2012. március 16., 17.

Szegedi Nemzeti Színház

Puccini: Pillangókisasszony

Cso-cso-szán      Létay Kiss Gabriella
Kovács Éva

Suzuki                  Vajda Júlia
Szonda Éva

Pinkerton               Balczó Péter
László Boldizsár

Sharpless konzul   Kelemen Zoltán
Cseh Antal

Goro                    Szerekován János
Decsi András

Kate Pinkerton      Kónya Krisztina
Laczák Boglárka

Yamadori herceg  Réti Attila
Andrejcsik István

Karmester             Pál Tamás
Gyüdi Sándor
Kardos Gábor

Karigazgató          Kovács Kornélia

Díszlet, jelmez      Molnár Zsuzsa

Rendező             Ferkay Tamás

Az operák előadása általában lehetetlen színházi feladat. Az alapellentmondást untig elismételték már: a szerepnek megfelelő korú és fizikai állapotú művészek nem tudják elénekelni a szólamokat. Igaz, ebben a tekintetben a néző nagyon elnéző: ráutaló jelmezek, parókák, festések segítségével hajlamos elfogadni a lehetetlent. Mindezt úgy is megfogalmazhatjuk: szívesen játszik jelképes színházat. Persze, ha cserébe elég szépen énekelnek neki. A kompromisszum a Pillangó esetében még kiélezettebb. Mindkét főszerep kiemelkedő nehézségek elé állítja alakítóit, különös paradoxonokat hordoz. Cso-cso-szánnak egyszerre kell kislányosan hamvasnak lenni, és igazi drámai hősnővé emelkedni, aki szembenéz sorsával, és vállalja hibás döntése következményeit. Hangilag pedig a magas líraitól az igazi drámai szopránig terjed a skála. Egy Laurettába oltott Turandotra lenne szükségünk - miközben a fizikum mindvégig Laurettáé: hisz a szöveg szerint az elején 15 éves, tehát a végén is csak 18. Nem kisebbek a nehézségek Pinkertonnal, de egészen más jellegűek. Hangigénye homogén: izmosabb spinto tenor kell mindvégig. Annál nehezebb megteremteni a figura egységét. Felelőtlen csirkefogónak indul, de aztán a felvonás végére elénekli az irodalom egyik leggyöngédebb szerelmi kettősét. A második felvonásból hiányzik, a harmadik pedig számára túl rövid: csak egy (utólag bevarrt) mutatós ária és egy tercett jut neki. Mármost hogy lesz ebből plasztikus jellem? Márpedig muszáj, hogy legyen, mert ha Butterfly egy léha senkibe szeret bele, akkor nincs darab. Hasonlóképp minden mókássá válik, ha egy ötvenesforma kerekded nénit próbálnak eladni gésalánynak. Egy Pillangó-előadásnak mindkét szerepben el kell döntenie, melyik oldalra játszik (énekel) rá. Komplex alakítások csak a legritkább esetben jönnek létre.

Amint az emberrel halad az élet, változik az operához való viszonya. Immár nem csak az alkotáshoz és az előadáshoz, hanem saját korábbi élményeihez is viszonyulnia kell. Az Otello, a Pillangó, a Bánk vagy a Sevillai már nem csak a művet, magát jelenti neki, hanem azt az előadást is, amelyen keresztül először szembesült vele, azokat az énekeseket, akikkel először hallotta, optimális esetben azt a produkciót, amely megrázó élményt adott. Minél nagyobb ez az élmény, annál nehezebb szabadulni tőle, annál nehezebb nem a régi szemszögéből nézni az újat. Az opera amúgy is méricskélős műfaj: kinek van szebb hangja, jobb magassága/mélysége, ki átéltebb, ki drámaibb?

Ráadásul emlékekkel versenyezni lehetetlen. A memória hajlamos elmérni, a legendát jobbnak nagyítani. Ha van dokumentum, az legtöbbször csak ront a helyzeten. Egy előadás autentikus létezési formája az aznap esti színpadi produkció, amelynek bármiféle felvétel csak gyarló mása. Erős korlátokkal képes csak újrateremteni az akkori élményt, sokszor csalódást okoz.

Nos, a Pillangónak van egy ilyen szegedi emléke: az 1995-ös bemutató Pál Tamással, Kerényi Miklós Gáborral és a címszerepben a 29 éves Frankó Tündével. Ez azon ritka előadások egyike volt, amely a teljességre törekedhetett. Adva volt egy kislányos külsejű, de már asszonyi lelkű nő, akinek erőteljes lírai szopránja sötét tónust is hordozott. Ezen túl személyiségének ereje és sokszínűsége is alkalmassá tette, hogy egy Pillangó-előadás centruma legyen. Kerényi művészi és férfiúi hódolattal építette köré a produkciót, s ez kitűnően működött - annak ellenére, hogy a többi szereplők (köztük az azóta jelentős pályát befutó Kiss B. Atilla Pinkertonként) nem voltak különösebben emlékezetesek. Erről az előadásról a világhálón elérhető néhány videoklip, s azok nagymértékben igazolják akkori benyomásimat. A produkció életerejét mutatja, hogy azóta is ez szerepel a Magyar Állami Operaház színpadán, időnként még ma is Frankóval a címszerepben.

Akkor Kerényi újrafordította a darab egyes részeit. Legfontosabb a cím megváltoztatása volt: „Pillangóasszony"-ra. Tragikus félreértés, nincs ebben semmi kisasszonyos, az egész darab arról szól, hogy Cso-cso-szán bizonygatja: ő asszony, Pinkerton asszonya - hajtogatta akkor Kerényi, és ezt sugározta nagy erővel az előadás is. Nem is beszélve, hogy az eredeti cím „Madama Butterfly", amit semmiképpen sem lehet kisasszonynak fordítani, a kisasszony a darabban el sem hangzik. A mostani bemutató gyáván visszasomfordál a hamisan szépelgő hagyományhoz. Érthetetlen!

Egy legendás előadással nem csak a nézőnek, a színháznak is szembe kell néznie. Szegeden jól indult a dolog: a premier arra volt kitalálva, hogy Rost Andrea bemutatkozik a címszerepben, a rendezést pedig - első operarendezéseként - Bozsik Yvette vállalta. Előbb azonban Rost visszakozott, majd Bozsik. Márpedig - gondolom az eddigiekből nyilvánvaló - a Pillangó címszerepétől mi sem áll távolabb, mint hogy „valakit majd keresünk rá", és a rendezés is kényes feladat. Végül a részben Ausztriában élő Ferkay Tamást találták meg, aki régebben már színpadra állította a darabot. Nem rendezett, inkább csak elrendezett. Kevés megjegyezhető ötlete volt, igaz, kevés zavaró is. Nem tudom, kinek a számlájára írjam, hogy a szerelmi kettős folyamatosan kibomló erotikája az egyik szereposztásban megszületik, a másikban nem. Jó ötlet, hogy Pinkerton Cso-cso-szán ölébe hajtja a fejét? Csak akkor, ha a lány úgy simogatja meg, hogy beleborzongunk. A finálé viszont egyértelműen megoldatlan, szöveg-, és zeneellenes. A címszereplő egy paraván mögött szúrja le magát, a berohanó Pinkerton „Butterfly! Butterfly!" kiáltásokkal az ajkán feléje se néz, a gyerekhez rohan, őt viszi ki - miközben a zenekarban a szerencsétlen nő kegyetlen végzetének muzsikája tombol. Operát rendezni az ilyen pillanatok megjelenítéséért érdemes, kamuflálásukért kár belefogni. (Nota bene: a premieren a selejt bosszút állt: a tenor nem fogta meg elég határozottan a gyereket, s az élénk csemete a kirohanás után kicsit visszasétált leselkedni...)

A Pillangónak nincsenek bonyolult térdramaturgiai kihívásai. Molnár Zsuzsa artisztikus semmitmondással abszolválja a feladatot. A tér semmit nem involvál, és nem is zár ki. A szokásos falhúzogatás most túl nagy zajjal jár, és nem is támad jelentése, ráadásul a háttér néhány darabja mindig nyitva marad. A látványos jelmezek az ismert Pillangó-konfekció darabjai. Jó választás, hogy a két eltérő alkatú Sharpless más ruhát kap, viszont érthetetlen, hogy a konzulnak csak egyetlen öltönye van, abban kénytelen végigjátszani a három eltérő hangulatú felvonást. Persze egy tervező csak akkor tud igazán jelentőset alkotni, ha a rendező akar valamit, azon túl, hogy „jót" akar.

A két szereposztást ellentétes energiák mozgatják. A címszerepben Létay Kiss Gabriella drámaian, plasztikusan énekel a teljes dinamikai tartományban és a szükséges ambituson. (Legalábbis így énekelt a bemutató estéjét. További két előadását ugyanis lemondta...) Hajlékony és kifejező, van ereje, és gyengeséget is próbál mutatni. Csakhogy a hang, ez a mezzóból fölfejlesztett szoprán úgy szól, mintha egy torzító szerkezet lenne az artikulációs bázisban. Tónusa zárt, alig van benne közvetlenség. Éppen ellentétes azzal a burok nélküli nyíltsággal, ami Cso-cso-szánt olyan ellenállhatatlanná és olyan sebezhetővé teszi. Tovább rontja a helyzetet, hogy ezzel összhangban Létay kevés női vonzerővel, feminin energiával rendelkezik. A színpadon történelmi igazságtételnek vagyunk fültanúi: ez a magas színvonalon, nagy biztonsággal megvalósított alakítás teljesen hatástalan marad. Kovács Éva Cso-cso-szánja - kissé eltúlozva - hangszereposztási tévedés. Eleve is inkább szubrettnek hallatszik, pedig első főszerepnek a Pillangó még egy drámai hangnak is nagy veszély. Szerencsére a halál csak a szereplőt éri el, az énekesnőt nem. Kovács az első felvonásban üdítően bájos, lányos. (Üdvös, hogy az előadásban Butterfly 18 évesnek mondja magát.) A hangja többnyire elég, szépsége és vonzereje pedig olyan értéknek bizonyul, amelytől a történet egyensúlyba kerül, és működni kezd. A II. felvonásban kevés a hangerő. Az énekesnő becsületére legyen mondva, hogy nem erőlködik, és nem vet be színpadias eszközöket. A végére tartogat, s nem hiába: búcsúzó áriája összes energiájának bevetésével hatásosra sikerült. A jó irányt csalhatatlanul mutatja, ahogy az ifjú szoprán előadásról előadásra vált magabiztosabbá, színesebbé, csábítóbbá. Sikerével együtt (művész)női öntudata megnőtt, s vele együtt a hangja is. Veszélyes diadal, mert mindenképpen visszafelé kellene lépni utána.

A Pillangó minden korok férfiaiban felébreszti a lelkifurdalást, hogy méltatlanul bántunk életük nőjével. (A Turandot aztán arra ad alkalmat, hogy eltöprengjünk, párunk Turandot-é avagy Liù...) Mindkét Pinkertonunk jó választás, de csak az egyik kényszerít arra, hogy szembenézzünk frfisorsunkkal.

Balczó Péter lírai tenorjának erős tornagyakorlat a szólam, de becsülettel teljesíti. A közép- és az alsó regiszterben átlagos kvalitást mutat, a felső régiókban azonban új fényt, erőt, lelket kap. Pinkertont Balczó egyszerű, felelőtlen hadnagyocskának mutatja. László Boldizsár varázslatos színben, könnyed eleganciával énekli a szólamot, és sokkal nagyobb utat jár be. A Dovunque al mondo kezdetű (duetté szélesedő) áriát Balczó lezser hátratámaszkodásból indítja. László viszont egyenesen hanyatt dobja magát, s energikus felülésből kezdi hitvallását. Cso-cso-szánék üdvözlésére Balczó finom biccentéssel reagál. László gyerekes örömmel teszi keresztbe mellén a kezét, és mélyen meghajol. A felvonás elején pofátlan, aztán érdeklődve csodálkozik rá a japán kultúrára, majd lassanként Butterfly ragadja el. A kezdet könnyed felelőtlenségétől egyenesen juttat el bennünket a szerelmi kettős lobogó szenvedélyéig. A duettet mindkét tenor szép magas c-vel zárja. A bravúrhang Balczónál óvatosan hajlik föl, Lászlónál vakító fénnyel izzik, mint az irracionális szenvedély metaforája, az eksztázis logikus csúcspontja. Ez a Pinkerton ezen az estén tényleg beleszeretett Cso-cso-szánba, s ez teljesen más érzelmi távlatot ad neki. Ha erkölcsi felmentést nem ad is, katartikus jellege van.

A III. felvonást Balczó megszeppent szomorúsággal intonálja. László a hármasban lázasan kutatja végig a régi szerelem lábnyomait. Most döbben rá: a Paradicsomot veszítette el. Az Addio fiorito asil nála a gyötrő önvád kiáltása. És a bűntudat intenzitása megnemesíti a figurát. Fodor Géza nyomán azt mondhatnánk, László Boldizsár komplex felfogása és elképzeléseinek szuverén hangi tolmácsolása megteremti a figura egységét, s ezzel mai operajátszásunk élvonalát képviseli.

Kovács Éva és László Boldizsár

Puccini távolságtartását hősével szemben jól mutatja, hogy nem engedélyez neki igazi áriát. Mindkettőbe belebeszél a konzul. Sharpless az a főszereplő a darabban, akinek nincs hagyományos értelemben vett jelleme, csak tulajdonságai és attitűdjei. Nem történik vele semmi, és alig cselekszik. Egyetlen igazi tette, amikor megkérdezi Butterflytól, mit csinálna, ha Pinkerton nem térne vissza. Nyomban vérfagyasztó zene szólal meg, ami nemcsak a Butterfly döbbentét jelzi, de azt is, hogy ettől az embertől nem számítottunk ilyen határozott fellépésre. Nincs áriája, de ugyan miről is énekelhetne szólószámot? Kelemen Zoltán kitűnő rezonőr. Szemüveges, csokornyakkendős alakja a kisember megannyi ismerős gesztusát hozza. Imponál neki Pinkerton lendülete, de azért - úgy is mint az USA hivatalos képviselője - megretten a túlzott merészségtől. Miközben fontoskodónak és aggályosnak tűnik - szépen csendben mindenben igaza lesz. Kelemennél ennek metaforája a kerek dallamformálás és a telt, bársonyos hang, amelynek kvalitása csak lassacskán tudatosul bennünk, és a harmadik felvonás tercettjében vesszük észre valódi színét és jelentőségét. Cseh Antal erős hangon, magabiztosan énekel. Basszbaritonjában van némi nyerseség, ami ehhez a figurához nem illik. A bozontos szakállú, darabos alak sem kelti egy diplomata képzetét.

Férfiasan megvallom, a darab másik „háttérfőszereplője", Suzuki iránt még soha nem voltam képes fölkorbácsolni az érdeklődésemet. Pedig ez méltánytalanság Vajda Juliával (az egykori kitűnő Cso-cso-szánnal) és Szonda Évával szemben, aki már sokféle Pillangóban szolgálta alázattal úrnőjét és Puccinit. Mindketten magas művészi színvonalat képviselnek. Kate Pinkerton máskor jelentéktelen szerepének érdekes fénytörést adott, hogy az a Kónya Krisztina énekelte, aki amúgy ideális Cso-cso-szán lenne. Csakhogy babát vár. A kritikus elégedetten csettint: az élet adja a legjobb ötleteket! A hadnagy már azért sem térhet vissza Butterflyhoz, mert nemcsak hogy újra megnősült, de felesége terhes! Ám mintha a jelmeztervezőnek elfelejtettek volna szólni, ő eltakarja, és nem megmutatja a domborodó pocakot, s a ziccer kimarad. Kónya és Laczák Boglárka meggyőzően hozzák a bornírt feladatot: nyugtatni a vergődő japán nőt.

Kelemen Zoltán, Létay Kiss Gabriella és Kónya Krisztina - Veréb Simon felvételei

Miközben divat tenorínségről beszélni, Szegeden inkább tenorbőség tapasztalható. A Francesca da Riminiben négy (+egy külhoni), itt megint négy jó énekest hallottunk. Szerekován János pompásan groteszk figura, nagyszerűen hozza Goro gátlástalan pénzéhségét. Erőteljes tenorjának számtalan hangszínét használja. Az ifjú Decsi András lírai hangocskáján inkább az alak szolgalelkűségét és simulékonyságát közvetíti hitelesen.

Pál Tamás szuverén egyéniségére és nyitottságára mi sem jellemzőbb, mint hogy ma egészen másképp nyűgöz le a darabbal, mint 17 éve. Akkor pasztellesen, puccinisan szólt zenekara, ma erősebben hangsúlyozza a disszonanciákat, a darab kegyetlenségét. A zenélés jó minőségét Gyüdi Sándor és Kardos Gábor is megőrizték az általuk vezényelt előadásokon.

A szegedi operatársulat az utóbbi években színházi szemszögből nem képvisel különösebben izgalmas vonalat. Ugyanakkor az autentikus szereposztások és a zenélés magas színvonala, a leginkább Pálhoz köthető, egyedülállóan szabatos zenedrámai fogalmazás olyan erősen érvel az operajátszás hagyományos, zene-, és énekesközpontú felfogása mellett, hogy a néző (a kritikus) hajlamos elandalodni. Ám tévedés, hogy a színházi érdekesség és a magas zenei színvonal kizárná egymást! Éppenhogy föltételezi! Egyszerre várjuk a szellemi és az érzéki izgalmakat. Ez a legjobb szegedi hagyomány.