Al­ter­na­tív ope­ra­tár­su­lat szü­le­té­sét ad­ta  hí­rül a MoltOpera feb­ru­ár 15-i be­mutat­ko­zó kon­cert­jét megelőző, szo­kat­la­nul he­ves mé­dia­kam­pány. Nap­ja­ink­ban alig­ha be­szél­he­tünk plu­ra­li­zá­ló­dás­ról a bu­da­pes­ti ope­ra­életben (el­len­ke­zőleg: az Er­kel Szín­ház to­vább­ra is az Ope­ra­­ház­hoz kö­tött vár­ha­tó sor­sát te­kint­ve in­kább to­váb­bi cent­ra­li­zá­lás­tól kell tar­ta­nunk), így az­tán min­den ha­son­ló vál­lal­ko­zás­nak örül­nünk il­le­nék. Örü­lünk is: a Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja ha­zai vi­szony­lat­ban nagy költ­ség­ve­té­sű, nem egy­szer a va­ló­di vi­lág­szín­vo­na­lat cél­zó Wagner-előadásai, az új pro­duk­ci­ó­val saj­nos mind rit­káb­ban jelent­ke­ző Bu­dapes­ti Ka­ma­ra­ope­ra, va­la­mint szim­fo­ni­kus ze­ne­ka­ra­ink al­kal­mi ope­ra­vál­lal­ko­zá­sai mel­lett (ál­ta­lá­nos­ság­ban ezek je­len­tik Bu­da­pes­ten az Ope­ra­ház­zal szem­be­ni al­­ter­na­tí­vát) egy­re gyak­rab­ban hal­lunk „alul­ról jö­vő" kez­de­mé­nyezésekről, lel­kes fi­a­ta­lok ön­szer­­vező­dé­­séről, szo­kat­lan ját­szó­he­lye­ken történő, friss szem­lé­le­tű szárny­­pró­bál­ga­tá­sá­ról. Szem­mel lát­ha­tó­an a Molt­Ope­ra is ilyes­mi volna; en­nek meg­fe­le­lő meg­elő­le­ge­zett bi­za­lom­mal men­tem hát mé­te­res hó­fa­la­kon át­gá­zol­va a Ná­dor-te­rem­be, hogy szem­be­sül­jek az ígért új­sze­rű él­mén­­nyel.

A kon­cert va­ló­ban nem volt ta­nul­ság nél­kü­li - s ha a ta­nul­sá­go­kat az ün­ne­pi al­ka­lom­hoz mér­ten szo­kat­la­nul kar­co­san fo­gal­ma­zom meg, an­nak oka azon meggyőző­dé­sem, hogy töb­bet hasz­nál az építő jel­le­gű kri­ti­ka (bár­mily bal­jós­la­tú­an és szar­kasz­ti­ku­san han­goz­zék is ez a ki­fe­je­zés), mint az ér­dem­te­len di­csé­ret. Utób­bi­ból amúgy is épp elég akadt az es­te fo­lya­mán: az ese­ményt, majd az egyes szá­mo­kat ugyan­is mű­­­­sor­köz­lő ve­zet­te fel. Egy internetes fó­rum­ hoz­zá­szó­lásá­ban ol­vas­tam, hogy ilyes­faj­ta fel­ve­ze­tőket pro­fi bokszmérkőzéseken szok­tak al­kal­maz­ni. Vi­tá­ba száll­nék a vé­le­­mén­­nyel: hal­vá­nyan em­lé­kez­ve még Kokó vagy Ma­dár pár neve­ze­tes ring­be szál­lá­sá­ra, a fel­kon­fe­rá­lás ott bi­zony rö­vi­debb volt - nem is be­szél­ve ar­ról, hogy ne­ve­zett urak az em­lí­tett al­kal­mak­kor nem először ké­szül­tek bi­zo­nyí­ta­ni te­het­sé­gü­ket. Bár nem stop­per­ral já­rok kon­cert­re, ne­he­zen tu­dom el­hes­se­get­ni ma­gam­tól az ér­zést, hogy ezen ün­ne­pi es­tén több pró­zát hal­lot­tam, mint ze­nét, és nem ép­pen a mi­nő­ségi faj­tá­ból.

Meglepő volt a mű­sor-ös­­sze­ál­lí­tás is: a MoltOpera sa­ját be­val­lá­sa sze­rint az ope­ra­ját­szás új út­ja­it keresgélő tár­su­lat - én leg­alább­is er­re vé­lek kö­vet­kez­tet­ni hon­lap­juk (www.moltopera.hu) azon mon­da­ta­i­ból, mi­sze­rint „új kö­zön­sé­get sze­ret­nénk to­bo­roz­ni azok kö­zül, akik már rég­óta ope­ra­ra­jon­gók és új­ra vágy­nak, azok [kö­zül,] akik meg­csö­mör­löt­tek [az] el­va­dult szín­há­zi pró­bál­ko­zá­sok­tól...". Ezek után, bár­mily sze­­rény ki­vi­te­le­zés­ben, de még­is­csak tel­jes szín­pa­di pro­duk­ci­ót vár­tunk vol­na. Ehe­lyett az első rész­ben a tár­su­lat tag­jai egy-egy szó­ló­szám­mal mu­tat­koz­tak be a kö­zön­ség­nek (az egyik szop­ránt, Vá­mo­si Ka­ta­lint be­teg­ség mi­att nem hall­hat­tuk, a szin­tén meg­f­á­zás­sal küszködő Grad­sach Zol­tán pe­dig csak a má­so­dik rész­ben vál­lal­ta a sze­rep­lést), majd a má­so­dik félidőben kö­vet­ke­zett há­rom, ös­­szes­sé­gé­ben alig ne­gyed­órát kitevő rész­let Mo­zart Don Gio­vanni­jából. „Szkec­­csek" - hang­­zott el az utób­bi­ak­ról, ám hogy mit is óhaj­tott felszkeccselni a L`a ci da­rem la mano..., a temetői du­ett és a be­vezető je­le­net, az je­len so­rok író­ja szá­má­ra rej­tély ma­radt. Ha a ta­gok vo­ká­lis pro­duk­ci­ó­ját, éne­ke­si ké­pes­sé­ge­it - nos, az­zal már az el­ső rész­ben is meg­is­mer­ked­het­tünk. Ha a MoltOpera el­jö­ven­dő szín­há­zi irá­nyult­sá­gát - eb­ben az eset­ben ki­fe­je­zet­ten okunk van az ag­go­da­lom­ra. „Ki­zá­ró­lag tra­di­ci­o­ná­lis ren­de­zés­ben gon­dol­ko­dunk" - je­len­tet­te ki Ágos­ton Lász­ló tár­su­lat­igaz­ga­tó a Fideliónak adott in­ter­jú­já­ban, s ez­zel nem is vol­na baj, ha a mű­vé­szi el­ve­ket megfelelő esz­té­ti­kai szín­vo­nal sza­va­tol­ná. Csak­hogy amit e há­rom szkeccs­ben szín­pa­di já­ték cí­mén lát­tunk, az leg­fel­jebb a lel­kes amatőrök is­ko­lai pró­bál­ko­zá­sa­i­nak szín­vo­na­lát ér­te el - nem vé­let­len, hogy rendező ne­ve nem sze­re­pelt a saj­tó­anyag­ban. No­ha írá­som ele­jén a plu­ra­liz­mus mel­lett tör­tem lán­dzsát, most ki kell je­len­te­nem: biz­tos va­gyok ben­ne, hogy nem eb­ben az irány­ban kell ke­res­nünk a jövő ma­gyar ope­ra­szín­há­zá­nak út­ját.

]En­­nyi kri­ti­ku­si fa­nyal­gás után jog­gal me­rül­het fel a kér­dés: volt-e olyan moz­za­na­ta a kon­cert­nek, mely iga­zol­ta a vál­lal­ko­zás lét­jo­go­sult­sá­gát? A vá­lasz egy­ér­tel­mű igen. Hi­szen a kö­rí­tés­sel szem­be­ni min­den el­len­ér­zé­sünk da­cá­ra fon­tos, hogy fi­a­tal éne­ke­sek ju­tot­tak be­mu­tat­ko­zá­si le­he­tő­séghez - s bár eltérő mér­ték­ben, de mind­an­­nyi­uk­ról el­mond­ha­tó volt, hogy nem ér­dem­te­le­nül fo­gad­ta pro­duk­ci­ó­ju­kat az ér­zé­sem sze­rint főképp ba­rá­tok­ból és hoz­zá­tar­to­zók­ból ál­ló kö­zön­ség taps­vi­ha­ra. Kü­lö­nö­sen a bas­­szis­ták kel­tet­tek fi­gyel­met. Da­ni Dá­vid ter­mé­sze­ti je­len­ség­nek sem akár­mi­lyen: döb­be­ne­tes test­ma­gas­sá­gá­hoz döb­be­ne­tes mély­sé­gû és vivőerejû ma­té­ria tár­sul - rit­kán érez­tem en­­nyi­re kép­sze­rû­nek a „falrepesz­tő" jelzőt, mint az ő első meg­szó­la­lá­sa­kor. A na­gyon fi­a­tal, mind­ösz­­sze hu­szon­két esz­ten­dős éne­kes tor­ká­ban rejlő kincs­hez ugyan­ak­kor még nincs meg a kellő tech­ni­kai hát­tér és előadói kul­tú­ra: a Si­mon Bocca­negra Fiesco-áriájában mind a for­­má­lás da­ra­bos­sá­ga, mind a bevezető re­ci­ta­ti­vo túl­ját­szá­sa ar­ra fi­gyel­mez­te­tett, hogy ko­moly fe­lelősség ter­he­li azo­kat az ének­ta­ná­ro­kat, kor­re­pe­ti­to­ro­kat, kar­mes­te­re­ket és rendező­­ket, akik­nek ke­ze alatt pá­lya­fu­tá­sa maj­dan ki­bon­ta­koz­hat. Kiss And­rás szín­pad-, pon­to­­sab­ban pó­di­um­ké­szebb egyé­ni­ség­nek tû­nik: Ver­di mi­fe­lénk rit­kán ját­szott At­ti­lá­já­ból a címszereplő ári­á­já­ban hang­ja mind­vé­gig egy­sé­ge­sen szólt - leg­fel­jebb a meg­je­le­ní­te­ni kí­vánt ka­rak­ter­rel va­ló mé­lyebb azo­no­su­lást je­gyez­het­tük fel a „kö­­ve­tel" ol­da­lon. Gradsach Zol­tán han­gi kva­li­tá­sa­i­ról mél­tány­ta­lan len­ne a be­te­gen vé­gig­éne­kelt má­so­dik félidő alap­ján vé­le­ményt for­mál­ni; ese­té­ben azon­ban min­den­ki más­nál nyil­ván­va­lóbb volt, hogy szü­le­tett szín­pa­di sze­mé­lyiségről van szó - Le­po­rello sze­­re­pé­ben amo­lyan já­ték­­mes­ter­ként irá­nyí­tot­ta vé­gig a szá­má­ra meg­ada­tott két je­le­ne­tet.

Dani Dávid

A ma­ga­sabb hang­fa­jok képviselőiről ve­gye­sebb be­nyo­má­sa­ink ma­rad­tak. Göncz Re­­­ná­tá­ra há­rult a ne­héz fel­adat, hogy első­ként pó­di­um­ra lép­ve el­káp­ráz­tas­sa a kö­zön­­sé­get Zerlina ári­á­já­val, mint­egy meg­elő­le­g­ezve a má­so­dik részt kitöltő Don Giovan­ni-rész­le­te­ket. A pro­duk­ci­ó­ra saj­nos mind­­vé­gig rá­nyom­ta bé­lye­gét a stressz­hely­zet: bá­jos, de min­den iz­gal­mat nélkülöző, in­to­ná­ci­ós bi­zony­ta­lan­ko­dás­tól sem men­tes előadást hal­lot­tunk. A má­so­dik rész Zerlina-Don Gio­vanni-duettjében az­tán a hang egy­szer csak át­me­le­ge­dett, jó­val töb­bet vil­lant­va fel az énekesnőben rejlő lehetőségekből. Sipos Ma­ri­an­na hang­ja jó­val éret­tebb, göm­bö­lyűbb, s nem hagy­ha­tó fi­gyel­men kí­vül, hogy ő vál­lal­ta ma­gá­ra az est so­rán a leg­több és leg­ne­he­zebb fel­ada­tot: sa­ját szá­ma, a Bánk bán Ti­sza-par­ti je­le­ne­te mel­lett be­ug­rás­sal még A szi­cí­li­ai ve­cser­nye bo­le­ró­ját is meg­szó­lal­tat­ta, több mint meggyőző ered­mén­­nyel. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött a hall­ga­tó na­gyobb el­né­zés­sel fo­gad­ja, hogy a Don Giovanni nyi­tó­je­le­ne­té­ben ugyan­ezen éne­­kesnő több­ször is pon­tat­la­nul lép be, bo­rulásközeli hely­zet­be hoz­va az előadást - vis maior, mely­re nyu­god­tabb kö­rül­mé­nyek kö­zött nyil­ván nem ke­rült vol­na sor. Decsi And­­rás ígé­re­tes, szép han­gon, de bi­zony­ta­la­nul, ki­csit is­ko­lá­san ad­ta elő Nemorino ro­mán­cát a Sze­rel­mi báj­ital­ból (va­jon az év­ti­ze­dek óta tom­bo­ló te­nor­ín­ség pro­lon­gá­lá­sá­nak je­le vol­na, hogy há­rom bas­­szus­sal és egy ba­ri­ton­nal szem­ben mind­ös­­sze egyet­len te­nor­ja van a tár­su­lat­nak?).

 Sipos Marianna - Herman Péter felvétele

Ágos­ton Lász­ló tár­su­lat­igaz­ga­tó Don Gio­­­van­ni sze­re­pét osz­tot­ta ma­gá­ra a má­so­dik rész igen szűk ke­reszt­met­szet­ében. Bár az el­múlt hó­na­pok bu­da­pes­ti ope­ra­kró­ni­ká­ját bön­gész­ve ezt nem tar­tot­tuk jó előjel­nek, sze­ren­csé­re kel­le­me­sen csa­lód­tunk: a ba­ri­to­nis­ta alapvetően tisz­tes­sé­ge­sen helyt állt, még ha nem győzött is meg ar­ról, hogy ilyen sú­lyú sze­re­pek­ben kell őt el­kép­zel­nünk a jö­­vőben. Me­ne­dzse­ri képességei­ről azon­ban már most bi­zony­sá­got tett:
a fő­vá­ros ope­ra­ked­velő kö­zön­sé­ge tud ró­la, hogy va­la­mi van - hogy az­tán az iga­zi lesz-e, azt majd a jövő dön­ti el. Én min­den­eset­re fon­tos­nak tar­ta­nám, hogy mielőtt e lel­kes fi­a­ta­lok az­zal büsz­kél­ked­nek: ők már „ér­tik a he­xa­me­tert is" (idé­zet a felkonfból) - nos, előbb kös­se­nek ala­po­sabb is­me­ret­sé­get a fe­lező ti­zen­ket­tes­sel.

i