Kodály-Bartók-Lajtha-programot hallhatott az ünnepi hangulatú közönség az új vezetéssel bemutatkozó Budapesti Tavaszi Fesztivál nyitóhangversenyén. A névsor ideális választásnak tűnik. A közreműködők között első helyen egyik legjobb szimfonikus zenekarunk és egyik legkiválóbb, nemzetközileg is reputációt szerzett, még mindig eléggé fiatal - ha tetszik: fiatal középkorú - karmesterünk szerepelt, ennek is csak örülhetünk. Szólistaként hallhattunk továbbá - egy autentikus népdalénekes mellett - egy kiugró tehetségű fiatal hangszerest, aki imponáló játékkal rukkolt elő, aminthogy kifogástalan, sőt remek teljesítményt nyújtott a zenekar és a karmester is. Miért érezhettem mégis csalódottságot a hangverseny után, miért érezhette a közönség is, hogy inkább protokollprogramnak, semmint lelkesítő élménynek volt részese?

A válasz egyértelmű: a koncert programja miatt - lássuk tehát, hogy mit hallottunk és kiktől. A nyitókoncert első számaként Kodály Páva-variációi hangzottak fel; ezt Bartók-Serly  brácsaversenye, majd a hangverseny második felében Lajtha László Hortobágy-szvitje (op. 21/b, más források szerint: op. 21/a) követte, utóbbi a megírás okául szolgáló filmből vett részletek vetítésével párhuzamosan (ugyanis egy film zenéjéből összeállított szvitről van szó). A MAGYAR RÁDIÓ SZIMFONIKUS ZENEKARÁ-t KOCSÁR BALÁZS vezényelte, mélyhegedűn SZŰCS MÁTÉ működött közre, a Kodály- és a Lajtha-műben feldogozott népdalokat a parasztlegénynek öltöztetett AGÓCS GERGŐ (néprajzkutató, Hagyományok Háza, Folklór Osztály) énekelte.

Szűcs Máté és Kocsár Balázs

Agócs Gergő

A Páva-variációk, egy talán sosem volt, álombeli tündér-Magyarországnak ez az újra meg újra rabul ejtő megidézése szívmelengető előadásban csendült fel bevezető számként. Kodály helyenként raveli magasságokat ostromló hangszerelési és színkeverő művészete teljes ragyogásában elevenedett meg, s Kocsár Balázs hibátlan ívet formált a kompozícióból, még ha előadását legvégül egy szemernyivel szenvtelenebbnek éreztük is a lehetségesnél. Ezzel együtt nagyon szép Páva-variációkat hallottunk, egy ünnepi hangverseny tökéletes kezdeteként.

Következett azonban a Bartók-Brácsaverseny, amelynek hallatán nem tudtam másra gondolni, mint Kovács Sándor zenetörténésznek, a mű specialistájának a koncert szórólapján idézett mondatára: „...nincs miért szépíteni a tényeket: Bartók nem írt brácsaversenyt". Nem állítom, hogy a darab Serly Tibor vagy más rekonstrukciójában nem alkalmas vagy nem méltó arra, hogy meghallgassuk. Azt azonban igen, hogy ez speciális státusú zene, mint ilyet érdemes hallgatni, olyan alkalommal - lehetőleg magyarázattal egybekötve -, amikor van idő a különösségén elgondolkodni. Mert a Bartók-Serly-Brácsaverseny vékonynak hat, nem meggyőző, s zárótétele még az összecsapottság benyomását is kelti („teljes a homály" - írja Kovács). Hiába, hogy Szűcs Máté szép hangon, választékos formálással és erős egyéni kisugárzással játszik, hogy kadenciái imponálóak, hiába az előadás nemes lírája a lassú tételben, és hiába élnek a záró tánc sánta ritmusai, ha kevés a zenei szubsztancia az egészben - tényleg arra kellene gondolnunk, ez és így volt Bartók végső üzenete? Nem, ennek a műnek semmiképp sem reprezentatív, ünnepi hangversenyen van a helye.

Feloldást sajnos a hangverseny második fele sem hozott. Ebben a részben Lajtha Lászlónak a Georg Höllering osztrák filmrendező (később az angliai filmélet sokoldalú és köztiszteletben álló személyisége, a magyar film ottani apostola) 1936-ban készített, Hortobágy című dokumentum-játékfilmjéhez komponált kísérőzenéjét, pontosabban a filmzenéből összeállított szvitet hallottuk, az egyes zenei tételekhez tartozó filmrészletek bemutatásával párhuzamosan. S bár méltányosságból le kell szögeznünk, hogy mind Lajtha zenéje, mind pedig a zenei előadás kifejezetten tetszett, az egész - hogy is nevezzem - installációt zavarosnak és működésképtelennek éreztem. A filmvetítés minősége - sok volt a fény, gyenge a kópia, mindenféle kábelek és árnyékaik zavartak - meglehetősen gyatra volt, nagyobb problémát jelentett azonban, hogy a sok tekintetben eredeti és izgalmas film (amelyet Magyarországon alig játszottak, de a filmes szakma mindig nagyra becsülte, és külföldön sikerrel vetítették) a saját formai követelményeit követő szvit illusztrációjaként zavarossá és követhetetlenné - igen nagy jóindulattal: balladaivá - vált, sőt, zenekíséretes némafilmként hatott. Ugyanakkor annyi figyelmet mégis igényelt, hogy nagy mértékben elvonja a figyelmet Lajtha tiszta zenéjétől, amely ily módon másodlagos szerepbe kényszerült: óhatatlanul élő kísérőzeneként hallgattuk. Magam például ilyen körülmények között, valószínűleg önhibáján kívül, terjengősnek éreztem, hiszen nem tudtam azokra a zenei valőrökre koncentrálni, amelyek révén leköthette volna a figyelmemet. Úgy gondolom tehát: kevesebb több lett volna, a Lajtha-szvit jobban mutatkozhatott volna be film nélkül, s a filmet is sokan szívesen megnéznénk a maga egészében.

„Jót s jól", sőt: jó helyen. (Március 16. - Művészetek Palotája. Rendező: Budapesti Fesztiválközpont)

MALINA JÁNOS

Akinek idő előtt halálhírét keltik, sokáig él. A mondást ezúttal nem egy személy, hanem egy karrier sorsa idézi fel. 2008-ban arról beszélt a muzsikus szakma, hogy a 34 éves MAXIM VENGEROV egy vállsérülés miatt kénytelen visszavonulni a hegedűművészi pályától. A hír éppenséggel nem volt koholmány, sőt a vonót letenni kényszerülő virtuóz emiatt fordult a tanítás és a vezénylés felé. Mostanra azonban, úgy látszik, meggyógyult a beteg váll, Vengerov ismét hallható hegedűsként, de lám, a rosszból megmaradt - a jó: hangversenyein immár vezényel is. A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR vendégeként a szibériai születésű, Monacóban élő muzsikus az idei Tavaszi Fesztiválon kettős minőségben szerzett örömöt a közönségnek. Mert - hogy a kritika summáját előlegezzem - az első perctől az utolsóig öröm volt jelen lenni ezen a koncerten. Korábban Vengerovot nem mindig hallgattam egyértelmű lelkesedéssel, előfordult, hogy virtuozitása számomra üresen, keresetten, sőt kérkedésként hatott. Most a legkényesebb szerzők: Bach és Mozart előadójaként, a legnehezebb terepen győzött meg - nemcsak hangszeres tudásának tökéletességéről, de nemes ízléséről, arányérzékéről, stílusismeretéről is tanúságot téve.

Rolla János,  Maxim Vengerov és Özcan Ulucan

Kezdjük azzal, milyen rokonszenves vonás, ha egy megasztár nem akarja egyedül uralni az estet, amelyen fellép. Vengerov a szünet előtt két versenyműben muzsikált - de mindkettő kettősverseny volt: Bachtól a d-moll kéthegedűs koncert (BWV 1043), Mozarttól a hegedűs-brácsás Esz-dúr Sinfonia concertante (K. 364). Ez a két mű adott alkalmat arra, hogy együtt zenéljen pártfogoltjával: a török ÖZCAN ULUCAN hegedűsként és brácsásként egyaránt bemutatkozott. Sejthető, hogy nem historikus előadást hallottunk. Modern hangszeres, jobb szó híján „hagyományosnak" (vagy „kommersznek") nevezhető produkció volt mind a Bach-, mind a Mozart-tolmácsolás - de vastag hangzás, nehézkesség, eltúlzott hangsúlyok nélkül, könnyed, elegánsan tagolt zenei beszéddel, a legcsekélyebb túlzás vagy merevség nélkül.

A Bach-műben kottát látva a hegedűsök előtt, arra gondoltam: akad, aki az effajta kompozíciókat kívülről játssza, s ezzel a két versenymű-szólam reprezentatív jellegét hangsúlyozza, más pedig kottából játszik, s ezzel arra figyelmeztet, hogy amit hallunk, kamarazene. Ezúttal az utóbbi történt: mindvégig finom, érzékeny, választékos párbeszéd zajlott a két muzsikus között - s ez a jólesőn kollokviális magatartásforma jellemezte utóbb a mozarti Sinfonia concertante olvasatát is. Özcan Ulucan mind hegedűsként, mind brácsával a kezében Vengerov méltó partnere: makulátlan technika, intelligencia, dinamizmus és mélység jellemezte játékát. Igaz, magam Vengerovon ámultam inkább: korábbi tapasztalataim alapját őt a romantikus repertoárban éreztem otthonosabbnak, s most meglepett, hogy a modern hangszeres előadásmód paradigmáján belül milyen tökéletesen érvényes, tiszta, nemesen csiszolt Bachot és Mozartot tár elénk. Tetszett a kettősverseny nyitótételének kiegyensúlyozottsága, a Largo ma non tanto éneklő karaktere (vibrátót alig alkalmaztak a muzsikusok), a finálé tizenhatod-trioláinak pergése. És tetszett a Sinfonia concertantéban a nyitótétel határozottsága, az Andante sötét, panaszos tónusa, a finálé telt hangzása. Két remek előadás, amelyet a történeti előadópraxis elkötelezettjei is élvezettel hallgathattak.

         És Vengerov, a karmester? Mozart Jupiter-szimfóniája (K. 551) arról győzött meg, hogy nála a pálca kézbevétele nem üres formalitás. Nem „rávezényelt" ROLLA JÁNOS zenekarának produkciójára, hanem minden egyes ütemről elképzelése volt. Ennek megfelelően rendkívül élő, karaktergazdag, közlékeny Jupiter-szimfóniát hallottunk, feltűnően igényes kidolgozásban. Élmény volt találkozni a nyitó Allegro méltóságteljes, délceg tartásával, fényes és telt hangzásával, bensőséges pillanatokat teremtett az Andante cantabile meleg tónusa, puha textúrája - de a hangulat elborulása, a drámai váltás is teljes hitellel következett be a tételnek ebben az olvasatában. Elegáns, kecses, mindenekelőtt azonban felvillanyozóan friss volt a Menüett - és végül remek lendület és sok-sok intenzív hangsúly tette ellenállhatatlanná a fúga és szonátaforma kombinációját nyújtó, komplex finálét. Vengerov jó technikával, kifejező mozdulatokkal, de mindenekelőtt a zenében tökéletesen elmerülve, azzal eggyé válva, a folyamatokat száz százalékosan átélve vezényelt.

         A ráadások is „ki voltak találva": mindkét rész végén egy-egy szólószám azoknak, akiknek talán fájt a szívük, amiért a koncert hivatalos műsorában a szólista Vengerov csak művésztársával párban lépett közönség elé. A szünet előtt Ravel Tzigane-ját hallgatva csodálhattuk a liszti rapszódiaműfajt továbbörökítő mű egzotikus temperamentumával azonosuló, vehemens előadást, a dús, sötét hangot, a lebilincselő (de mindig a zenei tartalmakból fakadó) virtuozitást, majd a koncert legvégén Massenet Thaïsának kedvelt Méditationja mutatta meg az érem másik oldalát: az olvadékony legatókban bővelkedő, széles ívű, cantabile hegedűjátékot. Inspirált muzsikálás, osztályon felüli hangszeres teljesítmény, egy rokonszenves művészegyéniség átütő erejű, hiteles megnyilatkozásai. A Liszt Ferenc Kamarazenekar pedig büszke lehet önmagára: az első hangtól az utolsóig a legszebb zenei ünneplőjében ragyogva, pompás formában játszott, méltón mindahhoz, ami a kivételes vendégnek kijár. (Március 17. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválközpont)

CSENGERY KRISTÓF

Az idei Tavaszi Fesztivál műsorán belül önálló részprogramként funkcionált az Ütős Nap rendezvénycsoportja: a megnyitót követő vasárnapon a Müpa termei a tradicionális zenétől a klasszikus kortárs műfajokon át a jazzig négy olyan hangversenyt is kínáltak, amelyeknek középpontjában az ütőhangszerek álltak. Ezek közül választottam ki azt, amely számomra műsora és közreműködői alapján a legsúlyosabb és legizgalmasabb élményt ígérte: délután a Nemzeti Hangversenyteremben Bartók két zongorára és ütőhangszerekre komponált Szonátája és Stravinsky Menyegzője hangzott fel.

         Mi keresnivalója van e két műnek egymás társaságában? - kérdezheti valaki. Nem kevés. A két darab között akadnak felszíni hasonlóságok: mindkettő a 20. század első felének zenei progresszióját képviseli (Szonáta: 1937, Menyegző: 1923), mindkettő méltatlanul ritkán játszott (mert mindkettő rendkívül nehéz) kompozíció, és mindkettő a zongora és az ütők hangzásának kombinációjával kísérletezik (a Szonáta, mint címében is áll, két zongorát alkalmaz, a Menyegző négyet). Ezek azok az evidenciaként ható közös vonások, amelyeket bárki észrevesz. Fontosabb azonban az a mélyebb hasonlóság, amely szintén megfigyelhető a két alkotás között: mindkét műben az ősi és az új feszül egymásnak. Bartók Szonátájában egyfelől elementáris indulatok, civilizáció előtti időket idéző, barbár erők munkálnak (a szóhasználat nem véletlen - a mű távolról az Allegro barbaro motivikáját is visszhangozza), másfelől azonban a bonyolult szerkezet a modern kompozíciós technika magasiskoláját mutatja be. A Les Noces-ban pedig egyfelől ott a hagyományos orosz népi menyegzői rítus, amelyet egy kantátaszerű színpadi játék elevenít fel, másfelől azonban a négy énekszólam és az egymástól elkülönítve alkalmazott női-, illetve férfikar hangszeres hátteréül szolgáló zongorák és az ütők hűvösen elidegenítő, fémes csengés-bongása a modernség elidegenítő aurájába burkolja azt, ami archaikus. A régi és az új súrlódása-ütközése mindkét darabban megteremti a maga termékenyen feszültségteli erőterét.

Kocsis Zoltán, Ingrid Fliter, Rácz Zoltán és Holló Aurél - Felvégi Andrea felvétele 

 Két mű, két nagyszerű előadás. A Szonátát talán még soha nem hallottam ilyen tökéletes tolmácsolásban. KOCSIS ZOLTÁN és INGRID FLITER zongoráján, HOLLÓ AURÉL és RÁCZ ZOLTÁN ütőhangszerein a karakterek olyan szikrázó pontossággal követék egymást, a dallamok-ritmusok olyan pengeélesen rajzolódtak ki, a gyors tételeknek olyan irama, a közbeékelt lassú notturnónak olyan mélysége és ereje volt, amilyennel e mű legkiválóbb előadásainak ismerői is csak ritkán találkozhatnak. Zabolátlan erő és metsző intellektualitás egymást kiegészítve érvényesült, a megszólaltatásban, amely magától értődő perfekciójával az avatatlanban akár azt a tévképzetet is kelthette, hogy a darab nem is olyan nehéz... Stravinsky Menyegzőjében élettelien felelgetett egymásnak, és dús, zamatos hangzással szólalt meg a NEMZETI ÉNEKKAR női és férfi részlege, gondot fordítva a szövegmondás szláv ízeire (karigazgató ANTAL MÁTYÁS), a négy zongora (BALOG JÓZSEF, FARKAS GÁBOR, LAJKÓ ISTVÁN, RÁNKI FÜLÖP), és az ütők (AMADINDA ÜTŐEGYÜTTES: BOJTOS KÁROLY, HOLLÓ AURÉL, RÁCZ ZOLTÁN és VÁCZI ZOLTÁN) szertartásosan tagolták a folyamatot, tömbszerűsítették és objektiválták a hangzást. A négy énekes szólista magas színvonalon működött közre, az ő teljesítményük azonban nem volt abszolút kiegyenlített: MEGYESI SCHWARTZ LÚCIA (alt) és MUKK JÓZSEF (tenor) hangadásban-szuggesztivitásban nem nyújtott olyan kiemelkedőt, mint MIKSCH ADRIENN (szoprán), vagy - legfőképpen - FOKANOV ANATOLIJ, akit származása ezen a délutánon behozhatatlan helyzeti előnnyel ajándékozott meg: hiába, ha egy énekes nemcsak kiváló, hanem még orosz is, akkor a Menyegző szövegének zamatait és hangsúlyait, a dallamokba kódolt szláv gesztusokat, délcegséget és kérkedést, negédességet és becéző lágyságot nagyobb hitellel képes megjeleníteni. A Szonáta és A menyegző produkciója között összekötő kapocsként funkcionált KOCSIS ZOLTÁN, aki szuggesztíven és pontosan, a nagy egészre és a részletekre egyaránt figyelve vezényelte Stravinsky ritkán felhangzó remekét. (Március 18. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

CSENGERY KRISTÓF 

Elfogadván a tézist, miszerint egy hangverseny akkor jó, ha elgondolkodtat, a bicentenárium alkalmából tavaly ősszel Budapesten megrendezett Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraverseny 3. helyezettje, IFJ. BALÁZS JÁNOS tavaszi fesztiváli koncertjét csakis jónak nevezhetjük. Nem akármilyen alkalom volt ez: tisztelgés egy nagy előd, a virtuozitást középpontba állító fiatal zongoristák mintaképe, Cziffra György (1921-1994) emléke előtt. A magyar származású, de francia állampolgárrá lett művésznek ezúttal nem volt jubileuma, ám helyes, ha Magyarországon, ahol őt oly sok megaláztatás, üldöztetés és gáncs érte, különleges alkalom nélkül is megemlékeznek róla, kivált a Liszt-év végén, hiszen joggal állítható, hogy Cziffra volt minden idők egyik legnagyobb Liszt-előadója - a virtuóz repertoárban feltétlenül.

         A koncert elején Batta András, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektora emlékezett meg Cziffráról, ezt követően - kihasználva a filmszínház technikai lehetőségeit - egy régi dokumentumfilm részletét tekinthette meg a közönség: így magát Cziffra Györgyöt is láthattuk és hallhattuk beszélni és zongorázni ezen az estén. Ifj. Balázs János műsora történeti utalás volt; olyan összeállítás, amely Cziffra György személyiségét, ízlését, gondolkodásmódját idézte fel. A nagy virtuóz nem úgy állította össze hajdani zongoraestjeinek programját, mint más pályatársai: nem a súlyos szonáták és hosszabb ciklusok váltották bennük egymást, ő inkább kedvelte a sok rövid, hatásos és hangulatos romantikus darabból álló, rögtönzött egyvelegre emlékeztető tételfüzéreket, amelyekben megmutatkozhatott és feloldódhatott szabadságot kedvelő, formabontó személyisége. Ilyen műsort hallottunk ezúttal is.

 Pesze megvan a veszélye annak, ha egy fiatal, kései utód egy nagy példaképre emlékezve ad koncertet - és nem lehet kérdés, hogy ifj. Balázs Jánosnak Cziffra György példaképe -, különösen, ha az est során a nagy előd kedves műsorszámai kerülnek terítékre. Így a közönség, bár ez más esetben eszébe sem jutna, óhatatlanul összehasonlít, hiszen a program és a szituáció szinte kényszeríti erre. Megállja-e a helyét Cziffra nevének fényében (és művészetének árnyékában) ifj. Balázs János? A hajdani nagy muzsikus által képviselt színvonalhoz méltón szólalnak-e meg ujjai alatt a nevezetes repertoárdarabok? Mert a tribute gesztusához is fel kell nőni: akárki nem emlékezhet meg a legnagyobbak egyikéről. Igazságtalan mondatok ezek, állíthatja valaki, és valóban nem volna méltányos, ha a kritikus irreálisan magas mércét állítva, Cziffrához hasonlítaná a pályakezdő muzsikust. Az alábbiakban tehát fokozottan ügyelek arra, hogy ifj. Balázs Jánost csakis (egyfelől) az általa előadott darabok követelményeihez, (másfelől) önmaga lehetőségeihez mérjem.

Kezdem az érem egyik oldalával. Liszt 2. magyar rapszódiájában a lassú első részt délceg rubato jellemezte, s a friss második szakasz is korrekt technikai kivitelezésben hangzott fel, igaz, az előadás nélkülözte a magával ragadó temperamentumot. Mendelssohn Rondo capricciosójának (op. 14) bevezetését szélesen, az álmodó romantika hangján játszotta ifj. Balázs János, a gyors szakaszhoz érve pedig meghatározóvá vált előadásmódjában a jellegzetes mendelssohni tündérscherzo-karakter libbenő könnyedsége. Schumann Toccatájának most hallott olvasatából (op. 7) nem hiányzott a perpetuum mobile motorizmusa. Chopin Asz-dúr balladájhoz világos színeket kevert ki a művész, és szép volt az is, ahogyan ujjai alatt a derűs szemlélődés után a tétel fokozatosan áttüzesedett. Diadalmas-heroikus hangon zárta a koncert első részét (szintén Chopintől) az Asz-dúr polonéz (op. 53). A szünet után Liszt 2. legendájában (Szent Ferenc a hullámokon jár) a muzsikálás emelkedettsége és pátosza, a Valse-impromptuben a nosztalgikus emlékezés gesztusának könnyedsége keltett figyelmet, a La campanella virtuózan, részletgazdagon és hatásosan csilingelt, a Rigoletto-parafrázis hatalmas íve a csábítás grandezzájának zenei lenyomataként hatott, a Grand galop chromatique kissé hatásvadász megszólaltatása után pedig ifj. Johann Strauss Kék Duna-keringője zárta a koncert hivatalos műsorát - Cziffra György átdolgozásában. (Ráadásként Brahms-Cziffra 6. magyar táncát, Gershwin Ragtime-ját, Schumann Träumereiét és Strauss-Cziffra Denevér-keringőjét hallottuk.) Remélem, sikerült érzékeltetnem, hogy ifj. Balázs János előadása számos szépséget mutatott fel.

Ifj. Balázs János - Éberling András felvétele

Az érem másik oldalán egy szinte mindvégig jelenlévő, és a produkció minden paraméterére kiterjedő felszínesség adta az egymást követő tolmácsolások maszatos-szürke alaptónusát - mind technikai, mind zenei szempontból. Először is ifj. Balázs János zongorázása nem olyan kristályos és pontos, amilyent a nagy virtuózoktól megszoktunk és elvárhatunk, hanem inkább egyfajta kásás, elnagyolt massza, amelyben azután könnyedén „elcsúsznak" a kevésbé kidolgozott passzázsok, összekent gyors szakaszok, különféle hanghibák. Utóbbiakból sajnos szinte minden darabba bőven jutott - az ember egy ideig még kapkodta a fejét: nahát, milyen kár, hogy itt, is, meg ott is! Aztán apatikusan belenyugodtunk abba, hogy úgy látszik, ez a zongorista kicsire nem ad. Ez persze nagyon zavaró, hiszen a virtuozitás fabatkát sem ér, ha szépséghibák tarkítják: aki nem tudja tökéletesen (de legalábbis hibátlanul) lejátszani az ilyen-olyan bravúrdarabokat, válasszon magának könnyebb technikai terepet, amelyen kifogástalanul helytáll: ott vannak Bachtól a francia szvitek meg a Mozart-szonáták, azokban is lehet ám nagy zenésznek lenni! Még inkább elkedvetlenített azonban az az interpretációs magatartás, amely a kétes technikai kivitelezésű portékát igyekezett „felturbózni": a gyakran érvényesülő külsőséges hatáskeltés, a talmi szalonzongorista gesztusok, amelyek sokat ártanak Chopin és Liszt virtuóz zenéjének, mert hamis hírbe hozzák, azt sugallva, hogy a zene is olyan harmadosztályú, mint amilyen az előadás. Erről persze szó sincs. Amiről szó van, az egy reflektálatlan fiatal előadóművész erőszakos sikerhajhászása: kísérlet arra, hogy önmagát felstilizálva többnek-jobbnak mutatkozzék annál, amilyen. Erre utalt, hogy ifj. Balázs János, akárcsak az őszi verseny gálaestjén, most is nagyon „engedékenynek" mutatkozott ráadások dolgában: a tapasztaltabb koncertlátogató számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a művész alig bírja abbahagyni, feltett szándéka, hogy minél több ráadást játszhasson. Magára valamit adó muzsikus tudja, hol a határ. (Március 20. - Uránia Nemzeti Filmszínház)

 CSENGERY KRISTÓF

Egészen egyszerű elemek, a tér világos és áttekinthető beosztása - vizuálisan ez volt a néző első benyomása a Tavaszi Fesztivál Händel-produkciójáról, amelyet Káel Csaba rendezett, s amelynek díszlettervezője Szendrényi Éva volt. Úgy látszik: hiába a Fesztivál Színház jól felszerelt színpada, a rendezők - és a közönség - nem csupán a nagyobb nézőtér miatt kedvelik a Nemzeti Hangversenytermet félig - vagy ki tudja, hányadrészben - szcenírozott operaelőadások helyszíneként, de mintha ez a tér - Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra óta - kifejezetten inspirálná is őket. A Hercules színpada maga a pódium, amelyen mindvégig tejüvegszerű anyagból épült, kivilágítható kockák és téglatestek hevernek más és más elrendezésben és (ki)világításban. A játéktér fölött vízszintes tengely körül elfordítható, nagy, korong alakú ernyő; a pódium közepe táján lépcsők vezetnek a mélybe; a háttérben kétszintes emelvény a kórus elhelyezésére. Ennyi a színpad, amelyen a PURCELL KÓRUS és a szólisták: KOVÁCS ISTVÁN (Hercules), VIZIN VIKTÓRIA (Dejanira), SZUTRÉLY KATALIN (Iole), MEGYESI ZOLTÁN (Hyllus), HEITER MELINDA (Lichas) és - a magasban röviden feltűnve - CSER KRISZTIÁN (Jupiter főpapja) eljátssza a darabot; a zenekari árkot pedig a VASHEGYI GYÖRGY által vezényelt ORFEO ZENEKAR foglalta el.

Händelnek ez az oratóriuma annyira színpadra termett, hogy egyetlen angol nyelvű operájának is tekinthető. Az operák sorában viszont azon kevés mű közé tartozik, amelyben a történet csak külső kellék egy lélektani folyamat megmutatásához. Ebben a darabban Händel - Thomas Broughton librettója, áttételesen pedig Szophoklész és Ovidius nyomán - a féltékenység drámáját alkotja meg, 18. századi operában szokatlanul lényegre törően, oidipuszi végzetszerűséggel. Ilyeténképpen a Hercules főhőse nem a címszereplő, hanem felesége, Dejanira (hogy az angol szöveg névváltozatainál maradjunk), akinek öntörvényű és megingathatatlan gyanakvása feltartóztathatatlanul sodorja a drámát a végkifejlet felé. Ennek a hallatlan súlyú és mégis gazdagon árnyalt szerepnek az előadás létrehozói nagyszerű megszemélyesítőjére találtak VIZIN VIKTÓRIA személyében. A művet már azért is megérte színpadon előadni, mert Vizin nem csupán énekesként, hangilag és zeneileg bizonyult elsőrangúnak, hanem színészként, színpadi jelenségként is rendkívül figyelemreméltó teljesítményt nyújtott. Tömören szólva: valóban nagyszabású alakot jelenített meg, akinek még az őrülési jelenete is hihetően hatott (ritka eset egy barokk operában), s akit, saját pusztító szenvedélyének áldozatát, még szánni s tudunk. Partnere, Hercules, azaz KOVÁCS ISTVÁN jóval egysíkúbb szerepre volt kárhoztatva; a szálfatermetű, rezzenetlenül fenséges tartású hadvezér alakja természetesen igen meggyőzően testesült meg Kovács alakításában, s a haldokló hős jelenetei végül ezt az egyhangúságot is megtörték.

Ezen a ponton jeleznem kell azonban egy rendezési problémát. Felesége eszelősen ismételgetett gyanúsításaira Hercules - a szöveg s a zene szerint - rendre türelmesen, jóindulatú méltósággal válaszol. Káel nem állja meg azonban, hogy a hosszú vád-áriákban ne rendezzen egy kis realisztikus játékot: a két szereplő egymást kerülgeti, eltávolodik, majd már-már egymás keblére borul; Hercules fel-fellép egy díszletkockára, hogy még magasabbnak lássék, hol meg ismét lebocsátkozik; az arcokon hullámzó érzelmek tükröződnek. A baj ezzel a realizmussal az, hogy eközben a szövegben csak tézisek feszülnek egymásnak, az idő zeneileg is felfüggesztődik, s csak a következő recitativóban pereg majd tovább. Mármost ilyen módon a színpadon kétfajta, más-más léptékű idő van jelen egyszerre, s akaszkodik egymásba: a zenei idő, illetve a rendezés kisrealista ideje. Számomra ez meglehetősen zavaró; a kor messzemenően stilizált színpadi gyakorlatában ez a probléma föl sem merült. Hogy a rendezésnél, illetve a díszleteknél maradjunk, annál jobban tetszett viszont - mint már utaltam rá - a színpad kifejező egyszerűsége, amely igen látványos is volt egyben. (A kivilágítható kockák fehéren sugároztak az első, sötétek maradtak a második, és színeket öltöttek a harmadik felvonásban.) A kórusnak a görög színház kórusáéhoz hasonló, fontos szerepét, azt, hogy mintegy kívülről, de nem részvétlenül tekint le a drámára, kitűnően húzta alá hangsúlyos elhelyezése; csak a színpad fölötti kerek elemre vetített festmények (Klee? Kandinsky? Malevics?) tetszettek számomra némiképp fölöslegesnek.

A többi szereplő közül Iole, a rab királylány szerepében Szutrély Katalin ideális megtestesítője volt a - kissé egysíkúan ábrázolt - tiszta ártatlanságnak. Megyesi Zoltántól hallottuk Vizin mellett a legjobb angol deklamációt, de ami még fontosabb, érdekessé és hitelessé tudta tenni a kisebbik hős alakját, mélységet és férfias karaktert tudott adni könnyű, világos hangjának. A szorgalmas hírhozó-hírvivő, Lichas szerepét Heiter Melinda kissé talán színtelenül, de kifogástalanul énekelte.

Összességében az előadásnak, érzésem szerint, a magyarországi szcenírozott régiopera-játszás történetében nem sok vetélytársa akad. Igazi, katartikus zenedrámát láthattunk, amelynek nagy sikeréhez a kitűnő szereplőgárdán és az összességében jól funkcionáló rendezésen túl az elsőrangú kórus és zenekar, illetve Vashegyi György érzékeny, erőteljes és integráló irányítása is egyenrangú tényezőként járult hozzá. (Március 21. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválközpont)

MALIINA JÁNOS

Két emblematikus orosz műsorszám szerepelt a mai Oroszországgal nagyjából egyidős OROSZ NEMZETI ZENEKAR fesztiválkoncertjének műsorán: Rahmanyinov 3., d-moll zongoraversenye és Szkrjabin 1., E-dúr szimfóniája. Közülük a ritkábban játszott, meglehetősen szokatlan formájú szimfónia megszólaltatása jelentette az izgalmasabb zenei eseményt. A zongoraversenyt a közelmúltban - Bogányi Gergely, majd, csupán három héttel korábban, Kirill Gerstein szólójával - kétszer is hallhatta a közönség ugyanebben a teremben, és mi tagadás, ez a mostani inkább becsületes, mint revelatív előadás volt amazokhoz képest. A zenekar teljesítményével, színskálájával, precizitásával most sem volt probléma, még ha kevésbé rajzosan, „szélesebb ecsetkezeléssel" játszanak is, mint a vezető magyar zenekarok. A karmester, a zongoraművészként talán még ismertebb MIHAIL PLETNYOV pedig ezt a meglehetősen laktató művet kívülről-belülről ismerve, minden gazdagságát igyekezett megmutatni. Az előadás nagy részében azonban az volt az alapvető benyomásom, hogy a szólista, NYIKOLAJ LUGANSZKIJ formátuma szűk keresztmetszetként funkcionál. Félreértés ne essék: professzionálisan semmiféle probléma nem volt vele, ám egyénisége, karaktere elégtelennek tetszett ehhez a zenei tartalmak, karakterek széles skáláját felvonultató műhöz. Luganszkij játékát alapvető lágyság jellemzi, szereti a dunyhaszerű pedálozást, eközben viszont gyakran, így a nyitótétel legnagyobb részében, meglehetősen színtelennek, erőtlennek hatott; sok virtuóz futamot, figurációt inkább vizuálisan, mint fülünkkel érzékeltünk. Illatos-nőies játéka jobban megfelelt viszont a lassú tétel követelményeinek: bár a hangot itt is kissé mattnak éreztem, immár a szenvedély is megjelent Luganszkij játékában. S ha bizonyos korlátok között is, a zárótételben már nem csupán a zenekar, de a szólista is szolgált erőteljesebb megnyilvánulásokkal.

Nyikolaj Luganszkij

Mihail Pletnyov

A Szkrjabin-szimfóniában a zenekar, meglepő módon, rajzosabban-áttetszőbben szólalt meg, Pletnyov pedig a részletek fölött is teljes kontrollt gyakorló, érzékeny hallású, elképzeléseit hatékonyan érvényesítő karmesternek bizonyult. A keletkezése óta ellentmondásos reakciókat kiváltó, hattételes szimfóniának interpretációjuk a friss és egyéni vonásait domborította ki, érzékeltetve, hogy Szkrjabin fantáziája a késő-romantikus idiómán belül is milyen sajátos, a wagneri, brahmsi vagy mahleri hagyománytól elszakadni tudó szimfonikus nyelvet tudott létrehozni. Az előadás plasztikusan mutatta be a bevezető kerettétel fanyar, izgalmas harmóniai eseményeit, megalapozva a tulajdonképpeni nyitótétel kitűnő, minden pillanatában érdekfeszítő, a zenekari színpalettát teljes változatosságában és gazdagságában kihasználó képsorozatát. A Lento borzongató, titokzatos hangokkal teli, beszédes éjszaka-zenéje varázslatos hatással, megejtő vonósszínekkel és fúvósszólókkal szólalt meg; a scherzót (Vivace) pedig egyenesen a mű legerőteljesebb, legszellemesebb és legmodernebb tételének találtam kitűnően érzékeltetett, groteszk gesztikulálásával, tündéri és csengő-bongó hangzásával. Az ezt követő Allegróban pedig a dráma, a kitárulkozó szenvedélyek nyelvén beszéltek kitűnően az előadók. S ha a meglepő utójátékként szolgáló, énekszólókat és kórust tartalmazó VI. tétel (közreműködött: SZVETLANA IGNATOVICS és MAKSZIM AKSZJONOV - ének, valamint A MAGYAR RÁDIÓ ÉNEKKARA, karigazgató: SOMOS CSABA) kissé enigmatikusan zárja is a művet, az egész szimfónia ritka és ünnepi élményt adott a jelenlevők számára. (Március 22. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválközpont.)

MALINA JÁNOS

A tekintélyes Grove zenei enciklopédia által neoromantikus epigonként jellemzett Mieczysław Karłowicz egyik kevésbé jelentős kompozíciójával, az op. 2-es Szerenáddal nyitotta amúgy magyar szerzők műveiből összeállított fesztiválprogramját az ERDŐDY KAMARAZENEKAR (művészeti vezető: SZEFCSIK ZSOLT). Az együttest ezen a hangversenyen kolozsvári vendégművész, JANKÓ ZSOLT vezényelte. Karłowicz négytételes alkotásának hallgatásakor sok mindenre asszociálhattam, jegyzeteimben ilyen szavakat találok: operettes, trivialitás, szalonzene, filmvalcer, giccses kromatika, iskolai zenekarra írt mű. Igaz, a negyedik tételről ezt jegyeztem fel: üde hang, de hamar kifárad. Azonban ez a legnagyobb dicséret, amit a darabról mondani tudok. Az előadás fő jellemzőjeként a grízes hangzás, a szólamok „szétszólása" maradt meg emlékeimben, bár meg kell mondani, hogy miután az Uránia filmszínház hangversenyek céljára akusztikailag alkalmatlan, ezért nem feltétlenül elsősorban maga a zenekar volt a felelős. Korábbi emlékeimben mindenesetre csiszoltabb hangzású együttes él. A mű, jellegénél fogva, nem árult el sokat Jankó Zsolt kvalitásairól, a filmszínházat kis híján félig megtöltő közönség mindenesetre nem feltétlenül állt csupa ínyencből, mert a produkciót tételenként megtapsolta - igaz, közülük sokan a második félidő végére már felismerték, hogy komolyzenei hangversenyeken nem ez a szokás.

Jankó Zsolt  és az Erdődy Kamarazenekar 

A hangverseny második darabjáról, Lajtha László Sinfoniettájáról biztosan elmondhatjuk, hogy nem epigon komponálta. Szerzőjének egyik legigényesebb, legklasszikusabban kiegyensúlyozott műve mesterség és ihlet, népi dallam és magasrendű kompozíciós tudás egyensúlyát tükrözi. Miközben a zenekar hangzásképe továbbra sem hallatszott nemesebbnek, s itt-ott az intonációs és ritmikai elnagyoltság hajszálrepedései is megjelentek, a con sordino lassú tétel pátosza mégis érvényesült, és Szefcsik szólója is elsmerésre méltó volt. Jónás Zsolt korrekten és biztos kézzel dirigálta a darabot, a zárótételben életteli hatásokkal, egy-egy erőteljes fokozással.

A szünet után hálás, népszerű kompozícióval: Weiner Leó Pasztorál, fantázia és fúgájával folytatódott az alapvetően divertimento-hangvételű koncert. Az első, kedvesen naiv tétel jól sikerült, a komplexebb érzelmeket kifejező Fantázia előadását azonban jobbára erőtlennek éreztem, még ha idővel hallottunk is egy újabb jó Szefcsik-szólót, és felcsillant valami a zene fájdalmas és katartikus minőségéből is. A zárótétel népdalfúgája megint meggyőzőbb volt - a hangzási viszonyokat mindenesetre kevésbé szenvedte meg, mint Lajtha áttörtebb, differenciáltabb zenéje.

Befejezésképpen ősbemutatóra is sor került: Orbán György kedvesen archaizáló szvitje, az Udvari táncok szólalt meg az Erdődy Kamarazenekar és Jónás Zsolt előadásában. A darab tökéletesen illeszkedett a divertimento-karakterhez, s igazi orbáni játékossággal, fricskákkal és ötletekkel szolgált, példának okáért egy hetes metrumban komponált tangóval. Ha a darabot mégis kevésbé éreztem átütőnek Orbán György szokásos formájához képest, annak valószínűleg nem a komponista inspirációjának hiánya volt az oka. (Március 23. - Uránia Nemzeti Filmszínház. Rendező: Budapesti Fesztiválközpont)

 MALINA JÁNOS

Úgy látszik, az idei Tavaszi Fesztivált számomra a meglepetések - méghozzá az örömteliek - teszik emlékezetessé. Maxim Vengerovot, akit korábban nem barokk és bécsi klasszikus interpretációiért becsültem leginkább, most épp e két stíluskorszak műveiben hallottam koherens, átgondolt, kitűnő arányérzék által meghatározott teljesítményt nyújtani, a nemzetközi kamarazenekari mezőny egyik legrégebbi és legkiválóbb tagja, az I MUSICI DI ROMA pedig szintén olyasmivel késztetett csodálkozó elismerésre, amit - enyhén szólva - nem vártam tőle.

 Az I Musici... legutóbbi budapesti vendégszerepléseiről írva a koncerteknek nem minden részletéről tudtam egyértelmű lelkesedéssel beszámolni. Elismertem a vonósjáték nagy itáliai hagyományának változatlan jelenlétét az együttes interpretációs kultúrájában, hangzásvilágában, másokkal együtt magam is beláttam, hogy tőlük nem volna indokolt a historizmus vívmányait számon kérni, ugyanakkor úgy éreztem, néha ez a játék kissé porlepte, konvencionális, máskor pedig éppen a joggal elvárható maximalista kidolgozottság, a pontos-tökéletes hangszeres kivitelezés hiányzik előadásaikból. Egyszóval az I Musici di Roma utóbbi évekbeli (tegyük hozzá: ritka) budapesti felbukkanásaira a „fényes múlt, kissé sápadt jelen" kettősségét nyugtázva emlékeztem, s ezzel a tapasztalattal birtokomban, reveláció helyett inkább biztos szakmaiságra és kultúrára számítva készültem idei koncertjükre is.

 Ezúttal is Vivaldi-estet adtak, s a műsor első részét ezúttal is (majdnem egészében) a legnagyobb sláger, A négy évszak ciklusa töltötte ki. A zenekar, melyet, mint korábbi vendégszereplésük alkalmával, most is ANTONIO ANSELMI koncertmester vezetett, mit tagadjam, nem csekély meglepetést szerzett játékával. Mivel A négy évszakot rendhagyó módon nem hegedű-, hanem fuvolaszólóval adták elő, hadd írjak beszámolómban először arról az öt másik concertóról, amelyben csak a társulat vonós törzse szerepelt, felhasználva e tolmácsolások jellemzését arra, hogy összefoglaljam, milyen változást tapasztaltam az együttes játékstílusában.

Magali Mosnier és az I Musici di Roma (balra Antonio Anselmi) - Felvégi Andrea felvétele

 Amikor legutóbb hallottam Budapesten az I Musicit, a legtermészetesebb hangon szögeztem le: historizmust aztán ne várjon senki ettől az együttestől. Most azonban úgy éreztem, legutóbbi itt jártuk (2005 tavasza) óta, úgy látszik, fordulat zajlott le az együttes gondolkodásában. Már a bevezetőül megszólaltatott g-moll zenekari concerto (RV 156) hallatán felkaptam a fejem: sok egzakt, rövid hang, feltűnően kevés vibrátó, fokozott expresszivitás, kiélezett tempóvételek, rubato, indulatgazdagság. A hangszerek, ahogy néztem és hallottam, nem változtak, az I Musici... most sem az az együttes, amelynek koncertplakátjain és lemeztasakjain az on period instruments felirat olvasható. Az összhatás mégis olyan, mintha Anselmi és tizenegy muzsikustársa megirigyelte volna a historizmus képviselői, s azon belül is mindenekelőtt a korhű előadópraxis legtemperamentumosabb válfaja, a Giardino Armonico vagy épp a Venice Baroque által képviselt stile concitatót. Mert előadásukat most izgalom, fűtöttség, indulat járta át, s kár tagadni, ez nagyon-nagyon jót tett a produkcióknak: tűzzel, energiával, változatossággal - élettel! - telítette a muzsikálást.

Hasonló tulajdonságokat figyelhettünk meg a második részt keretező két zenekari mű, az A-dúr Concerto ripieno (RV 158) és a G-dúr Concerto alla rustica (RV 151) tolmácsolásában is - utóbbiban, mely feltűnően rövid kompozíció, természetesen a mű melléknevéhez híven a népiesen nyers hangszerjáték vállalt meghatározó szerepet. E kettő között először Anselmi szólójával hallottuk az e-moll hegedűversenyt (Il favorito, RV 277), majd csemegeként a két hegedű és két cselló szólójára számító G-dúr concertót (RV 575). Ezekben az intonáció olykor kívánnivalót hagyott maga után, amit a szólóhegedűs versenymű hallgatásakor még (némi jóindulattal) csak-csak magyarázhattunk Anselmi rendkívül vehemens magatartásával, a négy szólistát foglalkoztató darab kamarazenei viszonyai között azonban ilyen enyhítő körülmény már nem volt beszámítható. Mégis, ezúttal, azt hiszem, a kritika fő hangsúlyát nem a bíráló észrevételekre kell helyezni, hanem arra a tényre, hogy az I Musici di Roma, immár 61 évvel alapítása után, s ki tudja, hányadik generációs tagsággal, íme, megújult: a stílusértelmezés terén látványos „alapszabálymódosítást" hajtott végre.

És A négy évszak fuvolaátiratban? Korábban úgy hittem, ilyen atrocitást csak James Galwaytól viselek el, de lám, most meghallgathattam az új francia fenomén, MAGALI MOSNIER változatát - és nem találtam benne kivetnivalót. A fiatal művésznő rendkívüli temperamentummal játssza a gyors tételeket, s ebben remek társa a zenekarnak, a rusztikus hatások iránt is fogékony, ezt tapasztalhattuk a Tavasz fináléjának paraszttáncként való értelmezésében, az Ősz zárótételének nyers hangsúlyaiban vagy a Tél nyitótételének extrém hatású, „vacogós" sul ponticellóit hallgatva. De tud visszafogott is lenni: erre mutattak példát a Nyár Adagiójának „álló levegőt" sugalló pianói, és a kiegyenlített, lírai legatókhoz is ért, ezt jelezte a Tél Largójának halk vonós pizzicatók háttere előtt felhangzó fuvola-kantilénája - ének a hóesésben. A fergeteges virtuozitással előadott Négy évszakot követően a fuvolaművésznő egy Vivaldi-concerto-tételt játszott ráadásnak, a zenekar pedig a második rész végén három ajándékszámmal (és az együttes mókamestere, az első csellista Vito Paternoster konferálásaival) örvendeztette meg a publikumot: a tapsot abbahagyni nem akaró közönség Rossinit, Mascagnit, majd legvégül ismét Vivaldit kapott Róma Muzsikusaitól, útravalóul. (Március 24. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

CSENGERY KRISTÓF

Kitüntetett érdeklődésre számot tartható fesztiválkoncertet nem szerencsés a „helyfoglalás érkezési sorrendben" látszólag rokonszenvesen demokratikus, ám a gyakorlatban csupáncsak frusztráló ültetési elve szerint megrendezni. Ezt a meglehetősen, de a jelek szerint mégsem eléggé kézenfekvő tanulságot kínálta a WIENER SÄNGERKNABEN koncertjének megelőző félórája-órája az Olasz Kultúrintézet előtt silbakoló tömegek számára, akiket aligha vigasztalt a tény, hogy utcai összeverődésük utóbb oly hangzatos és a koncertszervezőknek felette kedves közhellyé volt formálható, miszerint: végeláthatatlan sor kígyózott a bejárat előtt. A bécsi énekesfiúk kórusának legnépesebb, Franz Schubertről elnevezett divíziója, vagy helyesebben tán dalosztálya mindenesetre megszolgálta a pozícióharcos lelkesedést: A Duna mentén című zongorakíséretes programjuk Bécstől a Fekete-tengerig, s persze örökzöldektől az igazi ínyencszámokig egységesen magas színvonalú, s csupán alig-alig egyhangú koncerttel kényeztetett. Néhány egészen kiváló, kristálytiszta szopránhang, testületileg imponálóan csiszolt stílusérzék, meghatóan komoly, s mégis derűs fegyelem, s persze korántsem meglepő módon kisfiús báj jellemezte a kórus teljesítményét. Ami a műsor összeállításának nyelvi dimenzióit illeti: az első részben - a három latin szövegű szám mellett - a német dominált, míg a népdalokkal ékes második részben összesen nyolc Duna-menti nyelv hangzott fel - a legtöbbször hitelesnek tetsző kiejtésben. A programon öt számmal képviseltetett ifjabb Johann Strauss elhagyhatatlan, védjegyként is fungáló slágerei mellett-előtt ezúttal jóval izgalmasabbnak bizonyultak az olyan polifon különlegességek, mint például a 16. századi Jacobus Gallus Pueri concinite kezdetű kompozíciója, vagy mondjuk a „játszó gyermekek" drámai kifejezőerőt sem nélkülöző Schubert-produkciói.

A Wiener Sangerknaben  - Éberling András felvétele

A soknyelvű második részben a legnagyobb közönségfigyelem természetesen a magyar számokat kísérte, s itt nem csupán a Túrót eszik a cigány méltán diadalmas sikere érdemelt figyelmet, hanem a Tiszán innen, Dunán túl eszményien szép szólója is, amely talán a legszeplőtlenebb pillanatokkal ajándékozott meg mindőnket. A dalos folyami utazás további érdekességei között említendő még a bolgár Polegnala e Todorka (másutt: Todora) bravúrosan szétszóló előadása, valamint a szerb Niska Banja életteli kolója is. A ráadásokban azután az összeállásaiban majd' mindenkor ötletesen variált, s a kisfiúk sorát szólószerephez juttató kórus közörömre újfent legyűrte a Túrót eszik... többféle, ám egyként hálás nehézségeit, s egy kedvelt finn kórusszámmal további bizonyságát adta a kisfiúk nyelvi és zenei tehetségének.  ( Március 24. - Olasz Kultúrintézet)

LÁSZLÓ FERENC

Az örvendetesen kialakult fesztiválhagyománynak megfelelően a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR KOCSIS ZOLTÁN-nal az élén idén is koncerttel emlékezett meg Bartók Béla születésnapjáról, a zeneszerző nevét viselő hangversenyteremben. A program társfőszerepet kínált a JURONICS TAMÁS által vezetett SZEGEDI KORTÁRS BALETT-nek, hiszen a dobogót ezúttal A fából faragott királyfi, illetve Stravinsky Orfeuszának koreográfiája foglalhatta el, míg Kocsisék az alkalmi árokból kísérték a táncos produkciót. Alá- vagy fölérendelődésről mindazonáltal nem beszélhetünk, hiszen az est legalább annyira szólt a zenekar mindvégig intenzív és feszes, s legfeljebb csak mákszemnyi hibákat ejtő játékáról, mint Juronics Tamás közönségbarát, egyértelmű szimbólumokkal dolgozó és minden ízében hatásra poentírozó koreográfiáiról. Az elsőként előadott Stravinsky-balett, az Orfeusz egy hatalmas szemgolyó előtt-alatt táncolta elénk az Eurüdikét elveszítő, s utóbb a bacchánsok által szétmarcangolt isteni dalnok történetét. A címszerepben HORVÁTH M. GERGŐ példázatos alakként járta be evilági és alvilági útját, s mondhatni minden porcikáját a kifejezés szolgálatába állította: a közvetítés feladatára rendelt művészi lét, a szerelmi indulat és a végső férfimagány érzékeltetésével. A szenvedélyes színpadi cselekményt meglepően tartott és méltóságteljes Stravinsky-zene kísérte, amely a szerző 1947-es intenciói szerint Monteverdi Orfeójának letisztult arányait idézte. A Nemzeti Filharmonikusok előadásában a neoklasszikus mű plasztikusan, a dinamika szűkebb mozgásterét mesterien kihasználva szólalt meg. A hárfa megdicsőülésével mindjárt a legelső, a síró Orfeuszt mutató tételtől kezdve, s különösen a második jelenetbéli Fúriák táncában a fúvósok és a vonósok játékos együttlélegzésének élményszerűségét felkínálva.    

 Szimfonikusan kidolgozott muzsikaféle, szimfonikai költemény, amelyre táncolnak" - jellemezte A fából faragott királyfit az 1917-es ősbemutatóra megfogalmazott ismertetőjében Bartók Béla, s mi tagadás, zene és tánc egységét érezhettük már szorosabbnak ennél a mostani produkciónál, noha külön-külön mindkét összetevő komoly értéket képviselt, ha tán nem is mindvégig azonos esztétikai szintet megcélozva. Juronics vetítéssel, fallal és ajtókkal, valamint rózsaömléssel és egyéb természeti képekkel kistafírozott koreográfiája, amely korántsem az első Fából faragott-produkció a művész pályafutásán, nem félt a giccshatástól, s mert ilyen halálmegvető merészséggel közelített e veszedelmes regiszterhez, az esetek többségében nem is késztette fintorgásra az érzékenyebb gusztusú nézőket. Néhány ponton azonban érzésünk szerint a színpadi látvány túlfutott az olyannyira kényes határvonalon, vagy éppen a játék koncepciója bizonyult túlságig leegyszerűsítettnek: mint például a címalak flitteres diszkópatkányként való felruházásakor. Ám az árokból mindvégig az a friss és sugallatos erejű karmesteri meggyőződés áradt, amely már a Bartók Új Sorozat nyitólemezéről ismerősünk lehet, s amely jószerint főműnek hallatja a zeneszerző által utóbb nem sok elismeréssel emlegetett kompozíciót. Ilyeténképp CZÁR GERGELY (Királyfi) és SZARVAS KRISZTINA (Királylány) erős jelenlétű tánca, küzdelmes egymásra találása mellett a táncjáték tevékeny főalakjává maga Kocsis Zoltán lett. A ritmikai fegyelem, az anyanyelviség folyamatos élménye, valamint a színpadi érzék elementáris, s paradox módon a színpadi eseményektől olykor függetlennek tűnő bizonyságai váltak a zenekari teljesítmény markáns jegyeivé e második részben, amely ha tetszik, így akár Kocsis művészi önarcképe gyanánt is azonosítható volt számunkra. (Március 25. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

LÁSZLÓ FERENC

Előfordul olykor, de nem túl gyakran, hogy egy Magyarországon fellépő külföldi zenekar nem a saját (szintén külföldi) szólistáját hozza magával, hanem Budapesten csatlakozik hozzá magyar művész. Ez történt az egykor Thomas Beecham által alapított, londoni székhelyű ROYAL PHILHARMONIC ORCHESTRA koncertjén, a Tavaszi Fesztivál utolsó estéjén, amikor a hangverseny első részét kitöltő kompozíció, Beethoven Hegedűversenye (op. 61) BARÁTI KRISTÓF szólójával hangzott fel. Nem tudom, a döntésnek milyen háttere lehetett, vajon a Fesztiválközpont a tüneményes (és már nem is olyan ifjú: 33 éves) magyar muzsikust akarta büszkén megmutatni a világhírű külföldi együttesnek, vagy így olcsóbban lehetett megrendezni az estet - de ez mindegy is, mert a lényeg: akik ott voltunk, büszkék lehettünk, hogy honfitársunknak tudjuk a hegedűst, aki a pódiumon áll. Vannak nagyszerű előadások, amelyek nagyon valamilyenek, s ilyenségük vagy olyanságuk egy igen jellegzetes, saját olvasat eredménye. És vannak más nagyszerű előadások, amelyeknek fő vonásuk, hogy szinte tökéletesen fedik magát a kompozíció eszményi valóját, más szóval: olyanok, mint a mű. Aki jellemezni akar egy ilyen tolmácsolást, annak csupán magát a művet kell leírnia a szavak eszközével, s már azt is elmondta, hogyan játszott a muzsikus.

Nos, Baráti Kristóf felemelő és lelkesítő Beethoven-tolmácsolásában az volt a szép, hogy a szólista fiatal művésztől szokatlan bölcsességgel egy lépést hátralépett, és előreengedte Ludwig van Beethovent. Mindvégig sallangtalan egyszerűséggel, igen kevés eszközzel, kevés vibrátót alkalmazva, a látványosabb agogikáktól tartózkodva hegedült, értelmezésével a mű átszellemültségét, a fennkölt humánum üzenetét közvetítve - azt a felekezetek fölötti szakralitást, amely a magasztosan éneklő első és második tétel hangja. Intonációja kristálytiszta volt, hangja salakmentes, de a dús tónust, a volument soha nem erőltette - ez sem illett volna a spirituális alapmagatartáshoz. A demonstratív virtuozitás igényének csak a pompásan kivitelezett cadenzákban engedett - no meg a ráadás, Eugène Ysaÿe Obsession című darabjában, mely az op. 27-es Hat szólószonáta közül a Jacques Thibaudnak ajánlott második nyitótétele (és arról híres, hogy két idézetet társít: Bach E-dúr partitájának nyitótémáját és a Dies irae-témát). Charles Dutoit és a zenekar egyértelmű jeleit adta annak, hogy nagyra értékeli Baráti nemes tökéletességű Beethoven- tolmácsolását.

Charles Dutoit - Felvégi Andrea felvétele

A svájci születésű Dutoit életének legnagyobb sikerét a korábban közepes kategóriába sorolt Montreali Szimfonikusok élén végzett negyedszázados nevelő munkájával aratta: keze alatt az együttes világszerte elismert zenekarrá fejlődött. Ilyesmi csakis szigorral érhető el, és a koncert bizonyos értelemben valóban szigorú karmesternek mutatta a 76 éves dirigenst. Aki show-műsorra várt, annak ezúttal csalódnia kellett: a mozdulatok a zenekarral való tárgyszerű kommunikációt szolgálták. Szigorra és önkorlátozásra vallott, hogy Dutoit a Beethoven-koncertben a zenekart visszafogott játékra kényszerítette, és pontos, lényegre törő - ám éppen ez által rendkívül hatásos - volt a második részben Dvořák 9. szimfóniájának (Az új világból, op. 95) megszólaltatása is. Ez az egzaktság mind a műből, mind a zenekarból a legjobbat hozta ki: élvezet volt hallgatni a nyitótétel arányos, részletgazdag, dús hangzású, ugyanakkor sok finomságot is felmutató olvasatát, vonzón hatott a Largo szertartásos indítása, majd a bensőséges angolkürtszóló, a szordínós hegedűk fedett hangzása, majd a középrészben a bőgő-pizzicatók által megteremtett, sajátosan archaizáló „basso continuo" hangulat. A sötét tónusú, délceg scherzo triószakaszában elbűvölt a vonósok és a fafúvók színének lágy kontrasztja, végül pedig remek rézfúvós fanfárral indult, és mindvégig megőrizte ritmikájának pezsgését, lendületének sodrását a tempójelzéséhez híven tűzzel megszólaltatott Allegro con fuoco finálé. Az első sorba kaptam jegyet, így láthattam, hogy az első ráadás, Glinka Ruszlán és Ludmilla-nyitányának kottája mellett ott volt a zenészek kottatartóján még egy Valse triste is Sibeliustól, ez azonban - sajnos! - talonban maradt, bár a közönség mindent megtett, hogy késleltesse a búcsút. Aki szigorú, az szigorú. (Március 26. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem)

CSENGERY KRISTÓF