A Budapesti Tavaszi Fesztivál tisztán vagy jórészt magyar műveket bemutató hangversenyei közül véleményem szerint kiemelkedett a KODÁLY FILHARMÓNIA DEBRECEN és a KODÁLY KÓRUS DEBRECEN (immár zenetörténetté vált, magyarosabb régi nevén: Debreceni Kodály Kórus; karigazgató: Pad Zoltán) SOMOGYI-TÓTH DÁNIEL vezényelte koncertje az Angolkisasszonyok Váci utcai templomában. A koncert két fontos újdonsággal is szolgált. Ez volt a debreceni zenekar és új művészeti vezetőjük első közös budapesti bemutatkozása, illetve ezen a hangversenyen hangzott fel ősbemutatóként Dubrovay László Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi című szimfonikus költeménye.

Először azonban Kodály Psalmus hungaricusa következett. Olyan előadásban, amelyre bizonyára még sokan, sokáig emlékezni fognak. Somogyi-Tóth intésére valósággal fellángolt a mű zenekari bevezetése, s attól a pillanattól a kodályi szenvedély olyan intenzitással és olyan tiszta hitelességgel volt jelen a mű minden másodpercében, amire csak nehezen találok példát az emlékezetemben. Ne gondolja továbbá az olvasó, hogy ez a pátosz valamiféle bombasztikus elnagyoltságot, differenciálatlanságot jelentett - ellenkezőleg. A sodró erejű előadásnak éppenséggel minden gesztusa, minden apró hangsúlya élt, a mű csodálatos magányos vagy csak Istennel megosztott pillanatai szívszorítóak voltak, s az egész, az interpretáció hatalmas fesztávú íveivel, minden monumentalitásával együtt: a legtisztább költészet. Somogyi-Tóth karmesteri fejlődését mindig rokonszenvvel figyeltem, most azonban valami egészen új történt: úgy gondolom, ezzel a Psalmussal berobbant a magyar zenei élvonalba. Rögtön hozzá kell tennem azonban, hogy mindehhez ragyogó partnerei voltak. SZEREKOVÁN JÁNOS, akivel, bevallom, korábban még nem találkoztam a hangversenypódiumon, az általam valaha hallott legrátermettebb prédikátorok közé tartozik: éneklése egyszerre szárnyalóan erőteljes és megindítóan őszinte, hanggal, technikával biztosan, mégis magamutogatás nélkül győzi a rendkívüli nehézségeket, deklamációja erőteljes, lírai pillanatai pedig megindítóan hitelesek. A Kodály Kórus a legszebb emlékeinkben élő színvonalon énekelt, és főszerepet játszott a mű festői, látomásos képeiben. A zenekar pedig hallatlan koncentrációval, nagy átéléssel és a részleteket gondosan megmutatva és megformálva vette ki részét a gyönyörű produkcióból.

Dubrovay László szimfonikus mesekölteményében (ha hívhatom így) a zenekar bebizonyította, hogy kitűnő teljesítménye nem volt egyszeri véletlen. Hiszen itt egyrészt tisztán zenekari darabról van szó, amelyben semmi sem vonja el a figyelmet játékuk apró részleteiről, másrészt pedig olyan műről, amelynek nem is elsősorban a nehézsége, hanem inkább eredetisége és hangszerelésének fantáziadús finomsága követel maximális technikai tudást, koncentrációt, finom hallást az előadóktól. Az ismertető szerint a szerző a Liszt születésének évfordulójára írt darabbal a liszti szimfonikus mintát kívánta követni; magam inkább egy képzeletbeli meseopera szvitjét vélem benne hallani, a képek, személyek, hangulatok, mesei történések oly képszerű és annyira frissen ható, szerethető zenei formában jelennek meg, mint a műfaj legnagyobbjainál: egy Debussynél, egy Ravelnél, egy Prokofjevnél - ugyanakkor Dubrovay saját, teljes vértezetű, virtuóz hangszerelési tudással és zeneszerzői leleménnyel jellemezhető zenei nyelvén. Már a darab első hangjai varázsütésként hatottak, s attól kezdve valami gyermeki ártatlansággal bontakozott ki a történet, pergett le ez a gyengédséggel telített, ihletett kompozíció - amelynek mindemellett még az ökonómiája is mintaszerű. Somogyi-Tóthék szemmel látható gyönyörűséggel, s mint írtam, gondosan és színekben gazdagon adták elő a darabot - megérdemelt, nagy sikerrel.

A koncertet egy immár több mint húsz éves, a maga műfajában immár klasszikussá vált kompozíció, Vajda János Magnificatja zárta le. Ebben a kórus mellett - szólistaként - JÓNÁS KRISZTINA működött közre. Vajda művének maradandóságát számos erénye biztosítja: figyelemreméltó melodikus invenciója, harmonizálásának, egész megkomponálásának választékossága, és nem utolsósorban a biztos kézzel megtalált egyensúly a szakrális tartalom megkívánta - jobb szó híján - „közérthetőség" és a zenei nyelv eredetisége, egyéni ötletei között. Vajda elsőrendű drámai tehetsége egyfelől, a harmonikus befejezettségre való hajlama másfelől világító szépségű mű születéséhez vezetett; s ha az élményszerű előadással kapcsolatban a zenei együttesekről és a karmesterről már nemigen tudok újat mondani, befejezésül hadd adózzak elismeréssel Jónás Krisztina makulátlanul szép és tiszta, kifejező énekléséért. (Március 20. Belvárosi Szent Mihály-templom. Rendező: Budapesti Fesztiválközpont, Kodály Filharmónia Debrecen)

MALINA JÁNOS

Két monumentális koncertmise szerepelt a MAGYAR RÁDIÓ EGYÜTTESEI-nek fesztiválhangversenyén. ZOMBOLA PÉTER ősbemutatóként elhangzott gyászmiséjét TIHANYI LÁSZLÓ, Schubert Esz-dúr miséjét VAJDA GERGELY vezényelte. A lelkesült fogadtatás a Requiem fiatal komponistájának, Zombola Péternek is kijárt: ritka alkalom, hogy egy ősbemutatóként felcsendülő darab szerzőjét háromszor tapsolják vissza.

Nem érdemtelenül. Zombola közel hatvan perces, 12 tételes Requiemje különleges intenzitású, magával ragadó és hatásos kompozíció. Egyszerre közvetít méltóságteljes hömpölygést és szélsőséges hullámverést. Felszínén könnyű fogódzót találni, mélyebb rétegeiben pedig a kompozíciós technika rafinériáira érzékenyebb, rutinosabb hallgató is szívesen merül el.

A többszakaszos Dies irae kivételével mindegyik tétel egy-egy gondolatmag köré épül. A sokféle műfaji asszociációt keltő, különnemű tételek sorozatából afféle mozaikszerkezet jön létre. Hallhatunk tömbszerű szimfonikus tablókat, kíséret nélküli, kilenc szólamra írt a cappella tételt, hangszeres közjátékokat (interlúdiumokat). A zenei anyag is igen heterogén, az egyszerű népénektől és az egyszólamú gregoriánszerű dallamoktól a rendkívüli szólamszámú szakaszokig igen széles a kompozíciós eszközök spektruma. E felépítés közeli rokonságban áll Jeney Zoltán Halotti szertartásával, távoli példaként pedig megemlíthetjük Liszt Krisztus-oratóriumát.

A több évig komponált műben egyfajta leltárt is gyaníthatunk, a darabot tisztázó-összefoglaló számvetésnek is tekinthetjük. Úgy sejtem, hogy ebből a számvető gesztusból érthető meg a tizenkét tétel dedikációja is. Emlékező és tisztelgő ajánlások állnak az egyes szakaszok élén, melyekben a fiú búcsúzik apjától és választott őseitől (az észt zeneszerzőtől, Lepo Sumerától és Dmitrij Sosztakovicstól), és dedikációkban ad tiszteletet tanárainak, barátainak, szerelmeinek, kedvenc filmrendezőinek és példaképeinek.

Zombola Requiemjének eddigi jellemzéséből az is következtetne, hogy a premier közönségét egy zenei kaleidoszkóp, egy szándékosan fragmentált és széttartó mű nyűgözte le. Az alapélmény azonban nem a zenei heterogeneitáshoz, hanem meglepő módon az egységesség illúziójához kötődött. Hatvan perc elteltével úgy érezhettük, hogy végig egy homogén zenei univerzumban tartózkodtunk. Ezen illúzió kialakulását a vissza-visszatérő zenei elemek, mint például a mottószerűen megjelenő „Édes Jézus, neked élek" szövegkezdetű népének dallama, illetve a zenekari hangzást valóságosan vagy látensen uraló „harangozás" is segítette. Mindezeknél azonban fontosabbnak érzem a személyes stílus, valamint a szerzőre jellemző sajátos bitonalitás és eufonikus hangzásigény egységesítő szerepét, valamint a zenei idő és a zenei lépték következetesen markáns képviseletét. Kiváló dramaturgiai érzékről tanúskodik, hogy Zombola mindjárt az első tételben feltárja és elfogadtatja hallgatójával az elkövetkezendő egy óra valóságos és metafizikai tempóját. Látszólag eseménytelen, statikus hangzásfelületű (szöveg nélküli) tétel áll a requiem-inroitus helyén.

A mottóként kezelt népénekdallam nemcsak az eredeti magyar szöveggel hangzik el, a Dies Irae tételben a latin textus egyik „strófáját" (Recordare, Jesu) is erre a melódiára énekli a kórus. E szakasz - egyfelől - érzelmileg igen telített, másfelől meglepő természetességgel szervesül az adott zenei kontextusba, harmadrészt pedig jól példázza a kompozíciós technika rafinériáját is: amikor a népének a harsonák kórusán is felcsendül, a téma kiszélesített alakja szól tovább a szólóhegedűn.

Felvethető a kérdés, hogy a tételdedikációkban megnevezett zeneszerzők - Dukay Barnabás, Arvo Pärt, Sosztakovics, Jeney Zoltán vagy Phil Niblock - stílusa megidéződik-e a kompozícióban valamilyen konkrét alakban. Az első tapasztalat azt mondatja, hogy nem, legalábbis a szándékos stílusimitáció szintjén biztosan nem. Egyedüli kivételként talán épp a Dies Irae egyes szakaszait lehetne megnevezni, melyekben felismerhető a dedikációval megszólított szerző, Louis Andriessen hangja.

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának és Énekkarának előadása - utóbbinak kifejezetten nehéz feladat jutott - élményszerű áttekintést biztosított a kompozícióról, melynek értékét, szellemi erőterét az is jelzi, hogy bizonytalanabb, pontatlanabb előadásban is képes volt plasztikusan érvényesülni. Jó volna abban hinni, hogy Zombola Requiemjének ritmikai polifóniájára, az egyszerre megszólaló harmónia rétegek tektonikus mozgására, a kartételek szólamtelevényére hamarosan rácsodálkozhatunk még egy továbbcsiszolt előadásban. Mindettől függetlenül csak elismeréssel és köszönettel lehet nyilatkozni az együttes és a karmester, Tihanyi László teljesítményéről.

Ócsai Annamária, Kolonits Klára, Vajda Gergely, Megyes Zoltán és Czikora István  

Felvégi Andrea felvétele

A szünet után egy nem kevésbé személyes hangvételű misekompozíció következett, melynek - lám, a véletlen a legnagyobb alkotó - egyes harmóniai megoldásai, hangzásfelületének megmunkálása rímelt Zombola darabjára. Örömmel lehetett felfedezni Schubert Esz-dúr miséjének nagy újítókedvről tanúskodó akkordkapcsolatait, valamint a régebbi korok karfúgáit újraértelmező szakaszait. Ám az öröm nem volt teljesen felhőtlen, a kompozíció karakterjegyei nem egyszer különcségeknek és furcsaságoknak tűntek. A mű egyenetlenségei ezúttal tehát kissé nagyobb hangsúlyt kaptak, mindettől függetlenül egyetértek a második rész dirigensével, Vajda Gergellyel abban, hogy a Schubert-mise játszottsága és ismertsége nincs arányban a darab kompozíciós értékével. Egyenetlen összetételűnek tűnt a szólistacsoport is (KOLONITS KLÁRA, ÓCSAI ANNAMÁRIA, CZIKORA ISTVÁN, MEGYESI ZOLTÁN, FRIED PÉTER), a két tenor közül Czikorát bizonytalanabbnak hallottam, Fried Péter basszusát pedig meglepően kevésnek. A kórus magabiztosan állt helyt, s mivel az Esz-dúr mise elsősorban kórus-darab, az összhatás kielégítő és megnyugtató volt. (Olasz Kultúrintézet, március 23.)

MOLNÁR SZABOLCS