Felvégi Andrea felvétele

- A Mu­zsi­ka ol­va­sói mind tud­ják, ki Pinchas Zukerman, úgy­hogy a pá­lyá­já­ról nem kell so­kat be­szél­nünk. Egyéb­ként is, túl hos­­szú még vé­gig­ol­vas­ni is, nem­hogy vé­gig­él­ni. Olyan sok min­dent csi­nált és csi­nál egy­szer­re, hogy nem is tu­dom, mi­ként ké­pes rá. Min­de­nek­előtt azon­ban sze­ret­nék gra­tu­lál­ni há­rom­na­pos kon­cert­so­ro­za­tá­hoz a Bu­da­pes­ti Fesz­ti­vál­ze­ne­kar­ral. Én az utol­só hang­ver­senyt hal­lot­tam. Ön fel­sza­ba­dult volt, jó­ked­vű, és egy­ál­ta­lán nem lát­szott fá­radt­nak.

- Nem is vol­tam. Ma va­gyok az, de ma pi­he­nek. Se kon­cert, se uta­zás, csak egy kis gya­kor­lás. Fi­zi­ka­i­lag ma la­zí­tok. Egyéb­ként ér­de­kes itt len­ni, Bu­da­pes­ten, ahol olyan sok a po­li­ti­kai baj és zűr­za­var. Sok ba­rá­tom írt is er­ről, ami jó, de ta­pasz­ta­la­tom sze­rint mégis a leg­he­lye­sebb ze­né­ben el­mon­da­ni, amit ér­zünk, ami fog­lal­koz­tat. A ze­ne ön­ma­gá­ért be­szél. És he­lyet­tünk is.

- A he­ge­dű al­kal­mas er­re?

- Nem kön­­nyí­ti meg a dol­got. In­kább ter­he­ket ró ránk. Mind­any­­nyi­unk­nak van va­la­mi­fé­le kö­te­le­zett­sé­ge a tár­sa­da­lom fe­lé, hogy kor­rek­ten és he­lye­sen vi­sel­ked­jünk. És ki tud­ja, mi a kor­rekt, mi a he­lyes? Ám ha az em­ber ze­nész, mi­vel ref­lek­tor­fény­ben áll, job­ban fi­gyel­nek rá. Ne­kem is van vé­le­mé­nyem, de nem írom le, és nem mon­dom el. Meg­tar­tom ma­gam­nak. Ne­kem más a dol­gom. At­tól, hogy he­ge­dü­lök, nincs jo­gom a vé­le­mé­nyem­mel be­fo­lyá­sol­ni az em­be­re­ket. So­kan pe­dig ezt vár­ják el tő­lem. Olyan sok min­dent hal­lok er­ről az or­szág­ról, az an­ti­sze­mi­tiz­mu­sá­ról, de én nem ta­pasz­tal­tam. Ha meg­tör­tén­ne ve­lem, nem hall­gat­nék. Ha a ta­xi­so­főr emi­att nem vin­ne el, nem tűr­ném. Ha azért nem vin­ne el, mert meg­tá­ma­dom, ah­hoz jo­ga van, de eh­hez nincs, ezért le­köp­ném. Más­ként volt ez még 50-70 éve. A zsi­dók ilyes­mit nem te­het­tek vol­na meg, mert nem volt ha­zá­juk, sem azo­nos­sá­guk. Ne­kem van. És van iz­ra­e­li út­le­ve­lem. Ez a tör­té­net vé­ge.

- Mi­ként te­kint ma­gá­ra: mint iz­ra­e­li­re vagy ame­ri­ka­i­ra? Mert 14 éves ko­ra óta ott él, ugyan­ak­kor iga­zi koz­mo­po­li­ta.

- Iz­ra­e­li va­gyok. És ame­ri­kai.

- Hol ér­zi ott­hon ma­gát?

- Min­den­hol. Ott, ahol a fe­le­sé­gem van, ahol a gye­re­ke­im van­nak. Ré­gi csa­lá­dom ma is Tel Avivban él. Az ott­hon nem egy ház kér­dé­se. Az OTT­HON Tel Aviv. De nem ez az, ami iga­zá­ból azo­no­sít en­gem. Az a 45 perc, amit teg­nap hal­lott tő­lem. Az azo­no­sít en­gem. Az va­gyok én. Ez az, ami­ért élek. A po­li­ti­kai ese­mé­nyek az em­be­rek vá­gya­i­nak ki­ter­jesz­té­sei. Né­há­nyan job­bo­sok, má­sok ba­lo­sok, né­há­nyan dik­tá­to­rok, má­sok nem azok. Le­het­ne, hogy nem me­gyek olyan hely­re, ahol dik­ta­tú­ra van. De ha ott él­nek olya­nok, akik hal­la­ni akar­nak, ak­kor el­me­gyek és ját­szom. Mert a já­té­kom,  a ze­ne - hos­­szú tá­von - meg­vál­toz­tat­ja a tör­té­né­se­ket. Nem sza­vak­kal és for­ra­dal­mak­kal, én olyat nem csi­ná­lok. De a ze­né­nek meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan ha­tal­ma van. Van­nak, akik be­szél­nek ró­la. Én csi­ná­lom. En­­nyi. Ját­szot­tam Ar­gen­tí­ná­ban Pe­rón ural­ma ide­jén egy ame­ri­kai ze­ne­kar­ral. Ami­kor ha­za­tér­tünk, össz­tűz zú­dult ránk, ami­ért oda men­tünk - de hát mi­ért ne men­tünk vol­na? Meg­hív­tak, te­hát ját­szot­tam. Emel­lett fi­zet­tek is ér­te, és bi­zony eb­ből élek. Egy­szó­val men­tünk. A ha­tá­ron hár­mun­kat meg­ál­lí­tot­tak, mert zsi­dó­nak lát­szot­tunk. Egyi­künk hisz­té­ri­kus ro­ha­mot ka­pott. Nyug­tat­tam, mond­tam, kis idő, és me­he­tünk. „De mi lesz, ha nem en­ged­nek be?" Ezen ag­gó­dott. „Be fog­nak". Így is tör­tént. A kon­cert előtt az­tán be­szé­det mond­tam: „Mi egy sza­bad or­szág­ból jöt­tünk. Ez nem az. Ide­je vál­toz­tat­ni." En­­nyi. Nem dob­tak ki. Az­tán vál­toz­tat­tak. Mi­at­tam. (Ne­vet.) Kon­cer­tez­tem az NDK-ban is, 1987-ben, mert lát­ni akar­tam, érez­ni, mi van ott. Két hé­tig ját­szot­tunk a ke­le­ti blokk­ban: Drez­dá­ban, Var­só­ban, Prá­gá­ban. Azt mond­ták, rossz idők ezek. Egyet­ér­tet­tem. Ros­­szak, de csak azért, mert ös­­sze­ha­son­lít­ják a Ke­le­tet a Nyu­gat­tal. Pe­dig Nyu­ga­ton sem volt min­den jó, és ke­le­ten is meg­vál­toz­tak a dol­gok: ma sza­bad­ság van. De Puc­ci­ni min­den­hol ugyan­az. Te­hát vis­­sza­tér­tünk ugyan­ah­hoz. A vi­lág vál­to­zik, de a ze­ne nem. A ze­ne a tár­sa­da­lom leg­ben­sőbb lel­ke. Ha a mu­zsi­kus be­csü­le­tes, meg kell szó­lal­tat­nia ezt a lel­ket. Mit je­lent ez? Min­den nap gya­ko­rol­ni kell. Ha ezt te­szem, a vi­lág jobb lesz. Nem mi­at­tam, ha­nem a ze­ne ere­je mi­att. Nincs sem­mi, ami ha­tal­ma­sabb len­ne en­nél.

- So­sem un­ja meg? So­sem vá­lik az éle­te ru­tin­ná? Há­rom nap há­rom­szor ját­szot­ta el Bee­tho­ven He­ge­dű­ver­seny­ét. Nem olyan ez, hogy na, in­du­lok mun­ká­ba, új­ra el­ját­szom Bee­tho­vent?

- Nem unom. In­kább ré­mült va­gyok. A lé­nyeg a sé­rü­lé­keny­ség: a leg­na­gyobb eré­nyek egyi­ke. Ha se­bez­he­tő­nek és őszin­té­nek ér­zi ma­gát az em­ber, min­dent el­kö­vet, hogy egy­re job­ban csi­nál­ja.

- Se­bez­he­tő? Mi­lyen ér­te­lem­ben?

- A ze­né­lés elegy. Al­ko­tó­ele­mei a lé­lek, a har­mó­nia, a szi­go­rú met­rum. Már ezt a hár­mat is ne­héz öt­vöz­ni, de emel­lett még ab­szo­lút őszin­té­nek is kell len­ni. Ha ha­zudsz ma­gad­nak, a ze­né­szek azon­nal meg­hall­ják. Né­há­nyan ezt in­kább ér­zik mun­ká­nak, mint má­sok. Fel­tét­le­nül így van. Ru­tin­ná vá­lik ugyan­azt el­ját­sza­ni? Nem, mert a ze­ne so­ha­sem ugyan­olyan. Teg­nap más­képp ját­szot­tam, mint teg­nap­előtt. A va­sár­nap más, mint a hét­fő. Mi is vál­to­zunk. Hall­gat­nunk kell. Hal­lunk, az au­to­ma­ti­kus. A hall­ga­tás más. Az fi­gye­lem. Eb­ben a ze­ne egye­dül­ál­ló. És er­re a gye­re­kek is ha­mar rá­érez­nek. Amint együtt kez­de­nek ját­sza­ni, el­kez­de­nek hall­gat­ni is. Ve­ze­tek egy kép­zést 10-15 éve­sek­nek. Ami­kor elő­ször jön­nek, csak ját­sza­nak. Az­tán el­kez­de­nek tri­ó­ban, kvar­tett­ben ját­sza­ni, és ez­zel be­szél­ni egy­más­sal, kér­dé­se­ket fel­ten­ni. Ezt te­szi a mu­zsi­ká­lás. Nem, nem ru­tin. Hall­ga­tás.

- Egy­faj­ta kom­mu­ni­ká­ció is te­hát. Ki eb­ben a meg­ha­tá­ro­zó? Ön, a kar­mes­ter vagy a ze­ne­kar? Min­den hé­ten más ze­ne­kar­ral ját­szik. Szá­mít ez?

- Nem. Dol­go­zol ma, hol­nap. Mind­egy. Na­gyon szi­go­rú rend sze­rint ját­szunk, és ra­gasz­ko­dunk hoz­zá. Nem mi dik­tálunk, ha­nem a ze­ne. És ráadásul meg­sza­ba­dít a fáj­da­lom­tól. Nagy gyó­gyí­tó. Az agy le­nyű­gö­ző do­log. Ki­lenc évig tar­tot­tunk éven­te egy­szer sze­mi­ná­ri­u­mot a ze­ne és or­vos­lás kap­cso­la­tá­ról. A té­ma na­gyon el­té­rő volt: az autizmustól kezd­ve sok men­tá­lis be­teg­ség­ben szen­ve­dőt érin­tett, meg a ze­ne­te­rá­pi­át is. Sa­ját apám is jó pél­da er­re. Agy­vér­zést ka­pott, a jobb ol­da­la le­bé­nult.

- He­ge­dűs volt.

- Igen, emel­lett har­mo­ni­ká­zott, kla­ri­né­to­zott, klezmert ját­szott. A stroke után egy­szer azt mond­tam ne­ki, játs­­szuk el a Men­dels­sohn-kon­cer­tet. Ked­vet­le­nül mor­gott va­la­mit. Oké, én ját­szom ezt, te azt, mond­tam. De ezt a mű­vet még nor­má­lis kö­rül­mé­nyek kö­zött is elég ne­héz el­kez­de­ni. Ő rá­adá­sul leg­alább há­rom és fél évig nem fo­gott a ke­zé­be he­ge­dűt. El­kezd­te, tö­ké­le­te­sen tisz­tán. Ma­ga is meg­le­pő­dött, és utá­na sok­kal kön­­nyeb­ben és fo­lyé­ko­nyab­ban be­szélt, mint ad­dig.  Az­óta meg­kér­dez­tem er­ről or­vo­so­kat, de nem tud­ják az okát.

- Egy­sze­rű va­rázs­lat, nem?

- Az. Cso­da. Le­nyű­gö­ző lát­ni, ahogy kü­lön­bö­ző okok mi­att és mó­do­kon sé­rült em­be­re­ken se­gít a ze­ne. Mint tud­juk, a ze­ne ha­tal­mát min­dig is hasz­nál­ták. Gon­dol­junk csak a ná­cik­ra. Ezért na­gyon be­csü­le­te­sen kell bán­nunk ez­zel a ha­ta­lom­mal. Pá­lyám kö­zel fél év­szá­za­da alatt sok ze­nei te­het­ség fel- és el­tű­né­sét lát­tam. És per­sze ta­lál­koz­tam szá­mos le­nyű­gö­ző em­ber­rel.

- Mi­kor éb­redt an­nak tu­da­tá­ra, hogy mu­zsi­kus?

- Nem tör­tént ve­lem ilyes­mi. Ze­né­ben nőt­tem fel. Anyám ta­ní­tott, meg apám. A ze­ne ré­sze volt az éle­tünk­nek. Nem olyas­mi volt, ami­nek meg­szer­zé­sé­hez bár­ho­vá men­nem kel­lett vol­na.

- Ez volt a ter­mé­sze­tes kö­ze­ge te­hát, de nem vet­te min­dig ilyen ko­mo­lyan.

- Ko­mo­lyan?

- Igen. Azt ol­vas­tam, hogy ami­kor Isaac Stern Iz­ra­el­ben fel­fe­dez­te a te­het­sé­gét, meg­hív­ta Ame­ri­ká­ba ta­nul­ni a Juilliardra, de Ön nem volt iga­zán szor­gal­mas, so­kat ló­gott.

- De az nem ze­ne volt. Is­ko­la.

- Utál­ta?

- Gyű­löl­tem.

- Iga­zán? Eh­hez ké­pest ta­ní­tás­ba kez­dett.

- Mert nem sze­ret­tem az is­ko­lát. Ne ne­ves­sen, igaz. Ugyan­azt a sze­me­tet ol­vas­tat­ják éve­ken át, ezt un­tam. He­lyet­te ka­ma­ra­ze­né­lés­be fog­tam, és min­den­be, ami ma­ga volt a já­ték. Nem iga­zán gya­ko­rol­tam, de volt né­hány ál­dott tü­rel­mű ta­nár, aki­nek se­gít­sé­gé­vel még­is fej­lő­dött a já­té­kom. A tü­re­lem szü­li a jó elő­adót. Ma már ér­tem, mi­lyen fon­tos a gya­kor­lás, ezért so­ha ki nem ha­gyom. Egész éle­tem­ben so­kat ta­nul­tam, és ma sem hanyagolom el a tanulást. De fon­tos gya­kor­la­ti­as­nak is len­ni. Sok éve volt egy ta­nít­vá­nyom, aki az is­ten­nek sem csi­nál­ta, amit kér­tem. Vé­gül azt kér­dez­tem tő­le: „Mi ba­jod van? Gon­dolj a bank­szám­lád­ra. Ha jól szól, több pénzt kapsz." Klikk, be­kat­tant ne­ki. Így te­hát én is gya­kor­la­ti­as let­tem, és gya­koro­lok. Ma is, a pi­he­nő­na­po­mon. Át­né­zem a kot­tá­i­mat, ké­szü­lök a most kö­vet­ke­ző ja­pán utam­ra.

- Ta­nul új da­ra­bo­kat, vagy ma­rad a ré­gi re­per­to­ár­nál?

- He­ge­dűs­ként ke­vés­bé, kar­mes­ter­ként na­gyon is. Két hét múl­va Lon­don­ban Sosztakovics 10. szim­fó­ni­á­ját ve­zé­nye­lem, előt­te Ver­di: Requiem. Haydnt épp most dirigáltam. És per­sze Bac­hot.

- ő a leg­ked­ve­sebb szer­ző­je?

- Ó, igen. Mind­an­­nyi­an Bac­hot imád­juk. Tud­ja mi­ért? Az arany­met­szés mi­att. A lé­nyeg a ma­te­ma­ti­ka, az egy­sze­rű­ség és az arany­met­szés.  Az én arany­sza­bá­lyom a he­ge­dű. An­nak a fel­épí­té­sé­ben is ez az arány ér­vé­nye­sül, így osz­lik meg a tá­vol­ság a he­ge­dű­láb és a vé­ge közt, ez ad­ja a te­ret és a hang­erőt, ez szab meg min­dent. Az arany­met­szés ará­nyai lát­ha­tók a re­pü­lő­gép­nél, ilyen az arc ará­nya a hom­lok­hoz ké­pest, a szív he­lye a test­ben, az uj­ja­kon a per­cek, és még an­­nyi min­den. És ez ha­tá­roz­za meg Bac­hot is.

- Kor­társ ze­nét ke­vés­bé ját­szik.

- De­hogy!

- A diszkográfiája sze­rint in­kább a klas­­szi­ku­sok­ra kon­cent­rál.

- Mert a kor­társ da­ra­bo­kat nem ve­szik föl: nem tud­ják el­ad­ni. De vet­tem föl Bar­tó­kot is.

- Ha már Bar­tók­nál tar­tunk, van­nak Ön­nek más ma­gyar kap­cso­la­tai is, pél­dá­ul el­ső ta­ná­ra Tel Avivban Fe­hér Ilon­ka volt.

- Nagy ha­tást gya­ko­rolt rám. Rend­kí­vül mű­velt em­ber volt. Ezt nagy­ra ér­té­ke­lem. Ma alig ta­lá­lok hoz­zá ha­son­lót. Tő­le meg­kap­tam az érzelemgazdag in­dí­tást, hogy mi­ként kell a hang­szer­hez nyúl­ni, meg­kö­ze­lí­te­ni a ze­nét, s hoz­zá olyan ki­fi­no­mult mű­velt­sé­get, ami­lyet csak ő tu­dott ad­ni. Ame­ri­ká­ban meg más­faj­ta kép­zés várt, és nagy­sze­rű ta­ná­rok, majd part­ne­rek, kar­mes­te­rek. Ami­kor ta­ní­tok, igyek­szem mind­ezt a ta­pasz­ta­la­tot át­ad­ni. Jól em­lék­szem ma­gam­ra ti­zen­éves ko­rom­ból, ezt is hasz­no­sí­tom. Min­den meg­vál­to­zott, fő­ként az idő. Ré­gen min­den­re ju­tott, ma sem­mi­re sem. De meg­vál­to­zott a gon­dol­ko­dá­sunk, az ér­zé­se­ink, az ét­vá­gyunk, az ét­ke­zé­sünk is. Ren­ge­teg kül­ső ha­tás ér min­ket. De a ze­ne és a he­ge­dű nem vál­to­zik. Ugyan­az ma­rad. Ha még­is, ha a já­té­kom már nem a ré­gi, ak­kor vé­ge, be­fe­je­zem.

- Ked­ve­li a vál­to­zást, vagy nosz­tal­gia él Ön­ben?

- At­tól függ. Ami a ké­nyel­mün­ket je­len­ti, azo­kat az újdonságokat sze­re­tem. Vil­lanyt szí­ve­seb­ben gyúj­tok, mint gyer­tyát.

- Az évek mú­lá­sá­val vál­to­zik a sze­mé­lyi­sé­günk, változnak az ér­zel­me­ink. Ez ho­gyan csa­pó­dik le a já­té­ká­ban? Van-e kü­lönb­ség ab­ban, ahogy Bee­tho­ven He­ge­dű­ver­seny­ét har­minc éve ját­szot­ta, és ahogy teg­nap?

- Növekszik a ze­ne irán­ti tisz­te­le­tem. Ennyi a vál­to­zás.

- Tech­ni­ka­i­lag és in­terp­re­tá­ci­ó­ban nincs?

- A ket­tő csak együtt lé­te­zik.

- Nem egé­szen. Van­nak tech­ni­ka­i­lag bri­li­áns elő­adók, akik­nek já­té­ká­ból még­is hi­ány­zik a mély­ség.

- A tu­dás nagy aján­dék, de na­pon­ta meg kell sze­rez­ni. Nem ko­pog­tat be az aj­tón. A kí­ván­csi­ság ve­zet hoz­zá. Kí­ván­csi­ság és sze­ren­cse. Én pél­dá­ul olyan kép­zés­ben ré­sze­sül­tem, ami­hez csak sze­ren­csé­vel le­het hoz­zá­jut­ni. Sze­ren­csém van a fi­zi­ku­mom­mal, az ener­gi­ám­mal is. És per­sze az áll­ha­ta­tos­ság, ami ál­tal nem szű­nik meg ta­nul­ni az em­ber, és ami­vel vé­gig­megy ezen a hos­­szú uta­zá­son. Ne­kem iga­zán nincs pa­nasz­kod­ni­va­lóm, szin­te sem­mi­vel kap­cso­lat­ban. Ha va­la­ki pa­nasz­ko­dik, meg­kér­de­zem: biz­tos vagy ben­ne? Én igyek­szem nem a szí­vem­re ven­ni min­dent, kön­­nyed­nek len­ni. És van egy olyan bel­ső fe­gyel­mem, ami ránk, mu­zsi­ku­sok­ra jel­lem­ző, és amit a ze­ne szab meg, ami tel­jes. Nem hi­ány­zik be­lő­le sem­mi.

- Ha már az ener­gi­át em­lí­tet­te: ab­ból ton­na­szám­ra le­het Ön­ben, an­­nyi min­dent csi­nál: he­ge­dül, kamarazenél, ve­zé­nyel, ta­nít, fesz­ti­vá­lo­kon vesz részt, kur­zust tart, együt­te­sek ze­ne­igaz­ga­tó­ja, elő­ad a te­le­ví­zi­ó­ban. Mi­kor él? Mennyi ide­je ma­gad ma­gá­ra?

- 24 óra.

- Szün­te­le­nül úton van, már ez is fal­ja az időt.

- Út­köz­ben ta­nu­lok.

- Sza­bad­ság?

- Nincs ter­ve­zett va­ká­ció. Na­gyon rit­kán te­szem le a he­ge­dűt há­rom nap­nál hos­­szabb idő­re. Mu­zsi­kus­nak len­ni nagy ál­dás, de ren­ge­teg mun­ka, és, ahogy mond­ja, ener­gia. A hang az egyet­len kom­mu­ni­ká­ci­ós esz­kö­zünk. Nincs má­sunk. Ugyan­ak­kor a tech­ni­kai új­don­sá­gok­kal az em­be­rek be­zár­ják ma­gu­kat a sa­ját vi­lá­guk­ba. Men­nek a fi­a­ta­lok fül­hall­ga­tó­val a fü­lü­kön, ze­nét hall­gat­nak.

- At­tól tar­tok, nem Önt hall­gat­ják.

- De azért az el­múlt há­rom na­pon nem le­he­tett je­gyet kap­ni a hang­ver­se­nye­im­re...

- Mi tet­te olyan em­ber­ré, ami­lyen?

- Mindaz, amin a zsi­dók­nak át kel­lett men­ni­ük, be­le­épült a DNS-ük­be, és meg­te­rem­tett egy új­faj­ta gon­dol­ko­dást és erőt, amellyel az utol­só mint­egy 75 év­ben si­ke­rült át­lép­nünk egy kü­szö­böt. A szü­le­im­től an­­nyi min­dent meg­von­tak. Fő­ként a sza­bad­sá­got. És át­él­ték azt a bor­zal­mat, ami­kor 50 mil­lió em­ber meg­halt ér­tel­met­le­nül. Ez mind ben­nem van a DNS ál­tal. De ez jó is, mert így va­gyok én, ez va­gyok én. Az em­be­rek ma a get­tó ha­tá­sá­ról be­szél­nek, a zsi­dó ze­ne ha­tá­sá­ról. Igaz. De mind­ez mé­lyeb­ben gyö­ke­re­zik. Tud­ni kell mind­er­ről, de nem kell el­tűn­nöm a he­gyek­ben, hogy meg­ért­sem, mit je­len­te­nek.

- Ma­ga a túl­élés meg­ha­tá­ro­zó él­mény.

- Így van. Apám azt mond­ta: emi­att az erő mi­att, a DNS mi­att él­te túl a kon­cent­rá­ci­ós tá­bort.

- Szü­lei Len­gyel­or­szág­ban él­tek. Vis­­sza­ment oda va­la­ha?

- Csak kon­cer­tez­ni.

- Nem ke­res­te meg az em­lé­ke­ket?

- Nem. Pe­dig so­kan len­gyel­nek tar­ta­nak. Nem va­gyok az. - An­nak ér­zem ma­gam? - kér­de­zik. Ab­szo­lút nem. A szü­le­im él­tek ott, nem én. De mu­zsi­kál­ni jó volt ott.

- A leg­na­gyobb baj az, hogy az em­be­ri­ség fe­lejt. El­fe­lej­ti a ré­gi szen­ve­dé­se­ket és bű­nö­ket. Ezért új­ra meg új­ra el­kö­ve­ti őket. Ami­kor az öt­ven­mil­lió em­ber ha­lá­lát em­lí­tet­te, ez ju­tott eszem­be. Hi­het­nénk, hogy ez elég lec­ke volt. Úgy lát­szik, nem.

- Mé­lyen egyet­ér­tek. A ta­pasz­ta­lat pe­dig az az erő, amely for­mál­ja az em­ber gon­dol­ko­dá­sát. Így kel­le­ne, hogy le­gyen. A ta­pasz­ta­la­tot át kell ad­ni. Ki hogy tud­ja. Én a ta­ní­tás­sal, a mu­zsi­ká­val.