2012. március 31. (bemutató: március 10.)

Győri Nemzeti Színház

Bizet: Carmen

Carmen              Lázin Beatrix

Don José            Nyári Zoltán

Micaela               Sáfár Orsolya

Escamillo            Geiger Lajos

Remendado        Vincze Gábor Péter

Dancairo            Szűcs Péter Pál

Zuniga               Schwimmer János

Morales              Bede Fazekas Csaba

Mercedes           Simon Krisztina

Frasquita            Rácz Rita

Karmester          Silló István

Karigazgató        Gál Anikó

Díszlet                 Bátonyi György

Jelmez                Rátkai Erzsébet

Koreográfus       Fekete Miklós

Rendező             Káel Csaba

Aki kritikaírásra adja a fejét - különösen, ha Magyarországon s az operaműfajjal kapcsolatban teszi ezt -, annak szükségképpen meg kell határoznia bírálatai koordinátarendszerét. Könnyű levágni valakit, valamit - ámde mihez képest, milyen viszonyítási pontok szerint tesszük ezt? Különösen súlyosan merülnek fel ezek a kérdések a magyar operajátszás mai állapotában. Mikor hazánk egyetlen operaháza olyan évadot produkált, melyben egy, azaz egy vállalhatónak bizonyult premier akadt csupán, felléphetünk-e a legmagasabb igényekkel a minden szempontból hátrányosabb helyzetű Győri Nemzeti Színházzal szemben, ahol az évi egy bemutató puszta létének is örülni kell?

Győr után Győr, Sevilla után Sevilla; de micsoda különbség! Tavalyról átmentett lelkesültségem már akkor alábbhagyott, mikor megpillantottam a színpadképet: Bátonyi György díszlete - túl azon, hogy szubjektív ítéletem szerint nem éppen impozáns - elrendezésében túlságosan is emlékeztet a futó budapesti előadáséra, egészen pontosan annak tükörképére. Innentől kezdve előítéleteim támadtak a produkcióval szemben, s noha ezek csak részben igazolódtak, csalódásaim nem feltétlenül pozitív irányba lendítették ki véleményem ingáját. Káel Csaba rendező szerencsére nem a már említett Szinetár-rendezést választja mintaképnek: az örökegy Carmen-előadást viszi színre, melyben Carmen carmenkedik (Karinthy örökbecsűjével szólván kasztanyettát rágcsál), José szenvedélyeskedik, Escamillo charmeurködik, Micaela pedig meghatódik önmagától. Pontosabban: ezt szeretné színre vinni, s ha sikerülne, fenntartásokkal bár, de elismernénk az elismerendőket. Ám nem sikerül: egyetlen emberi viszony sincsen kidolgozva, a szereplők céltalanul járkálnak a színpadon, ráadásul többnyire előnytelen helyzetben (Micaela észrevehetetlen színpadra hozatala). Nem szeretem egy bon mot-val elütni az alapos előadás-elemzést, most azonban nem tehetek mást: a produkció színpadi megvalósítása annyira nélkülözi a rendezői invenciót, hogy a néző már-már visszasírja a Budapestről ismerős turistákat és a plüssmacit.

A szereposztás viszont - legalábbis az a csapat, melyet március 31-én módomban állt látni - nem eleve elvetélt, sőt néhány igazán jó színvonalú alakítást is láthattunk-hallhattunk ezen az estén. Szerep és énekes legteljesebb egymásra találása Nyári Zoltán Don Joséja esetében történt meg. Esetében a hanganyag karcsú-lírai volta, bizonyos fokig nazális színe nem egyezik azzal a hőstenor-, de legalábbis spinto-hagyománnyal, melybe a magyar előadási tradíció e szerepet helyezi; színészi alkata viszont a manapság dívó mind kisfiúsabb megközelítéstől távolítja el. Így aztán szerepformálása a két szélsőség közötti egészséges kompromisszum, mondhatni a tudatos, kontrollált játék és éneklés diadalának iskolapéldája. Hogy a virágária vége gikszerbe fulladt, az tekinthető vis maiornak - a szólamformálás elevensége, a franciás deklamáló stílus magyar nyelvű előadásban is példás megvalósítása sokkal többet adott annál, mint amennyit egyetlen rosszul sikerült hang elvett. (Az előadás magyarnyelvűsége s a szereplők összességének átlagot meghaladóan jó artikulációja sokat emelt a produkció hatásosságán. Más kérdés, hogy a színlapon Romhányi Ágnesnek tulajdonított fordítás túlnyomórészt megegyezett id. Ábrányi Emil bő évszázados magyar szövegével. Tekintsük ezt a hölgyek iránti előzékenységnek?)

Jóval nehezebb igazságosnak lenni a címszerepet éneklő Lázin Beatrixszal. Carmenje korrekt alakítás: éneklése, ha nem is magával ragadó, de színvonalas (csupán a cigánytánc díszítéseinek megoldásánál észleltem technikai hiányosságokat); színészileg szimpatikusan visszatartja magát a Carmen-sztereotípiák túlzásba vitelétől, csak a kellő mértékben él velük (mi mással is élhetne érdemi instrukciók híján?). A figura lényegét mégsem tudja visszaadni, s tartok tőle, hogy ez nem tehetség, felkészültség, akarat kérdése - valakiben vagy megvan Carmen, vagy nincs, s ha nincs, akkor „ki kell találni" - természetesen a rendezővel együttműködve. Lázin Beatrix szemmel láthatóan nem kapott segítséget, hogy becsületes feladatmegoldásból valódi Carmenné nemesedhessen alakítása, pedig meggyőződésem szerint lenne lehetőség, hogy azzá váljon.

Lázin Beatrix

Geiger Lajos Escamillója hangilag korrekt, színészi játékát tekintve azonban nagyon halvány; esetében még nagyobb különbséget érzek a művészi alkat és a megformálni kívánt karakter között. Sáfár Orsolya Micaelája fordított képlet: alkatilag megvesztegetően tökéletes naiva, s éneklése is szimpatikus - magasságai azonban nem szóltak kellő fénnyel, tisztasággal ezen az estén, s így a kényes fekvésű szólamból nem született meg az angyali tisztaságú lány. Az operatársulat doyenjét, Bede Fazekas Csabát, mint mindig, most is jó érzés volt a színpadon látni, még ha Morales szakaszvezető szerepében nem is annyira a megjelenített figura hitelességének, mint inkább a nagy egyéniség személyes jelenlétének örülhettünk.

A színház borzasztó akusztikájához alighanem lehetetlen hozzászokni, miként ahhoz is, hogy e hangzásviszonyok lehetetlenné teszik a zenekari játék megítélését. A színház együttese mindamellett összeszedetten, noha nem hibátlanul teljesítette feladatát. Silló István vezénylését azonban kevéssé találtam ihletettnek: a darab szenvedélye lendületté egyszerűsödött, s oly áradóan lírai pillanatok, mint például a 3. felvonás előjátéka, teljesen hatástalanul szólaltak meg. Az énekkar színvonalas teljesítményéért Gál Anikó karigazgatót illeti köszönet.

Mihez képest? - tettük fel a kérdést írásunk elején. Ha a színház legutóbbi operabemutatójához hasonlítjuk az új Carment, a mostani előadás minden értéke mellett is feltűnő a visszalépés. Hogy a két út közül melyiket óhajtja járni a jövőben a Győri Nemzeti Színház, arra csak a jövő évad operapremierje adhat választ. 

Sáfár Orsolya és Nyári Zoltán

Geiger Lajos - Fehér Alexandra felvételei