- Az Ara­bel­la az utol­só olyan ope­ra, ame­lyet Strauss Hofmannsthal lib­ret­tó­já­ra írt. Új Ró­zsa­lo­va­got sze­ret­tek vol­na al­kot­ni, csak­hogy az Ara­bel­la min­den ha­son­ló­sá­ga és rész­let­szép­sé­ge el­le­né­re fa­kóbb­nak tet­szik. Nép­sze­rű­sé­ge né­met nyelv­te­rü­le­ten sem ve­te­ked­het az Elekt­ra, a Salome, A ró­zsa­lo­vag és az Ariadne si­ke­re­i­vel.

- Tény, hogy ez egy amo­lyan má­so­dik Ró­zsa­lo­vag­nak ké­szült. Akár­csak a töb­bi ké­sei Strauss-opera, ez is egy „Kenner- und Lieb­ha­ber"-darab, az értőknek szó­ló ope­ra. Né­met­or­szág­ban meg­van a ma­ga kö­zön­sé­ge, sőt ki­mon­dot­tan kul­tusz­mű­nek szá­mít. A ró­zsa­lo­vag és a töb­bi nagy slá­ger­da­rab nép­sze­rű­ség­ét ter­mé­sze­te­sen meg sem kö­ze­lí­ti. A cse­lek­mé­nye is jó­val egy­sze­rűbb, de jó előadásban na­gyon ha­tá­sos tud len­ni.

- A ró­zsa­lo­vag si­ke­re alig­ha­nem an­nak tud­ha­tó be, hogy meg­írá­sa­kor a lib­rett­ista és a zeneszerző va­la­mi na­gyon fon­to­sat ér­zett meg és ta­lált el. Nagy vál­to­zá­sok előszelét érez­zük ben­ne, egy letűnő kor nosz­tal­gi­á­ját. Az Ara­bel­la vi­szont már a föld­ren­gés­sze­rű vál­to­zá­sok után jött.

- Igen, ez is okoz­hat­ja, hogy A ró­zsa­lo­vag ár­nyé­ká­ban áll.

- Vol­ta­kép­pen min­den an­nak az ár­nyé­ká­ban áll, amit utóbb írt, ezért nem ara­tott ak­ko­ra si­kert a leg­alább olyan zse­ni­á­lis Ár­nyék nél­kü­li as­­szony sem. Így ala­kult a Strauss-kánon.

- Azért ez a ká­non vál­to­zó­ban van. Az el­múlt más­fél év­ti­zed­ben pél­dá­ul Az ár­nyék nél­kü­li as­­szony na­gyon nagy kar­ri­ert fu­tott be. Ko­ráb­ban rit­ka­ság­nak szá­mí­tott. Karl Böhm, ha fel­kér­ték egy-egy mű ve­zény­lé­sé­re, azt szab­ta fel­té­tel­ként, hogy csak ak­kor vál­lal­ja, ha Az ár­nyék nél­kü­li as­­szonyt is el­ve­zé­nyel­he­ti. Ma már nem len­ne szük­ség er­re az áru­kap­cso­lás­ra. Ki­csit ha­son­ló az Ara­bel­la sor­sa is, az utób­bi né­hány év­ti­zed­ben egy­re in­kább kez­dik fel­fe­dez­ni. Ami­kor Essenbe szerződtem, az Ara­bel­lá­val kezd­tem el főzeneigazgatói és in­ten­dán­si időszakomat. Hi­bá­nak tar­tom, ha a szín­há­zak min­dig csak a jól is­mert mű­ve­ket tű­zik mű­so­ruk­ra. De vis­­sza­tér­ve az elő­ző kér­dé­sé­re, az Ara­bel­la a Mo­nar­chia legvégéről, a fel­bom­lás­ról szól. Néz­ze meg, hogy hív­ják a szereplőket: a sok­nem­ze­ti­sé­gű bi­ro­da­lom né­pe­it kép­vi­se­lik, Elemer gróf, Mandryka, Zdenka, meg a töb­bi. Mind-mind egy le­tűnt vi­lág­ból ma­rad­tak ránk. Hofmann­s­thal pe­dig nem len­ne Hof­mann­sthal, ha nem ezt a kü­lö­nös, „ál-bé­csi" nyel­vet hasz­nál­ná. Va­ló­já­ban em­ber így nem be­szélt so­ha. De ma­ga a tör­té­net iga­zán ér­de­kes. A sze­ren­cse­já­té­kos apa, a ma­zo­chis­­ta ma­ma, Zdenka, aki  a ma­má­ra üt, a ne­u­ro­ti­kus Mat­­teó­ba sze­rel­mes, aki vi­szont egy ki­csit olyan, mint­ha Joseph Roth re­gé­nyé­ből, a Ra­detzky-indulóból lé­pett vol­na elénk. Itt isz­nak, kár­tyáz­nak, adós­sá­gok ese­tén a ki­út a re­vol­ver, el­vég­re egy tiszt tud­ja a kö­te­les­sé­gét. Na­gyon bá­jos­nak tar­tom ezt a da­ra­bot, amely egyéb­ként akár Bu­da­pes­ten is ját­szód­hat­na. Sze­rin­tem a pes­ti kö­zön­ség­nek ér­te­nie kell az Ara­bel­lát.

- Nem­csak a tör­té­net ma­ga em­lé­kez­tet A ró­zsa­lo­vag­ra, ze­ne­i­leg is fülbeötlő a ha­son­ló­ság.

- Strauss itt is ugyan­azt a ze­nei nyel­vet hasz­nál­ja, mint ott, de az Ara­bel­lá­ban ki­csit bo­nyo­lul­tab­ban. Na­gyon szé­pek a szí­nei, és min­de­nütt na­gyon jól il­luszt­rál­ja a szö­ve­get, van ben­ne né­hány nagy slá­ger. A ró­zsa­lo­vag vé­gig­kí­sér­te egész pá­lyá­mat, már kor­re­pe­ti­tor­ként is ren­ge­teg­szer el­zon­go­ráz­tam, kar­mes­ter­ként ál­lan­dó­an ve­zény­lem, ezért iga­zán tu­dom, mit be­szé­lek: az Ara­bel­la sok­kal egy­ön­te­tűbb, egyen­le­te­sebb szín­vo­na­lú, sok­kal ke­ve­sebb ben­ne a tö­rés. Nem sze­ret­nék ros­­szat mon­da­ni rá, de A ró­zsa­lo­vag­ban a fan­­tasz­ti­ku­san szép és mél­tán nép­sze­rű ré­szek kö­zött van­nak ke­vés­bé iz­gal­ma­sak is. Az Ara­bel­lá­ra ez nem jellemző.

- Én sem mon­da­nék rá ros­­szat, de gyak­ran ér­zi úgy az em­ber, hogy Strauss előszeretettel cuk­roz­za, ön­ti le szi­rup­pal a ze­né­jét. Gyak­ran mint­ha a giccs ha­tá­rán egyen­sú­lyoz­na.

- Igen, ezek az édes-cuk­ros ízek még a Saloméban vagy az Elekt­rá­ban is je­len van­nak. Na­gyon vic­ces, de ezt ő ma­ga na­gyon el­uta­sí­tot­ta tu­laj­don ze­né­jé­ben. Ha ma­ga di­ri­gál­ta a da­rab­ja­it, eze­ken min­dig na­gyon gyor­san túl akart es­ni. Mint­ha szé­gyell­te vol­na őket. Egyéb­ként szé­gyell­te is. Erről nyíl­tan be­szélt is, ami per­sze az­tán nem tar­tot­ta vis­­sza at­tól, hogy a következő ope­rá­já­ba is be­le­kom­po­nál­jon ilye­ne­ket. Ami­kor egy­szer meg­kér­dez­ték, hogy ha en­­nyi­re szé­gyel­li, ak­kor mi­ért ír ilyen ze­nét, azt vá­la­szol­ta, hogy mert ezt sze­re­tik a cse­léd­lány­ok. Na­gyon jól kal­ku­lált, pro­fi mó­don szá­mí­tot­ta ki a ze­ne ha­tá­sát. Pon­to­san tud­ta, mi­lyen esz­köz­zel mit ér el. Eb­ből a szem­pont­ból olyan volt, mint a leg­te­het­sé­ge­sebb film­ze­ne­szer­zők. Ami pe­dig a gic­­cset il­le­ti, a giccs oly­kor esz­köz a mű­vész ke­zé­ben.  A leg­mé­lyebb mű­vé­szet is tar­tal­maz­hat gic­­cses ele­me­ket. Kor­tár­sai­­hoz ha­son­ló­an Strauss is gát­lás­ta­la­nul al­kal­maz­za a giccs esz­kö­zét, és na­gyon ügye­sen bá­nik ve­le. És mert azt akar­ta, hogy az ope­rá­ba betévedő cse­léd­lány­ok is kap­ja­nak va­la­mi édes-cuk­ros ízt. Ilyen a Saloméban Jochanaan ze­né­je, vagy A ró­zsa­lo­vag­ban az ezüst­ró­zsa át­adá­sa, vagy az Ara­bel­la első fel­vo­nás­be­li du­ett­je. Ez­zel meg­rí­kat­hat­ta és el­an­da­lít­hat­ta a ze­ne­i­leg ke­vés­bé tá­jé­ko­zott kö­zön­sé­get is. Egyéb­ként hogy ez a cse­léd­lány-ha­tás mennyi­re jól ki van szá­mít­va, mi sem mu­tat­ja job­ban, mint hogy ami­kor egy­szer szín­re vit­tük  az Egyip­to­mi He­lé­nát, a rendező, aki­nek nem áru­lom el a ne­vét, az egyik ilyen je­le­net­nél rend­sze­re­sen el­sír­ta ma­gát. Strauss kal­ku­lá­­ció­­já­ban sem­mi ros­­szat nem lá­tok, tel­jes­ség­gel le­gi­tim­nek tar­tom. Ugyan­ak­kor fon­tos, hogy a kar­mes­ter ne te­gyen rá még egy la­pát­tal az ér­zel­mes­ség­re. Nem sza­bad túl­zá­sok­ba es­nünk: tud­nunk kell, hogy ezek a ze­nék már ön­ma­guk­ban elég cuk­ro­sak. Ma­ga Strauss ezért is igye­ke­zett min­dig olyan gyor­san túl­es­ni raj­tuk.

- A ró­zsa­lo­va­got nem le­het ki­ál­lí­ta­ni egy jó Ochs, egy jó Marschallin, egy jó Octavian nél­kül, meg per­sze kell egy jó Sophie, és az Olasz éne­kes sze­re­pé­re egy jó te­nor. Nél­kü­lük nem sza­bad mű­sor­ra tűz­ni a mű­vet. Mit kí­ván meg az Ara­bel­la szín­re­vi­te­le?

- Két egé­szen kitűnő énekesnőt Ara­bel­la, il­let­ve Zdenka sze­re­pé­re, egy hősi szí­ne­ze­tű ba­ri­tont, meg egy te­nort az ideg­ös­­sze­rop­pa­nás szé­lén: Matteo nem túl hos­­szú, ám an­nál ne­he­zebb sze­re­pé­re. Strausst alig­ha­nem bo­nyo­lult vi­szony fűz­het­te a te­no­rok­hoz... De az ének­tu­dás mel­lett eb­ben az ope­rá­ban az éne­kes szí­né­szi tel­je­sít­mény­nek is nagy a jelentősége. És kü­lö­nö­sen fon­tos a szö­veg­mon­dás érthetősége. Ez itt, Ma­gyar­or­szá­gon, ahol időközben már alig akad va­la­ki, aki tud né­me­tül, ne­he­zebb lesz. De a leg­fon­to­sabb, hogy az em­ber ka­rak­te­re­ket lás­son és hall­jon a szín­pa­don.

Nem tu­dom, is­me­ri-e azt a tör­té­ne­tet, ami­kor Strauss Bécs­ben ve­zé­nyel­te a Salomét, Maria Jeritzával a cím­sze­rep­ben. Jeritza egyik ba­kit kö­vet­te el a má­sik után, rossz­kor lé­pett be, nem tud­ta a szó­la­mát, ha­mis volt, sa­töb­bi. Egy fi­a­tal kor­re­pe­ti­tor ja­va­sol­ta Strauss­nak, a következő előadás előtt pró­bál­ja­nak a művésznővel, mi­re a Mes­ter azt vá­la­szol­ta: „Tény­leg so­kat hi­bá­zott, de néz­ze: ez a nő hí­res, ren­ge­te­gen mi­at­ta vesz­nek je­gyet, jól fest a szín­pa­don, és a sok hi­ba el­le­né­re na­gyon jó. Úgy­hogy ak­kor mi­nek pró­bál­junk?" A tör­té­net Strauss lus­ta­sá­gán túl azt is mu­tat­ja, hogy szá­má­ra az volt a leg­fon­to­sabb, hogy a szín­pa­don ál­ló mű­vé­szek va­ló­ban élet­re kelt­sék a fi­gu­rá­it. És ha köz­ben be­csú­szik né­hány hi­ba, hát Is­te­nem...

Strauss nem vet­te na­gyon ko­mo­lyan ma­gát. Ami­kor mu­zsi­ku­sok pa­nasz­kod­tak ne­ki, hogy olyan dol­go­kat írt le, ame­lye­ket ők nem tud­nak el­ját­sza­ni, azt vá­la­szol­ta: „Na jó, de va­la­mit kel­lett ír­nom!" Mi­re a ze­né­szek az­zal foly­tat­ták, hogy rend­ben, de van­nak kar­mes­te­rek, akik mind­ezt be akar­ják va­sal­ni raj­tuk. Mi­re Strauss: „Ez nagy al­jas­ság tőlük!" Strauss vi­szo­nya a szín­ház­hoz, az ope­rá­hoz na­gyon pél­dás le­he­tett. A lé­nye­get akar­ta hal­la­ni és lát­ni, meggyőző elő­­adásban. Ami a szín­re­vi­telt il­le­ti, ez - ha nem is bul­vár­ko­mé­dia - de még­is­csak ko­mé­dia. Nem ás sok­kal mé­lyebb­re, mint egy Fey­deau-bohózat. Eb­be nincs mit be­le­in­terp­re­tál­ni, nem le­het a cse­lek­ményt egy finn sza­u­ná­ba át­he­lyez­ni. A de­ne­vér­nek sem tesz jót, ha so­kat kí­sér­le­tez­nek ve­le. Az esseni szín­ház­ban a „rendezői szín­ház" ren­ge­teg pél­dá­ját lát­ni, de van­nak da­ra­bok, ame­lyek meg­bos­­szul­ják, ha ál­ta­luk akar­ják új­ra ki­ta­lál­ni a vi­lá­got.

- Ön hat­éves kis­fiú­ként szü­le­i­vel hagy­ta el Ma­gyar­or­szá­got, Bécs­ben élt és ta­nult. Hans Swarowsky osz­tá­lyá­ban vé­gez­te kar­mes­te­ri ta­nul­má­nya­it - ha jól tu­dom, Fischer Ádám osz­tály­tár­sa­ként.

- Így van, Ádám­mal osz­tály­tár­sak vol­tunk. Dol­goz­tam a ham­bur­gi Ope­ra­ház­ban, a ber­li­ni Deutsche Operben, Braun­schweig­ben, Ant­wer­pen­ben, most pe­dig már ti­zen­öt éve va­gyok in­ten­dáns és főzeneigazgató Essenben.

- Az ot­ta­ni vi­lág­szép szín­ház­épü­le­tet Alvar Aalto ter­vez­te. Nem csak az adott­sá­gai jók, kör­nye­ze­té­ben a kul­tu­rá­lis élet is élénk, egy sor ope­ra­ház­zal. Mit je­lent mind­ez az ope­ra­ját­szás, a re­per­to­ár­épí­tés szem­pont­já­ból? Hon­nan ér­ke­zik az önök kö­zön­sé­ge?

- Ezer­két­száz férőhelyes a ház, aho­vá na­gyon so­kan jár­nak a vá­ro­son kívülről is, Bel­gi­um­ból, Hol­lan­di­á­ból és a Ruhr-vidékről. Ben­nün­ket va­ló­ban sok ope­ra­ház vesz kö­rül: Dortmund, Duisburg, Düs­sel­dorf, Gelsenkirchen, Hagen, Bonn és Köln.

- És ez a sok ope­ra­ház egyez­tet a be­mu­ta­tók­ról?

- Én sen­ki­vel sem egyez­te­tek. A töb­bi­ek sem.

- Te­hát ver­se­nyez­nek, ami nagy­sze­rű. De mi van a hu­szon­öt Va­rázs­fu­vo­lá­val?

- A hu­szon­öt Va­rázs­fu­vo­la nem prob­lé­ma, a hu­szon­öt Bo­hém­élet sem. Prob­lé­ma az volt pél­dá­ul, hogy Münster, Dortmund és mi egyi­de­jű­leg mu­tat­tuk be a Wozzecket. De még en­nek is meg­volt a ma­ga előnye: húsz évig sen­ki sem ját­szot­ta a da­ra­bot, és ak­kor jött a boom, a Wozzeck be­széd­té­ma lett. Nem aka­rom le­szól­ni a töb­bi há­zat, de ná­lunk na­gyon ma­gas a ki­hasz­nált­ság, 90 szá­za­lé­kos. Ez a nagy tu­ris­ta­köz­pon­tok, Mün­chen és Drez­da ki­vé­te­lé­vel szen­zá­ci­ós, szin­te egye­dül­ál­ló. Amíg ez a hely­zet, nem is kell olyan na­gyon egyez­tet­ni. Olyan per­sze meg­tör­tént, hogy lát­va a düs­sel­dor­fi Ja­náˇcek-szériát, egy időre le­mond­tunk Janáˇcekről. Kez­det­ben óva­­to­sabb vol­tam, de az­tán nyil­ván­va­ló lett, hogy pél­dá­ul Strauss­nak nagy si­ke­re van ná­lunk, úgy­hogy nyolc ope­rá­ját ját­szot­tuk. Ennyi Drez­dá­ban sincs mű­so­ron. Az utób­bi nyolc év­ben egy tel­jes Wag­­ner-cik­lust mu­tat­tunk be, de olyan ope­rá­kat is mű­sor­ra tűz­tünk, mint Aribert Reimann Lear­je, vagy Sosztakovicstól Az orr. Csak tud­ni kell az ará­nyo­kat: ho­gyan ve­gyít­sük Sosztakovicsot Puc­ci­ni­val.

- Nem­rég Essen volt Eu­ró­pa kul­tu­rá­lis fővárosa, ami óha­tat­la­nul na­gyobb fi­gyel­met je­lent. Mit tűz­tek mű­sor­ra?

- Egy fel­újí­tást pél­dá­ul, ami koc­ká­za­tos­nak tűnt, de si­ker lett.  A Wag­ner-cik­lus­ban a Siegfriedet; és a Lu­lu­val nyi­tot­tuk meg a kul­tu­rá­lis főváros évét, ezt a da­ra­bot ugyan­is egy­kor Essenben mu­tat­ták be. Ti­zen­egy előadásban het­ven­hat szá­za­lé­kos ki­hasz­nált­ság­gal ját­szot­tuk, ami nem rossz. Ez Mün­chen­ben sem si­ke­rül­ne.