A beszélgetés elé mindenképpen kívánkozik  néhány személyes mondat. Nádori Péter közel húsz évig a Hungaroton komolyzenei főszerkesztője volt - egészen addig, amíg a  rendszerváltozás utáni első intézkedésként 1990 júliusában le nem váltották Bors Jenőt a vállalat éléről. Nádori Péter ekkor azonnal felmondott, sok kollégával (és velem) együtt. Tőle Hollós Máté vette át ezt a munkakört, aki azóta is, azaz 22 éve a Hungarotonnál   tevékenykedik. Funkciói, ahogy ő mondja, több oldalt megtöltenének, beleértve az ügyvezető igazgatói titulust. Ma éppen az Zrt. vezérigazgatója. Magam tíz éven át voltam Nádori Péter közvetlen munkatársa a Hungarotonnál, így vele tegeződöm; Hollós Mátéval magázódom és számos álnaiv kérdést teszek fel neki, olyanokat, amelyekre - volt hanglemezes szerkesztőként - tudom a választ. Témánk a hanglemezgyártás mai helyzete és jövője. Még soha nem nyilatkoztak együtt ők ketten, akik a magyar hanglemezgyártás utolsó 61 évéből (a Hungaroton elődje, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat megalapításától) negyvenben vettek aktívan részt. Erről az időszakról nyújtanak áttekintést, és elmondják, hogyan látják a helyzetet ma, és mire számítanak a jövőben.

- Hogy megértsük a mát, érdemes a múlttal kezdeni és esetünkben talán a számok sem unalmasak. A Hungaroton fénykorában hány lemez jelent meg évente?

Nádori Péter: Az 1970-es, '80-as esztendőkben az volt a minimum, és ahhoz kötötte a minisztérium a prémiumokat is, hogy egy évben 50 klasszikus és 10 kortárs zenei felvételt készítsünk. Ehhez számos népzenei és irodalmi lemez társult, meg persze a könnyűzene. Ez volt a meghatározó egészen 1990-ig, bár az utolsó néhány évben, amikor már sokkal kisebb forgalmat lehetett elérni, némiképp csökkentek ezek a számok.

- Milyen példányszámban jelentek meg a lemezek?

N. P.: Az sok mindentől függött. A mai magyar szerzők néhány száz darabban, de például az egyik Hungaroton Hanglemez Hetek alkalmával Kocsis Zoltán és a Liszt Ferenc Kamarazenekar Mozart-lemeze tízezer példányban ment ki a boltokba. Akkor az aranylemez, amit a popzene után a klasszikusban is bevezettünk, százezer darab volt. Ma 5000 és 1500 ez a szám, ami mutatja a változás drámai mértékét. Jó néhány felvétel elérte a százezret (nem egy év alatt persze), például Kovács Dénes Négy évszak-felvétele Gardelli vezényletével, Ferencsik Beethoven-lemeze, Bartók Concertója Dorátival, és még lehetne sorolni. Ma semmi nem éri el a százezret, évtizedek alatt sem.

- Mikor kerültél a Hungarotonhoz?

N. P.: 1972-ben.

- 1990-ig tehát durván két évtizedet tekinthetünk át. Ez alatt egyenletes volt az emelkedés, leszámítva az utolsó néhány évet?

N. P.: Sokáig igen. Különösen akkor emelkedett, amikor 1976-ban elkészült a dorogi hanglemezgyár, mert akkor lettünk teljesen a magunk urai. Amikor aztán megjelent a világban a CD, majd kicsit később a számítógép, azután a kábeltévék, ez a tenden­cia megfordult - nagyjából 1987-ben. Radikálisan megváltoztak az emberek szórakozási szokásai. Nagyon leegyszerűsítve: addig volt a rádió, másfél tévécsatorna meg a lemez. Egyszer csak lett egy csomó minden más. Ráadásul amikor a CD megkezdte térhódítását a világban, nagyon sok magyar komolyzene-barát azt mondta, én nem dobom ki a vinillemezeket, de nem is akarok átállni, mert nincs pénzem CD-játszóra, meg a lemezek lecserélésére, és ezzel gyakorlatilag kiszállt a fogyasztásból. Ennek biztosan nagy szerepe volt a hatalmas zuhanásban.

- Mégis, volt idő, amikor a CD-vásárlás is egész jól ment.

N. P.: Exportra rengeteget szállítottunk. A nagy cégek után elsőként jöttünk ki a CD-vel, de itthon még jó ideig alig volt forgalom.

- Úgy ítéled meg, hogy az ország méretét, piacát figyelembe véve az évi hatvan lemez túl sok volt? Ez havi öt felvétel.

N. P.: Feltétlenül. És ehhez az utolsó években hozzájött rengeteg licencfelvétel. Voltak, akik azzal vádoltak bennünket, hogy saját felvételeink kedvéért nem hoztunk be bizonyos lemezeket külföldről. Ez nem igaz, mindent, amit fontosnak tartottunk, de magunk nem tudtunk belőle felvételt csinálni - Bach h-moll miséjétől a Verdi-Requiemig -, igyekeztünk licencben megvenni, feltéve, hogy kaptunk rá devizát. Nehéz az összehasonlítás egyébként, mert ez a fajta valóban nemzeti hanglemezgyártás nemigen létezett máshol. Többnyire magáncégek, nem pedig állami vállalatok működtek, leszámítva persze a keleti oldalt, ahol viszont talán a csehszlovák Supraphon volt az egyetlen, amely valamennyire tartotta velünk a lépést.

- Miközben ez a mennyiség nálunk magasnak számított, a nemzetközi piacon nem volt olyan jelentős tétel. Így nyilvánvalóan máshogy kellett felhívni magunkra a figyelmet, és az a terület, amit kitaláltatok, a világelső felvételek szelete volt, ami a hatvan lemez elég nagy hányadát tette ki.

N. P.: Pontosan. Több dolgot próbáltunk figyelembe venni. A legfontosabb az volt, hogy mihez van meg a művészi kapacitás, mert anélkül nem érdemes felvételt csinálni. A második, hogy mit lehet jól eladni itthon, illetve külföldön. Ezekből próbáltunk kikeverni egy piacképes repertoárt.

- Szóba jöhettek külföldi vendégművészek is? Az anyagi háttér biztosította ezt?

N. P.: Igen, de ezek nem a csillagászati árú világsztárok voltak, illetve az is előfordult, de csak koprodukciós felvételeknél, és olyankor a partner állta ezeket a gázsikat. A legfontosabb partner az akkori CBS (ma Sony) volt. Rengeteg bérmunkát is végeztünk. A külföldi megrendelő megmondta, milyen művet szeretne, ajánlatot kért, megegyeztünk, elkészült nálunk a felvétel, külföldön pedig a gyártás. Ami közülük érdekes volt a belföldi piacon, azt megpróbáltuk mi is kihozni itthon.

- A pénztárca végül is mennyire szabott gátat a terveknek?

N. P.: Kétségtelen, hogy azért lehetett ennyi felvételt csinálni, mert telt rá az óriá­si popzenei példányszámok nyereségéből - ami részben a hazai, részben a külföldi forgalomból folyt be. Másrészt többre is telhetett volna, ha az állam nem vette volna el a nyereség nagy részét különböző jogcímeken, például giccsadóként. A nyereség mintegy tíz százalékát kapta csak vissza a vállalat.

- Mindenesetre elmondhatjuk, hogy évtizedeken át a Hungaroton volt a legjobb hungarikum,
a legerősebb húzónév, az egyik legkelendőbb magyar termék, az egyik legismertebb brand, amit ren­geteg nemzetközi és hazai díj is bizonyított.

N. P.: Ez volt a helyzet. Büszkén mondtuk, hogy a nagy kiadók után közvetlenül a Hungaroton következik minden téren, és ez igaz is volt.

- Az utolsó években, mint mondtad, nagyot esett a hanglemezgyártás, emiatt készült a Hungaroton együttműködésre az EMI céggel. Ezt az utolsó percben meghiúsítva 1990 júliusában leváltották Bors Jenőt, a Hungaroton vezérigazgatóját. Helyére Ella István került, Nádori Péterére Hollós Máté. 22 éve érdekel, hogy ő ezt miképpen élte meg, de a mostani beszélgetésnek nem ez a témája. Azt azért nyilván nem sejtette, hogy egy sokkal kevésbé boldog és jóval nehezebb periódus kezdődött el ekkor, ami mára közelít a megszűnéshez.

Hollós Máté: Amikor odakerültünk újoncként, mindannyian úgy tudtuk, hogy a Hungaroton gazdaságilag remekül áll. A művészi értékekkel kapcsolatban semmilyen csalódás nem ért, de gazdaságilag olyan volt, mint amikor piros almába harapva belül kukacot találunk.

N. P.: Mi folyamatosan jeleztük, hogy komoly bajok vannak, és emiatt készült az EMI-szerződés is. Csak ezt Durkó Zsolt, Bozay Attila, Fekete György és mások nem hitték el.

- Nekik nyilván éppen az a nagyon piros alma kellett volna, de ez megint más téma. Kanyarodjunk vissza ahhoz a folyamathoz, aminek a végén a mai helyzet áll.

H. M.: Én mindenesetre úgy kerültem bele, mint Pilátus a Credóba, bár mindig is érdekelt ez a terület. Ami az EMI-fúziót illeti, úgy vélem, meglettek volna a kockázatai.

N. P.: Csak azok, amelyek az egyesülés nélkül is bekövetkeztek.

H. M.: Bors egy interjúban azt mondta, ha ő marad az MHV élén, az egy év múlva akkor is csődbe ment volna.

N. P.: Én ezt soha nem hallottam tőle, de ezt nyilvánvalóan az EMI-szerződés nélkül értette.

H. M.: Persze. Éreztük is ezt, mert 1991-92-ben folyamatosan csúsztunk lefelé. Újabb meg újabb hitelek visszafizetése bukkant fel, a gyáré, a raktáré. Emellett a piac- és importliberalizáció teljesen megváltoztatta a helyzetünket. A fordulópontot az jelentette, amikor létrejöttek azok a kiadói kft-k, a Hungaroton Gong és Classic, amelyek elkezdhették a terhektől némileg leválasztott működést. Ezeket nem sújtották azok a tartozások, amelyek a Hungarotont mint állami vállalatot igen; így elkezdhettünk először pici, majd valamivel nagyobb pénzeket fordítani arra, hogy új kiadványok szülessenek. Az első töredékes üzletévünk 1993 volt, amikor nyolc hónap állami léttel, majd állami pénzzel működő kft-kkel húsz komolyzenei kiadványt készítettünk, aztán már saját forrásainkból negyvenvalahányat, majd hatvanvalahányat. A csúcsévünkben kilencven kiadványunk jelent meg.

- De ennek egy része az archívumból származott.

H. M.: Igen, de az archív anyag aránya csökkent. Eleinte sok címet vettünk elő onnan, mert nem jelent még meg CD-n, művészi értéke révén pedig megérdemelte. Néhány év elteltével egyre több lett az új kiadvány a régihez képest. A régiek kiadásának csúcsa a kilencvenes évek második felében volt, amikor kijöttünk egy olcsó sorozattal, az Echóval, ezzel próbáltunk versenyezni a világon akkor már nagyon is telített budget-piacon.

- Vagyis akkor már egy évtizede tartott az a nehéz helyzet a hanglemeziparban, ami mára kritikussá vált.

H. M.: Igen. Annál a bizonyos kilencven kiadványos évnél már éreztük, hogy ez túl sok, és kezdtünk visszalépni. Amíg azt mondhatom, hogy volt egyáltalán hanglemezkiadás, addig azt a bizonyos hatvanat nagyjából elértük mi is.

- Közben lezajlott a privatizáció.

H. M.: Ez 1995-ben történt, amihez két részre bontották a Hungarotont. Létrejött egy részvénytársaság azért, hogy az állam egy elsőbbségi részvénnyel (becenevén aranyrészvénnyel) ellenőrizni tudja az archívum állapotát, rendben tartását jogi és fizikai értelemben egyaránt, és magánosították a két kft.-t: a már részben privát Gongot és a százszázalékosan állami Classicot - ezeket aztán '98-ban újra összeraktuk, lévén azonos a tulajdonos. Így született a Hungaroton Records Kft., és megmaradt a Hungaroton MHV mint mag, aminek a felszámolását sikerült így odáig kihúzni, amíg az érdemi tevékenységet meg lehetett menteni.

- Ön akkor éppen minek volt az ügyvezető igazgatója?

H. M.: A Classicnak. A kettő egybeolvadásánál pedig én maradtam továbbra is az ügyvezető.

- És most milyen névre is hallgat a vállalat, illetve mi éppen az Ön titulusa?

H. M.: Hungaroton Music Rt., aminek a vezérigazgatója vagyok.

- Hol tart ma a Hungaroton, mert nem hogy sok jót, de gyakorlatilag semmit nem hallani róla. Kulturáltabban is felteszem a kérdést: hová jutott a magyar hanglemezkiadás 2012-re?

H. M.: Mint jól tudjuk, az egész hanglemezipar válságban van, ami alól a Hungaroton sem tudja kivonni magát. Elég sokáig nem vettünk tudomást a körülöttünk levő állapotokról. Lehet, hogy hiba volt. Késleltettük vele itthon a válságos helyzet beálltát, de itthon is bekövetkezett az, ami az igazi nagyoknál már öt éve megtörtént. Az internet és a magánmásolás miatt olyan drasztikusan leesett a forgalom, hogy egyszerűen nem termelődik meg az a pénz, amiből finanszírozni lehetne a tevékenységet.

- Mivel, ahogy Péter is mondta, a könnyűzene tartotta el a komolyat, de a másolás és a netes letöltések épp a könnyűzenét érintik a legsúlyosabban, vagyis a könnyűzenei értékesítés gyakorlatilag teljesen kivonódik.

H. M.: Így van, bár a Hungarotonnál már régóta nem az tartotta el. Mikor még egyáltalán kiadtunk könnyűzenét, akkor is alacsony volt a példányszám, és bizonytalan a megtérülés.

N. P.: Máté válasza csak részben fedi le a magyar piacot, mert az elmúlt 22 évben létrejött számos egyéb kiadó: részben a világcégek magyarországi leányvállalatai, részben magáncégek, mint a kortárs zenére szakosodott BMC, meg a népzenével foglalkozók, pici cégek, melyek saját előadóikat adják ki, illetve megszülettek a saját kiadások is. Azaz a magyar hanglemezgyártás ma már nem egyenlő a Hungarotonnal.

- Az elmúlt 22 évben tehát felszámolódott a Hungaroton monopóliuma.

N. P.: Az a monopólium, amely papíron sosem létezett, csak a minisztérium kényelme tartotta fenn. Egy 1987-es törvény meg végleg fel is számolta.

- Egyáltalán: ma készül még felvétel?

H. M.: Igen, de január óta csak száz százalékban szponzorált felvétel készülhet. Ebben most némi enyhülés várható, mert az NKA hanglemezkiadói pályázatot írt ki, de tekintettel arra, hogy nem kortárs zenével, hanem klasszikussal indulunk, amihez legfeljebb 50%-ot kaphatunk, 50% önrészt magunknak kell állnunk. Egyébként nagyon jellemző, miként alakult az egész hanglemezkiadás támogatása az elmúlt tíz-tizenöt évben. Mintegy tíz éve a BMC és mi is kaptunk évente 13-15 millió forintot. Ebből tető alá tudtunk hozni néhány kortárs és néhány világelső felvételt. A többit magunk fedeztük. Most ott tartunk, hogy már rég nem tudunk semmit mi fizetni, mert az értékesítésből még a legolcsóbb felvételekre sem futja, de ma a komolyzenére meghirdetett éves keret az egész magyar hanglemezkiadásra 15 millió forint.

- Fele a korábbinak.

H. M.: Annyiban még annál is rosszabb, hogy ebből számos egyedi pályázó is részesül. Tavaly mi 4 milliót kaptunk ebből a keretből, a BMC nagyjából ugyanennyit, azaz a legnagyobb harmadot a sok apró pályázat vitte el.

N. P.: Ez jellemzi az NKA legtöbb pályázatát.

H. M.: Nekem nem dolgom a kurátorokat bírálni, de azért elgondolkodtató, hogy ha ilyen kevés a pénz, ami önmagában is szomorú, akkor nem meghívásos pályázatot kellene-e meghirdetni olyan kiadóknak, amelyek valóban kiadói tevékenységet folytatnak. Jelentős változás a korábbiakhoz képest, hogy ma már létezik internetes értékesítés is. A Hungaroton egész hatvanéves múltja megtalálható az interneten.

- És van mozgás?

H. M.: Igen. Ahhoz képest, hogy csak nemrég indultunk ezzel, minden forint előrelépés. Ugyanakkor látszik, hogy nem hoz annyit, amennyi bármit is kompenzálna a Hungaroton fénykorából, de még a korábbi vagy későbbi forgalomból sem. Arra számítani, hogy ez majd eltartja az új felvételeket, illúzió.

N. P.: Szeretnék hozzáfűzni valamit a magánmásolás és az internetes letöltés témaköréhez, mert akadnak itt egyéb tényezők is. Biztos, hogy létrejött egyfajta telítődés, mert a rajongók az elmúlt évtizedekben megvették, amit akartak. Emellett komoly probléma, hogy ha a  Hungarotonnál nem is, de a külföldi nagy cégek esetében rendkívül elszaladtak az árak. Harmadszor pedig rájött a lemezekre a 27%-os áfa, ami példátlan a világban. Nem is értik külföldi partnereink, mert máshol ez átlagosan 12%.

- Nehéz megérteni, hogy miért a könyvet emelték ki egyedül, aminek 5% az áfája, szemben a többivel, ide véve a koncert- és színházjegyeket is. Itt kell megemlíteni, hogy Nádori Péter nem csak mint a Hungaroton volt főszerkesztője van jelen, hanem mint a Deutsche Grammophon és a DECCA itthoni terjesztője, majd' 20 éve. Ily módon világos képe van arról, mi a helyzet a világ hanglemezpiacain, illetve itthon a nem magyar felvételek eladása terén.

N. P.: Ugyanez a helyzet. Az úgynevezett back catalogue-eladások a minimálisra csökkentek. Amiből régen egy évben megvettek százat, abból most megvesznek ötöt. Az a fajta repertoárépítés, ami a nagy cégek és a Hungaroton erőssége is volt, megszűnt. Csak sztárok kedvéért csinálnak felvételt. Még teljes operafelvétel is csak akkor készül, ha egy óriási névvel kezdődhet a szereposztás. Nekünk ez is nagyon rossz, mert van egy sor művész, akiről itthon nem tud senki, és nem is fog, mert nincs pénzünk a reklámra. Ráadásul ma olyan világban élünk, hogy ami nincs a tévében, az nem létezik. Ezek a művészek pedig nem jutnak el a magyar tévékbe.

- Megértik ezt a tulajdonosok?

N. P.: Nem tehetnek mást.

- Nem támasztanak nagyobb értékesítési elvárásokat?

N. P.: De. És állandóan megpróbálják előírni, hogy mennyit adjunk el. Mi meg mondjuk, hogy sajnáljuk, de nem megy. Az a leépülés, ami a Hungarotonnál történik, nálunk is megvan, mert egy töredékével dolgozunk annak, amivel húsz éve kezdtünk, alig van már munkatárs az Universalnál, felmondtuk a saját raktárt, a szállítás is bérmunkában megy. Damoklész kardjaként lóg a fejünk felett a megszüntetés, ami más nagy cégeknél már lényegében megtörtént. Felszámolták a magyarországi leányvállalatokat, maradtak egy-két személyes irodácskák. Ezzel párhuzamosan a hanglemezbolt mint entitás is eltűnik, mint ahogy a könyvet és lemezt együtt áruló bolt is. A gyenge forgalmi eredmények miatt óriási nehézségekkel küzd a kis- és nagykereskedelem is, ami hozzánk is begyűrűzik, mert bizományban kell odaadnunk az árut, vagy hosszúlejáratú számlával, és nincs bevétel.

- Van itt még egy nagyon fontos dolog: gyakorlatilag kimegy az a nemzedék, amelyik lemezt vesz. Egy, vagy most már lassan két olyan generáció nőtt föl, amelyik a popot letölti a netről, de egy h-moll misével ezt már nem teszi meg. Egyszerűen kikopott a komolyzenei életből az ifjúság, ide véve a koncerteket is. Ezzel a potenciális vásárlóréteg nem pótlódik úgy, ahogy régen. Igaz, hogy az apa megvett már mindent, amit akart, de a fia-lánya még nem, ők új vásárlói réteget hoztak. Ez a lánc most megszakadt. És ebben nagy szerepe van a zenei képzés beszűkülésének is.

N. P.: Nagyon igaz.

H. M.: Becslésem szerint nagyjából egy évtizeden keresztül az ínyencek, a gyűjtők fognak még venni CD-t, feltéve, hogy az minőségben, hangzásban és kísérőfüzetben jelentős többletet nyújt az elektronikus változathoz képest. Igen ám, de mi lesz akkor, amikor felnő az a nemzedék - és már csaknem felnőtt -, amely már nem látott CD-t, mert egérrel a kezében született?

N. P.: És i-poddal a fülében.

H. M.: Ebben az egészben az, ami engem nemcsak mint hanglemezest, hanem mint muzsikust is érdekel, az, hogy mi mindent ad föl, aki csak letöltés útján akar hozzájutni a zenéhez.

- De sem pénze nincs megvenni a jobb minőséget, sem igénye nincs rá a képzés hiánya miatt. Ezzel számolni kell, amikor a jövőt latolgatjuk. Valami visszahozhatatlanul elveszni látszik.

H. M.: Tudom, hogy rendkívül naivul hangzik, de logikusan gondolkodva állítom, hogy el fog következni egy olyan pillanat, amikor megszületik az igény a más minőség iránt. Nem a széles publikum, de legalább néhányak körében. Akkor el fog indulni ennek valamiféle reneszánsza, lehet, hogy egy most még nem is létező hanghordozón. Lehetetlennek tartom, hogy az emberiség ebből az alkalomból, hogy most nehéz a forgalmazás, végleg lemondana arról, hogy ezt a minőséget kapja.

- Vagyis Ön szerint eljön majd egy teljes mélypont.

N. P., H. M. (kórusban): Az már itt van...

- És utána megrázza magát az emberiség és tíz év múlva azt mondják majd, hogy mégis kéne a szobámba a polc, ahová lemezt teszek. Vagy valami mást.

N. P.: Én már nem tudok ennyire előre tekinteni. Nagyon érdekes lenne ehhez egy következő beszélgetés néhány koncertrendezővel. Úgy érzem, ott nem ilyen rossz a helyzet, onnan nem tűnt el a közönség.

H. M.: Hál' isten, hogy működik, de azért ritkábban fordul elő, hogy teltházas hangversenyre megyek be, mint régen. Nem szívesen lennék ma koncertszervező sem.

N. P.: Az én cégeim még egy dologgal próbálkoznak: az extrákkal. Mondok egy karakteres példát. Most jelent meg Solti legendás, ötvenéves Ring-felvétele, összesen 17 korongot tartalmazó dobozban, a 4 opera, egy DVD werkfilm, egy audió blu-ray disc, amin a teljes Ring rajta van, meg még pár dolog. Itthoni ára százezer forint lenne. Nekem manapság egyre több ilyen, speciá­lis kiadvánnyal kell dolgoznom, rengeteg munkát beletennem, aztán eladunk belőlük egyet vagy egyet sem. Mindenesetre külföldön így is megpróbálnak extra forgalmat generálni. Azért van egy olyan terület, ami nem rossz, ez a DVD. Főleg az operák. Ehhez viszont a kiadónak szerződést kell kötnie egy-egy operaházzal, és fizetnie kell, de ez még mindig olcsóbb, mintha maga venné föl.

- Azt mondtátok, telítődött a piac, mindenki megvette, amit akart, az új fiatal réteg nem vásárol. De a telítődés nem egészen igaz. A játszott és felvett repertoár a jéghegy csúcsa. Hogy kedvenc példámat vegyem: az állandóan játszott Bach mellett ott van nemcsak Telemann, de barokk kis- és nem annyira kis mesterek hosszú sora, igazi műremekekkel. Szunnyadnak a kották a könyvtárak mélyén.

H. M.: A mi profilunk, és mondhatom, hogy ez a legnagyobb kontinuitás a mai Hungaroton és a korábbi között, hogy éppen ebből próbálunk meg élni. A Dunába vizet ma még kevésbé érdemes önteni. Marad fő profilunk a világelső felvétel. Még ha kevesebb is fogy belőlük, mint Bachból. És ha a számoknál tartunk: amiből tíz éve eladtunk ezret, öt éve ötszázat, abból ma a háromszázért küzdünk.

N. P.: Nálunk meg nincs igazi repertoárépítés, hanem kinéznek egy fiatal, jó megjelenésű művészt még kihasználatlan piacról, azaz legyen venezuelai vagy brazil, esetleg keleti, mondjuk lengyel, viszonylag nagy piaccal, és fölfuttatják a hazájában. Mi szóba sem jövünk a parányi piacunkkal. Nagy fájdalmam, hogy míg régen Kocsis, Ránki, Polgár, Perényi és még sokan állandóan dolgoztak nagy cégeknél, mára ez teljesen megszűnt.

- És mi lesz az új előadógárdával? A most megszülető vagy már tízéves Kocsis Zoltánnal? Nem fog hozzájutni, hogy megmutassa magát? Nem lesz megörökítve?

N. P.: Régen azt gondoltam, hogy fölösleges, de ma úgy látom, hogy kellene lennie egy nemzeti hangarchívumnak, ha azt akarjuk, hogy az új előadók művészete megmaradjon az utókornak, mert valószínűleg lemezkiadók nem lesznek, a Rádió is egyre kevesebb felvételt készít.

H. M.: A mai fiatalok fölteszik magukat a youtube-ra. Akinek van tehetsége és türelme kiválasztani az ocsúból a búzát, az találkozhat a tehetséggel. Ami a hanghordozóipart illeti: egy változás még előttünk áll, ami Nyugaton már elindult. Ma már nem azt várják a művészek, hogy a kiadók megkeressék őket, hanem fordítva: ők jelentkeznek, és megkérdezik, mennyibe kerülne, hogy náluk megjelenjenek.

N. P.: A nagy zenekarok saját kis kiadójukkal magukat adják ki.

- Kiutak felsejlenek tehát, de abban egyetértenek, hogy a hagyományos hanglemezkiadásnak lassan vagy nem is olyan lassan búcsút kell mondanunk. Nem sikerült túl optimistára a beszélgetés.

N. P.: Én mégis azt mondom: Dicsérni jöttünk a hanglemezt, nem temetni.

Nádori Péter és Hollós Máté 

Felvégi Andrea felvétele