára édesanyja, Kákonyi Borbála volt. Kétévesen Venezuelába költöztek, ahol tíz évig élt. Hogy kerültek oda?

- A szüleim ott kaptak állást egy szerveződő zenekarnál. Éltek a lehetőséggel. 12 éves koromban aztán felmerült a kérdés: hogyan folytassam. Nem akarták, hogy még évekig ott tanuljak, egy viszonylag kis zenei hagyományú iskolában. Felmerült New York vagy Budapest lehetősége.

- Tehát kimondottan Ön miatt tért haza a család?

- Csak én. A szüleim még négy évig ott maradtak.

- Egyedül jött haza? Hol élt?

- A nagynénémnél és a nagymamámnál.

- Ez igazán szokatlan helyzet. Térjünk ide vissza később, de azért Venezue­lát ne intézzük el egy mondattal. Ott eszmélt, ott szocializálódott. Hogy történt ez egy európai családban?

- A legfontosabb talán az, hogy a venezuelai társadalom fiatal, ennek minden előnyével és hátrányával. Nagyon sokszínű, sokféle származású, múltú ember él ott - akár az USA-ban -, de másféle hagyományok szerint és más gazdasági környezetben. Amit kiemelnék, az egyfajta nyugodtság és lazaság az emberekben, ami nemhogy Európára, de még az Egyesült Államokra is kevésbé jellemző: ott a teljesítmény és a sebesség sokkal meghatározóbb. Azonban éppen a zenei élet gyors fejlődésnek indult Venezuelában. Gyönyörű koncerttermeik, nagy múltú zenekaraik vannak, noha a zenei képzés nem nagyon erős. Szimfonikus zenekaruk körülbelül száz éves. A fiatal karmester, Gustavo Dudamel ma világsztár. Miatta szinte példátlan, jó értelemben vett hisztéria alakult ki Venezuelában a komolyzene körül.

- Ön is részese lett a zenei fellendülésnek, ötévesen kezdte tanítani az édesanyja. Fel sem merült, hogy nem hegedülni fog?

- Dehogyisnem. Trombitálni szerettem volna, de ez öt-hat éves korban nem aktuális. Kézenfekvő volt, hogy a vonós hangszer, ezen belül a hegedű lesz az én hangszerem. Nem jártam rosszul.

- Mi sem...

- Köszönöm. Nagyon szeretem. Ha belegondolok, hogy egy zongoristának vagy egy fúvós hangszeresnek milyen kemény kihívásokkal kell szembenézni: egy zongoristának a repertoárépítéssel és emiatt a folytonos gyakorlással, tanulással, a fúvósnak magával a hangképzéssel mint fizikai erőpróbával. A hegedű könnyebb. Ami bekerül a repertoárjába, az ott is marad. A művek mennyisége szerint is kiemelt a szerepe, akár versenyművekről, akár kamarazenéről van szó. Rengeteg, kiemelkedő minőségű mű áll rendelkezésre. Nagyon hálás hangszer.

- Első koncertjét nagyzenekarral nyolcévesen adta. Ahogy mondani szokták: „csodagyerek" volt.

- Nem szeretem ezt a szót. Nem is hiszem, hogy annyira kiemelkedő lettem volna akkor. A gyereket persze befolyásolják a visszajelzések, a dicséret kedvet csinál, motiválja, másfelől erősen a fejlődés irányába tolja a megfelelés kényszere miatt. Sokkal fontosabb a húzóerő, mint az, hogy valakit mások tolnak előre.

- Emlékszik rá, hogy mit játszott?

- Vivaldi a-moll hegedűversenyét. Nagyon jól emlékszem a koncertre.

- Nem volt megijedve?

- Egyáltalán nem. Abban a korban a gyerek még nem tudja, mit csinál. A pozitív visszajelzések magakadályozták a frusztrációhoz, negatív élményekhez és végső soron lámpalázhoz vezető mechanizmusok kialakulását. Később, amikor már fölfogtam, mit is jelent a színpad, és belépett a teljesítés és a megfelelés kényszere, jelentősen megemelkedett az adrenalinszintem. Kocsis Zoltán szokta mondani, hogy magas adrenalinszint nélkül nem lehet világszínvonalat produkálni. Ez tulajdonképpen igaz. Minél inkább átszellemült egy produkció, annál jobban igényli, hogy az előadó felfokozott lelkiállapotban legyen.

- Tizenegy évesen már elég nagy színpadon állt, meghívást kapott Mont­pel­­lier-be, a Festival de Radio France-ra.

- Nagyon fontos fellépés volt, az első meghívás külföldi fesztiválra, nagyzenekarral. Ennek kapcsán tudtam utána hazajönni, körülnézni, mik itthon a lehetőségek, akkor hallgatott meg Szenthelyi Miklós tanár úr. Így alakult ki, hogy nem New Yorkba, hanem Budapestre jövök.

- Nem bánta meg a döntést?

- Nem. Egyébként sem szoktam azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha... Nyilván másképp alakult volna az életem. Örülök, hogy abban a közegben maradtam, amelyben az európai zenekultúra működik. Ez jóval sokrétűbb és talán kevésbé autokrata, mint az amerikai. Ott sokkal hatékonyabb a képzés, és ha azt nézem, hogy az ottani zenekarok milyen fiatalokkal, milyen zenekari rutinnal és tapasztalattal gazdagodnak, akkor látni kell, hogy a képzésük sokkal célirányosabb, mint Európában. Nem véletlen, hogy oly sok kitűnő zenekaruk van.

- Venezuelában zeneiskolába is járt, vagy csak az édesanyja tanította?

- Három évig jártam olyan iskolába, amelyben zenei képzés is folyt. Emil Friedman alapította, aki itthon kevésbé ismert, de a neve Venezuelában fogalom. Félig cseh, félig magyar hegedűs. Tíz éve, 94 évesen hunyt el, beszélt vagy hat-hét nyelven. A második világháború után vándorolt ki, és nem sokkal később alapította ezt az amerikai stílusú iskolát, amely általános és gimnázium egyben, rengeteg lehetőséggel.

- Mindez Caracasban történt?

- Először Meridában éltünk, oda szólt szüleim szerződése, utána négy-öt évig Maracaibóban, és az utolsó három évben Caracasban, ott jártam a Friedman-iskolába.

- Amíg itthon volt, találkozott a szüleivel?

- Hogyne, innen oda haza-, és onnan ide is hazajártam.

- Beszélt magyarul?

- Nem túl jól.

- Otthon magyarul folyt a szó?

- Igen, de csak a konyhanyelvet tudtam, úgyhogy itthon iszonyatosan megkínlódtam, de nemcsak a nyelvvel, hanem az iskolai szinttel is. A venezuelai oktatás nem ott tart, ahol a miénk, az ottani 7. osztály egészen más, mint az itteni. A közismereti oktatás nem túl erős, és nem ennyire fegyelmezett.

- Nem is szokványos iskolába került, hanem a különleges tehetségek osztályába a Zeneakadémián.

- Igen, Szenthelyi Miklóshoz, aki hagyott egyfajta szabadságot, hagyta, hogy fiatal korom ellenére a saját utamat járjam, nem akart mindenáron mindenbe belenyúlni. Ennek később persze voltak negatív következményei, mert metodikával nemigen foglalkoztunk. Úgy vélem, nem divat technika- és gyakorláscentrikus dolgokkal foglalkozni itthon, pedig nagy szükség volna rá. Most látom ezt igazán, mert szeptembertől óraadóként tanítok Pécsett, és az egyetem első évében majdhogynem alapvető dolgokkal kell foglalkoznunk, egészen odáig, hogy miképp kell a hangszert tartani. Ennek nem az egyetemen kellene megtörténnie, nem ott kell megtanulni helyesen hegedülni.

- Tátrai Vilmos is a tanára volt.

- Igen, hozzá valamivel később kerültem, kicsit „kényszerből" is (mert Szenthelyi tanár úr sokat utazott), de ez jó kényszer volt. Borzasztóan szerettem őt. Nagyon sok mindent adott a stílussal, a klasszikával kapcsolatban, hogy mit jelent a Mozart-, Haydn-, Beethoven-játék az ő szemszögéből. Nagyon fontosnak tartotta a mértéket, hogy bizonyos határokat hol érdemes meghúzni, és remekül meg is mutatta. A másik pozitívuma ezeknek az éveknek az volt, hogy nagyon sokat koncertezhettem nagyzenekarral. Ez elsősorban Szenthelyi Miklósnak volt köszönhető, aki nemcsak magát és a zenekarát menedzseli nagyon ügyesen, hanem a növendékeit is. Hatalmas előny volt. Így juthattam ki más osztálytársaimmal együtt versenyekre, játszhattam Csajkovszkijt, Beethovent, Brahmsot és sok egyebet zenekarral.

- Meg is lett az eredménye: 16 évesen nyerte meg a Lipizer-versenyt Olaszországban, 17 évesen második lett Párizsban, és 18 évesen harmadik és közönségdíjas Brüsszelben, az Erzsébet királyné Nemzetközi Versenyen, ahol a legifjabb döntős volt.

- Igen, és ott találkoztam azzal a tanárral, aki később foglalkozott velem, Eduard Wulfsonnal.

- Akinél Párizsban tanult. Az ő neve nem közismert.

- Fantasztikusan hegedül, és ugyanígy tanít is. Tudását Leningrádban, Moszkvában, Párizsban szerezte olyan tanároktól, mint Milstein, Menuhin, Szeryng, de énekesektől is, például Elisabeth Schwarzkopftól. Tőle rengeteget tanult a hangképzésről, a zenei megformálásról, a hangzásról, és arról, hogy mi vezet el oda egy zenészt, hogy a maximumot nyújthassa egy produkcióban. Wulfson mindezt nekem olyan hatékonyan adta át, hogy mondhatom, a mai napig ebből élek.

- Hány évig tanult nála?

- Nehéz meghatározni. Maga a kezdet 1998, de hogy mikor hagytuk abba, az nem egyetlen pont. Éveken át jártam ki hozzá Párizsba, egy-egy koncert előtt is kimentem két hétre felkészülni.

- Ezek szerint a magántanítványa volt?

- Igen. Intézményben nem tanít, és fő profilja ma már nem is a hegedülés, mostanában hangszerekkel ügynökösködik. Remek ismerője a hangszereknek, tudja, kinek mik az igényei, ezt a kettőt párosítja össze. Hogy nem lett világhírű hegedűs, az alkat és szerencse kérdése volt.

- Önt a versenyek katapultálták a pályára?

- Ez csak a látszat. Szerintem a verseny nagyon rossz intézmény, nem elég produktív, és nem jó összehasonlítási alap. Nem is játszunk azonos repertoárt. Választhatunk különböző darabokat, és mindenki mással döntős: Sibeliusszal, Beethovennel, Bartókkal. Almát a körtével kell összehasonlítani. Társadalmi oka van annak, hogy a közönség, sőt tán a szakma érdeklődését is versennyel próbáljuk megszerezni. Nem tartom egészségesnek.

- Nem is profitált belőlük? Nem özönlöttek a meghívások?

- Nem. Egyrészt ez sosem történik automatikusan, másrészt a nagy zenekarokat és menedzsmenteket ez nem hozza lázba. Van egy-egy ügynökség, amely bizonyos versenyek első helyezettjét automatikusan meghívja, de nem ez a jellemző.

- Mégis, noha nem szereti és nem is hozott meghívásokat, 2010-ben újra elindult a moszkvai VI. Nemzetközi Paganini Versenyen - és meg is nyerte.

- A korom miatt akkor mehettem versenyre utoljára, másrészt véget akartam vetni annak a sorozatnak, ahol első, második, majd harmadik lettem.

- Nem akart negyedik lenni...

- Nem. Azzal a nem túl szerény szándékkal indultam, hogy megnyerjem. Sikerült is, ami persze nem volt garantálva. A művészet komplex, sok minden beleszól.

- Ha nem ennek, minek köszönhette a többhetes ausztrál turnét, a számtalan külföldi meghívást koncertre, mesterkurzusra?

- Ez hosszú folyamat, egyik hozza a másikat. Van, amikor kifejezetten meg kell teremteni valahol a debütálási lehetőséget. Moszkvában például úgy csöppentem bele a nagy múltú orosz zenei életbe, hogy egy szponzor úgy gondolta, ezt a hegedülést feltétlenül támogatni fogja, és elintézte, hogy bemutatkozhassam a hihetetlen hagyományokkal bíró Csajkovszkij-teremben. Egyetlen este eljátszottam Bach teljes szólóciklusát, a három szonátát és a három partitát, ami önmagában is figyelemfelkeltő. Fontos a folyamatos jelenlét, hogy beszéljenek az emberről. Ezek mind egymásba fonódnak. Mindig újat kell mutatni, a magas színvonalat is újra meg újra felül kell szárnyalni. Nyilván nem öncélúan és olcsó hatásokkal, hanem azzal a meggyőződéssel és alázattal, hogy a saját képem magammal szemben sose sérüljön.

- Rendszeresen kamarázik is, gyakran fellép itthon a Nemzeti Filharmonikusokkal, a Budapesti Fesztiválzenekarral, a MÁV Szimfonikusokkal, számos mesterkurzust tart a világban. Kevésnek találta mindezt, s emiatt vállalt állandó tanítást Pécsett?

- Egyszerű oka van: borzasztóan szeretek tanítani. Nagyon élvezem, és mivel gyakran kérdezik ismerőseim, hogy X vagy Y nem jöhetne-e el egy-egy órára, mert vizsgára készül vagy diplomázni fog, ez az impulzus újra meg újra megtalál. A pécsi egyetemnek is jó, hogy náluk tanítok, nekem meg az, hogy rendszeres formában foglalkozhatom diákokkal.

- Nem unatkozik. Emellett lemezeket is készít.

- Éppen most készült el Würtz Klárával a teljes Beethoven-szonátasorozat. Még mindig alig hisszük el, hogy felvettük mind a tízet.

- Ki készítette a felvételt?

- A holland Brilliant Classics. Klára Hollandiában él, és az ő révén sikerült ez a projekt.

- Nem csekélység. Négy CD lehet.

- Pontosan. Hatalmas vállalkozás. Nem annyira a mennyiség miatt, hanem mert Beethoven olyan szerző, aki hihetetlen átláthatóságot igényel. Érdekes volt elmerülni abban, milyen életszakaszaiban keletkeztek ezek a szonáták. A korai, vidámságtól és életerőtől áradó, virtuóz első szonáták mellett a Kreutzer vagy az utolsó, az op. 96-os G-dúr teljesen más világ. A Kreutzer a viharos Beethovent mutatja, a tizedik az elmélkedésé, a megnyugvásé. Mindezt egy rövid időszak alatt megmutatni óriási kihívás, de rendkívül érdekes és tanulságos. Optimisták voltunk, úgy döntöttünk, először a nagyokat csináljuk meg, a c-mollt (op. 30 no. 2), és a Kreutzert, és a végére tesszük a kisebbeket. Nemhogy nem lett könnyebb így, ellenkezőleg. Rájöttünk, hogy a szerző nagysága ugyanúgy jelen van a könnyebb és virtuózabb, látszólag kisebb mélységű műveiben, mint a nagyokban. Úgy érzem, vállalható album lett.

- Megjelent már?

- Szeptember 10-én. Hogy itthon mikor jelenik meg, nem tudom.

- Van kedvenc szerzője?

- Nincs. Mindenkiben más ragad meg. Paganiniban például egyáltalán nem a virtuozitása, hanem a szellemessége. Ô egy Rossinihoz hasonlítható mester.

- Aki egyáltalán nincs a megfelelő helyen kezelve.

- És ezért mi, hegedűsök vagyunk a felelősök. Elvakítja az előadót, hogy minél gyorsabban játsszon, és hogy mennyire nehéz, miközben hegedűversenyei második tételei varázslatosak.

- Stradivarin játszik, amit a chicagói Stradivari Alapítványtól kapott használatra.

- Igen, hosszú és bonyolult folyamat eredményeként. Csodás hangszer. 2004 óta van nálam.

- Kiegyensúlyozott, elégedett embernek látszik. Meg is van rá minden oka. Kivételes, egyenletesen emelkedő pálya mesés hangszerrel.

- Alapvetően nyugodt, nem görcsölő és nem karrierista ember vagyok. Meggyőződésem, hogy az a fajta karrier, ami könyöklés révén születik meg, hosszú távon nem hoz annyit az előadónak és a közönségnek sem, mint amikor természetesen alakul ki. Talán lehetnék kétszer ennyire ismert, ami arra lenne jó, hogy egy kategóriával jobb zenekarokkal játsszak külföldön, de nem vagyok kétségbeesve, hogy ez nem most történik meg, hanem csak később. Ez a munka örömét nem befolyásolja. Már az óriási öröm, hogy az ember ilyen szerzők gondolatait próbálja megfejteni és tolmácsolni. Ennek kellene boldoggá tennie minden zenészt.