Az óko­ri Me­zo­po­tá­mi­á­ban agyag­táb­lá­kon fenn­ma­radt ék­írá­sos  szö­ve­gek egy ré­sze, ki­sebb ré­sze, köl­té­szet, iro­da­lom. Több  mint negy­ven éve ízelítőt ad­tam a su­mer szövegekből ma­gya­rul "Fénylő öled­nek édes örö­mé­ben..." A su­mer iro­da­lom kis­tük­re cí­mű köny­vem­ben (1970, bővített ki­adás: 1983). Később az ox­for­di Elec­tro­nic Text Corpus of Su­me­ri­an Literature (amely­nek lét­re­ho­zá­sá­ban egy­ko­ri ta­nít­vá­nyom és tan­szé­ki utó­dom, Zó­lyo­mi Gá­bor is köz­re­mű­kö­dött) az épebb szö­ve­gek számottevő ré­szét latinbetűs át­írás­ban és an­gol for­dí­tás­ban interneten (2003-2006) és - vá­lo­gat­va kö­zü­lük - egy nyom­ta­tott könyv­ben is hozzáférhetővé tet­te (The Literature of Ancient Su­mer, 2004). Nagy szak­iro­da­lom, szá­mos szö­veg­ki­adás és fel­dol­go­zás csat­la­ko­zik ezek­hez a köny­vek­hez. Mind­má­ig ke­ve­set tu­dunk azon­ban a szö­ve­gek egy­ko­ri életéről, előadásuk körülményeiről. Bár több­nyi­re is­ko­lai pél­dá­nyo­kon, gya­kor­ló táb­lá­kon vagy könyv­tá­ri ki­adá­sok­ban fenn­ma­radt, de tar­tal­muk alap­ján nyil­ván­va­ló­an szer­tar­tá­si cé­lo­kat szol­gá­ló éne­kek­ben né­hány szak­ki­fe­je­zés, for­mu­la jel­zi az előadás mód­ját, a li­tur­gia ta­go­lá­sát. Szo­ros ol­va­sat, etymologizálás és főként né­mi kép­ze­let kell ah­hoz, hogy ma­gunk elé idéz­zük és hall­juk, hal­la­ni vél­jük, a su­mer is­te­nek­nek szó­ló éne­ke­ket. Alább ezek­kel az esz­kö­zök­kel pró­bá­lom előadási és ze­nei ös­­sze­füg­gé­sek­be ál­lí­ta­ni a su­mer ter­mi­nu­so­kat. A su­mer sza­vak át­írá­sá­ban mellőzöm az írás­je­lek megkülönböztető jel­zé­se­it, a köz­ké­zen for­gó jel­lis­ták­ban az érdeklődő azo­no­sí­ta­ni tud­ja őket.

A su­mer sir szó kö­zön­sé­ge­sen ének­lést, éne­ket, dalt je­lent. Ék­írá­sos szó­jegy­zé­kek té­te­lei: "ha­jós­ének" (sir-magure), "pász­tor­ének" (sir-nam-szipada), "ka­to­na­ének" (sir-nam-erina), "hősi ének" (sir-nam-urszanga) stb. Az időszámításunk kez­de­te előtti har­ma­dik év­ez­red utol­só har­ma­dá­ban a sir szó a szer­tar­tá­si iro­da­lom ös­­sze­fog­la­ló el­ne­ve­zé­sé­vé vált, a má­so­dik év­ez­red­ben mint szak­ki­fe­je­zés egész Elő-Ázsiában el­ter­jedt, meg­van a bib­li­ai hé­ber­ben is (Sir ha-sirim, "a leg­szebb ének"). Nem két­sé­ges, hogy a - szá­munk­ra csak nyel­­vi alak­juk­ban is­mert és hang­zá­suk­ban pon­to­san nem is re­kon­st­ru­­ál­ha­tó - su­mer szer­tar­tá­si szö­ve­ge­ket éne­kel­ték vagy re­ci­tál­ták, mint előadásokon, kö­zön­ség előtt a gö­rög, dél­szláv vagy finn epi­kus éne­ke­ket, mint zsi­na­gó­gák­ban a Tó­rát.

Egy hár­fa-test (Bri­tish Museum) be­ra­ká­sos dí­szí­té­se (ál­lat­ze­ne­kar: lan­ton ját­szó sza­már, szisztrumot rá­zó, kis do­bot ütő sa­kál, ha­tal­mas bot­tal rit­must verő és vezénylő med­ve) azt mu­tat­ja, hogy a har­ma­dik év­ez­red kö­ze­pén is­mer­ték a több hangszerből és ze­nész­ből ál­ló együt­te­se­ket. A szer­tar­tá­sok­ban hár­fa, különböző do­bok, lan­tok, sí­pok sze­re­pel­tek, egy dom­bor­mű­vön a 21. szá­zad­ból a szer­­tar­tá­si dob memb­rán­ja na­gyobb volt, mint ma az üst­dob­oké, Dá­ni­el köny­vé­nek babylóni ze­ne­ka­ra va­ló­ság­hű.

A za-mi, "hár­fa" a sumerben ugyan­olyan jelentésbővülésen ment át, mint a pszalmosz a gö­rög­ben: hang­szer­név, majd "ének hár­fá­ra", s már igen ko­rán: "dicsérő ének", "di­csé­ret". Zá­ró­for­mu­lák­ban: "En­­ki atya, ti­ed a di­csé­ret!", "Gil­ga­mes, ti­ed a di­csé­ret!"

Az is­te­nek szer­tar­tá­si éne­ke­it temp­lo­mok­ban, szob­ruk előtt ad­ták elő. A temp­lom­épü­let nagy­mé­re­tű ud­var­ban állt, bel­se­je alap­vál­to­zat­ban két tér­re ta­go­ló­dott, a hossz­tér­hez T alak­ban ki­sebb he­lyi­ség csat­la­ko­zott, olyas­fé­le­képp, mint a gö­rög adyton. A vá­ros la­kos­sá­ga csak az ud­var­ba lép­he­tett be. Az is­ten­szo­bor a csak a pa­pok vagy a szer­tar­tást vezető főpap szá­má­ra megközelíthető ki­sebb he­lyi­ség­ben állt. A szer­tar­tá­sok rész­ben az ud­var­ban (égőáldozat), de főként a hossz­tér­ben (az is­te­nek egyéb éte­lei) foly­tak.

A su­mer szer­tar­tá­si nap­tár zsú­folt­sá­gá­ból ítél­ve a temp­lo­mi kul­tusz­nak ha­tal­mas ter­je­del­mű szö­veg­anyag­ra volt szük­sé­ge. A ránk ma­radt éne­kek, bár összterjedelmük nem cse­kély, eh­hez ké­pest ke­vés­nek lát­sza­nak, így fel­te­het­jük, hogy az is­mét­lé­sü­ket le­szá­mít­va több­sé­gük nem an­­nyi­ra a ru­tin, in­kább a kü­lön­le­ges al­ka­lom, az ün­nep ré­sze volt.

A szer­tar­tá­si éne­kek min­den kul­tú­rá­ban, ép­pen mert jelen­tő­ség­tel­jes for­mu­lák­ból áll­nak, idők fo­lya­mán csak ke­vés vál­to­zá­son men­nek át. A su­mer szö­ve­gek tar­tal­ma, fel­épí­té­se - a szö­veg­ha­gyo­mány a 21-18. szá­zad­ra kon­cent­rá­ló­dik - sem so­kat vál­to­zott. Az egyik jel­leg­ze­tes vál­to­zás a me­ta­fo­rák át­ala­ku­lá­sa ha­son­lat­tá. Leg­gya­ko­ribb a szö­veg bővítése, ha­son­ló ér­tel­mű ki­fe­je­zé­sek­kel, for­mu­lák­kal. Eb­ben a hely­zet­ben van ér­tel­me a szö­ve­gek szerkezetéről a tar­ta­lom­tól el­vo­nat­koz­tat­va be­szél­ni.

Az ün­ne­pi li­tur­gia a nap na­gyobb ré­szét igény­be vet­te. A szá­mos rö­vi­debb, át­la­go­san száz sor­nyi szer­tar­tá­si szö­veg mel­lett nem egy igen nagy ter­je­del­mű, az öt­száz sort is meg­ha­la­dó éne­ket is­me­rünk. Ezek­nek az éne­kek­nek a ta­go­lá­sa be­pil­lan­tást en­ged a szer­tar­tás me­ne­té­be. A hos­­szú szö­ve­ge­ket nem­rit­kán a ki-ru-gu for­mu­la sza­kít­ja meg. Ez "föld­re bo­ru­lás"-t je­lent. Az egyik ének ös­­sze­sen 11 ki-ru-gu-ból áll. Mind­egyi­ket rö­vid gis-gi-gal kö­ve­ti, ezt a ki­fe­je­zést ta­lán így le­het for­dí­ta­ni: "felelő szó­lam", an­ti­fó­na. Az előadás alig­ha képzelhető el más­ként, mint a ket­té­osz­tott (pa­pi) kó­rus li­tur­gi­kus moz­gá­sa és éne­ke, mi­se-sze­rű szer­tar­tás.

Az is­te­nek­hez in­té­zett éne­kek kö­zül a tigi fel­épí­té­se a leg­egy­sze­rűbb. Ma­ga a szó ere­de­ti­leg hang­szert je­lölt, a lant egy faj­tá­ját. (A lan­tok­nak Me­zo­po­tá­mi­á­ban több­fé­le hú­ro­zá­sa is­me­re­tes.) A tigi két sza­kasz­ból áll, az első rész ne­ve: sza-gida, "hos­­szú húr(os rész)", a má­so­di­ké: sza-ngara, "le­fo­gott húr(os rész)". Az el­ne­ve­zé­sek a szö­veg tar­tal­mi ta­go­lá­sát szol­gál­ják, de felismerhetően az éne­ket kísérő hang­szer ke­ze­lé­sé­re vo­nat­koz­nak, leg­alább­is ere­de­ti ér­tel­mük­ben. A sza-gida a meg­szó­lí­tott is­ten­sé­get - a ki­rály is­te­ni kul­tu­szá­ban őt - ma­gasz­tal­ja, a sza-ngara ké­rést, kí­ván­sá­got fo­gal­maz meg. A sza-gida után né­ha gis-gi-gal kö­vet­ke­zik, leg­fel­jebb há­rom sor le­het, ezt a szót már is­mer­jük, an­ti­fó­na, s ha a szer­ke­ze­tet jól ér­tel­me­zem, any­­nyit je­lent, hogy a tigi-t leg­ke­ve­sebb két éne­kes ad­ta elő.

Jó­val bo­nyo­lul­tabb az adab fel­épí­té­se. A szó csak szó­ta­gol­va van le­ír­va, s ta­lán hang­után­zó ere­de­tű, min­den­eset­re egy­sze­rű je­len­té­sé­ben va­la­mi­lyen dob ne­ve. A most következők ta­lán kis­sé unal­ma­sak lesz­nek, eset­leg a ter­mi­nu­sok szó sze­rin­ti vagy etymologiai je­len­té­se sem fe­di pon­to­san az előadási gya­kor­la­tot, de ma­gu­kon a su­mer szak­ki­fe­je­zé­se­ken kí­vül alig tu­dunk va­la­mit az ének ta­go­lá­sá­nak értelméről, ezért csak a szö­veg­ta­go­ló for­mu­lá­kat vizs­gál­hat­juk. A ko­lo­fo­nok­ban mint adab je­lölt éne­kek ele­jén két be­ve­ze­tés jel­le­gű szö­veg­sza­kasz áll: a bar-szud és a saba-tuku, az el­ne­ve­zé­se­ket nem szok­ták le­for­dí­ta­ni, én úgy pró­bá­lom - va­la­me­lyest la­zán - ér­tel­mez­ni őket, hogy "külső, leg­elöl ál­ló (so­rok)", ez az is­ten­sé­get meg­szó­lí­tó for­mu­la, il­let­ve, "a középső rész el­kez­dé­se", a szó­ban for­gó is­ten­ség ha­tal­mát le­író theologiai kitérő. Egy adab-ban több bar-szud és saba-tuku is sze­re­pel­het egy­más után, ter­mé­sze­te­sen, eltérő szö­ve­gek­kel. Az ének fő ré­szei, mint a tigi-ben is, a sza-gida és a sza-ngara, de itt mindkettő megismétlődhet, ugyan­csak eltérő szö­ve­gek­kel, s mindkettőhöz an­ti­fó­na is csat­la­ko­zik. A le­zá­rás ki­rály­him­nu­szok ese­té­ben rend­sze­rint egy uru-enbim, "a vá­ros ura" (?) ter­mi­nus­sal el­ne­ve­zett sza­kasz, amely is­te­ni ál­dást kér a vá­ros­ra és ki­rá­lyá­ra.

Ily mó­don egy ter­je­del­me­sebb adab elv­ben a következő részekből áll­hat: (1) bar-szud I.; (2) saba-tuku I.; (3) bar-szud II.; (4) saba-tuku II.; (5) sza-gida I.; (6) gis-gi-gal az előzőhöz; (7) sza-ngara I.; (8) gis-gi-gal az előzőhöz; (9) sza-gida II.; (10) gis-gi-gal az előzőhöz; (11) sza-ngara II; (12) gis-gi-gal az előzőhöz; és így to­vább; (13) uru-enbim.

A ter­mi­nu­sok­ból első pil­lan­tás­ra felismerhető, hogy az adab fel­épí­té­sé­nek gaz­dag és vál­to­za­tos hang­sze­res kí­sé­ret fe­lelt meg. Egy hos­­szú ének­ben Sulgi, Urim (Ur / Tell Muqayyar) ki­rá­lya mint a ze­ne mes­te­rét mu­tat­ja be ön­ma­gát (Sulgi "B", 154-174. sor); az ál­ta­la em­lí­tett - s itt azo­no­sí­ta­ni nem is pró­bált - hang­sze­rek alap­ján kép­zel­jük el egy ün­nep ze­nei anya­gát. "Én, Sulgi, aki Urim ki­rá­lya va­gyok, a ze­nei mű­vé­szet­nek szen­tel­tem ma­gam, és nincs, ami ne­héz vol­na szá­mom­ra, min­den rész­le­té­ben is­me­rem a tigi-t és az adab-ot, a ze­nei mű­vé­szet tel­jes­sé­gét. Ami­kor a lan­ton, mely meg­ra­gad­ja a szí­ve­met, a re­pe­dé­se­ket ja­ví­tom, so­ha nem sér­tem meg a hang­szer nya­kát. Sza­bá­lyo­kat ta­lál­tam ki, ho­gyan kell a hang­kö­zö­ket nö­vel­ni és csök­ken­te­ni. Tu­dom dal­la­mos­ra han­gol­ni a gu-us lan­tot. Jól is­me­rem a sza-es hang­szert, és fa hang­szek­ré­nyén do­bol­ni is tu­dok. Kéz­be tu­dom ven­ni a miritum-ot (...), is­me­rem az al-ngar és a szabitum ujj­rend­jét, ki­rály­hoz mél­tó hang­sze­rek. Ugyan­így ját­szom más hang­sze­re­ken: ur-zababitum, harhar, zanaru, ur-gula és dim-lu-ma­gura. Ha elém tesz­nek, mint a ta­pasz­talt ze­né­szek elé, egy olyan hang­szert, me­lyet ko­ráb­ban nem is­mer­tem, és ját­sza­ni kez­dek raj­ta, iga­zi hang­ján szó­lal meg, úgy tu­dok bán­ni ve­le, mint­ha már rég­óta ke­zem­ben tar­ta­nám. Han­go­lás, hú­ro­zás, a hú­rok le­vé­te­le és rög­zí­té­se: mind­eb­ben já­ra­tos va­gyok. Nád­sí­pom nem úgy szól, mint a fa­lu­si­ak síp­ja, ma­gam is el­ját­szom egy si­ra­tó­dalt (sumunsa), szer­zek egy vi­dám éne­ket, ép­pen olyan jól, mint aki min­dig ez­zel fog­lal­ko­zik." A szer­tar­tás, ame­lyen az éne­ket ilyen hang­sze­rek kí­sér­ték, alig­ha­nem igen ha­tá­sos le­he­tett, és az él­mény bi­zo­nyá­ra ha­son­ló volt, mint az eu­ró­pai ze­ne­iro­da­lom nagy mise-kom­po­zi­ció­i­nál.

A su­mer mű­fa­ji ter­mi­nu­sok és a dom­bor­mű­ve­ken szereplő áb­rá­zo­lá­sok vagy hang­szer-le­le­tek elemzéséből nem nye­rünk meg­szó­lal­tat­ha­tó ze­nét. A mód­szer, amel­­lyel ele­mez­het­jük őket, azon­ban - meggyőződésem sze­rint - ha­son­lít a kö­zép­ko­ri hang­jegy­írá­sok meg­fej­té­sé­re és a ré­gi hang­sze­rek meg­ele­ve­ne­dé­sé­re nap­ja­ink ze­nei éle­té­ben. Az élő ze­né­vel von­ha­tó pár­hu­zam szel­le­met le­hel­het ezek­be a cson­tok­ba, és föl­éled­nek (Ezékiel 37,5).