A fel­adat a következő: meg­vizs­gál­ni és ös­­sze­gyűj­te­ni va­la­men­­nyi kor­szak fel­jegy­zé­sei alap­ján, hogy a tu­dás és a mű­vé­sze­tek mely faj­tái vi­rá­goz­tak, mely ko­rok­ban és a vi­lág mely ré­sze­in, meg­néz­ni az előtörténetüket, a fejlődésüket, a ván­dor­lá­sa­i­kat a gló­busz különböző vi­dé­ke­in (mert a tu­do­má­nyok épp­úgy ván­do­rol­nak, mint a nem­ze­tek); és új­ra, a ha­nyat­lá­su­kat, el­tű­né­sü­ket, új­já­é­le­dé­sü­ket; és szám­ba kell ven­ni a legjelentősebb al­ko­tó­kat, köny­ve­ket, is­ko­lá­kat, örö­kö­sö­ket, aka­dé­mi­á­kat, tár­sa­sá­go­kat, kol­lé­gi­u­mo­kat, ren­de­ket - egy­szó­val min­dent, ami a tu­dás ál­la­po­tá­val kap­cso­lat­ban áll. A leg­fon­to­sabb, hogy sze­ret­nék rá­ta­lál­ni az ese­mé­nyek mö­gött rejlő okok­ra. Mind­ezt tör­té­ne­ti mó­don kí­vá­nom ke­zel­ni, nem fe­csé­rel­vén az időt, mi­ként a kri­ti­ku­sok te­szik, a dicsőítésre és a szi­dal­ma­zás­ra. Egy­sze­rű­en, tör­té­ne­ti­leg mon­dom el a té­nye­ket, s cse­kély mér­ték­ben ke­ve­rem csak be­le a ma­gam íté­le­tét. Ami a mód­szert il­le­ti, azt ja­vas­lom, hogy egy ef­fé­le tör­té­net­írás ne csak tör­té­ne­ti mun­kák­ból és kom­men­tá­rok­ból ve­gye tar­tal­mát és alap­anya­gát, ha­nem hív­ja se­gít­sé­gül az egyes szá­za­dok, vagy ta­lán még rö­vi­debb idő­szakok meg­ha­tá­ro­zó kö­te­te­it, ame­lyek a leg­ko­ráb­bi időszaktól kezd­ve szoros rend sze­rint kö­ve­tik egy­mást; és ha így tet­tünk (nem mon­dom, hogy töviről he­gyi­re el kell ol­vas­ni min­dent, hi­szen ez tel­je­sít­he­tet­len vál­la­lás vol­na), s meg­íz­lel­tük őket itt vagy amott, meg­fi­gyel­tük ér­ve­lé­sü­ket, stí­lu­su­kat, mód­sze­rü­ket, ak­kor va­la­men­­nyi kor­szak iro­dal­mi szel­le­mét, ahogy mon­da­ni szo­kás, fel­tá­maszt­hat­juk a ha­lot­ta­i­ból.

Francis Ba­con: A tudományok méltóságáról és előmeneteléről, 9. könyv (1623)1

Mutatis mutandis ugyan­az a fel­ada­tom, mint Ba­co­né. Ő nem ér­het­te meg, hogy be­fe­jez­ze vál­lal­ko­zá­sát; én igen - de csak­is a ha­tás­kör drasz­ti­kus le­szû­kí­té­sé­vel. Ese­tem­ben a cím jel­zi, hogy mi is a mu­tan­da (amit nem vá­lasz­tot­tam, ha­nem adott volt; a meg­tisz­tel­te­tést na­gyon kö­szö­nöm az Ox­ford University Press képviselőinek). A „tu­dás és a mû­vé­sze­tek" he­lyé­re ír­junk „ze­nét". A „gló­busz kü­lön­bö­ző ré­szei" he­lyé­re ír­junk „Eu­ró­pát", amely­hez hoz­zá­tes­­szük Ame­ri­kát a 3. kö­tet­ben. (Ez az, amit több­nyi­re még min­dig „Nyu­gat­nak" aposzt­ro­fá­lunk, jól­le­het a fo­ga­lom oly­kor igen kü­lö­nös vál­to­zá­so­kon megy ke­resz­tül: előfizettem egy­kor egy szov­jet ze­nei lap­ra, amely hírt adott Jevgenyij Kiszin „nyu­ga­ti de­bü­tá­lá­sá­ról" - To­ki­ó­ban.) Ami az óko­ri kul­tú­rá­kat il­le­ti, a hang­zó ze­ne szá­má­ra alig van jelentőségük. (Jacques Chailley re­mek cím­mel el­lá­tott át­te­kin­té­se, 40 000 ans de musique, az első 39 000 évet - csak ki­csit túl­zok - az első ol­da­lon tár­gyal­ja.)2

De így is, mi­ként vál­lal­ko­zá­som pusz­ta ter­je­del­me mu­tat­ja, ren­ge­teg min­den bent ma­radt, mert ko­mo­lyan vet­tem Ba­con ki­kö­té­sét, hogy meg kell vizs­gál­ni az oko­kat, hogy az ere­de­ti do­ku­men­tu­mo­kat nem­csak idéz­ni, de ele­mez­ni is kell („ér­ve­lé­sü­ket, stí­lu­su­kat, mód­sze­rü­ket"), hogy a meg­kö­ze­lí­tés­nek el­fo­gu­lat­lan­nak, s a le­he­tő­ségekhez mér­ten kimerítőnek kell len­nie, és hogy nem épít­he­tek a pre­fe­ren­ci­á­im­ra, ha­nem azt kell be­lát­nom, va­jon az okok ki­fej­té­sé­nek és a tech­ni­kai ma­gya­rá­zat­nak a kettős kí­vá­nal­ma mit tesz ki­hagy­ha­tat­lan­ná. A leg­több könyv, amely a nyu­ga­ti ze­ne vagy bár­mely ha­gyo­má­nyos „stí­lus­kor­szak" tör­té­ne­té­nek ne­ve­zi ma­gát, nem más, mint pusz­ta át­te­kin­tés, amely va­la­mely meg­ha­tá­ro­zó re­per­to­árt fed le - és emel pi­e­desz­tál­ra -, de alig tesz erőfeszítést, hogy va­ló­ban el­ma­gya­ráz­za, mi­ért és ho­gyan tör­tén­tek a dol­gok, aho­gyan meg­tör­tén­tek. Mun­kám va­ló­di tör­té­net­írás kí­ván len­ni.

Pa­ra­dox mó­don ez azt je­len­ti, hogy nem te­kin­tem elsődleges fel­ada­tom­nak, hogy bár­mit is „le­fed­jek". Szá­mos hí­res ze­ne ma­rad em­lí­tet­len eze­ken a la­po­kon, sőt né­hány nagy­ne­vű zeneszerző is hi­ány­zik. Hogy mi ma­radt ki, és mi ke­rült be, az füg­get­len bár­mi­fé­le értékítélettől. So­ha nem kér­dez­tem ma­gam­tól, va­jon ez vagy az a mű vagy zeneszerző „em­lí­tés­re mél­tó"-e, és re­mé­lem az ol­va­só is úgy fog­ja érez­ni, nem azért be­szé­lek valakiről, mert szó­szó­ló­ja kí­vá­nok len­ni, vagy be sze­ret­ném fe­ke­tí­te­ni.

Va­la­mi alapvetően fon­tos azon­ban ma­gya­rá­zat­ra szo­rul, te­kin­tet­tel a cé­lul ki­tű­zött el­fo­gu­lat­lan­ság­ra. E mun­ká­nak nem cél­ja és nem is vív­má­nya, hogy le­fed­je az Eu­ró­pá­ban és Ame­ri­ká­ban lét­re­ho­zott ze­nék ös­­szes­sé­gét. A tar­ta­lom­jegy­zék­re ve­tett egyet­len pil­lan­tás azon­mód megerősíti, egye­sek el­ke­rül­he­tet­len csa­ló­dott­sá­gát vagy akár meg­rö­kö­nyö­dé­sét ki­vált­va, hogy a „nyu­ga­ti ze­ne" itt is ugyan­azt je­len­ti, amit min­dig is je­len­tett az aka­dé­mi­ai jel­le­gű ze­ne­tör­té­ne­ti mun­kák­ban: azt, amit ál­ta­lá­ban „mű­vé­szi ze­né­nek" vagy „klasszi­kus ze­né­nek" ne­ve­zünk, s amely épp­oly gya­nús­nak tű­nik, mint az utób­bi időben oly jo­go­san tűz alá vett ha­gyo­má­nyos ká­non, ami­ért hos­­szú időn ke­resz­tül ural­ta megkérdőjelezhetetlen te­kin­tél­­lyel az egye­te­mi tan­me­ne­te­ket (igaz, en­nek az ura­lom­nak a ha­nyat­lá­sa má­ra vis­­sza­for­dít­ha­tat­lan­ná vált). Iz­gal­mas ki­hí­vást jelentő pél­dá­ja az ef­fé­le tá­ma­dás­nak az a sor­tűz, ame­lyet a kön­­nyű­ze­ne ku­ta­tó­ja­ként is­mert Robert Walser adott le, aki az itt tár­gya­lan­dó re­per­to­árt a mar­xis­ta tör­té­nész, Eric Hobsbawm ki­fe­je­zé­se­i­vel ír­ja kö­rül. A „klas­­szi­kus ze­ne", ír­ja Walser

olyas­fé­le do­log, amit Eric Hobsbawm „ki­ta­lált ha­gyo­mány­nak" ne­vez, mely­nek ré­vén a je­len­le­gi ér­de­kek ko­he­rens múl­tat épí­te­nek ma­guk mö­gé, hogy le­gi­ti­mál­ják a fenn­ál­ló ren­det. A klas­­szi­kus ká­non zagy­va hal­ma­zát - ahol egy­más mel­lé ke­rül arisz­tok­ra­ta és pol­gá­ri ze­ne; aka­dé­mi­ai, temp­lo­mi és vi­lá­gi ze­ne; nyil­vá­nos kon­cer­tek­re, há­zi hang­ver­se­nyek­re, tánc­mu­lat­ság­ok­ra szü­le­tett mu­zsi­ka - egyet­len do­log te­szi ko­he­rens­sé: hogy a 20. szá­zad leg­te­kin­té­lye­sebb ze­nei kul­tú­rá­ja­ként funk­ci­o­nál.³

Mi­ért kí­ván­na bár­ki is a vi­lá­gon to­vább pro­pa­gál­ni egy ef­fé­le ösz­­sze­vis­­sza­sá­got a 21. szá­zad­ban?

Két­ség­te­len, hogy a klas­­szi­kus ze­nei ká­non he­te­ro­gén. Va­ló­já­ban ép­pen ettől an­­nyi­ra von­zó. És mi­köz­ben a Walser-féle ös­­sze­es­kü­vés-el­mé­le­te­ket el­uta­sí­tom, fel­tét­le­nül ro­kon­szen­ve­zek ér­ve­lé­sé­nek tár­sa­dal­mi és po­li­ti­kai ve­tü­le­té­vel, mi­ként az nyil­ván­va­ló lesz (egye­sek - más egye­sek - szá­má­ra ta­lán túl­sá­go­san is) a következő ol­da­la­kon. De ép­pen ez a ro­kon­szenv sar­kallt ar­ra, hogy egy en­­nyi­re le­he­tet­le­nül he­te­ro­gén ze­nei kor­puszt még egy­szer (ta­lán utol­já­ra)  át­fo­gó vizs­gá­lat­nak ves­sek alá - úgy mó­do­sít­va a tárgy meg­ha­tá­ro­zá­sát, hogy fel­mu­tat­ha­tó le­gyen ben­ne az a ko­he­ren­cia, ame­lyet Walser két­ség­be von. Az ál­ta­la em­lí­tett mű­faj­ok mind­egyi­ke, és va­la­men­­nyi mű­faj, amely e kö­te­tek­ben előkerül, ki­vé­tel nél­kül az írás­be­li­sé­gen ala­pul. Va­gyis olyan mű­faj­ok­ról van szó, ame­lyek to­vább­örö­kí­té­se elsősorban az írás köz­ve­tí­té­sé­vel tör­tént. Az ily mó­don el­ter­jedt „nyu­ga­ti" ze­ne pusz­ta bősége és mű­fa­ji sok­szí­nű­sé­ge va­ló­di megkülönböztető jegy - ta­lán a nyu­ga­ti vi­lág leg­sa­já­tabb ze­nei jel­leg­ze­tes­sé­ge. Mél­tó a kri­ti­kai vizs­gá­lat­ra.

Kri­ti­kai vizs­gá­la­ton azt ér­tem, hogy az írás­be­li­sé­get nem ve­szem kész­pénz­nek, sem va­la­mi­fé­le egye­dül­ál­ló nyu­ga­ti tel­je­sít­mény­nek, ha­nem rá­kér­de­zek a kö­vet­kez­mé­nye­i­re és a ha­tá­sa­i­ra (ahogy azt a gya­nú hermeneutikájának kí­vá­nal­mai előírják). Az első fe­je­zet­ben rész­le­tek­be menő kí­sér­le­tet te­szek ar­ra, hogy le­von­jam az írás­be­li kul­tú­ra ze­nei kon­zek­ven­ci­á­it, s ez a mo­tí­vum - imp­li­cit mó­don mind­vé­gig, oly­kor exp­li­cit mó­don is - az azt követő fe­je­ze­tek ál­lan­dó al­ko­tó­ele­me lesz, egé­szen a zá­ró fe­je­ze­te­kig (ahol kü­lö­nös súl­lyal ke­rül majd elő). Mert e több­kö­te­tes el­be­szé­lés leg­fon­to­sabb ál­lí­tá­sa - első számú alap­ve­té­se -, hogy a nyu­ga­ti ze­ne írás­be­li ha­gyo­­má­nya ko­he­rens egész, an­­nyi­ban min­den­kép­pen, hogy be­fe­je­zett for­má­ja van. Is­mer­tek és meg­ma­gya­ráz­ha­tó­ak a kez­de­tei, a vé­ge pe­dig előre lát­ha­tó (és ugyan­csak meg­ma­gya­ráz­ha­tó). És ahogy az első fe­je­ze­te­ket meg­ha­tá­roz­za az írás­be­li és írás­be­li­sé­get meg­előző gon­dol­ko­dás­for­mák és ha­gyo­má­nyo­zá­si mó­dok köl­csön­ha­tá­sa (a kö­zép­ső fe­je­ze­tek pró­bál­nak elég pél­dát fel­hoz­ni ah­hoz, hogy az írás­be­li és nem-írás­be­li for­mák köl­csön­ha­tá­sa ne es­sen ki az ol­va­só tu­da­tá­ból), úgy az utol­só fe­je­ze­tek­ben az írás­be­li és írás­be­li­ség utá­ni mó­do­za­tok köl­csön­ha­tá­sa lesz az ural­ko­dó, ami ér­zé­kel­he­tő leg­alább a 20. szá­zad kö­ze­pe óta, és ami az írás­be­li ha­gyo­mányt egy­faj­ta visz­­sza­ha­tás­ként pá­lyá­já­nak betetőző sza­ka­szá­ba lök­te.

Mind­ez sem­mi eset­re sem je­len­ti, hogy min­den, amit e kö­te­tek fel­ölel­nek, egyet­len tör­té­ne­tet al­kot. Épp­oly gya­na­kod­va te­kin­tek a metanarratíva (vagy ami még ros­­szabb: a „nagy el­be­szé­lés") fo­gal­má­ra, mint bár­mely kol­lé­gám. E tör­té­net­mon­dás egyik leg­fon­to­sabb fel­ada­ta, hogy el­szá­mol­jon az ural­ko­dó narratívák fel­buk­ka­ná­sá­val, és meg­mu­tas­sa, hogy ezek is sa­ját tör­té­net­tel bír­nak, kez­de­tük van és (ér­te­lem­sze­rű­en) vé­gük. A ze­ne szá­má­ra leg­fon­to­sab­bak: először is az esz­té­ti­kai narratíva - az ön­ma­gá­ért va­ló mű­vé­szet, vagy ese­tünk­ben, az „ab­szo­lút ze­ne" vív­má­nya­i­nak tör­té­ne­te -, amely a mű­al­ko­tás­ok au­to­nó­mi­á­ját té­te­le­zi (gyak­ran szi­ge­tel­ve el ma­gát az „amen­­nyi­ben mű­al­ko­tás­ok egy­ál­ta­lán" ta­u­to­ló­gi­á­já­val), s ezt szük­ség­sze­rű és ön­ma­gá­ba zárt ér­ték­kri­té­ri­um­nak te­kin­ti; má­sod­szor pe­dig a tör­té­ne­ti narratíva - ne­vez­zük „neo-hegeliánus­nak" -, amely a ha­la­dó (vagy „for­ra­dal­mi") eman­ci­pá­ci­ót ün­nep­li, és a mű­al­ko­tá­so­kat annak alap­ján íté­li meg, hogy men­­nyi­ben já­rul­nak hoz­zá e terv meg­va­ló­su­lá­sá­hoz. Mindkettő a né­met ro­man­ti­ka le­járt sza­va­tos­sá­gú ter­mé­ke. E ro­man­ti­kus me­sék vál­nak „tör­té­ne­ti­vé" a har­ma­dik kö­tet­ben, amely a so­ro­zat kulcs­kö­te­te, mi­vel ez szol­gál­tat­ja a múl­tat szel­le­mi je­le­nünk szá­má­ra. Mind­ezt ab­ban a szi­lárd meggyőződésben tár­gya­lom, hogy bár­mi­lyen egye­te­mes­ség­re tar­tó igény szét­por­lik, ha a szel­lem tör­té­ne­té­nek ré­szé­vé tes­­szük. A Walser ál­tal fel­so­rolt mű­faj­ok mind­egyi­ké­nek sa­ját tör­té­ne­te van, sőt azok­nak is, ame­lye­ket nem em­lít, s va­la­men­­nyi ol­va­só szá­má­ra vi­lá­gos lesz, hogy el­be­szé­lé­sem leg­alább an­­nyi fi­gyel­met for­dít a kü­lön­fé­le „pe­tit récit"-k tö­me­gé­re - ilyen-olyan dol­gok egye­di le­írá­sai­ra -, mint a megelőző be­kez­dé­sek­ben vá­zolt eposz­ra. A ze­nei írás­be­li­ség min­de­nen átívelő pá­lyá­ja azon­ban va­la­men­­nyi tör­té­net­nek ré­szét, még­pe­dig kü­lö­nö­sen árul­ko­dó ré­szét ké­pe­zi.

A z első do­log, amit el­árul, hogy az ek­ként el­be­szélt tör­té­net az   elit mű­faj­ok tör­té­ne­te. Hi­szen egé­szen a kö­zel­múl­tig, s bi­zo­nyos ér­te­lem­ben mind a mai na­pig az írás­be­li­ség és gyü­möl­­csei  a kü­lön­fé­le tár­sa­dal­mi eli­tek tu­laj­do­nát - félt­ve őrzött, ki­vált­sá­got (gyak­ran éle­tet) jelentő tu­laj­do­nát - ké­pez­ték, le­gyen szó egy­há­zi, po­li­ti­kai, ka­to­nai, örök­lött, meritokratikus, pro­fes­­szi­o­ná­lis, gaz­da­sá­gi, ok­ta­tá­si, aka­dé­mi­ai, di­vat­be­li vagy akár bűnözői elitről. Végső so­ron mi egyéb te­szi a ma­gas mû­vé­sze­tet ma­gas­sá? A ze­ne írás­be­li kul­tú­rá­já­nak tör­té­ne­tét a sze­rep­osz­tás akar­va-aka­rat­lan tár­sa­da­lom­tör­té­net­té te­szi - el­lent­mon­dá­sos tár­sa­da­lom­tör­té­net­té, amennyi­ben az írás­be­li­ség­hez va­ló hoz­zá­fé­rés fo­ko­za­to­san tá­gu­ló kö­rét és en­nek kul­tu­rá­lis ho­za­dé­ka­it (ahogy oly­kor ne­ve­zik, az íz­lés de­mok­ra­ti­zá­ló­dá­sá­nak tör­té­ne­tét) min­den ka­nyar­ban el­len­tá­ma­dás éri, amely meg­kí­sér­li az elit hely­ze­tét (és a hoz­zá kötődő mû­fa­jo­kat) új­ra­de­fi­ni­ál­ni, még­pe­dig min­dig egy szint­tel fel­jebb. Pierre Bourdieu do­ku­men­tál­ta a leg­mély­re­ha­tób­ban, hogy a kul­tu­rá­lis ja­vak (mi­ként Bourdieu rá­mu­tat: mindenekelőtt a ze­ne) fo­gyasz­tá­sa az egyik leg­fon­to­sabb esz­kö­ze a tár­sa­dal­mi osz­tá­lyo­zás­nak (be­le­ért­ve az ön­osz­tá­lyo­zást) - ek­ként a tár­sa­dal­mi rétegző­dés­nek -, és a nyu­ga­ti kul­tú­ra egyik leg­ele­ve­nebb vi­ta­té­má­ja.⁴ Az íz­lés­be­li csa­tá­ro­zá­sok gyak­ran met­szik az osz­tály­ta­go­zó­dást, és a leg­lát­vá­nyo­sab­ban az írás­be­li mû­faj­ok és a nem-írás­be­li mû­faj­ok képviselői kö­zött zaj­la­nak; de az eli­te­ken be­lül, il­let­ve egy­más kö­zött az ös­­sze­csa­pá­sok nem ke­vés­bé erősek és he­ve­sek, és nem gya­ko­rol­nak ki­sebb ha­tást az ese­mé­nyek ala­ku­lá­sá­ra. Az íz­lés azon küzdőterek egyi­ke, amely­re a könyv­ben hang­sú­lyos, meg­koc­káz­ta­tom, pél­da nél­kü­li fi­gyel­met for­dí­tok, a ne­gye­dik fejezettől kezd­ve egé­szen az utol­só­kig.

Ha al­kal­ma­sint meg kel­le­ne ne­vez­nem en­nek az el­be­szé­lés­nek a legfőbb haj­tó­ere­jét, a sza­vak­ban és tet­tek­ben meg­mu­tat­ko­zó tár­sa­dal­mi ver­sen­gés vol­na az - amit a kul­tú­ra-tu­do­mány „dis­kur­zus­nak" ne­vez (má­sok sür­gés-for­gás­nak). En­nek szá­mos küzdőtere lé­te­zik. A legszembetűnőbb a je­len­tés te­rü­le­te, amely hos­­szú időn át gya­kor­la­ti­lag til­tott tar­to­mány­nak szá­mí­tott a hi­va­ta­los ze­ne­tu­do­má­nyi meg­kö­ze­lí­tés szá­má­ra, te­kin­tet­tel a na­iv előfeltevésre, mi­sze­rint a je­len­tés nem tény­sze­rű, s a zenéből hi­ány­zik a sze­man­ti­kai (vagy „pro­po­zí­ci­ós") jel­leg, amely az iro­da­lom vagy akár a fes­té­szet sa­ját­ja. De a ze­nei je­len­tést épp­oly ke­vés­sé le­het egy­sze­rű sze­man­ti­kai ki­je­len­té­sek tár­gyá­vá ten­ni, mint bár­mely más­faj­ta je­len­tést. Va­la­mely meg­nyi­lat­ko­zás­nak ak­kor van (vagy nincs) je­len­té­se, amen­­nyi­ben as­­szo­ci­á­ci­ó­kat kelt, és as­­szo­ci­á­ci­ók hi­á­nyá­ban min­den meg­nyil­vá­nu­lás ér­tel­mez­he­tet­len. A je­len­tés sze­re­pe eb­ben a könyv­­ben az, hogy ki­fe­jez­ze az as­­szo­ci­á­ci­ók tel­jes kö­rét, ame­lyet az olyan ki­fe­je­zé­sek fog­lal­nak ma­guk­ban, mint a „ha ez igaz, az azt je­len­ti, hogy...", vagy a „szá­mom­ra ezt je­len­ti az A-N-Y-A", vagy egy­sze­rű­en az „ér­ted, amit mon­dok?". Eb­be be­le­tar­toz­nak cél­zá­sok, kö­vet­kez­mé­nyek, me­ta­fo­rák, ér­zel­mi kö­te­lé­kek, tár­sa­dal­mi szo­ká­sok, tu­laj­do­no­si ér­de­kek, su­gallt lehetőségek, in­dí­té­kok, jelentőség (ami nem ugyan­az, mint a je­len­tés...) és egy­sze­rű sze­man­ti­kai ki­je­len­té­sek is, ha a tárgy­hoz köthetők.

És bár tö­ké­le­te­sen igaz, hogy a ze­ne sze­man­ti­kai ki­je­len­té­sei so­ha nem „tény­sze­rű­ek", a ki­je­len­tés ma­ga azon­ban még­is tár­sa­dal­mi tény - rá­adá­sul a tör­té­nel­mi té­nyek azon cso­port­já­ba tar­to­zik, ame­lyek élet­be­vá­gó jelentőségűek, hi­szen ezek a té­nyek a leg­vi­lá­go­sabb kap­cso­ló­dá­si pon­tok a ze­ne­tör­té­net és a tör­té­ne­lem kö­zött. Ve­gyük pél­dá­nak oká­ért nap­ja­ink he­ves vi­tá­ját Sosztakovics ze­né­jé­nek je­len­­téséről a sok ren­dít­he­tet­len érv­vel és el­len­érv­vel. Az a ki­je­len­tés, hogy Sosztakovics ze­né­je a po­li­ti­kai más­ként gon­dol­ko­dót fe­di fel, épp­úgy vé­le­mény csu­pán, mint en­nek el­len­té­te, hogy ze­né­je „a Szov­­­jet­unió lo­já­lis fi­á­nak" mu­tat­ja őt - vagy akár az al­ter­na­tív ál­lí­tás, mi­sze­rint a ze­né­je sem­mi­fé­le fényt nem vet a po­li­ti­kai né­ze­te­i­re. Ugyan­ak­kor az a tény, hogy ef­fé­le ki­je­len­té­sek mö­gött ko­moly in­du­la­tok fe­szül­nek, meggyőzően ta­nús­ko­dik ar­ról a tár­sa­dal­mi és po­li­ti­kai szerepről, ame­lyet Sosztakovics ze­né­je ját­szott a vi­lág­ban, még az éle­té­ben és (kü­lö­nö­sen) a ha­lá­la után, ami­kor a hi­deg­há­bo­rú a vég­já­té­ká­hoz ért. Nem a tör­té­nész dol­ga, hogy ma­gá­é­vá te­gye a vi­ta so­rán felmerülő va­la­me­lyik ál­lás­pon­tot. (Egyes ol­va­só­im ta­lán tud­ják, hogy kri­ti­kus­ként ha­tá­ro­zott vé­le­ményt nyil­vá­ní­tot­tam a kér­dés­ben; sze­ret­ném hin­ni, hogy azok az ol­va­sók, akik nem is­me­rik az ál­lás­pon­to­mat, in­nen nem fog­ják meg­is­mer­ni.) Ugyan­ak­kor a tör­té­nész meg­ke­rül­he­tet­len kö­te­les­sé­ge, hogy a vi­tá­ról a ma­ga tel­jes­sé­gé­ben be­szá­mol­jon, és le­von­ja a leg­fon­to­sabb kö­vet­kez­te­té­se­ket. Egy ef­fé­le be­szá­mo­ló­ba be­le­tar­to­zik azon ele­mek meg­ne­ve­zé­se, ame­lyek a hang­zó mű ál­tal kel­tett as­­szo­ci­á­ci­ó­kért felelősek - va­ló­di tör­té­ne­ti elemzésről van te­hát szó, amely el­be­szé­lé­sem­ben kü­lö­nös bőséggel van je­len. Ne­vez­zük sze­mi­o­ti­ká­nak, ha tet­szik.

A sze­mi­o­ti­ká­val per­sze sok­szor vis­­sza­él­tek. Ré­gi vét­ke a kri­ti­ká­nak, s később a tu­do­mány­nak, hogy azt fel­té­te­lez­te, a je­len­tés ott van a mű­al­ko­tás­ban, tel­jes vér­te­zet­ben, a mű­vész he­lyez­te be­le, a fel­adat ki­me­rül ab­ban, hogy egy ki­vé­te­le­sen te­het­sé­ges előadó ki­bont­sa azt. Ez az előfeltételezés ot­rom­ba hi­bák­hoz ve­ze­tett. Theo­dor Wiesengrund Adorno ok­ta­la­nul túl­ér­té­kelt élet­mű­vét is ez ron­tot­ta meg, s ez­zel ma­gya­ráz­ha­tó, hogy az 1980-as, 1990-es évek „új ze­ne­tu­do­má­nyá­nak" ered­mé­nyei fö­lött oly megdöbbentő gyor­sa­ság­gal szállt el az idő. A fen­ti ál­lás­pont, fél­re­té­ve a vi­tát, még­is­csak egy mé­lyen te­kin­tély­el­vű és társadalmiatlan dis­kur­zust ha­tá­roz meg. A csal­ha­tat­lan­ság előjogával ru­ház­za fel a kre­a­tív gé­ni­uszt és pró­fé­tá­it, a te­het­sé­ges előadókat. Tör­té­ne­ti mód­szer­ként azon­ban tel­jes­ség­gel el­fo­gad­ha­tat­lan, bár a tör­té­ne­lem­nek ter­mé­sze­te­sen ré­szét ké­pe­zi, és ek­ként, mint min­den más, mél­tó ar­ra, hogy tár­gyal­juk. A tör­té­nész trükk­je ab­ban áll, hogy a „mit je­lent?" kér­dé­sét a „mit je­len­tett?" kér­dé­sé­re vál­toz­tat­ja. Emi­att lesz a hasz­ta­lan spe­ku­lá­ci­ó­ból és a dog­ma­ti­kus vi­tá­ból tör­té­nel­mi meg­vi­lá­go­so­dás, s vá­lik vi­lá­gos­sá mind­az, ami­nek tét­je van, egy­részt „szá­muk­ra", más­­részt „szá­munk­ra".

A ze­ne je­len­té­sé­vel kap­cso­la­tos dis­kur­zus nem fel­tét­le­nül sze­mio­­ti­kai. Jó ré­sze értékelő jel­le­gű. És az ér­ték­íté­le­tek­nek is meg­be­csült hely jár a tör­té­ne­ti el­be­szé­lé­sek­ben, amen­­nyi­ben nem pusz­tán a tör­té­net­író íté­le­tét tük­rö­zik (Francis Ba­con előrelátó mó­don tu­da­tá­ban volt en­nek). Bee­tho­ven nagy­sá­ga a leg­jobb pél­da er­re, mi­vel a későbbi kö­te­tek­ben új­ra és új­ra elő fog ke­rül­ni. Mint olyan, a bee­tho­ve­ni nagy­ság fo­gal­ma „pusz­tán" egy vé­le­mény. Ha tény­ként fo­gad­juk el, be­le­sza­la­dunk ab­ba a tör­té­net­írói hi­bá­ba, amely­re a „nagy el­be­szé­lé­sek" épül­nek. (Mi­vel a tör­té­net­írói hi­bák oly gyak­ran ír­nak tör­té­nel­met, az elkövetkező ol­da­la­kon in­ten­zív fi­gyel­met for­dí­tunk rá­juk.) De en­­nyi is elég ah­hoz, hogy lás­suk, az ef­fé­le ki­je­len­té­sek­nek, ép­pen azért, mert nem tény­sze­rű­ek, gyak­ran rend­kí­vü­li a per­for­matív hor­de­re­jük. Az el­kép­zelt bee­tho­ve­ni nagy­ság­ra ala­po­zott ki­je­len­té­sek és tet­tek hoz­ták lét­re Bee­tho­ven te­kin­té­lyét, amely két­ség­te­le­nül tör­té­ne­ti tény - és gya­kor­la­ti­lag meg­ha­tá­roz­ta a ze­ne  ké­­ső 19. szá­za­di tör­té­ne­tét. Ha fi­gyel­men kí­vül hagy­nánk, alig­ha vol­nánk ké­pe­sek el­ma­gya­ráz­ni, mi ment vég­be az írás­be­li ze­ne tör­té­ne­té­ben a kér­dé­ses időszakban; és egé­szen a je­len ko­rig. Hogy a tör­­­­té­net­író egyet­ért-e mind­az­zal, ami­re Bee­tho­ven te­kin­té­lye épül, ab­ból sem­mi sem kö­vet­ke­zik a me­sé­re néz­vést, és nem le­het ha­tás­sal ar­ra, hogy a tör­té­net­író­nak kö­te­les­sé­ge ró­la be­szá­mol­ni. Ez utób­­bi a „re­cep­ció­tör­té­net" - egy vi­szony­lag új je­len­ség a ze­ne­tu­do­mány­ban, amely azon­ban (szá­mos ku­ta­tó gon­dol­ja így) épp­oly fon­tos, mint a ze­nei al­ko­tá­sok tör­té­ne­te, jól­le­het ez utób­bi egy­kor a tel­jes el­be­szé­lést meg­ha­tá­roz­ta. Gon­do­san ügyel­tem rá, hogy mind­ket­­tő­re ugyan­an­­nyi időt for­dít­sak, mi­vel mindkettő nél­­kü­löz­he­tet­len össze­tevője bár­mely olyan át­te­kin­tés­nek, amely be­csü­let­tel vál­lal­ja fel, hogy tör­té­net­írás lesz.

Ki­je­len­té­sek és tet­tek, ame­lyek a va­lós vagy el­kép­zelt fel­té­te­lek­re  vá­la­szol­nak: ezek az em­be­ri­ség tör­té­nel­mé­nek alap­vető té­nyei. A dis­kur­zus, amit oly gyak­ran fity­mál­tak le ré­geb­ben, ma­ga a tör­té­net. Új tár­sa­dal­mi és szel­le­mi fel­té­te­le­ket hoz lét­re, ame­lyek­re újabb ki­je­len­té­sek és tet­tek re­a­gál­nak, te­vé­keny­sé­gek vég­te­len lán­co­la­tá­ban. A tör­té­net­író­nak ügyel­nie kell ar­ra, hogy el­len­áll­jon a haj­lam­nak vagy kí­sér­tés­nek, hogy a legalapvetőbb tény fi­gyel­men kí­vül ha­gyá­sá­val le­egy­sze­rű­sít­se a tör­té­ne­tet. A tör­té­nel­mi ese­mé­nyek és vál­to­zá­sok le­írá­sa ér­tel­met­len, ha nem ha­tá­roz­zuk meg pon­to­san a moz­ga­tó­ru­gó­kat, a te­vé­keny erőket; és csak­is em­be­rek le­het­nek te­vé­ke­nyek. Min­den olyan kí­sér­let, amely a moz­ga­tó­ru­gót füg­get­le­ní­ti az em­be­ri tevékenységtől, ha­zug­ság - vagy a leg­jobb eset­ben is mel­lé­be­szé­lés. Aka­rat­la­nul buk­kan­hat fel a fi­gyel­met­len tör­té­net­írás­ban (vagy az olyan tör­té­net­írás­ban, amely ön­tu­dat­la­nul ve­ti alá ma­gát va­la­mely „nagy el­be­szé­lés­nek"), és szán­dé­ko­san hív­ják se­gít­sé­gül a pro­­­pa­gan­dá­ban (va­gyis az olyan tör­té­net­írás­ban, amely tu­da­to­san vá­lik va­la­mely „nagy el­be­szé­lés" ré­szé­vé). Hadd hoz­zak min­d­ket­tő­re pél­dát (és hadd hagy­jam az ol­va­só­ra an­nak el­dön­té­sét, me­lyik te­kint­hető tisz­te­let­re mél­tó bak­lö­vés­nek, s me­lyik pro­pa­gan­dá­nak - ha egy­ál­ta­lán). Az első Pieter C. Van den Toorn Ze­ne, po­li­ti­ka és az aka­dé­mia cí­mű könyvéből szár­ma­zik, és az 1980-as évek úgy­ne­ve­zett „új ze­ne­tu­do­má­nyá­nak" cá­fo­la­ta­ként kí­vánt fel­lép­ni:

A kon­tex­tus kér­dé­se egy­szer­re esz­té­ti­kai, tör­té­ne­ti és ana­li­ti­kus-el­mé­le­ti prob­lé­ma. És amint az in­di­vi­du­á­lis mű ér­vé­nye­sül­ni kezd úgy, aho­gyan ön­ma­gá­ban és ön­ma­gá­ért van, nem pe­dig an­nak fé­nyé­ben, hogy mit fe­jez ki, ma­ga a kon­tex­tus mint a mű transz­cen­den­ci­á­já­nak tükröződése, ke­vés­bé fog füg­ge­ni a tör­té­nel­mi hely­zet kérdésétől. Kon­tex­tu­sok rend­kí­vül vál­to­za­tos so­ra me­rül­het fel, amint a fi­gyel­mün­ket a mű­vek­re, egy­részt köz­vet­len­sé­gük ter­mé­sze­té­re, más­részt a kor­társ hall­ga­tó­val lét­re­jött vi­szo­nyá­ra for­dít­juk.⁵

A má­so­dik idé­zet az Ame­ri­ká­ban meg­je­lent leg­fris­sebb ze­ne­tör­té­ne­tek egyikéből va­ló, Mark Evan    Bonds A ze­ne tör­té­ne­te a nyu­ga­ti kul­tú­rá­ban cí­mű könyvéből:

A 16. szá­zad ele­jé­re a rondeau, a kö­zép­ko­ri forme fix-ek utol­só meg­ma­radt kép­vi­se­lője, nagy­részt el­tűnt, s he­lyét a sza­bad szer­ke­ze­tű, erősen imitatív szö­vés­mó­dú chan­so­nok vet­ték át. Az 1520-as és 1530-as évek­ben a vi­lá­gi szö­ve­gek meg­ze­né­sí­té­sé­nek új meg­kö­ze­lí­té­sei buk­kan­tak fel: a pá­ri­zsi chan­son Fran­cia­or­szág­ban és a mad­ri­gál Itá­li­á­ban.

Az 1520-as évek­ben új dal­mű­faj lé­pett szín­re a fran­cia fővárosban, amit pá­ri­zsi chan­son­nak szok­tunk ne­vez­ni. Legjelentősebb zeneszerzői kö­zé tar­toz­tak Clau­din de Sermisy (1490 k.-1562) és Clément Jannequin (1485 k.-1560 k.): da­rab­ja­ik a pá­ri­zsi ze­ne­mű­ki­adó­nak, Pierre Attaingnant-nak köszönhetően szé­les kör­ben el­ter­jed­tek. Az itá­li­ai frottola ha­tá­sa tükröződik ab­ban, hogy a pá­ri­zsi chan­son kön­­nye­debb és a ko­ráb­bi chan­so­nok­hoz ké­pest akkordikusabb jel­le­gű.⁶

Az ef­fé­le írás­mód min­den­re fel­men­tést ad. Az alany sze­re­pé­ben min­den­hol gon­do­la­tok vagy lé­lek­te­len tár­gyak áll­nak, az em­be­ri te­vé­keny­ség se­hol sem je­le­nik meg ak­tív for­má­ban. A szö­ve­gek úgy tesz­nek, mint­ha sen­ki nem csi­nál­na sem­mit. A má­so­dik idé­zet­ben a zeneszerzők nem cselekvő lé­nyek­ként sze­re­pel­nek, ha­nem a mű­faj „fel­buk­ka­ná­sá­nak" sze­mély­te­len közvetítőiként vagy pas­­szív esz­kö­ze­i­ként. Mi­vel sen­ki sem csi­nál sem­mit, a szerzőknek nem kell fog­lal­koz­ni­uk szán­dé­kok­kal és ér­té­kek­kel, vá­lasz­tá­sok­kal és felelősségekkel, és ez ad fel­men­tést szá­muk­ra min­den alól. A má­so­dik idé­zet af­fé­le gyors­tal­pa­ló ze­ne­tör­té­net, amely szük­ség­kép­pen vá­lik élet­te­len át­te­kin­tés­sé, mi­vel nem több pusz­ta tárgy­le­írás­nál, ami mö­gött ta­lán az a fel­te­vés hú­zó­dik meg, hogy ez a biz­to­sí­té­ka az „ob­jek­ti­vi­tás­nak". Az első idé­zet vét­ke sok­kal sú­lyo­sabb, mi­vel ide­o­ló­gi­ai ala­pon hű a sze­mély­te­len­ség­hez. Szán­dé­ko­san küsz­öbö­li ki az em­be­ri te­vé­keny­sé­get, hogy megőrizze a mű­al­ko­tás au­to­nó­mi­á­ját és meg­gá­tol­ja a tör­té­ne­ti gon­dol­ko­dást, mi­vel er­re a szerző nyil­ván­va­ló­an úgy te­kint, mint amely a szá­má­ra fon­tos ér­té­kek egye­te­mes­sé­gét (értsd: ér­vé­nyes­sé­gét) fe­nye­ge­ti. Mű­kö­dés köz­ben lát­juk itt azt a kí­sér­le­tet, amely ér­vény­re kí­ván­ja jut­tat­ni a „Nagy Vagy-Vagy Prob­lé­mát" (ahogy én ne­ve­zem), ko­runk ze­ne­tu­do­má­nyá­nak legfőbb rák­fe­né­jét.

A „Nagy Vagy-Vagy Prob­lé­ma" nem más, mint az a lát­szó­lag meg­­ke­rül­he­tet­len vi­ta, ame­lyet min­den egye­te­mi vég­zett­sé­gű ze­ne­tu­dós jól is­mer (át kel­lett es­ni raj­ta a zöld­fü­lű pro­sze­mi­ná­ri­u­mokon). A leg­plasz­ti­ku­sab­ban ab­ban a hí­res kér­dés­ben ölt tes­tet, ame­lyet Carl Dahlhaus (1928-1989), ge­ne­rá­ci­ó­já­nak legjelen­tő­sebb né­met ze­ne­tör­té­né­sze a következőképpen tett fel: a mű­vé­szet­tör­té­net va­jon a mű­vé­szet tör­té­ne­te, vagy a mű­vé­szet tör­té­ne­te? Mi­cso­da ér­tel­met­len kü­lönb­ség­té­tel! Az a pszeudo-dialektikus mód­szer tet­te szük­sé­ges­sé e kér­dés­fel­te­vést, amely min­den gon­do­la­tot szi­go­rú­an - és mes­ter­sé­ge­sen - ket­té­vá­lasz­tott fo­gal­mak­kal ír le: „A ze­ne va­jon a kom­po­nis­tát körülvevő va­ló­sá­got tük­rö­zi, VAGY al­ter­na­tív va­ló­sá­got kí­nál? Azo­no­sak-e a ze­ne gyö­ke­rei a po­li­ti­kai ese­mé­nye­ké­vel és a fi­lo­zó­fi­ai ide­á­ké­val, VAGY ze­nét csak azért ír­tak, mert ez a gya­kor­lat min­dig is lé­te­zett, és nem (vagy csak rit­kán) azért, mert a kom­po­nis­ta re­a­gál­ni kí­vánt a ze­né­jé­vel a vi­lág­ra, amely­ben élt?" E kér­dé­sek Dahlhaus A zenetörénet alap­jai cí­mű köny­vé­nek má­so­dik fejezetéből szár­maz­nak, amely­nek cí­me - „Tör­té­ne­tiség és művészi jelleg" - ugyan­csak eről­te­tett dichotómiát ta­kar. A szak­iro­da­lom­ban klas­­szi­kus­sá vált fe­je­zet nem más, mint üres fo­gal­mi kettősségek sa­lá­ta­sze­rű egy­ve­le­ge.⁷

Az ef­fé­le gon­dol­ko­dá­son már rég­óta ke­resz­tül­lát­nak - csak ép­pen, úgy tű­nik, nem a ze­ne­tu­dó­sok. Egy ap­rócs­ka, sza­bad szá­jú ér­te­ke­zés - David Hackett Fischer Tör­té­né­szek tév­esz­méi cí­mű mun­ká­ja -, ame­lyet nem­ze­dé­kem egye­te­mi hall­ga­tói gya­kor­ta ol­vas­tak a pro­fes­­szo­rok há­ta mö­gött (nem­rit­kán han­go­san, egy­más­nak), a kö­vetkező fe­lejt­he­tet­len pél­dát hoz­za a „Kér­dés­fel­te­vés tév­esz­méi" cí­mű fe­je­zet­ben: „Bi­zán­ci Bazileusz: lus­ta volt vagy disz­nó?" („El­kép­­zelhető - ír­ja a szerző -, hogy ő volt a pro­to­tí­pu­sa a lus­ta disz­nó­nak.")⁸ Nincs sem­mi, ami mi­att a pri­o­ri el kel­le­ne uta­sí­ta­nunk a mel­lé­ren­de­lést, il­let­ve a megengedő vagy­la­gos­sá­got, s előnyben kel­le­ne ré­sze­sí­te­nünk a ki­zá­ró vagy­la­gos­sá­got. Mi több, ha igaz, hogy a kul­tu­rá­lis ter­mé­kek meg­ér­té­se szem­pont­já­ból az al­ko­tás tör­té­ne­te és a be­fo­ga­dás tör­té­ne­te egyen­ran­gú és egy­más­sal összefüggő jelentőségű, ak­kor ebből az kö­vet­ke­zik, hogy a több­nyi­re egy­mást köl­csö­nö­sen ki­zá­ró „külső" és „belső" ka­te­gó­ri­ák­ra épülő elem­zé­sek­nek szim­bi­ó­zis­ban kell mű­köd­ni­ük. Ez­zel a meggyőződéssel író­dott ez a könyv, amely tük­rö­zi szerzője ál­lás­pont­ját, mi­sze­rint nem vá­lasz­ta­ni kell a különböző dol­gok kö­zött, ha­nem a le­he­tő­sé­gek sze­rint mind­et fel­ölel­ni. Nem kér­dés, hogy ez vagy az. Ez is, az is, amaz is.

Hogy a nyu­ga­ti ze­ne­tör­té­net internalista mo­dell­jei ilyen hos­­szan ural­kod­hat­tak (ez az ura­lom ma­gya­ráz­za nagy­részt Dahlhaus egyéb­ként ért­he­tet­len te­kin­té­lyét), még ha az utób­bi időben tűz alá ke­rül­tek is, an­nak okai mö­gött a szel­lem tör­té­ne­té­nek két év­szá­za­da rej­lik, s ezt a megfelelő he­lyen majd meg­pró­bá­lom meg­vi­lá­gí­ta­ni. De elöl­já­ró­ban nem hagy­ha­tók em­lí­tés nél­kül azok a kü­lön­le­ges okok, ame­lyek e gon­do­la­ti kör ural­má­ért ke­zes­ked­nek a tu­do­mány­ág mai tör­té­ne­té­ben - okok, ame­lyek­nek elsősorban a hi­deg­há­bo­rú­hoz van kö­zük, ami­kor az ál­ta­lá­nos szel­le­mi klí­ma kü­lö­nö­sen po­la­ri­zált volt (va­gyis fo­gal­mi kettősség jel­le­mez­te) két, lát­szó­lag ki­me­rítő és totalizált al­ter­na­tí­va kö­rül. Az internalista gon­dol­ko­dás egyet­len al­ter­na­tí­vá­ja, ak­kor úgy tűnt, az a dis­kur­zus volt, ame­lyet tel­jes mér­ték­ben meg­ron­tott a to­ta­li­tá­ri­us együtt­mű­kö­dés le­he­tő­sé­ge. Bár­mi­fé­le tár­sa­dal­mi ha­tó­kör el­fo­ga­dá­sa egyet je­len­tett az­zal, hogy az em­ber a kre­a­tív egyén in­teg­ri­tá­sá­ra (és sza­bad­sá­gá­ra) le­sel­ke­dő kom­mu­nis­ta ve­szély ré­szé­vé vált. Né­met­or­szág­ban Dahlhaust te­kin­tet­ték Georg Knepler, nem ke­vés­bé jelentős ke­let-né­met kol­lé­gá­ja di­a­lek­ti­kus an­ti­té­zis­ének.⁹

Sa­ját föld­raj­zi és po­li­ti­kai kö­ze­gé­ben te­hát Dahlhaus ide­o­ló­gi­ai el­kö­te­le­zett­sé­ge­it el­is­mer­ték.¹⁰ Az an­gol nyel­vű or­szá­gok­ban, ahol Knep­ler ne­ve gya­kor­la­ti­lag is­me­ret­le­nül csen­gett, Dahlhaus ha­tá­sa azért is volt kü­lö­nö­sen ár­tal­mas, mert ré­szé­vé tet­ték, alapvetően té­ve­sen, an­nak a ve­le­szü­le­tett tu­do­má­nyos prag­ma­tiz­mus­nak, amely ön­ma­gát ide­o­ló­gi­ai szem­pont­ból füg­get­len­nek, te­o­re­ti­kus elő­íté­le­tek­­től men­tes­nek gon­dol­ta, és úgy te­kin­tett ma­gá­ra, mint amely ké­pes a dol­go­kat úgy lát­ni, aho­gyan van­nak. Ter­mé­sze­te­sen ez is tév­esz­­me volt (Fischer - meg­le­het, igaz­ság­ta­la­nul - „ba­co­ni tév­esz­mé­­­nek" ne­ve­zi ezt). Ma már mind­an­­nyi­an be­is­mer­jük, hogy mód­­sze­re­ink el­mé­le­te­ken ala­pul­nak, s azok irá­nyít­ják őket, még ak­kor is, ha ezt tu­da­to­san nem fo­gal­maz­zuk meg, és nem tes­­szük nyil­ván­va­ló­vá.

Nem men­tes ez alól a je­len el­be­szé­lés sem. Az el­mé­le­ti elő­fel­te­vé­se­ket és az azok­ból következő mód­szer­tant - a kár­tyá­i­mat, ame­lye­ket ép­pen ki­te­rí­tek az asz­tal­ra -, nem előzetesen ha­tá­roz­tam meg; ami nem je­len­ti, hogy ke­vés­bé vol­ná­nak va­ló­sá­go­sak, hogy ke­ve­sebb lehetőséget vagy kény­szert je­len­tet­tek. A könyv meg­írá­sát kö­ve­tően volt ben­nem an­­nyi ön­tu­dat, hogy fel­is­mer­jem, az ál­ta­lam al­kal­ma­zott mód­sze­rek ro­kon­ság­ban áll­nak az­zal, ami a mű­vé­szet­szo­ci­o­ló­gus Howard Becker mód­szer­ta­ni ös­­sze­fog­la­lá­sá­ban, a Mű­vé­sze­ti vi­lá­gok cí­mű könyv­ben ol­vas­ha­tó. Becker mun­ká­ja jól is­mert a szo­ci­o­ló­gu­sok kö­ré­ben, ze­ne­tu­dó­sok azon­ban nemigen for­gat­ják, és én is csak azután fe­dez­tem fel, hogy be­fe­jez­tem a szö­veg el­­ső fo­gal­maz­vá­nyát.¹¹ Leg­fon­to­sabb té­te­le­i­nek ös­­sze­fog­la­lá­sa azon­ban tel­jes­sé te­he­ti a ké­pet, amit a köny­vem alap­já­ul szol­gá­ló elő­­feltételekről pró­bál­tam fel­vá­zol­ni, Becker mun­ká­já­nak el­ol­va­sá­sa pe­dig, azt gon­do­lom, nem­csak je­len könyv ol­va­sói szá­má­ra szol­gál­hat­nak ko­moly fo­gal­mi ho­za­dék­kal, ha­nem más köny­vek írói szá­má­ra is.

Egy „mű­vé­sze­ti vi­lág" Becker sze­rint te­vé­keny­sé­gek és tár­sa­dal­mi kap­cso­la­tok együt­te­se, amely kü­lön­fé­le kö­ze­gek­ben mű­al­ko­tá­so­kat hoz lét­re (vagy fenn­tart­ja a mű­vé­szi te­vé­keny­sé­get). A mű­vé­sze­ti vi­lág ta­nul­má­nyo­zá­sa nem más, mint a kol­lek­tív cse­le­ke­de­tek és köz­ve­tí­té­sek fo­lya­ma­ta­i­nak ta­nul­má­nyo­zá­sa, ép­pen azon dol­go­ké te­hát, ame­lyek hi­á­nyoz­nak a ha­gyo­má­nyos zenetörténetekből. Egy ef­fé­le ta­nul­mány olyan kér­dé­sek­re pró­bál vá­la­szol­ni a ma­ga tel­jes­sé­gé­ben, mint a „mi kel­lett ah­hoz, hogy lét­re­jöj­jön Bee­tho­ven Ötö­dik szim­fó­ni­á­ja?". Ha va­la­ki azt gon­dol­ja, hogy a vá­lasz egyet­len szó­ban meg­ad­ha­tó - Bee­tho­ven -, az ol­vas­sa el Beckert (vagy, ha van ide­je, ezt a köny­vet). De ter­mé­sze­te­sen, ha va­la­ki egy ki­csit is el­gon­dol­ko­zott a prob­lé­mán, nem vá­la­szol egyet­len szó­val. Bar­tók egyik meg­jegy­zé­se re­me­kül il­luszt­rál­ja, hogy miről van szó: Ko­dály Psal­mus Hungaricusa kap­csán ír­ja szenv­te­le­nül, hogy „ma­gyar pa­raszt­ze­ne nél­kül ilyen kom­po­zí­ci­ók nem jö­het­tek vol­na lét­re. (Igaz vi­szont, hogy Ko­dály nél­kül sem!)".¹² Ha egy be­szá­mo­ló va­ló­ban ma­gya­rá­zat kí­ván len­ni, ak­kor le­ír­ja azt a di­na­mi­kus (és a szó va­ló­di ér­tel­mé­ben di­a­lek­ti­kus) kap­cso­la­tot, amely a meg­ha­tá­ro­zó moz­ga­tó­ru­gók és közvetítő tényezők kö­zött fenn­áll: in­téz­mé­nyek és kapuőreik, ide­o­ló­gi­ák, fo­gyasz­tá­si és ter­jesz­té­si mó­dok, amely­ben ben­ne fog­lal­tat­nak tá­mo­ga­tók, kö­zön­sé­gek, ki­adók és pub­li­cis­ták, kri­ti­ku­sok, kró­ni­ká­sok, elbeszélők, és így to­vább a vég­te­len­sé­gig, amíg az em­ber el nem dön­ti, hogy hol húz­za meg a ha­tárt.

Ho­va ve­zet mind­ez? Becker egy iz­gal­mas idé­zet­tel kez­di a köny­vét, amely fej­jel megy ne­ki a kér­dés­nek, s azon­nal az első és leg­fon­to­sabb el­mé­le­ti meg­ál­la­pí­tás­hoz irá­nyít min­ket, mi­sze­rint „min­den mű­vé­sze­ti al­ko­tás, mi­ként min­den em­be­ri te­vé­keny­ség, ma­gá­ban fog­lal­ja bi­zo­nyos (gyak­ran igen jelentős) szá­mú em­ber együt­tes te­vé­keny­sé­gét, s a mű­al­ko­tás, ame­lyet vé­gül lá­tunk vagy hal­lunk, ezek­nek az em­be­rek­nek köszönhetően jön lét­re és ma­rad fenn". Az idé­zet a 19. szá­za­di Ang­lia leg­nép­sze­rűbb író­ja, Anthony Trollope (1815-1882) ön­élet­raj­zá­ból szár­ma­zik:

Az volt a szo­ká­som, hogy min­den reg­gel fél hat­kor az asz­ta­lom­hoz ül­tem; és az is a szo­ká­som volt, hogy nem ke­gyel­mez­tem ma­gam­nak. Egy öreg inas, aki­nek az volt a fel­ada­ta, hogy fel­éb­res­­szen, és aki­nek jö­ve­del­mét ezért a szol­gá­la­tért évi 5 font­tal egé­szí­tet­tem ki, szin­tén nem ke­gyel­me­zett ma­gá­nak. Waltham Cross­ban töl­tött éve­im so­rán egyet­len egy­szer sem ké­sett a ká­vé­val, amel­­lyel éb­resz­tett. Nem tu­dom, nem kel­le­ne-e va­jon úgy érez­nem, hogy töb­bet kö­szön­he­tek ne­ki a si­ke­re­i­mért, mint bár­ki más­nak. Te­kin­tet­tel ar­ra, hogy ilyen ko­rán kezd­tem dol­goz­ni, be­fe­jez­het­tem az írói mun­kát, mielőtt reg­ge­li­hez öl­töz­tem vol­na.¹³

Szép szám­mal lép­nek majd szín­re az elkövetkező ol­da­la­kon ká­vét fel­szol­gá­ló ina­sok, s meg­an­­nyi cselekvő sze­mély, akik ér­vényt sze­rez­nek a kon­ven­ci­ók­nak (és al­ka­lo­mad­tán a tör­vény­nek), moz­gó­sít­ják az erőforrásokat, el­ter­jesz­tik az al­ko­tá­so­kat (gyak­ran vál­toz­tat­va raj­tuk en­nek fo­lya­mán), és a hír­ne­vet lét­re­hoz­zák. Va­la­meny­­nyi­en egy­szer­re kí­nál­nak lehetőséget és kény­szert, és hoz­zák lét­re azo­kat a fel­té­te­le­ket, ame­lyek kö­zött a kre­a­tív cselekvők te­vé­keny­ked­nek. Min­den fenn­tar­tás el­le­né­re el­ke­rül­he­tet­len, hogy a ze­ne­szer­zők le­gye­nek el­be­szé­lé­sem legjelentősebb alak­jai, te­kin­tet­tel ar­ra, hogy az ő ne­vük sze­re­pel azo­kon a mű­al­ko­tás­okon, ame­lye­ket rész­le­te­sebb elem­zés­nek ve­tek alá. De a ne­ve­sí­tés már ön­ma­gá­ban ha­tal­mi esz­köz, és nép­sze­rű­sí­ti a „nagy el­be­szé­lé­se­ket" (ez­út­tal egy má­so­dik, in­kább szó sze­rin­ti ér­te­lem­ben), így meg­ér­dem­li, hogy kérdőre von­juk. Az első kö­tet legelső fe­je­ze­te szol­gál­hat min­tá­ul ah­hoz, hogy re­á­li­sab­ban ér­té­kel­jük azt a he­lyet, ame­lyet a ze­ne­s­zerzők és a kom­po­zí­ci­ók az ál­ta­lá­nos tör­té­nel­mi fo­lya­mat­ban el­fog­lal­nak: először is, mert a fe­je­zet egyet­len zeneszerzőt sem ne­ve­sít; má­sod­szor, mert a ze­nei al­ko­tá­sok em­lí­té­se előtt lét­re­jöt­tük le­hetőségének tör­té­ne­tét tár­gya­lom hos­­szan - eb­ben a tör­té­net­ben pe­dig a sze­rep­lők kö­ré­be ki­rá­lyok, pá­pák, ta­ná­rok, festők, ír­no­kok és kró­ni­ká­sok tar­toz­nak, s utób­bi­ak az el­lent­mon­dás­ok, né­zet­el­té­ré­sek és ver­sen­gé­sek va­ló­sá­gos ka­ko­fó­ni­á­ját szol­gál­tat­ják.

Hogy a dis­kur­zus és a ver­sen­gés áll a fi­gyel­mem kö­zép­pont­já­ban, az az­zal a to­váb­bi előnnyel is jár, hogy nézőpontom meg­óv a mo­no­li­tok lus­ta áb­rá­zo­lá­sá­tól. A „frank­fur­ti is­ko­la" jól is­mert pa­ra­dig­má­ja, amely a 20. szá­za­di ze­ne tör­té­ne­tét egy­sze­rű, kétszereplős üt­kö­zet­ként áb­rá­zol­ja, egyik ol­da­lon a hősies el­len­ál­lók avant­gárd­já­val, má­sik ol­da­lon a kultúripar né­ven is­mert ho­mo­ge­ni­zá­ló, kom­mersz, sö­tét erővel, a legfeltűnőbb és legjelentősebb ál­do­za­ta lesz an­nak a faj­ta ap­ró­lé­kos vizs­gá­lat­nak, amely­re e la­po­kon a hu­mán cselekvők („az em­be­rek") va­ló­sá­gos ki­je­len­té­sei és tet­tei bá­to­rí­ta­nak fel. A po­pu­lá­ris ze­ne ku­ta­tói új­ra és új­ra meg­mu­tat­ták, hogy a kultúripar so­ha nem volt va­la­mi­fé­le mo­no­lit egy­ség, és elég el­ol­vas­ni né­hány em­lék­ira­tot - min­dig ta­nú­ság­té­tel­ként, s nem orá­ku­lum­ként -, hogy be­lás­suk, az avant­gárd sem volt az. Mind­két el­kép­zelt vi­lág gyak­ran vált tom­bo­ló tár­sa­dal­mi ös­­sze­csa­pá­sok te­re­pé­vé, a vi­szály pe­dig különbözőségeket ho­zott lét­re, és ha megfelelő fi­gyel­met for­dí­tunk a fa­la­kon be­lü­li szét­hú­zá­sok­ra, ak­kor jelentős mér­ték­ben bo­nyo­lód­ni fog a má­sik vi­lág­gal va­ló kap­cso­lat le­írá­sa is.

Ha más nem, leg­alább az előfeltevések és mód­sze­rek e rö­vid át­te­kin­té­se - a vizs­gált je­len­sé­gek meg­kö­ze­lí­té­sé­nek ek­lek­ti­kus sok­fé­le­ség­éhez va­ló ra­gasz­ko­dás­sal, és a vizs­gá­lat ha­tó­kör­ének jelentős kibővítésével - se­gít szá­mot ad­ni ar­ról, hogy el­be­szé­lé­sem mi­ért is ka­pott ilyen mér­he­tet­le­nül hos­­szú for­mát. Ment­sé­ge­mül szol­gál­jon az a meggyőződés, hogy ugyan­azok a tényezők felelősek a ter­je­de­lem fel­duz­zasz­tá­sá­ért, ame­lyek köny­vem ér­de­kes­sé­gé­ért és hasz­nos­sá­gá­ért ke­zes­ked­nek.

El Cerrito, California

2008. jú­li­us 16.
Fazekas Gergely fordítása

Jegy­ze­tek

1   Francis Ba­con: „Of the Dignity and Advancement of Learning". In: The Works of Fran­cis Ba­con (15 kö­tet, Bos­ton, 1857-82), 8. kö­tet, 419-420.

2   Jacques Chailley: 40 000 ans de musique. Pá­rizs, L'Harmattan, 1961.

3   Robert Walser: „Eruptions: Heavy Metal Appropriations of Classical Virtuosity". Popular Music, 2 (1992), 265. Ma­gya­rul meg­je­lent: „Heavy Metal és klas­­szi­kus vir­tu­o­zi­tás". Rep­li­ka, 49-50 (2005), 213-214. Mik­lós Ber­nát for­dí­tá­sa. (A fen­ti for­dí­tás né­mi­leg kü­lön­bö­zik M. B. ol­va­sa­tá­tól. A ford.)

4   Té­mánk szem­pont­já­ból a leg­fon­to­sabb mû­ve: La distinction: critique sociale du juge­ment. Pá­rizs: Minuit, 1979.

5   Pieter C. van den Toorn: Music, Politics, and the Academy. Berke­ley: University of Ca­li­fornia Press, 1995, 196.

6   Mark Evan Bonds: A History of Music in Wes­tern Culture. New Jer­sey: Prentice Hall, 2003, 142-143.

7   Carl Dahlhaus: Grundlagen der Musikgeschichte, In: Uő: Gesammelte Schriften, Band 1: All­gemeine Theorie der Musik I. Laaber: Laaber Verlag, 2007, 26.

8   David Hackett Fischer: Historians' Fallacies: Toward a Logic of Historical Thought. New York: Harper Torchbooks, 1970, 10.

9   Lásd: Anne C. Shreffler: „Ber­lin Walls: Dahlhaus, Knepler, and Ideologies of Mu­sic History". Jo­ur­nal of Musicology, 20 (2003), 498-525.

10 Lásd: James M. Hepokoski: „The Dahlhaus Pro­ject and Its Extra-Musicological Sources". Nineteenth-Century Music, 14 (1990-91), 221-246.

11 A brit szociológus, Peter Martin könyvrecenziója hívta fel a figyelmemet Becker könyvére: „Over the Rainbow? On the Quest for 'the Social' in Musical Analysis". Journal of the Royal Musical Association, 127 (2002), 130-146. 

12 Bar­tók Bé­la: „A né­pi ze­ne ha­tá­sa a mai mû­ze­né­re (1931)". In: Tallián Ti­bor (szerk.): Bar­tók Bé­la írá­sai 1. Bu­da­pest: Ze­ne­mû­ki­adó, 1989, 144.

13 Howard Becker: Art Worlds. Berke­ley: University of California Press, 1982, 1.x

The Ox­ford History of Wes­tern Music cí­mű hat­kö­te­tes, 4272 ol­da­las mun­ká­já­ban az orosz szár­ma­zá­sú ame­ri­kai ze­ne­tör­té­nész, Richard Taruskin (1945) he­ro­i­kus vál­lal­ko­zás­ként egy­ma­ga ír­ta meg a nyu­ga­ti ze­ne tör­té­ne­tét egy olyan kor­ban, amely­ben rend­sze­rint az en­nél jó­val sze­ré­nyebb vo­lu­me­nű át­te­kin­té­se­ket is sok­ta­gú tu­do­má­nyos teamek jegy­zik. A mű az Ox­ford University Press ki­adá­sá­ban, 2005-ben lá­tott nap­vi­lá­got. Sze­mel­vé­nyünk a szerző alap­el­ve­it rögzítő és szá­mos te­kin­tet­ben pro­vo­ka­tív bevezető ma­gyar for­dí­tá­sa. Köz­lé­sé­hez ak­tu­a­li­tás­sal szol­gál, hogy idén feb­ru­ár­ban a Princeton Egye­te­men After the End of Music History cím­mel nem­zet­kö­zi ze­ne­tu­do­má­nyi kon­fe­ren­ci­át tar­tot­tak Taruskin tisz­te­le­té­re. - A szerk.