Kül­föl­di ope­ra­elő­adás­ok ér­té­ke­lé­si szem­pont­ja­it mér­le­gel­ve föl­te­he­tő  a kér­dés: mi­hez ké­pest? A mű­ben rej­lő op­ti­mum­hoz? A nem­zet­kö­zi elit­hez?  A ha­zai szín­vo­nal­hoz?

Ma­ga a kér­dés­fel­te­vés is rossz. A ké­pest esz­té­ti­ka el­fo­ga­dá­sa a leg­sö­té­tebb er­dő­be visz. Ha­bo­zás nél­kül ak­cep­tál­ja a „holt szín­há­zat" (Peter Brook), ön­elé­gül­ten ki­je­lent­ve, hogy „az ope­ra még­is­csak el­ső­sor­ban ze­ne". Fe­lül­ér­té­kel sztár­ként ke­zelt kö­ze­pes ha­zai operistát, mert „ő a mi­énk", eset­leg sze­mé­lyes is­me­rő­sünk, és „zse­náns meg­ír­ni ró­la". El­né­ző az ál­ta­lá­nos igény­te­len­ség­gel, mert „azok­nak oda­kint sok­kal több pén­zük van", ezért „meg­en­ged­he­tik ma­guk­nak az ext­rá­kat", és kü­lön­ben is,  „a kö­zön­ség ott már hoz­zá­szo­kott a kí­sér­le­tek­hez", ne­künk vi­szont „egy ope­ránk van, ahol az ere­de­ti mű­ve­ket kell meg­is­mer­tet­ni".

Csu­pa ha­mis érv, még fél­iga­zság­nak sem jók. Ha nem hi­szünk ben­ne, hogy sze­mé­lyes kö­zünk van ah­hoz, ami a szín­pa­don tör­té­nik, meget­te a fe­ne az egé­szet. A kul­túr­szomj ki­elé­gí­té­sé­re szánt ope­ra hasz­nál­ha­tat­lan. Ez nem függ sem a pénz­től, sem a kva­li­tás­be­li kü­lönb­sé­gek­től, sem a kö­zön­ség kon­di­ci­o­nált­sá­gá­tól, ami­vel min­den­hol szá­mol­ni kell, de vég­ső so­ron nem aka­dá­lya an­nak a szán­dék­nak, hogy az ope­ra komp­lex kö­zös­sé­gi és kor­társ él­mén­­nyé vál­jon. En­nek el­éré­sé­hez be­fo­ga­dói rész­ről nincs szük­ség sem mű­velt­ség­re, sem tu­dás­ra, sem elő­ze­tes él­mény­re, a né­ző­nek nem kell köz­vet­len vagy köz­ve­tett em­lé­ke­ket, ta­pasz­ta­la­to­kat, ér­ze­te­ket táp­lál­nia sem a dru­i­dák­ról (Nor­ma), sem a sok­nem­ze­ti­sé­gű Mo­nar­chi­á­ról (Ara­bel­la), sem a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ról (C'est la guerre), elég, ha az elő­adás al­ko­tói a bir­to­ká­ban van­nak ezek­nek, to­váb­bá az esz­kö­zök­nek, ame­lyek­kel a tá­vo­li tar­tal­ma­kat idő- és él­mény­sze­rű­en, sze­mély­re sza­bot­tan tud­ják el­jut­tat­ni az ere­de­ti­től ra­di­ká­li­san el­té­rő idő­di­men­zi­ó­ban (pa­rasz­to­san: a je­len­ben) élő kö­zön­ség­nek.

Ilyen egy­sze­rű.

Ilyen bo­nyo­lult.

E gy üzem­sze­rű­en mű­kö­dő re­per­to­ár­ope­rá­ban a cél el­éré­se alig­ha­nem le­he­tet­len. A kon­fek­ci­o­nált előadásszéria, ame­lyet tran­zit­ként lá­to­gat­nak az újabb és újabb sze­rep­lők - jó eset­ben egy-egy hosz­­szabb blokk idő­tar­tam­ára ugyan­azok -, ma­ga az élet­te­len, meg­kö­vült re­lik­via. Ak­kor is, ha vi­szony­lag ápolt, és kar­ban van tart­va. A bé­csi Staatsoperben fu­tó Salome 202. elő­adá­sát lát­va (má­jus 14.) csak ha­lo­vány gon­do­lat­ként öt­lött föl, hogy egy­szer, ré­gen be­kal­ku­lál­hat­ták az éne­kes­nőt, akit ki­vá­lasz­tot­tak a cím­sze­rep­re, és úgy le­he­tett va­la­mi ér­tel­me Boleslaw Barlog ren­de­zé­sé­nek. Az­óta nyil­ván jó pá­ran ad­ták egy­más­nak a ki­lin­cset (plusz Johanaan fe­jét), eköz­ben a pro­duk­ció szép las­san ki­üre­se­dett, me­rő kultúrkinccsé és de­ko­rá­ci­ó­vá vált.

De hogy a ze­né­vel kezd­jem, ope­rai ze­ne­kart (egy ki­vé­tel­lel) még nem hal­lot­tam olyan túl­for­szí­ro­zot­tan ját­sza­ni, mint Ulf Schirmer pál­cá­ja alatt. Min­dent és min­den­kit el­nyo­mott a két­ség­kí­vül pa­zar szí­nek­kel és ér­zé­ki­ség­gel dú­sí­tott, amúgy is túl­hang­sze­relt szim­fo­ni­kus öm­leny. Me­rő di­na­mi­ka és me­rő ko­lo­rit, mint­ha ének­szó­la­mok nem is vol­ná­nak. Nem is na­gyon vol­tak. Gwyneth Jones-nak már csak ne­ve van, hang­ja nincs, meg­old­ha­tat­lan fel­ada­tot je­lent szá­má­ra a fo­lya­ma­tos hang­ki­bo­csá­tás, kár­pót­lá­sul na­gyo­kat si­kít a fel­ső re­gisz­ter­ben, at­tól tar­tok, a szer­ző nem egé­szen így gon­dol­ta el Heródiás ke­vés­sé ter­je­del­mes, de még­is­csak kot­ta­kép­ben rög­zí­tett szó­la­mát. He­ro­i­kus tett het­ven­hat éve­sen Richard Strausst éne­kel­ni egy ha­tal­mas szá­lá­ban, plá­ne orkesztrális el­nyo­más alatt, nem egé­szen ér­tem, mi szük­sé­ge az egy­ko­ri hang­fe­no­mén­nek a ki­áb­rán­dí­tás­ra, bár a gyak­ran ke­gyet­len bé­csi kö­zön­ség (tisz­te­let­ből? szá­na­lom­ból?) taps­sal ju­tal­maz­za. He­ró­des­ként Thomas Moser va­la­mi­vel jobb, mint ami­kor ná­lunk Florestan sze­re­pé­ben lé­pett föl, de ő is in­kább ali­bi­zik, ügyes át­hi­da­ló meg­ol­dá­sok­kal (tech­ni­kai trük­kök­kel) fe­di el, hogy kép­te­len meg­tar­ta­ni az elő­írt ze­nei for­má­kat, nin­cse­nek meg a kel­lő ma­gas­sá­gai, és in­kább il­luszt­rál, mint áb­rá­zol.

Az iga­zi prob­lé­ma a leg­na­gyobb ope­ra­há­zak­ban is ke­re­sett ame­ri­kai drá­mai szop­rán, Lise Lindstrom, aki fi­a­tal is, jó meg­je­le­né­sű is, vo­ká­lis ké­pes­sé­ge­it te­kint­ve a leg­szebb re­mé­nyek­re jo­go­sít (óva­to­san fo­gal­ma­zok, mert mély hang­ja­it el­nyom­ta a ze­ne­kar, ta­lán a kö­zép­fek­vés fa­kó­sá­ga sem füg­get­le­nít­he­tő et­től a kö­rül­mény­től, min­den­eset­re a fel­ső re­gisz­ter­ben biz­to­san és át­ü­tő­en szólt), még­sem volt Salome, csak egy át­la­gos, majd­nem je­len­ték­te­len, di­men­zió nél­kü­li és energiátlan nő. Nem tu­dok el­kép­zel­ni Salomét, aki­ben nincs ext­ra­va­gan­cia, el­ra­gad­ta­tás, hisz­té­ria, per­ver­zió vagy leg­alább egy­va­la­mi ezek kö­zül. Az el­kép­zel­he­tet­len je­lent meg va­ló­ság­ként. Pu­ha, fi­nom, leb­be­nő sze­ces­­szi­ós lény, szó­lam­szü­net­ben ki­fe­je­zés­te­le­nül gub­baszt a jobb por­tál­nál, nem tör­té­nik ben­ne sem­mi. A szín­pad is Ju­gend­stíl, lép­csős an­tik pa­lo­ta-ar­chi­tek­tú­rá­ba ágyaz­va, tömb­sze­rű­en, moz­dít­ha­tat­la­nul, Klimt-epigon vé­se­tek­kel a fa­la­kon, a kü­lön­bö­ző szí­nek­kel meg­vi­lá­gí­tott hát­tér­vá­szon előtt szi­lu­ett ha­tást kel­tő, tus­rajz­sze­rű fa ar­tisz­ti­kus stilizációjával. A fes­tői dísz­le­tet a moz­gás di­na­mi­ká­ja kelt­het­né élet­re, de He­ró­des és Heródiás mind­vé­gig a kar­szék­éhez van szö­gez­ve, néz­nek, mint a mo­zi­ban, Lindstrom/Salome diszk­rét hétfátyoltánca sem moz­dít­ja ki ül­tő he­lyé­ből a ki­rályt, a rep­de­ső „orkesztika" in­kább ste­ri­len mű­vé­szi, mint ero­ti­kus. Johanaan pin­ce­kür­tő­je fö­lött has­mánt a rács­ra fe­szül­ve sincs eb­ben a Saloméban fe­szült­ség, amin Markus Marquardt tor­zon­borz, ám­de spi­ri­tu­á­li­san és ér­zé­ki­en egy­aránt ke­vés­sé in­ten­zív pró­fé­tá­ját meg­lát­va csep­pet sem cso­dál­ko­zunk. A cím­sze­rep­lő la­vór­ban kap­ja meg Johanaan fe­jét, ami­ből csak a haj­zat lát­szik ki, a bir­tok­ba vé­te­lé­hez szük­sé­ges vo­ká­lis és fi­zi­ká­lis el­ra­gad­ta­tás hí­ján vi­szo­nyuk in­kább gyön­géd­nek, mint­sem ex­ta­ti­kus­nak vagy pa­to­lo­gi­kus­nak mond­ha­tó.

Pasz­tell pan­to­mim, amely fö­lött mély tü­zek­től iz­zik, ve­lőt­rá­zó­an őr­jöng, csap­kod és di­a­dalt ül a ze­ne­szer­ző mo­nu­men­tá­lis ze­ne­ka­ra.

Míg Salome de­vi­an­ci­á­ja kul­túr­tör­té­ne­ti­leg ikonikus, az­az nem kell ma­gya­ráz­ni, le­for­dí­ta­ni vagy „mo­der­ni­zál­ni", a Tra­viata Vi­o­let­tá­já­val nem egé­szen ez a hely­zet. A „té­vedt nő", ahogy if­jabb Du­mas Mar­guerite Gautier-jában meg­je­le­nik, azon kí­vül, hogy va­ló­sá­go­san lé­te­ző sze­mély, nagy em­be­rek, köz­tük a da­rab­szer­ző sze­re­tő­je, mint kur­ti­zán szo­ro­san az adott tár­sa­dal­mi fel­fo­gás­hoz kö­tött kor­je­len­ség. Pros­ti­tu­ált és tár­sa­sá­gi sze­rep­lő, aki sza­lon­já­ban írók­kal, mű­vé­szek­kel, po­li­ti­ku­sak­kal tár­sa­log, ope­rá­ba jár (kultúrkincset fo­gyasz­ta­ni), és nincs hí­ján az ezek­ben a kö­rök­ben el­várt mű­velt­ség­nek. Tár­sa­dal­mi po­zí­ci­ó­já­ban egy­szer­re cso­dá­lat és meg­ve­tés tár­gya. De mi lesz be­lő­le, ha ki­sza­kít­juk a ko­rá­ból? Celebritások ki­tar­tott­ja, aki ma­ga is ce­leb­ri­tás? Ho­gyan le­het ezt be­le­he­lyez­ni ope­ra­i­lag egy kor­tár­si szem­pont­ból el­fo­gad­ha­tó kon­tex­tus­ba? Le­het-e? Kell-e? Ak­kor már nem jobb-e az ope­ra­mú­ze­um? Nem jobb-e a le­pré­selt vagy a ve­gyi­leg tar­tó­sí­tott, 19. szá­za­di ka­mé­lia? Vi­szont bó­dít­hat-e sze­rel­me­sen rég­múlt vi­rá­gok il­la­ta, ha könyv­la­pok kö­zött vagy üveg­tár­ló­ban mu­to­gat­ják őket?

Se sze­ri, se szá­ma az új élet­re gal­va­ni­zált Traviatáknak. Egyik-má­sik épp, hogy ki­nyí­lik, már­is el­her­vad. A Staatsoper be­ho­zott a fa­lai kö­zé egy Aix-en-Provence-nak ké­szült 2011-es ad hoc pro­duk­ci­ót, amely ere­de­ti­leg Natalie Dessay-re (és Charles Castro­no­vó­ra) lett ki­ta­lál­va. A szce­ni­ka­i­lag is át­iga­zí­tott elő­adást az Opernringen nem (min­dig) ők ének­lik, má­jus 16-án Ermonela Jahóval és Francesco Demuróval lát­tam. A re­per­to­ár­szín­ház vég­ze­te ez­út­tal is be­tel­je­se­dett. Ugyan­az má­sok­kal nem ugyan­az. (Az ere­de­ti­ből ta­nul­sá­gos sze­mel­vé­nyek lel­he­tők föl a YouTube-on.) Dessay-vel ez egy­szer már meg­tör­tént, ami­kor a Willy Decker-féle salz­bur­gi Traviata Metropolitan-máso­latá­ban An­na Netrebkót „coverolta", csak­hogy ak­kor ő volt az ál­do­zat. Füg­get­le­nül at­tól, hogy az élő HD-közvetítés nap­ján nem tel­je­sen egész­sé­ge­sen éne­kelt, azt a ren­de­zést nem rá ta­lál­ták ki, ide­ge­nül, kény­sze­re­det­ten lé­te­zett ben­ne, míg Aix-ben nem kel­lett be­áll­nia egy más­va­la­ki­nek ka­lib­rált ke­ret­be, föl­sza­ba­dul­tan, szen­ve­dé­lye­sen, csil­lo­gó­an és já­té­ko­san ön­ma­ga le­he­tett.

Jean-François Sivadier (ere­de­ti) ren­de­zé­sé­ben egy mai demi-monde kom­pá­nia fri­vol, ele­gáns, nagy­stí­lű „party"-ját lát­juk, né­mi unott, szofisztikált, fel­span­no­lás­ra vá­ró han­gu­lat­ban, ame­lyet egy ka­la­pos, kis­sé ta­lá­nyos fi­a­tal­em­ber mint a tár­sa­ság lel­ke vagy ön­kén­tes ce­re­mó­nia­mes­ter szít fel az­zal, hogy időn­ként oda­ug­rik a sze­rep­lők­höz, odébb tol­ja, vis­­sza­húz­za, pó­zok­ba ál­lít­ja, egy­más­hoz il­lesz­ti őket, mo­solyt vagy ko­moly­sá­got von az ar­cuk­ra. Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben animátorként mű­kö­dik, élet­re kel­ti a ját­szó­kat, és va­ló­ban, a szín­pad te­le van élet­tel, Dessay és Castronovo csu­pa já­té­kos­ság, csu­pa ref­le­xió, csu­pa ke­dély és szen­ve­dély. A kar­mes­ter Bertrand de Billy vi­szony­lag las­sú tem­pó­kat vesz, óri­á­si, te­lí­tett szü­ne­te­ket tart egy-egy ária előtt és köz­ben, mint­ha nem is ope­rá­ban, ha­nem drá­mai szín­ház­ban vol­nánk.

Mind­ez a Staatsoperben me­rő pa­nop­ti­kum, nem is ér­te­ni, mi tör­té­nik, ta­lán az ügye­lő sza­ba­dult be a szín­pad­ra, vagy még csak fő­pró­ba van - er­re utal, hogy fel­hő­ket áb­rá­zo­ló kor­ti­nák jön­nek-men­nek rend­szer­te­le­nül, a csil­lá­ro­kat „vé­let­le­nül" a föl­dig ló­gat­ják -, igaz­gat­ni kell a sze­rep­lő­ket és a kó­rust, ki-be ro­han­va át­ren­dez­ni a te­ret, szé­ke­ket cso­por­to­sí­ta­ni in­nen-oda, jelt ad­ni a füg­göny fel­hú­zá­sá­ra. Ta­lán né­hány az­na­pi sta­tisz­ta is hi­ány­zik, mert az „ügye­lő" kéz­be­sí­ti a cse­lek­mény­ben elő­for­du­ló le­ve­le­ket, ő ro­han el or­vo­sért, és ös­­sze­csuk­lik a vég - Vi­o­let­ta ha­lá­la - előtt. Mind­ez ren­de­zői ön­kény: az éne­ke­sek he­lyett ő játssza el a da­ra­bot. A „kül­ső sze­rep­lőt" a Decker-rendezés ho­no­sí­tot­ta, ab­ban Gren­vil dok­tor lett az Is­ten és a Sors - a har­ma­dik fel­vo­ná­sig - né­ma szim­bó­lu­ma. (Mint lát­ni fog­juk, ez­zel új di­va­tot in­dí­tott el.)

Az es­tély itt nem „party", ha­nem bu­li, hét­köz­nap­ra ös­­sze­ve­rő­dött, al­só kö­zép­osz­tály­be­li tár­sa­ság, gya­kor­la­ti­lag in­kább csak kor­társ­inak szánt staf­fázs. (Decker nő­fa­ló fér­fi­fal­ka­ként ál­lí­tot­ta be a kó­rust, Martha­ler ugyan­itt, a Staatsoper igen fi­gye­lem­re­mél­tó 2007-es elő­adá­sá­ban egy ru­ha­tá­ri kö­zön­ség gro­teszk pan­to­mim­ja­it ve­zé­nyel­te le, Konwitschny 2011-ben a gra­zi Ope­rá­ban Vi­o­let­tát mint ál­do­za­tot a ze­ne­ka­ri árok­kal vá­lasz­tot­ta el a „töb­bi­ek­től".) Eb­ben a má­so­lat­ban sem­mi ér­tel­mük a las­sú tem­pók­nak és a nagy csön­dek­nek, csak az üres­sé­get húz­zák alá. Demuro két­szer ének­li el Alfredo le­las­sí­tott strettáját a má­so­dik fel­vo­nás­ban, ez­zel dup­lán ál­lít­ja le  a cse­lek­ményt. Az öreg Germont rög­tön a Flora-estély leg­ele­jén föl­tű­nik a ven­dé­gek kö­zött, ki­vár­ja, amíg a fia meg­aláz­za Vi­o­let­tát, csak utá­na lép köz­be, ez­zel vis­­sza­von­ha­tat­la­nul a leg­ros­­szabb bi­zo­nyít­ványt ál­lít­ja ki ma­gá­ról, anél­kül, hogy e mö­gött ma­ga­sabb szán­dék len­ne. Csak az ér­tel­met­­len­ség.

A két fő­sze­rep­ben Demuro és Jaho két át­la­gos éne­kes. A fi­a­tal al­bán szop­rán­nak szép, ben­ső­sé­ges tó­nu­sai van­nak, egy-egy dal­lam­frá­zis­ban ön­ger­jesz­tő­en ma­gá­hoz tér, lel­ki erőt mu­tat, ez­zel mint­egy jel­le­mez­ve Vi­o­let­tát, de a ko­lo­ra­túr­tech­ni­ká­ja hi­ány­zik, az „E strano" ária még kel­lem­dú­san hang­­zik, ám a „Sempre libera" már nem üti meg a kí­vánt elő­adói mér­té­ket. Demuro meg­le­he­tő­sen vé­kony te­nor­ja csak a har­ma­dik fel­vo­nás ket­tő­sé­ben tel­je­se­dik ki, az ala­kí­tás vo­ká­li­san hal­vány ma­rad. „Ren­de­zői le­le­mény­ként" a Brindisit egy sze­re­pel­ni vá­gyó ven­dég kez­de­né el, de le­in­tik. Le­het, hogy ép­pen őben­ne re­kedt az iga­zi Nagy Hang?

B écs má­sik Traviatája al­kal­mi elő­adás  - van egy har­ma­dik is: a Volksoperban -, az Ün­ne­pi He­tek­re ké­szült, jú­ni­us 2-án lát­tam. A fi­a­tal iz­ra­e­li kar­mes­ter, Omer Meir Wellber ve­zé­nyel­te a Ver­di-tri­ló­gia gaz­dá­ja­ként (ta­valy a Rigoletto volt, jö­vő­re A tru­ba­dúr lesz), ő is ko­mó­tos drá­mai tem­pók­kal, nagy lé­leg­zet­nyi szü­­ne­tek­kel, ami úgy lát­szik, leg­újabb ko­ri di­vat (ta­lán még­is Syl­vain Cam­bre­ling a csúcs­tar­tó a 2007-es Mar­t­haler-elő­adás­­ban), de alap­ve­tő­en jó lég­zés­tech­ni­ká­val és ará­nyos energia­be­osz­tással. A ren­de­ző a nem­zet­kö­zi­leg ma­gas ár­­fo­lya­mon jegy­zett Deborah War­ner, a cím­sze­rep­lő az igen kul­tu­rált, ér­té­kes hang­ma­té­ri­á­val, drá­mai és lí­rai va­lő­rök­kel egy­aránt ren­del­ke­ző, tech­ni­ka­i­lag is ma­rad­ha­tós fi­a­tal orosz Iri­na Lungu, Alfredo pe­dig az al­bán éne­kes is­ko­la (úgy lát­szik, már ilyen is van) fel­ka­pott te­nor­ja, a vo­ká­lis ol­va­dé­kony­sá­gát spinto ár­nya­la­tok­kal szí­ne­ző Saimir Pirgu. (Ide kí­ván­ko­zik, hogy Marthaler és Cam­bre­ling Alfredója, Jonas Kaufmann a sze­rep­hez ne­héz­nek és sö­tét­nek tű­nő hang­já­hoz egy hold­fa­ló­an pu­ha fi­a­tal­em­ber imázsát tár­sí­tot­ta, és a ka­rak­ter mű­kö­dött. Per­sze Christine Schäfer sá­padt, int­ro­ver­tált, túl­ér­zé­keny Vi­o­let­tá­ja is kel­lett hoz­zá, nem be­szél­ve a ze­nei jel­lem­zés, a han­gi ki­fe­je­zés kor­lát­lan exp­res­­szi­vi­tá­sá­ról és spi­ri­tu­a­li­tás­ról. Nye­rő pá­ros. Mint Dessay és Cast­­ro­no­vo. Vagy a le­gen­dás Netrebko és Villazón.)

Mind­azo­nál­tal a Theater an der Wienben ját­szott elő­adás ta­nú­sá­ga sze­rint a „té­vedt nő" nem­csak rend­sze­re­sen, a re­per­to­á­ron, ha­nem al­ka­lom­sze­rű­en is ké­pes fél­re­lép­ni. A ho­zott anyag­ból dol­go­zó an­gol ren­de­ző­nő - nem a ze­né­re gon­do­lok - nem ké­pes ki­von­ni ma­gát sem a klas­­szi­kus, Zeffirelli-féle flashback, sem a Decker kre­ál­ta poszt­mo­dern ha­tá­sa alól.  A tör­té­net be­fe­je­zé­sé­vel kez­di, post mortem, mint az olasz mes­ter, aki­nél az elő­já­ték alatt a ha­gya­ték ös­­sze­írá­sa folyt, itt vi­szont a meg­üre­se­dett kór­há­zi ágyat pa­kol­ja ös­­sze a sze­mély­zet; és ő is al­kal­maz egy szim­bo­li­kus fi­gu­rát, mint a né­met idea­gyár­tó, aki fel­vo­ná­son­ként más-más alak­ban fel­ügye­li a cse­lek­ményt.

Az ered­mény több mint kér­dé­ses. A vé­gé­vel kezd­ve, a ste­ril zöld-fe­hér kór­há­zi kör­nye­zet, a la­bo­ra­tó­ri­u­mi föl­sze­re­lés­sel, a maszk­ban szor­gos­ko­dó ápo­lók­kal, akik ál­lan­dó küz­del­met foly­tat­nak a hal­dok­ló föl­fek­vé­se el­len, le­pe­dőt cse­rél­nek alat­ta, le­mos­sák vagy csak a sa­rok­ból fi­gye­lik min­den rez­dü­lé­sét, mint a V.I.P.-be­te­ge­két (va­jon ki áll­ja a lu­xus­el­lá­tás cech­jét?), fo­koz­zák az ope­rai ha­lál ab­szur­di­tá­sát. Mi­nél re­a­lisz­ti­ku­sabb a vég, an­nál ab­szur­dabb. Hó­na­pos szo­ba sze­gény­­sé­gé­ben és fél­ho­má­lyá­ban tü­dő­kór­ban hal­do­kol­ni el­fo­gad­ha­tóbb, mint mo­dern kli­ni­kai kö­rül­mé­nyek kö­zött, kü­lö­nö­sen, ha a kór­há­zi fény­özön­ben jól lát­ha­tó a szo­li­dan rö­vid, fe­hér nad­rá­gocs­ká­ban és in­gecs­ké­ben mu­tat­ko­zó, telt­kar­csú, csinoska éne­kes­nő - hál'is­ten - jól szol­gá­ló egész­sé­ge, ahogy ki­mász­kál az ágy­ból. A Gran dio morir si giovaninál a „dio"-ra ak­ko­rát ta­szajt az ágy szé­lé­re fél­sze­gen le­te­le­pe­dett ápo­lón, hogy az majd ki­esik a nad­rág­já­ból. Egyéb­ként ez az ápo­ló az a bi­zo­nyos „sze­gény kis szim­bo­lis­ta kla­pec", aki min­den fel­vo­nás­ban fel­tű­nik, az el­ső­ben mint egy fel­tű­nő ven­dég, a má­so­dik­ban a té­li fák kö­zül a szo­bá­ba les­ke­lő­dő va­la­ki (ap­ro­pó: Vi­o­let­ta slaf­rok­ban sza­lad ki a hó­esés­be, ne cso­dál­koz­zék, ha tü­dő­gyul­la­dást kap), il­let­ve a Flora-estély egyik föl­ger­jedt macsója, aki a spa­nyol tánc­be­tét­ben a bi­kát játs­­sza fél­mez­te­len­re vet­kőz­ve. Egyéb­ként transz­vesz­ti­ta ba­lett­ről van szó, a tü­tü­be öl­tö­zött ma­ta­do­rok svun­go­san és al­ka­lo­mad­tán si­ker­rel igye­kez­nek a ka­ján tár­sa­ik ál­tal kö­zé­jük lö­kött je­len­le­vő hím­ne­mű­e­ket be­von­ni az orgiasztikus ko­re­og­rá­fi­á­ba. Nem tud­ni, mi­ért lett eb­ből fon­tos att­rak­ció.

Sum­ma sum­ma­rum, a sze­mély­re sza­bott ad hoc elő­adás sem sza­va­tol az ér­tel­me­zés ere­de­ti­sé­gé­ért. A Decker-féle vö­rös pam­lag, ame­lyen Netrebkót a tűz­pi­ros kis­es­té­lyi­jé­ben a ma­gas­ba emel­te és kör­be­hor­doz­ta a kan­görcs­ben szen­ve­dő, gro­teszk fér­fi­hor­da, itt szür­ke szí­nű, és az a ki­tün­te­tett sze­rep jut ne­ki, hogy Vi­o­let­ta időn­ként föl­lép rá. Más bú­to­rok­ra is. Ő egye­dül. Úgy tű­nik, ez a spe­ci­a­li­tá­sa a kö­zön­sé­ges há­zi­bu­li­ban. A bú­to­ro­kon mász­kál­ni. Egye­dül ne­ki.

Nem ez az a föl­lé­pés, ami mi­att ér­de­mes ki­tün­te­tett fi­gyel­met szen­tel­nünk a Tra­vi­atá­nak.