Händelnek ez az ora­tó­ri­u­ma an­­nyi­ra szín­pad­ra ter­mett, hogy egyet­len an­gol nyel­vű ope­rá­já­nak is tekinthető. Az ope­rák so­rá­ban vi­szont azon ke­vés mű kö­zé tar­to­zik, amely­ben a tör­té­net csak külső kel­lék egy lé­lek­ta­ni fo­lya­mat meg­mu­ta­tá­sá­hoz. Eb­ben a da­rab­ban Händel - Thomas Brough­ton lib­ret­tó­ja, át­té­te­le­sen pe­dig Szo­phok­lész és Ovi­di­us nyo­mán - a fél­té­keny­ség drá­má­ját al­kot­ja meg, 18. szá­za­di ope­rá­ban szo­kat­la­nul lé­nyeg­re törően, oidipuszi vég­zet­­sze­rű­ség­gel. Ilye­tén­kép­pen a Hercu­les fő­hőse nem a címszereplő, ha­nem fe­le­sé­ge, Dejanira (hogy az an­gol szö­veg név­vál­to­za­ta­i­nál ma­rad­junk), aki­nek ön­tör­vé­nyű és meg­in­gat­ha­tat­lan gya­nak­vá­sa fel­­­tar­tóz­tat­ha­tat­la­nul so­dor­ja a drá­mát a vég­ki­fej­let fe­lé. En­nek a hal­lat­lan sú­lyú és még­is gaz­da­gon ár­nyalt sze­rep­nek az elő­adás lét­re­ho­zói nagy­sze­rű meg­sze­mé­lye­sí­tő­jére ta­lál­tak VIZIN VIK­TÓ­RIA sze­mé­lyé­ben. A mű­vet már azért is meg­ér­te szín­pa­don előadni, mert Vizin nem csu­pán éne­kes­ként, han­gi­lag és ze­ne­i­leg bi­zo­nyult első­ran­gúnak, ha­nem szí­nész­ként, szín­pa­di je­len­ség­ként is rend­kí­vül fi­gye­lem­re­mél­tó tel­je­sít­ményt nyúj­tott. Tö­mö­ren szól­va: va­ló­ban nagy­sza­bá­sú ala­kot je­le­ní­tett meg, aki­nek még az őrülési je­le­ne­te is hihetően ha­tott (rit­ka eset egy ba­rokk ope­rá­ban), s akit, sa­ját pusz­tí­tó szen­ve­dé­lyé­nek ál­do­za­tát, még szán­ni is tu­dunk. Part­ne­re, Her­cu­les, az­az KO­VÁCS IST­VÁN jó­val egysíkúbb sze­rep­re volt kár­hoz­tat­va; a szál­fa­ter­me­tű, rez­ze­net­le­nül fen­sé­ges tar­tá­sú had­ve­zér alak­ja ter­mé­sze­te­sen igen meggyőzően tes­te­sült meg Ko­vács ala­kí­tá­sá­ban, s a hal­dok­ló hős je­le­ne­tei vé­gül ezt az egy­han­gú­sá­got is meg­tör­ték.

Ezen a pon­ton je­lez­nem kell azon­ban egy ren­de­zé­si prob­lé­mát. Fe­le­sé­ge eszelősen is­mé­tel­ge­tett gya­nú­sí­tá­sa­i­ra Hercules - a szö­­veg s a ze­ne sze­rint - rend­re tü­rel­me­sen, jó­in­du­la­tú mél­tó­ság­gal vá­la­szol. Káel nem áll­ja meg azon­ban, hogy a hos­­szú vád-ári­ák­ban ne ren­dez­zen egy kis re­a­lisz­ti­kus já­té­kot: a két szereplő egy­mást ke­rül­ge­ti, el­tá­vo­lo­dik, majd már-már egy­más keb­lé­re bo­rul; Hercules fel-fel­lép egy dísz­let­koc­ká­ra, hogy még ma­ga­sabb­nak lássék, hol meg is­mét le­bo­csát­ko­zik; az ar­co­kon hul­lám­zó ér­zel­mek tükröződnek. A baj ez­zel a re­a­liz­mus­sal az, hogy eköz­ben a szö­veg­ben csak té­zi­sek fe­szül­nek egy­más­nak, az idő ze­ne­i­leg is felfüggesztődik, s csak a következő re­ci­ta­ti­vó­ban pe­reg majd to­vább. Már­most ilyen mó­don a szín­pa­don két­faj­ta, más-más lép­té­kű idő van je­len egy­szer­re, s akasz­ko­dik egy­más­ba: a ze­nei idő, il­let­ve a ren­de­zés kisrealista ide­je. Szá­mom­ra ez meglehető­sen za­va­ró; a kor messzemenően sti­li­zált szín­pa­di gya­kor­la­tá­ban ez a prob­lé­ma föl sem me­rült. Hogy a ren­de­zés­nél, il­let­ve  a dísz­le­tek­nél ma­rad­junk, an­nál job­ban tet­szett vi­szont - mint már utal­tam rá - a szín­pad kifejező egy­sze­rű­sé­ge, amely igen lát­vá­nyos is volt egy­ben. (A ki­vi­lá­gít­ha­tó koc­kák fe­hé­ren su­gá­roz­tak az első, sö­té­tek ma­rad­tak a má­so­dik, és szí­ne­ket öl­töt­tek a har­ma­dik fel­vo­nás­ban.) A kó­rus­nak a gö­rög szín­ház kó­ru­sá­é­hoz ha­son­ló, fon­tos sze­re­pét, azt, hogy mint­egy kívülről, de nem rész­vét­le­nül te­kint le a drá­má­ra, kitűnően húz­ta alá hang­sú­lyos el­he­lye­zé­se; csak a szín­pad fö­löt­ti ke­rek elem­re ve­tí­tett fest­mé­nyek (Klee? Kandinsky? Malevics?) tet­szet­tek szá­mom­ra né­mi­képp fö­lös­le­ges­nek.

A töb­bi szereplő kö­zül Iole, a rab ki­rály­lány sze­re­pé­ben Szutrély Ka­ta­lin ide­á­lis meg­testesítője volt a - kis­sé egy­sí­kú­an áb­rá­zolt - tisz­ta ár­tat­lan­ság­nak. Megyesi Zol­tán­tól hal­lot­tuk Vizin mel­lett a leg­jobb an­gol deklamációt, de ami még fon­to­sabb, ér­de­kes­sé és hi­te­les­sé tud­ta ten­ni a ki­seb­bik hős alak­ját, mély­sé­get és fér­fi­as ka­rak­tert tu­dott ad­ni kön­­nyű, vi­lá­gos hang­já­nak. A szor­gal­mas hírhozó-hírvivő, Lichas sze­re­pét Heiter Me­lin­da kis­sé ta­lán szín­te­le­nül, de ki­fo­gás­ta­la­nul éne­kel­te.

Ös­­szes­sé­gé­ben az előadásnak, ér­zé­sem sze­rint, a ma­gyar­or­szá­gi szce­ní­ro­zott ré­gi­ope­ra-ját­szás tör­té­ne­té­ben nem sok ve­tély­tár­sa akad. Iga­zi, ka­tar­ti­kus ze­ne­drá­mát lát­hat­tunk, amely­nek nagy si­ke­ré­hez a kitűnő szereplőgárdán és az ös­­szes­sé­gé­ben jól fun­k­­ci­o­ná­ló ren­de­zé­sen túl az elsőrangú kó­rus és ze­ne­kar, il­let­ve Vas­he­gyi György ér­zé­keny, erőteljes és in­teg­rá­ló irá­nyí­tá­sa is egyen­ran­gú tényezőként já­rult hoz­zá. (Már­ci­us 21. - Bar­­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Bu­da­pes­ti Fesz­ti­vál­köz­pont)

Kovács István, Szurétly Katalin és Vizin Viktória - Felvégi Andrea felvétele