Au­gusz­tus 22-én ün­nep­li a ze­nei vi­lág Claude De­bus­sy szü­le­té­sé­nek 150. év­for­du­ló­ját. Je­len­tő­sé­gé­ről és he­lyé­ről, élet­mű­vé­nek gaz­dag­sá­gá­ról a ha­zai De­bus­sy­-in­terp­re­tá­ció két ki­vá­ló­sá­gát kér­dez­tük.

Ko­csis Zol­tán: „Ma­ka­csul ke­res­te a sa­ját hang­ját"

Kocsis Zoltán

- A be­ska­tu­lyá­zás jó­sze­rint min­den mű­vé­szi élet­mű meg­is­me­ré­sé­nek árt, ám De­bus­sy utó­éle­te kü­lö­nö­sen meg­síny­li ezt az in­tel­lek­tu­á­lis rest­ség­re val­ló gesz­tust.

- Igen, De­bus­syt kö­vet­ke­ze­te­sen be­le szo­kás gyö­mö­szöl­ni va­la­mi­fé­le ze­nei imp­res­­szi­o­niz­mus fi­ók­já­ba, ahon­nan per­sze foly­ton-foly­vást ki­bú­jik, kü­lö­nö­sen ak­kor, ha a tel­jes élet­mű­vét vizs­gál­juk. Csak­hogy a tra­gé­dia az ő ese­té­ben - vagy más­képp: az ő ese­té­ben is - ép­pen az, hogy az élet­mű­vét, le­gyen szó akár a ze­ne­ka­ri, akár a zon­go­ra­mű­ve­i­ről vagy a da­la­i­ról, rend­sze­rint egy pár rep­re­zen­ta­tív­nak ítélt mű elő­adá­sa kép­vi­se­li. Így a ze­ne­ka­ri mű­ve­ket el­in­té­zik a Fa­un­nal, az el­ső két Noktürnnel és a La Merrel, eset­leg az Ibé­ri­á­val (bár azt jó­val rit­káb­ban játs­­szák, hi­szen na­gyon ne­héz), a zon­go­ra­mű­ve­ket le­tud­ják a Pre­lű­dök­kel, az Images-zsal, eset­leg az Estampes-pal, és oly­kor még a Suite bergamasque is meg­szó­lal, mi­vel kön­­nyű és há­lás da­rab. A da­lo­kat pe­dig már vég­képp csu­pán egy-két szám rep­re­zen­tál­ja: egy át­la­go­san tá­jé­ko­zott ze­ne­ér­tő sze­rin­tem alig­ha fel­té­te­le­zi, hogy De­bus­sy tíz­nél több dalt kom­po­nált vol­na. So­kan egy­sze­rű­en nem haj­lan­dók ész­re­ven­ni De­bus­sy ese­té­ben azt, amit egyéb­ként Pierre Boulez fo­gal­ma­zott meg a leg­frap­pán­sab­ban, va­gyis hogy a nagy szer­zők­nek a szös­­sze­ne­tei is ér­de­ke­seb­bek, mint a ki­sebb je­len­tő­sé­gű szer­zők fő­mű­vei.

- Rá­adá­sul ez a be­ska­tu­lyá­zás oda ve­zet, mint­ha De­bus­synek lett vol­na egy pre-Debussy, egy De­bus­sy előt­ti kor­sza­ka.

- Ha fej­lő­dé­sé­ben vizs­gál­juk De­bus­sy élet­mű­vét, ak­kor ez az im­p­res­­szi­o­nis­ta ka­te­gó­ria ele­ve ma­gá­tól ös­­sze­om­lik. Hi­szen már ré­ges-rég volt imp­res­­szi­o­niz­mus a fes­té­szet­ben, ami­kor De­bus­sy még min­dig va­la­hol Wag­ner nyom­do­ka­in ha­lad­va, a fran­cia dal­iro­da­lom és nagy­ope­ra tra­dí­ci­ó­já­tól „sújt­va" al­kot­ta meg mű­ve­it. És még csak azt sem le­het rá mon­da­ni, hogy ko­rán ­érő al­ko­tó volt, hi­szen 1862-ben szü­le­tett, s az el­ső ko­mo­lyabb mű­vei, ame­lyek­re már tény­leg oda kel­lett fi­gyel­ni, va­la­mi­kor az 1890-es évek­ben szü­let­tek meg. Richard Straussnál, aki két év­vel idő­sebb volt De­bus­synél, ez a fo­lya­mat gyor­sabb volt, ami­ben tán az is köz­re­ját­szott, hogy ő so­ha­sem akart zon­go­ra­mű­vész len­ni, míg De­bus­syt hos­­szú éve­ken át ko­mo­lyan fog­lal­koz­tat­ta ez az am­bí­ció.

De­bus­sy ko­rai al­ko­tói pe­ri­ó­du­sá­ra a da­lok jel­lem­zők, az­tán jön a Pelléas mun­ká­la­ta­i­nak el­kez­dé­se va­la­mi­kor 1892 tá­ján, s ezek­ből az évek­ből va­ló a Fa­un is, amely alig­ha­nem az el­ső ki­in­du­ló­pont­ja le­he­tett a ze­nei imp­res­­szi­o­niz­mus meg­je­lö­lé­sé­nek. De ha meg­néz­zük a Pelléast, ak­kor ar­ra jut­ha­tunk, hogy az úgy­mond imp­res­­szi­o­nis­ta ter­mé­szet­fes­tő rész­le­tek ko­ránt­sem a fő jel­lem­zői en­nek a mű­­nek. Eb­ben az ope­rá­ban egy olyas­faj­ta drá­ma­i­ság do­mi­nál, amely ta­gad­ha­tat­la­nul Wag­ner­től in­dul, ugyan­ak­kor az egész mű­re még­is a Wag­ner ha­tá­sá­tól va­ló meg­sza­ba­du­lás szán­dé­ka jel­lem­ző. Ha csak a köz­ze­né­ket fi­gyel­jük meg az ope­rá­ban, ak­kor az egy­re ko­mo­ru­ló hang­vé­tel mel­lett a Wag­ner­től va­ló fo­ko­za­tos el­tá­vo­lo­dá­sá­nak is ta­núi le­he­tünk. Ta­lán ép­pen ez a gesz­tus a leg­jel­lem­zőbb De­bus­syre: ma­ka­csul ke­res­ni azt a sa­ját han­got, ame­lyen csak­is ő tud szól­ni a kö­zön­ség­hez. Ez oly­an­­nyi­ra si­ke­rült ne­ki, hogy tra­gi­kus mó­don szin­te min­den­ki De­bus­sy pá­lya­fu­tá­sá­nak utol­só más­fél év­ti­zed­ét (kö­rül­be­lül az Estampes 1903-as meg­szü­le­té­sé­től szá­mít­va) te­kin­ti ti­pi­kus­nak. Pe­dig ha meg­néz­zük az élet­mű vé­gé­ről a két zon­go­rá­ra kom­po­nált En blanc et noirt és ös­­sze­ha­son­lít­juk a hang­vé­tel­ét De­bus­sy ko­rai da­la­i­val, ak­kor olyan hi­he­tet­len tá­vol­sá­got ész­lel­he­tünk, amely ta­lán még a bar­tó­ki élet­pá­lya két vég­pont­já­nak fesz­tá­vol­sá­gát is fe­lül­múl­ja. Egyéb­ként meg­győ­ző­dé­sem, hogy ha De­bus­sy to­vább él, ak­kor nagy­já­ból olyan irány­ba ha­lad to­vább, mint Ra­vel és Stravinsky: egy le­egy­sze­rű­sí­tett, klas­­szi­ci­zá­ló stí­lus fe­lé. Nem a ko­rai De­bus­sy­- és ko­rai Ra­vel-mű­vek klas­­szi­ci­zá­ló haj­la­mát ért­ve ez alatt, ha­nem azt a klas­­szi­cis­ta irányt ki­tel­je­sít­ve, amely nyo­ma­i­ban már a He­ge­dű­szo­ná­tá­ban és a Trió­szo­ná­tá­ban is fel­sej­lik.

- Pa­ra­dox mó­don ez az em­lí­tett sa­ját hang ugyan­ak­kor kön­­nyen imi­tál­ha­tó­nak bi­zo­nyult, amint er­re már ma­ga De­bus­sy is több­ször pa­nasz­ko­dott.

- Ezért is jegy­zi meg Stravinsky, már jó­val De­bus­sy ha­lá­la után, 1935-ben, hogy ő föl­tét­le­nül kü­lönb­sé­get tesz De­bus­sy és nagy­szá­mú után­zói kö­zött, még ha úgy­mond a De­bus­sy­-fé­le esz­té­ti­kai el­vek már nem is kelt­he­tik fel az ér­dek­lő­dé­sét, hisz azo­kon már rég túl­lé­pett. Nos, le­het, hogy Stravinsky va­ló­ban to­vább­lé­pett, s le­het, hogy az em­lí­tett esz­té­ti­kai el­vek ma már ke­vés­bé ér­de­ke­sek, de De­bus­sy ze­né­je meg­ma­radt. Mert olyan, stí­lu­so­kon túl­emel­ke­dő, egyé­ni han­gon szól hoz­zánk, hogy az sok­kal in­kább az em­ber­re jel­lem­ző, mint a kör­nye­ze­té­re vagy a ko­rá­ra.

- Ön a 2012-13-as évad so­rán De­bus­sy éle­te hat té­tel­ben cím­mel át­te­kin­té­sét kí­nál­ja majd az élet­mű kü­lön­bö­ző as­pek­tu­sa­i­nak. Így pél­dá­ul sor­ra ke­rül majd De­bus­sy és a köl­té­szet kap­cso­la­ta, amely­ben a nagy köl­tők mel­lett ki­tün­te­tett sze­rep ju­tott an­nak a Pierre Lou¨ysnak is, akit ma leg­fel­jebb tán az Így ír­tok ti vi­lág­iro­dal­mi sza­ka­szá­ból is­mer­he­tünk.

- Az em­ber tény­leg csak ámul, hogy va­la­ki, akit meg­fo­gott egy Maeter­linck-dráma, ho­gyan volt ké­pes da­lo­kat kom­po­nál­ni Lou¨ys Bilitis-szövegeire? Ho­gyan tu­dott egy­ál­ta­lán Pierre Lou¨ys en­­nyi­re kö­zel ke­rül­ni De­bus­syhez? Hi­szen az egész be­ál­lí­tott­sá­guk, vi­lág­né­zet­ük, s leg­fő­ként a mű­vé­szi ka­li­be­rük más volt. És ez vol­ta­kép­pen még­is ért­he­tő, el­vég­re Schu­bert is gyak­ran nyúlt olyan köl­te­mé­nyek­hez, ame­lyek nem­csak ní­vó­ban áll­tak tá­vol a mű­vé­sze­té­től, de még az őszin­tét­len­sé­gü­ket sem le­he­tett nem ész­re­ven­nie. De van itt egy össze­kö­tő ka­pocs, amely sok min­dent meg­ma­gya­ráz, és ez Ver­laine köl­té­sze­te. Cso­dá­la­tos­kép­pen ez a - hi­he­tet­le­nül bo­nyo­lult­nak nem ál­lít­ha­tó - köl­té­szet kö­töt­te össze De­bus­sy élet­mű­vé­ben, mond­juk, a mél­tán el­fe­le­dett Banville-t a má­ig meg­fejt­he­tet­le­nül iz­gal­mas Mallarméval, hogy most csak ezt a két vég­pon­tot em­lít­sem. És na­gyon ér­de­kes, hogy - en­nél a há­­rom köl­tő­­nél ma­rad­va - De­bus­sy men­­nyi­re más­ként nyúl Ban­ville, Ver­laine és Mallarmé ver­sei­­­hez. A Mallarmé-dalok, a Só­haj, a Hív­­sá­gos ké­re­lem és a Le­gye­ző ze­nei anya­ga pél­dá­ul pon­to­san olyan enig­ma­ti­kus, mint ma­guk a köl­te­mé­nyek. (Egyéb­ként Ra­vel Mall­ar­mé-meg­ze­nésí­té­sei­nél is ha­son­ló a hely­zet.) De­bus­sy és a köl­té­szet kap­cso­la­ta a ze­ne­szer­ző egész éle­té­ben szim­bi­o­ti­kus jel­le­gű volt.

- Ön zon­go­ris­ta­ként, kar­mes­ter­ként és hang­sze­re­lő­ként egy­aránt so­kat fog­lal­ko­zott Debussyvel. Ho­gyan ala­kult a De­bus­sy élet­mű­vé­vel va­ló vi­szo­nya?

- Az én sze­mé­lyes De­bus­sy­-tör­té­ne­tem is ab­ban a szel­lem­ben in­dult, aho­gyan a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti irá­nyí­tott ze­ne­esz­té­ti­ka el­he­lyez­te De­bus­syt. Te­hát én is úgy ta­nul­tam, hogy föl­tét­le­nül a leg­je­len­tő­seb­bek De­bus­sy ké­sőb­bi mű­vei. Zon­go­ris­ta­ként én is elő­ször az Estampes-pal ke­rül­tem szem­be, jó­val ké­sőbb ju­tot­tam el a Pre­­lű­dö­kig, még ké­sőbb az Etű­dö­kig. Bi­zo­nyos mű­ve­ket nem is­mer­tem, sőt so­ká­ig még a lé­te­zé­sük­ről sem tud­tam. A De­bus­sy élet­mű­vé­hez fű­ző­dő vi­szo­nyom­ban tu­laj­don­kép­pen a Pelléas mé­lyebb meg­­­is­me­ré­se je­len­tet­te a nagy vá­lasz­tó­vo­na­lat. A Pelléas ré­vén is­mer­tem föl, hogy itt leg­alább­is egy wag­ne­ri nagy­ság­ren­dű te­het­ség­ről, anyag­­ke­ze­lés­ről, drá­mai meg­for­má­lás­ról kell be­szél­nünk. De még egy­faj­ta szim­bo­lis­ta, sőt szuperszimbolista kész­ség­re is fel­fi­gyel­he­tünk a Pelléasból: nem­csak ab­ból, ahogy De­bus­sy egy­sze­rű­en el­hagy­ja a Maeterlincknél oly fon­tos ér­tel­me­zői sze­rep­hez jut­ta­tott szol­gá­ló­kat, de ab­ból is, ahogy még rej­té­lye­sebb, még enig­ma­ti­ku­sabb mó­don fo­gal­maz meg gon­­do­la­to­kat. Leg­ké­sőbb azu­tán De­bus­sy da­la­it fe­dez­tem fel ma­gam­nak, s itt rész­ben tény­leg szó sze­rin­ti fel­fe­de­zés­ről be­szél­he­tek. Va­ló­ban ma­gam men­tem De­bus­sy da­lai után, hi­szen pél­dá­ul az 5-ös Lesure-számú Caprice má­ig nincs ki­ad­va: kéz­irat­ból dol­goz­va ké­szí­tet­tem be­lő­le hang­sze­re­lést. Egyéb­ként De­bus­synél is min­dig ér­de­kel­tek azok a mű­vek, ame­lyek­ben a zon­go­rán túl­nyú­ló le­he­tő­sé­ge­ket, hang­sze­re­lé­si le­he­tő­sé­ge­ket fe­dez­tem fel. Ahogy Liszt ese­té­ben sok­szor föl­is­mer­he­tő, hogy bi­zo­nyos mű­vek a pub­li­kál­ha­tó­ság ked­vé­ért íród­tak zon­go­rá­ra, ugyan­így De­bus­synél, fő­leg a dal­kí­sé­re­tek ese­té­ben gyak­ran ész­re­ve­he­tő, hogy azok va­ló­já­ban túl­nyúl­nak a zon­go­ra le­he­tő­sé­ge­in. Ilyen pél­dá­ul az Ariettes oubliées cik­lu­sa, amely­ből sze­ren­csé­re szer­zői elő­adást is is­me­rünk, mert De­bus­sy 1904-ben köz­re­mű­kö­dött a so­ro­zat több da­lá­nak le­mez­re rög­zí­té­sé­nél. Én ezek­ben a kí­sé­re­tek­ben rá­adá­sul nem­csak a hang­sze­re­lé­si le­he­tő­sé­get is­mer­tem fel, ha­nem azt is, hogy szin­te erő­szak­kal let­tek zon­go­rá­ra re­du­kál­va. Egyet­len­egy eset­ben kö­vet­tem el va­la­mi olyas­mit, ami De­bus­sy szán­dé­ká­val el­len­té­tes volt, és amit nem ha­gyott vol­na jó­vá: az Ott­hon­ta­lan gyer­me­kek ka­rá­cso­nya cí­mű dalt már rég meg­hang­sze­rel­tem, ami­kor a tu­do­má­som­ra ju­tott, hogy De­bus­sy ezt az egy da­rab­ját nem szí­ve­sen lát­ta-hal­lot­ta vol­na meg­hang­sze­relt for­má­ban. De hát a dal kí­sé­re­te egy kis­sé az Erl­kö­nigre em­lé­kez­tet, és hát az Erlköniget sem na­gyon le­het úgy le­ját­sza­ni a zon­go­rán, hogy egy ze­ne­ka­ri vál­to­zat hang­zás­ban ne tűn­jön je­len­té­ke­nyebb­nek.

Vár­jon Dé­nes: „A leg­ke­vés­bé sem el­mo­só­dott"

Várjon Dénes - Felvégi Andrea felvételei

- Egy zon­go­ra­mű­vész szá­má­ra De­bus­sy élet­mű­ve (is) kö­te­le­ző és sza­ba­don vá­laszt­ha­tó da­ra­bok se­re­gé­ből áll ös­­sze. Ho­gyan for­má­ló­dott az Ön sze­mé­lyes De­bus­sy­-re­per­to­ár­ja?

- Azt hi­szem, nem ti­pi­ku­san. An­nak el­le­né­re, hogy már tíz-ti­zen­két éves ko­rom­ban ját­szot­tam De­bus­sy gyer­me­kek­nek írott da­rab­ja­it, csak az el­múlt né­hány év­ben for­dul­tam iga­zán a szer­ző fe­lé. Így bi­zo­nyos, hogy az én „De­bus­sy­-tör­té­ne­tem" még ko­ránt­sem tel­jes vagy ép­pen le­zárt. Rend­kí­vü­li, csak­is a leg­na­gyob­bak­hoz mér­he­tő mes­ter, akit igyek­szem mi­nél töb­bet ját­sza­ni, mert vég­te­le­nül in­spi­­rá­ló az elő­adó szá­má­ra De­bus­sy ze­nei vi­lá­ga. A rend­ha­gyó De­bus­sy­-él­mé­nyek is gaz­da­gí­ta­nak, mint pél­dá­ul ami­kor a Bilitis-dalok ka­ma­ra­együt­tes-ver­zi­ó­já­ban cse­lesz­tán ját­szot­tam, vagy ami­kor a stutt­gar­ti Südwestfunk re­mek kó­ru­sá­val, Heinz Holliger irá­nyí­tá­sa alatt játsz­hat­tam az Ott­hon­ta­lan gyer­me­kek ka­rá­cso­nya cí­mű kó­rus­mű zon­go­ra­szó­la­mát. De­bus­sy négy­ke­zes, két­zon­go­rás mű­vei pe­dig a leg­ked­ve­sebb da­rab­ja­ink kö­zé tar­toz­nak a fe­le­sé­gem­mel, Si­mon Iza­bel­lá­val: a Kis szvit, a Hat an­tik fel­irat és az En blanc et noir rend­sze­re­sen sze­re­pel­nek a kon­cert­je­ink prog­ram­ján. Az En blanc et noir szá­mom­ra az egész zon­go­ra­iro­da­lom egyik leg­iz­gal­ma­sabb da­rab­ja: az iro­dal­mi ha­tá­sok, a kép­áb­rá­zo­lás és a prog­ram­ze­ne egé­szen sa­já­tos ve­gyü­lé­ke, amely mind­emel­lett a két zon­go­ra egyen­sú­lyát is egy egé­szen új­faj­ta kö­ze­lí­tés­ben mu­­tat­ja meg, s eköz­ben szin­te Mo­zart­ra jel­lem­ző át­te­kint­he­tő­ség, transz­parencia jel­lem­zi ezt a mű­vet. Egyéb­ként meg­fi­gyel­tem ma­ga­mon, hogy ami­kor De­bus­sy mű­ve­i­vel fog­lal­ko­zom, ak­kor ez­zel egy idő­ben Mo­zart ze­nei vi­lá­ga fe­lé is for­du­lok, és a két szer­ző köl­csön­ha­tá­sá­ból új meg­ol­dá­sok szü­let­nek ben­nem.

- De­bus­sy ma­ga is cso­dál­ta a Mo­zart­ra jel­lem­ző bá­jos fi­nom­sá­got, a „sub­ti­lité charmante"-ot.

- Ez a ro­ko­ní­tás per­sze még így is dön­tő­en csak szub­jek­tív ér­zet, ne­héz is len­ne ha­mar­já­ban meg­in­do­kol­ni. Ta­lán úgy fo­gal­maz­hat­nám meg még­is, hogy De­bus­sy ze­nei anya­ga egy­ál­ta­lán nem ál­ta­lá­no­san el­mo­só­dott vagy kö­dös, aho­gyan má­ig so­kan az úgy­ne­ve­zett ze­nei imp­res­­szi­o­niz­must el­kép­ze­lik. De­bus­sy ma­ga is til­ta­ko­zott az im­pres­­szi­o­n­iz­mus ilyen ér­tel­me­zé­se el­len, és a sa­ját ze­né­jét sem akar­ta be­ska­tu­lyáz­ni ef­fé­le mó­don. Ezért ér­zem azt, hogy Mo­zart kö­zel­sé­ge jó­té­ko­nyan hat for­mai tisz­ta­sá­gá­val, át­lát­ha­tó­sá­gá­val, a hang­szer­ke­ze­lés „kar­csú­sá­gá­val", mi­vel De­bus­synél is rend­kí­vü­li fon­tos­sá­gú a struk­tú­ra. Az elő­adó előtt amúgy hi­he­tet­le­nül gaz­dag va­ri­á­ci­ós le­he­tő­sé­gek áll­nak, ami­kor De­bus­sy mű­ve­it kí­ván­ja a mű­so­rá­ra tűz­ni, ugyan­is a leg­kü­lön­bö­zőbb szer­zők szom­széd­sá­gá­ban is re­me­kül ér­zi ma­gát és nagy­sze­rű­en ér­vé­nye­sül a ze­né­je. Ra­vel és más imp­res­­szi­o­nis­ta szer­zők­ről most nem is be­szé­lek, hi­szen ez ma­gá­tól ér­tő­dik. Az vi­szont szá­mom­ra is fel­fe­de­zés volt, hogy pél­dá­ul mi­lyen ter­mé­keny a köl­csön­ha­tás Schu­mann ze­né­jé­vel. Szá­mos al­ka­lom­mal ját­szot­tam Schu­mann éj­sza­kai da­rab­ja­it az op. 12-es Fan­­tasiestückéből, va­la­mint a Geistervariationent De­bus­sy ugyan­csak es­ti-éj­sza­kai mű­ve­i­vel, pél­dá­ul a Gra­na­dai es­ték­kel, vagy az Images má­so­dik kö­te­té­ből az „És a hold­vi­lág le­eresz­ke­dik az egy­ko­ri temp­­lom­ra" cí­mű da­rab­bal. Ugyan­ilyen ins­pi­rá­ló él­mény De­bus­syt Liszt, Ja­ná­¡cek és ter­mé­sze­te­sen Bar­tók meg Ko­dály mű­vei mel­lett elő­ad­ni és meg­hall­gat­ni.

- Az imént szó esett ko­rai és kései De­bus­sy­-mű­vek­ről egy­aránt. Mint elő­adó­mű­vész ho­gyan lát­ja De­bus­sy élet­mű­vé­nek ala­ku­lá­sát?

- En­gem min­dig - és ez most nem csak De­bus­syre vo­nat­ko­zik - na­gyon ér­de­kel a kez­det, az in­du­lás. Így óri­á­si öröm­mel ját­szot­tam nem­ré­gi­ben De­bus­sy ko­rai, 1880-as zon­go­rás tri­ó­ját. Nem min­den ze­ne­szer­ző­re jel­lem­ző, hogy már a leg­ko­ráb­bi da­rab­ja­i­ban is csí­rá­já­ban ilyen­­nyi­re fel­sej­lik az az ar­cu­lat, amely ké­sőbb majd meg­ha­tá­roz­za az élet­mű­vét. Hi­he­tet­le­nül ere­de­ti té­mák so­ra, a har­mó­ni­ák­nak csak rá jel­lem­ző ke­ze­lé­se meg - a for­mát még nem tel­je­sen ural­va - va­la­mi fan­tasz­ti­kus imp­ro­vi­zá­ci­ós kész­ség nyű­gö­zött le, mi­­alatt ez­zel a da­rab­bal fog­lal­koz­tam. En­nek mint­egy el­len­té­te­ként, az élet­mű vég­pont­ja­ként em­lí­te­ném a ké­sői he­ge­dű-zon­go­ra, il­let­ve a csel­­ló-zon­go­ra szo­ná­tá­kat. Ezek­ben a mű­vek­ben min­den hang­nak, gesz­tus­nak nél­kü­löz­he­tet­len sze­re­pe van, s mi­köz­ben a ki­fe­je­zés hal­lat­la­nul erup­tív és kon­cent­rált, az em­ber még­is tö­ké­le­tes for­mát és egyen­súlyt ész­lel. De­bus­sy az éle­te vé­gén ezek­kel a szo­ná­ták­kal vis­­sza­tért egy tu­laj­don­kép­pen klas­­szi­kus for­má­hoz. Óri­á­si egyé­ni­ség volt, aki az őt érő ze­nei, iro­­dal­mi és kép­ző­mű­vé­sze­ti ha­tá­sok fel­dol­go­zá­sá­val ala­kí­tot­ta ki sa­ját, kor­sza­kos je­len­tő­sé­gű ze­nei nyel­vét. Az, amit még Mol­nár An­­tal írt le ró­la a tí­zes évek kö­ze­pén, va­gyis hogy De­bus­sy ze­né­je az „or­na­men­tá­lis raffi­ne­men­tek na­gyon fi­nom ös­­sze­tá­ko­lá­sa" - olyan, mint­ha Schu­ber­tet a Há­rom a kis­lány szint­jé­re szál­lí­ta­nánk le. De­bus­synek va­ló­já­ban ren­ge­teg ar­ca van, és ezért is olyan nagy­ha­tá­sú szer­ző. Ilyen ér­te­lem­ben Liszt­hez is ha­son­lít­hat­nám, hi­szen akár­csak Liszt, De­bus­sy is sok­ban meg­ha­tá­roz­ta az utá­na kö­vet­ke­ző nem­ze­dé­kek ze­né­jét, ze­nei gon­dol­ko­dá­sát. Ren­ge­teg szer­ző­re ha­tott Stravinskytól kezd­ve Messiaenig, Bar­tó­kig. S ha már Bar­tó­kot em­lí­tet­tem, el kell mon­da­nom, hogy a leg­ked­ve­sebb De­bus­sy­-fel­vé­te­le­im is az ő ne­vé­hez fű­ződ­nek. A szo­­ná­ta elő­adá­sa Szi­ge­ti­vel, vagy az a né­hány rész­let az En blanc et noirból, ame­lyet Pásztory Dit­tá­v­al kö­zö­sen rög­zí­tet­tek, sze­rin­tem fe­lül­múl­ha­tat­la­nok, és ép­pen­ség­gel a De­bus­sy ze­né­jé­vel kap­cso­la­tos fél­re­ér­té­se­ket is a leg­meg­győ­zőb­ben tisz­táz­zák.

ei