Mi ta­ga­dás, TZIMON BARTO, a BU­DA­PES­TI FIL­HAR­MÓ­NI­AI TÁR­SA­SÁG ZE­NE­KA­RA Brahms-kon­cert­jé­nek ven­dég­szó­lis­tá­ja rend­sze­rint ko­moly di­lem­ma elé ál­lít­ja a re­cen­zen­se­ket. Mert­hogy a tag­ba­sza­kadt testépítő mű­vészt meg­pil­lant­va egész egy­sze­rű­en nincs mód el­vo­nat­koz­tat­ni az amúgy per­sze oly­an­­nyi­ra mel­lé­kes­nek és szó sze­rint külsőd­le­ges­nek szá­mo­lan­dó lát­vány­tól. Barto tel­je­sít­mé­nyé­­nek le­írá­sát ilyes­for­mán vagy a zon­go­rá­zó Terminátor kézenfekvő ér­tel­me­zé­se (Has­­ta la vista, Brahms!), vagy a kri­ti­ku­sok szá­má­ra ugyan­csak meg­hit­ten ismerős „ép­pen ellenkezőleg", a „gon­dol­hat­nánk, de még­sem" ob­li­gát for­du­la­ta szok­ta ural­ni. A ma­gyar ze­nei kul­tú­ra nagy büsz­ke­sé­gé­re, 1881-ben Pes­ten ősbemutatott B-dúr zon­go­ra­ver­seny ma­gán­szó­la­má­ban most min­den­eset­re előzékenyen mind­két nar­ra­tív irányt fel­kí­nál­ta szá­munk­ra az ame­ri­kai pi­a­nis­ta: él­mény­sze­rű­en lí­rai és esz­mé­nyi­en szép pil­la­na­tok so­rát előállítva, va­la­mint oly­kor lát­vá­nyo­san el­ne­he­zül­ve, mond­hat­ni bir­kó­zó üzem­mód­ba át­vált­va. Mely bir­kó­zás per­sze ko­ránt­sem tel­je­sen ide­gen a zon­go­ra­ver­seny mű­fa­já­nak ha­tá­ra­it prog­ram­sze­rű­en fe­sze­ge­tő kom­po­zí­ci­ó­tól, még ha tán igaz­ta­lan is len­ne rá­bó­lin­ta­nunk Maurice Ra­vel egy­ér­tel­­mű­en Brahms mű­ve­it illető bí­rá­la­tá­ra, mi­sze­rint: „mond­ják, hogy né­mely nagy klas­­szi­­kus zeneszerző ver­seny­mű­vei nem a zon­go­ra szá­má­ra, ha­nem el­le­ne íród­tak." Még­is, Barto előadásában oly­kor a szo­kott­nál is küz­del­me­sebb­nek tet­szett a B-dúr zon­go­ra­ver­seny, s mint­ha a ro­kon­szen­ves mű­­vész az épít­ke­zés­ben nél­kü­löz­te vol­na azt az áttekintő és ma­ga­bí­zó len­dü­le­tet, ame­lyet pe­dig e már-már szim­fó­nia­ter­mé­sze­tű al­ko­tás jócs­kán meg­kö­ve­tel.

A túl­zás nél­kül zse­ni­á­lis kar­mes­ter, a Bar­tó­val több év­ti­ze­des, ter­mé­keny mű­vész­kap­­cso­lat­ban ál­ló CHRISTOPH ESCHEN­BACH sze­ren­csé­re messzemenően bir­to­kol­ta e kí­vá­na­tos len­dü­le­tet, s an­­nyi drá­mai ki­­­fejezőerőt és - ko­ránt­sem mel­les­leg - annyi mu­zsi­ku­si am­bí­ci­ót pum­pált a ze­ne­kar­ba, hogy az jó­sze­rint mel­lé­kes­sé tet­te a szó­lis­ta in­kább in­tel­lek­tu­á­lis, sem­mint ma­nu­á­lis bot­lá­sa­it épp­úgy, akár­csak a vo­nós­kar já­té­ká­nak ke­vés­bé tisz­tult pil­la­na­ta­it. Más­kor két-há­rom es­té­re elegendő szen­ve­dély sű­rű­sö­dött így ös­­sze a kon­cert első fe­lé­be, ame­lyet Barto rá­adás­kép­pen elő­ve­ze­tett megdicsőülése, Cho­pin cisz-moll nok­türn­­jé­nek foj­tot­tan ér­zel­mes, ön­val­lo­más gya­nánt hall­gat­ha­tó előadása zárt le.

A má­so­dik rész­ben a drá­mai ener­gi­ák tob­zó­dá­sa mel­lett azu­tán már a kar­mes­te­ri és ze­ne­ka­ri hu­mor­ér­zék­nek is számottevő és üd­vös sze­rep ju­tott, amidőn az op. 25-ös g-moll zon­go­ra­né­gyes Ar­nold Schönberg-féle ze­ne­ka­ri át­ira­ta (1937) fel­hang­zott. Jel­leg­ze­te­sen 20. szá­za­di, ha tet­szik, a nosz­tal­gi­át, a nyelv­öltögető gúnyt és a vi­lág­vé­ge-han­gu­la­tot elegyítő mű­vé ala­kult Schönberg ke­zei alatt és erős nyo­ma­té­kok­kal in­terp­re­tá­ló hang­sze­re­lé­sé­ben ez az ere­de­ti­leg 1861-ből va­ló szer­ze­mény. Egé­szen pa­zar ze­ne­ka­ri ju­ta­lom­já­ték­ká vált a Brahms for­ra­dal­már vol­ta mel­lett érvelő át­irat, s kü­lö­nö­sen a hí­res ma­­gya­ros-ci­gá­nyos zá­ró­té­tel (Rondo alla Zinga­re­se) min­den föl­di jó­val, még xi­lo­fon­nal és ka­to­na­ze­ne­ka­ri pa­ró­di­á­val is ki­sta­fí­ro­zott együt­te­se olyan ki­egyen­lí­tet­ten ma­gas ní­vón és de­rűs el­kö­te­le­zett­sé­get áraszt­va szó­lalt meg, hogy an­nak ne­héz len­ne pár­ját lel­ni a Fil­har­mó­ni­ai Tár­sa­ság Ze­ne­ka­rá­nak kö­ze­li tör­té­ne­té­ben. A zá­rás ma­gya­ros han­gu­la­ta, Eschenbach ke­dé­lyes pil­la­na­ta­i­ban is lefegyverző kon­cent­rá­ci­ó­ja, va­la­mint az össz­já­ték vál­tig ki­tar­tó ní­vó­ja ez­út­tal még a rá­adás­ként már jó előre ki­sak­koz­ha­tó Ma­gyar tán­cot is üdítően friss él­mén­­nyé avat­ta. (Ja­nu­ár 8. - Ma­gyar Ál­la­mi Ope­ra­ház. Rendező: Bu­da­pes­ti Fil­har­mó­ni­ai Tár­sa­ság Ze­ne­ka­ra)

LÁSZLÓ FERENC

Az ORFEO ZE­NE­KAR Ora­tó­ri­um­bér­leté­nek Bach-hang­ver­se­nyén ez­út­tal ka­rá­cso­nyi és új­évi kan­tá­ták hang­zot­tak fel SZUTRÉLY KA­TA­LIN, BÁ­RÁNY PÉ­TER, MEGYESI ZOL­TÁN és CSER KRISZ­TI­ÁN ének­szó­ló­já­val és a PURCELL KÓ­RUS köz­­­re­mű­kö­dé­sé­vel. Mi­vel a kon­cert fő­sze­rep­­lői ka­rak­te­ré­nek fon­tos meg­ha­tá­ro­zói kö­zé tar­toz­tak, itt em­lí­tem meg a trom­bi­ta­hár­mas kitűnő megszólatatóinak, BOR­SÓ­DY LÁSZLÓ-nak, WINKLER BALÁZS-nak és FÉLEGYHÁZI BENCÉ-nek a ne­vét is. A szóló-continuocsoportot ez­út­tal Maróth Bá­lint (gor­don­ka), Janzsó György (nagy­bő­gő), Fábri Fló­ra (csem­ba­ló) és Gyön­gyö­si Le­ven­te (or­go­na) al­kot­ta; a hang­ver­seny­mes­ter Paulik Lász­ló volt.

A BWV 28-as jegy­zék­szá­mú, Gottlob! Nun geht das Jahr zu Ende kez­de­tű kan­tá­ta bi­zo­nyos mér­ték­ben ka­kukk­to­jás volt a kon­cert­prog­ram­ban: a má­sik há­rom­mal szem­ben ugyan­is ez még óévi, a ka­rá­csonyt követő va­sár­nap­ra ren­delt kan­tá­ta, s ta­lán ettől nem füg­get­le­nül hi­ány­zik belőle az új­évi da­ra­bok kitörő uj­jon­gá­sa, a há­rom trom­bi­tá­val meg­ko­ro­ná­zott ze­ne­kar telt és ra­gyo­gó hang­zá­sa. Csen­de­sebb, meditatívabb és várakozástelibb di­csé­ret ez, amely­nek ze­ne­ka­rá­ban a há­rom har­so­na kép­vi­se­li a leg­jel­leg­ze­te­sebb, mél­tó­ság­tel­je­sen fel­sé­ges színt. Az előadás jól ér­zé­kel­tet­te a da­ra­bot in­dí­tó ele­men­tá­ris egy­sze­rű­sé­get: a nyi­tó ária dal­sze­rű­sé­gét és az azt követő kó­rus - szo­kat­lan té­tel­rend! - ar­cha­i­zá­ló, tömb­sze­rű jel­le­gét. Az egy­sze­rű­ség hang­ja per­sze szofisztikált mó­don va­ló­sul meg: a szop­rán szó­lis­ta esz­köz­te­le­nül ha­tó dal­la­mát az öröm­te­li­en fi­cán­ko­ló, és kifejező kön­­nyed­ség­gel meg­szó­lal­ta­tott oboa- és he­ge­dű­szó­lam­ok tet­ték őszintévé és élet­sze­rű­vé. Cser Krisz­ti­án jó for­má­ban, Megyesi Zol­tán ki­fe­je­zet­ten szé­pen éne­kel­te egy-egy ariosóját, még ha előbbitől hal­lot­tunk is egy-egy ke­vés­bé kont­rol­lált han­got, utób­bi­tól meg né­hány kis­sé mo­do­ro­san ráerősítő hang­in­dí­tást. A mű leg­szebb szó­ló­té­te­le min­den­kép­pen a zárókorál előtti gyö­nyö­rű, bensőséges alt-tenor-duett volt, Bá­rány és Megyesi tö­ké­le­te­sen ös­­sze­si­mu­ló ének­lé­sé­vel, a Ma­róth ál­tal ha­son­ló ér­zé­keny­ség­gel meg­for­mált bas­­szus­vo­nal­lal.

Azu­tán a BWV 41-es kan­tá­ta - Jesu, nun sei gepreiset - nyi­tó­kó­ru­sá­val, és im­már há­rom trom­bi­ta har­so­gá­sá­val, be­kö­vet­ke­zett az új év kez­de­tét köszöntő öröm és há­la­ér­zet gát­sza­ka­dá­sa. A mo­nu­men­tá­lis té­tel al­kal­mat adott ar­ra, hogy oly so­kad­szor meg­cso­dál­juk a Purcell Kó­rus­nak azt a ké­pes­sé­gét, hogy a hangminőség, az in­to­ná­ció és min­den ap­ró rész­let fö­löt­ti kont­roll megőr­zé­sé­vel együtt is eksz­ta­ti­ku­san, ha­tal­mas ener­gi­át su­gár­zó ak­cen­tu­sok­kal, lenyűgöző erő­vel szó­lal­jon meg. A há­rom új­évi kan­tá­ta kö­zül ez a ta­lán leg­szen­ve­dé­lye­sebb, leg­drá­ma­ibb da­rab előadói szem­pont­ból is em­lé­ke­ze­tes pil­la­na­tok­kal szol­gált: az ob­li­gát violon­cel­lo piccolóval kí­sért, át­szel­le­mült te­­nor­ári­át, mely­ben az új­já­szü­le­tett Me­gye­si Zol­tán gyö­­­nyö­rű­en ki­egyen­sú­lyo­zott dal­lam­íve­ket for­mált, Maróth mí­ve­sen, meg­győ­zően ját­szott, és mind­eh­hez Janzsó György min­ta­sze­rű­en szi­lárd alap­pal szol­gált, még meg is tap­sol­ta a kö­zön­ség, mint­ha az Ope­rá­ban ül­ne. Szug­gesz­tív erővel vil­­lan­tot­ta fel a Sá­tán ijesztő alak­ját Cser Krisz­ti­án a drá­mai kont­raszt­ként szol­gá­ló utol­só előtti re­ci­ta­ti­vó­ban, s a szen­ve­dé­lyes öröm va­ló­sá­gos láng­nyel­vei csap­tak fel Vas­he­gyi ér­tel­me­zé­sé­ben a trom­bi­ták­nak a tér tá­gas­sá­gát kijelölő fe­lel­ge­té­se­i­ben, a kó­rus vá­rat­lan köz­be­ki­ál­tá­sa­i­ban.

A BWV 171-ben - Gott, wie dein Name, so ist auch dein Ruhm - az ün­nep­lés a nyi­tó­té­tel­ben ha­tal­mas kó­rus­fú­ga ze­nei for­má­ját öl­ti; itt fel­fi­gyel­het­tünk a kó­rus egyik kü­lö­nös ér­té­ké­re, a szop­rán szó­lam ma­gas re­gisz­te­rek­ben is erőlködés nél­kü­li, kön­­nyed és vir­tu­óz meg­szó­la­lá­sá­ra. Re­mek volt ezt kö­ve­tő­en a ju­bi­lá­ló han­gú te­nor­ária Paulik és Bozzai Ba­lázs egy­más­ra felelő he­ge­dű­szó­ló­i­val, s részvétteli, hi­te­les a Bá­rány Pé­ter éne­kel­te alt re­ci­ta­ti­vo. Paulik Lász­ló kiemel­ke­dő­­en szép és bri­li­áns he­ge­dű­szó­ló­ja tet­te em­­lé­ke­ze­tes­sé a szop­rán­ári­át, amely­ben Szut­rély Ka­ta­lin sem ma­radt adós a ben­ső­sé­ges hang­gal és a ki­tá­rul­ko­zás őszin­te­sé­gé­vel. Vé­gül a zárókórust megelőző kö­nyör­gés­ben Cser Krisz­ti­án is meggyőzően éne­kelt, s mély hangjainak tar­tal­mas­sá­gá­ból is íze­lítőt adott.

Sin­get dem Herrn ein neues Lied - ez­zel a cím­mel egy Bach-kó­rus­mo­tet­tát szok­tunk számontartani, az azo­nos szö­veg­kez­de­tű BWV 190-es kan­tá­ta kéz­ira­ta ugyan­is hi­á­nyos for­má­ban ma­radt fenn, s bár kü­lön­bö­ző re­konst­ruk­ci­ók­ban elő szok­ták ad­ni, még­is a rit­ka­sá­gok kö­zé tar­to­zik. Most is a rit­ka pil­la­na­tok egyi­ké­nek vol­tunk ta­núi: az első két té­tel hi­ány­zó ze­ne­ka­ri szó­la­ma­it ez­út­tal Gyön­gyö­si Le­ven­te pó­tol­ta. Bi­zony ér­de­mes ez­zel pró­bál­koz­ni, mert a nyi­tó kó­rus­té­tel a leg­in­kább nagy­sza­bá­sú, a leg­kom­p­le­xebb, több li­tur­gi­kus dal­la­mot és több­fé­le szer­kesz­tés­mó­dot kom­bi­ná­ló, va­ló­sá­gos ka­ted­rá­list al­ko­tó oratorikus Bach-té­te­lek kö­zé tar­to­zik. Eb­ben az előadásban és eb­ben a re­konst­ruk­ci­ó­ban ez az ál­lí­tás köz­vet­len él­mén­­nyé vált, oly­an­­nyi­ra, hogy nagy tet­szés fo­gad­ta rá­adás for­má­já­ban is. Vas­he­gyi rend­kí­vül ér­zé­keny agogikai be­avat­ko­zá­sai tet­ték élővé a Lobe, Zion kez­de­tű, 17. szá­za­di né­met strofikus dal hal­lat­lan köz­vet­len­sé­gét és ár­tat­lan­sá­gát idéző alt­ária előadását. Meggyőzően szó­lalt meg a Jé­zus ne­vé­nek so­ron­kén­ti említé­séből merített, részegítő bol­dog­sá­got meg­je­le­nítő te­nor-bas­szus-duett, majd leg­vé­gül, a kitűnően fel­épí­tett hang­ver­seny illő zá­rá­sa­kép­pen az a koráltétel, amely­nek min­den egyes ko­rál­so­ra, mint­egy apo­te­ó­zis­kép­pen, a há­rom trom­bi­ta fé­nye­sen zengő hang­ja­i­val zá­rul. (Ja­nu­ár 10. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­­ver­seny­te­rem. Rendező: Orfeo Ala­pít­vány)

MALINA JÁNOS

„Wag­ner volt I. Ri­chárd, utá­na nincs  II. Ri­chárd, te­hát Strauss a III. Ri­chárd" - hang­zott Hans von Bülow ze­ne­tör­té­ne­ti íté­le­te, s így a NEM­ZE­TI FIL­HAR­MO­NI­KUS ZENEKAr bér­le­ti kon­cert­jén nem is va­laminő II. Ri­chárd, ha­nem a más di­nasz­ti­á­ból szár­ma­zó I. Dmitrij, az­az Sosz­­­ta­ko­vics mű­ve, az 1. zon­go­ra­ver­seny il­lesz­ke­dett a Tannhäuser-nyitány és az Imi­gyen szóla Zara­thust­ra előadása kö­zé. Ko­csis Zol­tán eré­lyes kéz­zel lá­tott a Wag­ner-nyi­tány le­ve­zény­lé­sé­hez, s bár ze­ne­ka­ra im­már a rég meg­szo­kott ma­gas szín­vo­na­lon tel­je­sí­tet­te kí­ván­sá­ga­it, a hang­zás­ará­nyok né­mi­képp meg-meg­bo­rul­tak, mind­ahány­szor a re­mek for­mát mu­ta­tó re­zes szek­ció a leg­ma­ga­sabb fo­ko­zat­ra kap­csolt. Úgy­any­­nyi­ra, hogy a nyi­tány zá­ró sza­ka­szá­ban a vo­nós­kar mű­kö­dé­sét a kö­zép­er­kély első so­rá­ból job­bá­ra csak lát­ni le­he­tett, ám hal­la­ni már nem­igen.

A kon­cert ver­seny­mű-por­ci­ó­ját Soszta­ko­vics 1933-as 1., c-moll zon­go­ra­ver­se­nye biz­to­sí­tot­ta szá­munk­ra, s en­nek előadása so­rán a ze­ne­kar­ra már épp­úgy nem le­he­tett mák­szem­nyi pa­na­szunk sem, akár­csak a mű két szó­lis­tá­já­ra. Az oly­kor ta­gad­ha­tat­la­nul kis­sé lé­há­nak, de egyút­tal mind­vé­gig szi­por­ká­zó­nak tetsző ver­seny­mű ugyan­is a zon­go­ra mel­lett a trom­bi­tá­nak is ki­tün­te­tett sze­re­pet szán, s ezen az es­tén két nagy­sze­rű mu­zsi­kus szá­gul­dott egy­más mel­lett a mon­dott szó­la­mok­ban: a su­gár­zó pó­di­um­lé­nyű, vi­lág­já­ró OL­GA KERN, il­let­ve TÓTH LÁSZ­LÓ, a trom­bi­ta gyak­ran - így már a hang­ver­seny­re ki­adott szö­veg­ben is - Le­csó be­ce­név alatt em­le­ge­tett ha­zai mes­te­re. A két ki­rob­ba­nó hu­mor­ér­zé­kű és hang­sze­res tu­dá­sú mű­vész tel­je­sít­mé­nye sze­ren­csé­sen ta­lál­ko­zott Ko­csis lát­vá­nyo­san fel­sza­ba­dult tem­pe­ra­men­tu­má­val, no meg a ze­ne­ka­ri szó­lam­ve­ze­tő kar­tár­suk si­ke­rét utóbb za­jos tet­szés­sel fo­ga­dó Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­ku­sok pa­rá­dés üzem­mód­já­val. A mu­zsi­kus fel­me­női ré­vén jó­­sze­rint az orosz ko­moly­ze­nei tra­dí­ció lel­ké­ből lel­ke­dzett Ol­ga Kern ter­mé­sze­­te­sen rá­adást is ját­szott. Ép­pen­ség­gel egy Pro­kofjev-etűdöt, még­­hoz­zá nem csu­pán le­tisz­tult mo­dor­ban, a tet­szel­géstől ment', már-már ke­mény vir­tu­o­zi­tás­sal, de ön­kén­te­le­nül ar­ra is rá­éb­reszt­ve a pes­ti hall­ga­tó­sá­got, hogy Pro­­kof­jev saj­ná­la­to­san nem ré­sze elég­gé a ha­zai zon­­go­ra­re­per­to­ár­nak.

„Ej, ej, mi­lyen mo­dern, s még­is en­­nyi­re jól di­ri­gál­ja a Tannhäusert!" - mél­tat­ta né­mi iró­ni­á­val az if­jú Richard Strausst Co­si­ma Wag­ner, midőn 1894-ben a kar­mes­ter­nek is je­les kom­po­nis­ta bayreuthi de­bü­tá­lá­sát meg­hall­gat­ta. Hogy mi­lyen mo­dern is volt Strauss ezek­ben az esztendőkben, azt a kon­cert má­so­dik fe­lé­ben fel­hang­zó Imi­gyen szóla Zarathustra ér­zé­kel­tet­het­te ve­lünk a ma­gyar ez­red­éves ün­nep­sé­gek évé­ből, 1896-ból. „Még­is­csak tel­jes ér­té­kű fic­kó va­gyok" - ír­ta fe­le­sé­gé­nek az ős­­­be­mu­ta­tó si­ke­rén fel­lel­ke­sült zeneszerző, s elé­ge­dett­sé­gét ma is ne­héz len­ne az utó­kor lép­csőházi szar­kaz­mu­sá­val el­len­pon­toz­ni. Mert ha fel­is­mer­jük is itt-ott a mester­ke­dő moz­za­na­to­kat a Zara­thust­rá­ban, azért a mű le­tag­ló­zó ere­je és má­ig friss szel­le­me fél­re­is­mer­­he­tet­len. Ko­csis­ék most tel­jes fé­nyé­ben fel­ra­gyog­tat­va, mind­ahány hos­­szabb-rö­vi­debb mo­tí­vu­mot ér­zék­le­te­sen ki­játsz­va és a szélső­sé­ges di­na­mi­kák­tól sem vis­­sza­ri­ad­va tár­ták elénk az ön­ma­gát meg­vál­tó alak tör­té­net­fü­zé­rét. A ha­tal­mas­ra nö­vesz­tett elő­adói ap­pa­rá­tus min­den pont­já­ról tisz­te­let­re­ mél­tó tel­je­sít­mé­nye­ket ve­het­tünk lajst­­rom­ba, a kon­cert­mes­te­ri pult mellől pe­dig szin­te va­ló­sze­rűt­len szép­ség­gel szó­lalt meg a Tánc­dal égi-föl­di keringő­dal­la­ma. Az­tán per­sze ha­mar ki­de­rült, hogy ez min­den, csak nem va­ló­sze­rűt­len szép­ség, hi­szen a re­meklő kon­cert­mes­ter sze­mé­lyé­ben nem más­ra is­mer­het­tünk rá, mint KE­LE­MEN BARNA­BÁS-ra. Az ő be­ülé­sé­vel egyet­len es­tén há­rom­ra emel­ke­dett a ki­vá­ló hang­sze­res szó­ló­mű­vé­szek szá­ma, s ez jó­val több volt, mint amit egy át­la­gos bér­le­ti kon­cert­től elő­ze­te­sen re­mél­het­tünk. (Ja­nu­ár 12. - Bar­­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­ku­sok)

LÁSZLÓ FERENC

A RÁ­DI­Ó­ZE­NE­KAR az Olasz In­té­zet­ben tar­tot­ta első hang­ver­seny­ter­mi kö­zös fel­lé­pé­sét új vezető kar­mes­te­ré­vel, VAJ­DA GERGELY-lyel. A mű­so­ron kor­társ, 20. szá­za­di klas­­szi­kus és ro­man­ti­kus mű­vek sze­re­pel­tek, s így a prog­ram bi­zo­nyos fo­kig a zeneszerző-karmester név­je­gyé­ül is szol­gált. A min­den te­kin­tet­ben sok­szí­nű mű­sor­ból egyéb­ként ép­pen a szim­fó­nia mű­fa­ja hi­ány­zott - ta­lán az­zal az üze­net­tel, hogy az egész prog­ram volt szim­fó­ni­a­ként, szim­fo­ni­kus szvit­ként fel­fog­ha­tó.

A kon­cer­tet Vidovszky Lász­ló Ro­man­ti­kus ol­vas­má­nyok, no. 2 cí­mű há­rom­té­te­les kom­po­zí­ci­ó­ja nyi­tot­ta. A da­rab 2-es sor­szá­ma ar­ra utal, hogy egy ka­ma­ra­mű ze­ne­ka­ri át­ira­tá­ról van szó; ma­ga a cím pe­dig nem Victor Hugo re­gé­nye­i­re, ha­nem ar­ra, hogy a szerző egyes ro­man­ti­kus zeneszerzőknek a har­mo­ni­kus és a li­ne­á­ris gon­dol­ko­dás egyen­sú­lyá­nak meg­te­rem­té­sé­re tett erőfeszítéseit óhaj­tot­ta új­ra­gon­dol­ni, il­let­ve ezt az egyen­súlyt a ma­ga mód­ján meg­te­rem­te­ni. A da­rab első hal­lás­ra sa­já­tos tö­mör­sé­gé­vel és öko­nó­mi­á­já­val, az anyag sza­vak­ba ne­he­zen fog­lal­ha­tó ne­mes­sé­gé­vel ra­ga­dott meg. No meg szo­kat­lan for­má­já­val: az­zal, hogy a há­rom té­tel kö­zül a har­ma­dik az első meg­is­mét­lé­se, azt szemléltetendő, hogy két­szer a ze­né­ben sem lép­he­tünk ugyan­ab­ba a fo­lyó­ba, hogy ugyan­az az A anyag mást je­lent szá­munk­ra első hal­lás­ra, a csen­det meg­tör­ve, mint má­so­dik­ra, va­la­mi­fé­le B részt követően. En­nek meg­felelően a két anyag ter­mé­sze­te alap­ve­tő­en kü­lön­bö­zött egy­más­tól: a nyi­tó-zá­ró té­tel szi­kár, dis­­szo­náns ak­kord­pár­hu­za­mo­kat so­ro­ló, hos­­szú ge­ne­rál­pa­u­zák­kal szag­ga­tott vi­lá­gá­val a II. té­tel fo­lya­ma­tos szín-, dal­lam- és har­mó­nia­go­moly­gá­sa, va­la­mi­fé­le „szép ze­ne" állt el­len­tét­ben.

Vaj­da Ger­gely ve­zény­lé­sé­nek, vagy pon­to­sabb, ha így írom: ze­né­lé­sé­nek kon­cent­rált, fe­gyel­me­zett, üres­já­ra­to­kat nem ismerő ter­mé­sze­te a Vidovszky-mű ese­té­ben is vi­lá­go­san felismerhető volt; a „klas­­szi­kus" re­per­to­ár da­rab­ja­i­nak előadásában azon­ban egye­ne­sen meg­ha­tá­ro­zó erény­ként tűnt föl. A má­so­dik szám pe­dig ép­pen a ver­seny­mű-re­per­to­ár egyik csúcs­pont­ja, a - ké­sei, e-moll - Men­dels­sohn-he­ge­dű­ver­seny volt. A da­rab szó­lis­tá­ja­ként a ze­ne­kar kon­cert­mes­te­re, a sok­ol­da­lú OLÁH VIL­MOS lé­pett a pó­di­um­ra. Kü­lö­nös, el­lent­mon­dá­sos él­mény volt ez az előadás: mint­ha a ma­gán­szó­la­mot egy ka­ma­ra­ze­nész, nem pe­dig tőről met­­­szett szó­lis­ta ját­szot­ta vol­na, olyan he­ge­­dűs, aki­nek a hangminőségébe és -vo­lu­me­nébe nincs be­le­kó­dol­va, hogy egy tel­jes szim­fo­ni­kus ze­ne­kar ját­szik mö­göt­te, de a ma­ga szó­la­mát hal­lat­la­nul ér­zé­ke­nyen, ci­zel­lál­tan, kris­tály­tisz­ta han­gon és a leg­tisz­tább ze­nei esz­kö­zök­kel szó­lal­tat­ja meg. Né­hány­szor az volt az ér­zé­sem: Oláh már-már fé­lén­ken ját­szik, és já­té­ka sie­tős­­sé vá­lik, ám a las­sú té­tel ra­gyo­gó­an ki­bon­ta­ko­zó kan­ti­lé­nájával bőven kár­pó­tol­ta a hall­ga­tót azo­kért a pil­la­na­to­kért. Mind­ez­zel egy fe­gyel­me­zet­ten és pre­cí­zen ját­szó, ugyan­ak­kor csi­szolt és göm­bö­lyű, sze­ret­ni­va­ló hang­­zást pro­du­ká­ló ze­ne­kar állt szem­ben - vagy, stíl­­sze­rű­en: ver­seny­ben -, ame­lyet a szebb­nél szebb szó­ló­pil­la­na­to­kon túl - bár­so­nyos timpani­tre­mo­ló, ér­zé­ki­en szép oboa­szó­ló, a II. té­tel­re rávezető fagottremeklés - elsősorban a kar­mes­ter­re va­ló igen erős „rá­han­golt­sá­gá­ért" kell meg­di­csér­nünk. No per­sze, ilyen ke­vés kö­zös mun­ka után ez mind­két fe­let ma­gas­ra minősíti. A zá­ró­té­tel­ben azu­tán, amely­nek tem­pó­ja igen len­dü­le­tes, ta­lán egy haj­szál­lal az ide­á­lis­nál is gyor­sabb volt, a vo­nó­sok­nak is volt al­kal­muk meg­mu­tat­ni tech­ni­kai fel­ké­szült­sé­gü­ket a vir­tu­óz sza­ka­szok, gyöngyöző fu­ta­mok ma­ku­lát­lan meg­szó­lal­ta­tá­sá­val.

A szü­net után a hang­ver­seny még el­idő­zött egy ke­ve­set a ko­rai né­met ro­man­ti­ka vi­lá­gá­ban egy má­sik tün­dé­ri da­rab­bal, Weber Oberonjának nyi­tá­nyá­val. A sej­tel­me­sen elő­go­molygó kezdettől az ener­gi­kus be­fe­je­zé­sig rend­kí­vül meggyőző, biz­tos kéz­zel for­mált előadást hal­lot­tunk, Vaj­da nyu­gal­má­nak szin­te ma­te­ri­á­lis ki­áram­lá­sa adott ne­ki klas­­szi­kus egyen­súlyt.

Majd kö­vet­ke­zett a zárószám, egy­szer­smind a leg­na­gyobb fel­adat a ze­ne­kar szá­má­ra: Stravinsky má­so­dik,1919-es tűz­ma­dár-szvit­je. Ez pe­dig fé­nye­sen bi­zo­nyí­tot­ta e ze­ne­kar-kar­nagy kom­bi­ná­ci­ó­ fi­gye­lem­re­ mél­tó kva­li­tá­sa­it az ör­ven­de­te­sen erős bu­da­pes­ti mezőnyben. Rend­kí­vül gon­do­san meg­for­mált, ki­fe­je­zet­ten meg­rá­zó szép­sé­gű pil­la­na­tok­kal szol­gá­ló, sőt ka­tar­ti­kus elő­adást hal­lot­tunk, fan­tasz­ti­kus szó­lók­kal, a leg­éle­sebb, meg­vi­lá­gí­tó ere­jű kont­rasz­tok­kal a szí­nek, a di­na­mi­ka te­kin­te­té­ben csak­úgy, mint drá­mai szem­pont­ból. A hall­ga­tó­ság a ze­ne­iro­da­lom leg­va­rázs­la­to­sabb pil­la­na­tai kö­zé tar­to­zó Bölcsődaltól a fi­ná­lé pö­röly­csa­pá­sa­i­ig, az első pil­la­nat­tól az utol­só­ig iz­gal­mas és fe­szült­ség­gel te­li per­ce­ket élt át, a ze­nei él­mény tel­jes­sé­gé­ben ré­sze­sült. Nagy­sze­rű be­mu­tat­ko­zás volt. (Ja­nu­ár 13. - Olasz In­té­zet. Rendező: Ma­gyar Rá­dió)

MALINA JÁNOS

Va­ló­ban csa­lá­di­as han­gu­lat fo­gad­ta a kö­zön­sé­get a NEM­ZE­TI FIL­HAR­MO­NI­KU­SOK Pró­ba­ter­mi ven­dég­ség cí­mű ka­ma­ra­so­ro­za­tá­nak so­ron következő est­jén - már csak azért is, mert a hely­szín­re, a 6. eme­le­ti pró­ba­te­rem­be csak a ze­ne­kar mun­ka­tár­sai ál­tal sze­mé­lye­sen ka­la­u­zolt cso­por­tok­ban jut­hat­tak fel az érdeklődők. S per­sze az is sa­já­tos iz­gal­mat köl­csön­zött az al­ka­lom­nak, hogy a kö­zön­ség egy ré­sze úgy érez­het­te, hogy most va­la­mi­faj­ta rej­tett vi­lág­ba, sőt bo­szor­kány­kony­há­ba nyer­het be­te­kin­tést. Ez bi­zo­nyos fo­kig va­ló­ban így volt, hi­szen hi­á­ba, hogy még­is­csak hangversenyről és nem a szó szo­ros ér­tel­mé­ben vett pró­bá­ról volt szó: a pró­ba­te­rem lég­kö­re min­den­kép­pen egé­szen más, ke­vés­bé ün­ne­pé­lyes, mint a hang­ver­seny­te­re­mé. No és per­sze KO­CSIS ZOL­TÁN fesz­te­len, még­is szel­le­mes és rend­kí­vül in­for­ma­tív is­mer­te­té­sei is ol­dot­ták a han­gu­la­tot.

Ko­csis ter­mé­sze­te­sen a ze­né­ben ez­út­tal sem is­mert tré­fát. A ka­ma­ra­ze­nei prog­ram, pró­ba­te­rem ide, la­za be­szél­ge­tés oda, ki­fe­je­zet­ten hú­zós volt - hogy ma­gam is fesz­te­le­nül fo­gal­maz­zak -, mind a ze­nei faj­súly, mind az előadók szem­pont­já­ból vett ne­héz­ség, mind pe­dig időtartam szem­pont­já­ból. Dvo­¡rák, Webern, Mo­zart, Rahmanyinov és Richard Strauss kom­po­zí­ci­ói ter­mé­sze­te­sen tel­jes ter­je­del­mük­ben hang­zot­tak fel, s bár a mű­vek kö­zött két egy­té­te­les is akadt, Mo­zart g-moll vo­nós­ötö­se és Strauss 2., gyak­ran „szim­fó­ni­á­nak" is ne­ve­zett, „Fröh­liche Werkstatt" mel­lék­ne­vű fú­vós szo­na­ti­ná­ja együtt, ismertetővel, már tel­jes ér­té­kű hang­ver­senyt je­len­tett vol­na. De nem kel­lett ve­lük be­ér­nünk.

A kon­cert Dvo­¡rák op. 74-es, két he­ge­dű­re és mély­he­ge­dű­re kom­po­nált Terzettójával in­dult, egy feltűnően jól si­ke­rült, ám hang­szer-ös­­sze­ál­lí­tá­sá­nál fog­va (két he­ge­dű és egy brá­csa) rit­kán hal­lott kom­po­zí­ci­ó­val, ame­lyet PAPP DÁ­NI­EL, BALI GÁ­BOR és KER­TÉSZ SÁN­DOR adott elő első­ran­gú­an; ha az össz­hang­zás nem is volt olyan, mint egy rég ös­­sze­csi­szo­ló­dott vo­nós­né­gye­sé, kár­pó­tolt ér­te a ze­nei össz­hang és Ker­tész él­mény­sze­rű, zengő brá­csa­hang­ja. Ezt kö­ve­tő­en Webern ko­rai, poszt­ro­man­ti­kus han­gú Langsamer Satz cí­mű, vo­nós­né­gyes­re írt da­rab­ja kö­vet­ke­zett Papp Dá­ni­el, MICZKI RI­TA, SZA­BÓ RÉ­KA és DE­ÁK GYÖRGY tol­má­cso­lá­sá­ban. A fel­sza­ba­dult és csi­szolt előadásnak itt is a szár­nya­ló­an ját­szó mély­he­ge­dűs, Sza­bó Ré­ka volt a fő erős­sége.

Majd kö­vet­ke­zett az első rész súly­pon­ti da­rab­ja, a Mo­zart-vo­nós­ötös (K. 516), első brá­csás­ként POR­ZSOLT GYÖRGY-gyel, egyéb­ként az előző két művéből ös­­sze­kom­bi­nált előadócsapattal (Papp, Miczki, Por­zsolt, Ker­tész, De­ák). Ez a mű vi­szont ha­tal­mas sú­lyá­hoz ké­pest nem ré­sze­sült elég je­len­té­keny előadásban, vagy ta­lán nem fek­tet­tek be­le elég pró­ba­mun­kát - ami­hez ter­mé­sze­te­sen hoz­zá kell ten­nem, hogy ilyen jelentős ka­ma­ra­ze­nei da­rab­nak al­kal­mi össze­té­te­lű, alapvetően nem ka­ma­ra­ze­nét művelő ta­gok­ból ál­ló együt­tes­sel ne­ki­vág­ni ele­ve rend­kí­vü­li vál­lal­ko­zás. Még­is, azt kell mon­da­nom, hogy gyak­ran fi­gyel­tem fel az ar­ti­ku­lá­ció ha­tá­ro­zat­lan­sá­gá­ra, agogikai me­rev­sé­gek­re, utób­bi­ak­ra pél­dá­ul a me­nü­ett­ben; a las­sú té­tel nagy har­mó­ni­ai ese­mé­nyei kis­sé je­len­ték­te­len­nek ha­tot­tak, sej­tel­mes sza­ka­szai va­la­me­lyest túl jó­za­nok vol­tak, míg a zá­ró­té­tel de­rű­je né­mi­képp a ke­­dé­lyes­ség fe­lé haj­lott.

A koncertből a meg­le­pe­tés-mű sem hi­ány­zott: há­rom ze­ne­ka­ri tag, SZA­BÓ ANI­TA, TÖN­KÖLY JÓ­ZSEF és SIPKAY D­E­BORAH egy rend­kí­vül költői ka­rak­ter­da­ra­bot adott elő - az előző szá­zad­for­du­ló fran­cia ka­ma­ra­ze­né­jé­nek stí­lu­sá­ban - fu­vo­lán, kla­ri­né­ton és hár­fán, ám a ta­lá­lós kér­dés meg­vá­la­szo­lá­sa Ko­csis­ra ma­radt; tud­ni­il­lik Rahmanyinov op. 32-es G-dúr pre­lűd­jé­nek ál­ta­la ké­szí­tett, még be­mu­ta­tat­lan át­ira­tát hal­lot­tuk kitűnő előadásban.

Strauss Fröhliche Werkstattja Ko­csis­nak szem­mel lát­ha­tó­an szív­ügye; a kö­zel­múlt­ban, ugyan­csak ismertető kí­sé­re­té­ben, a mű egy-egy pár­da­rab­já­val, a ko­rai, mo­zar­ti ih­le­té­sű Fú­vós­sze­re­nád­dal és a 23 vo­nós­ra kom­po­nált, de ugyan­ab­ban az év­ben, 1945-ben be­fe­je­zett Me­ta­mor­fó­zi­sok­kal is meg­is­mer­tet­te a bu­da­pes­ti kö­zön­sé­get. Eb­ben a szű­kebb kör­ben meggyőzően és él­ve­ze­te­sen, a zon­go­ra mellől ele­mez­te ezt a kü­lön­le­ges hely­zet­ben ke­let­ke­zett kü­lön­le­ges da­ra­bot, ki­tér­ve az itt is fellelhető fon­tos Mo­zart-al­lú­zi­ók­ra. A ti­zen­hat fú­vós - ti­zen­két fa, négy kürt - a rend­kí­vü­li ki­hí­vást jelentő, hos­­szú és ze­ne­i­leg rop­pant gaz­dag kom­po­zí­ci­ót igen szug­gesz­tí­ven és dif­fe­ren­ci­ál­tan ját­szot­ta, s a hall­ga­tó utó­lag ér­tet­te meg iga­zán, mi­lyen fon­tos volt Ko­csis ka­la­u­zo­lá­sa a mű la­bi­rin­tu­sá­ban. (Ja­nu­ár 14. - A Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­ku­sok pró­ba­ter­me. Rendező: Nem­ze­ti Fil­har­mo­ni­kus Ze­ne­kar.)

MALINA JÁNOS

Há­lás kri­ti­ku­si fel­adat el­mon­da­ni: mi­ért jó, ha egy mű­vész a hang­ver­se­nye­zés ru­tin­já­nak, a műsorösszeállítás ha­gyo­má­nya­i­nak el­lent­mon­dó, azo­kat meg­ha­la­dó prog­ram­mal lép kö­zön­sé­ge elé. Vég­képp biz­tos le­het a dol­gá­ban a re­cen­zens, ha át­gon­dolt­sá­gá­ról és igényességéről mél­tán hí­res mu­zsi­kus fellépéséről szól ek­kép­pen. An­nál ne­he­zeb­ben szán­ja rá ma­gát az em­ber az ellenkezőjére: hogy ké­te­lyé­nek ad­jon han­got egy ki­vá­ló és ta­pasz­talt előadó­mű­vész újí­tó el­kép­ze­lé­se­i­vel kap­cso­lat­ban, s ez­zel koc­káz­tas­sa, hogy a meg­szo­kás, a be­já­ra­tott for­mák beckmesseri párt­fo­gó­já­nak tűn­jék.

Ér­te­ni, de leg­alább­is sej­te­ni vél­tem Rán­ki Dezső szán­dé­ka­it a ja­nu­ár 17-i szó­ló­est össze­ál­lí­tá­sá­val kap­cso­lat­ban. A mű­hely­be pil­lant­hat­tunk be, a bensőséges ze­nei szem­lélődés és rá­cso­dál­ko­zás mű­­he­lyé­be. Egy mű­hely­be, ahol nyu­god­tan és bé­ké­sen te­lik az idő, és ahol nem hab­zsol­ják, de íz­lel­ge­tik az újat, a fel­fe­de­zést. Ahol a csi­szol­ga­tás­nak, az ap­ró­lé­kos mun­ká­nak köszön­he­tően a csön­des ze­nei cso­da a leg­bo­nyo­lul­tabb és a leg­egy­sze­rűbb mű­vek­ben is oly ha­son­ló­kép­pen buk­kan fel. Egy mű­hely­be, mely egyfelől ma­gá­nyo­san sze­mé­lyes, más­fe­lől csa­lá­di­as és ott­ho­nos: ahol a kö­zös mu­zsi­ká­lást a ze­nei ne­ve­lés és nevelődés fo­lya­ma­tai, a bil­len­tyűs ta­pasz­ta­lat élet­kor­hoz kötődő el­té­ré­sei is át­szí­nez­ték az el­múlt más­fél év­ti­zed­ben. Mind­ez tet­sze­tő­sen ma­gya­ráz­hat­ja, ho­gyan ke­rül­tek egy­más mel­lé vir­tu­óz és drá­mai, il­let­ve tépelődő és tö­re­dék­sze­rű Liszt-mű­vek; a gyermekről szó­ló, il­let­ve a gyer­mek­nek szánt zon­go­ra­da­rab­ok so­ro­za­tai; Haydn egyik re­mek­be sza­bott szo­ná­tá­ja és Dukay Bar­na­bás tar­tal­mas mi­ni­a­tűr­jei. Ma­gya­rá­za­tot te­hát ta­lál­ha­tunk, de ez nem je­lent fel­tét­le­nül meg­győ­ző erőt is.

Ígé­re­te­sen kezdődött a kon­cert. Dukay Bar­na­bás Rondino, amely a szív­hez szól cí­mű da­rab­ja alig­ha vé­let­le­nül ke­rült sor­ra egy, az Új Ze­nei Stú­dió első év­ti­zed­ét (1970-80) be­mu­ta­tó, 2010 őszi hang­ver­seny mű­so­rán: a ma­ga na­gyon eltérő szem­pont­já­ból és esz­kö­ze­i­vel ugyan­úgy a ze­ne­i­ség mi­ben­lé­té­re kér­dez rá, mint Vidovszky Autokoncertje. Ze­nei kontinuum és ze­nei ta­go­lás, hang­vé­tel és for­ma vi­szo­nyát ve­szi górcső alá a mű, amely - a zeneszerző egyik legértőbb tol­má­cso­ló­já­nak le­tisz­tult, ér­zé­keny elő­adá­sá­ban - most sem nél­kü­löz­te a ha­tást és az el­gon­dol­kod­ta­tó erőt. E klas­­szi­kus ér­tel­me­zés után Haydn Genzinger-szonátája (XVI:49, Esz-dúr) az új­ra­ol­va­sás fris­ses­sé­gé­vel ha­tott. Kü­lö­nö­sen iz­gal­mas­nak ta­lál­tam a nyi­tó té­tel für­ge, pat­to­gós rit­mi­kus alak­za­ta­it, az ar­ti­ku­lá­ció és a hang­súly­ok fel­vil­la­nyo­zó­an új­sze­rű, egy­szer­smind meggyőző be­ren­de­zé­sét. De ha­son­ló­an sok örö­met lel­tem a las­sú té­tel, e Haydn ál­tal gyön­géd sze­re­tet­tel és ára­dó in­ven­ci­ó­val meg­raj­zolt női port­ré bil­len­tyűs rep­ro­duk­ci­ó­já­ban.

Haydn te­lí­tett lí­ra­i­sá­ga és de­rűs ener­gi­kus­sá­ga után De­bus­sy ma­gá­tól értődően for­du­la­tot ho­zott, azon­ban a Children's Cor­ner ki­fe­je­zet­ten el­le­ne ját­szott a hang­ver­seny ki­ala­ku­ló­ban lévő di­na­mi­ká­já­nak. A gyer­mek­szo­ba han­gu­la­ta­i­ról és la­kó­i­ról szó­ló felnőttes és ref­lex­ív, ugyan­ak­kor még­is zsá­ner­sze­rű kom­men­tá­rok az előz­mé­nyek után egy­sze­rű­en ke­vés­sé tűn­tek re­le­váns­nak. E be­nyo­má­sért per­sze nem a mű, ha­nem a kon­tex­tus fe­lelt; s csep­pet tán az in­terp­re­tá­ció is, mely a gyönyörködtetően fi­nom ár­nya­la­tok mel­lett adós ma­radt a hat kis da­rab ha­tá­ro­zott, egyé­ni ka­rak­te­ri­zá­lá­sá­val. A foly­ta­tás sa­já­tos mó­don to­váb­bi di­mi­nuendóval járt, s a már De­bus­sy szí­nei közt is megjelenő me­lan­kó­lia el­ural­ko­dá­sát hoz­ta. Liszt Öt kis zon­go­ra­da­rab­já­val (S. 192), e kü­lö­nös al­bum­la­pok­kal a kon­cert va­ló­ság­gal to­va­tűn­ni lát­szott a mes­­szi ho­ri­zon­ton, ho­lott még csak a szü­net­hez készülődtünk.

A má­so­dik rész fel­üté­se mar­kán­sabb és ha­tá­ro­zot­tabb nem is le­he­tett vol­na: Liszt Dan­te-szo­ná­tá­já­val a gran­di­o­zi­tás és drá­ma­i­ság levegője áradt be a Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem­be. Ránki ér­tel­me­zé­se ugyan itt is a kon­temp­la­tív és el­lá­gyu­ló gesz­tu­sok­ra kon­cent­rált, de nem nél­kü­löz­te a tá­gas­ság­nak a da­rab­tól el­ide­ge­nít­he­tet­len ér­ze­tét. A sza­bály­ta­la­nul szim­met­ri­kus szer­kesz­té­sű hang­ver­seny ez­után tért vis­­sza a „gyer­me­kek­ről gyermekeknek" me­nü­pont­hoz. Schu­­­mann mű­ve, az Al­bum für die Ju­gend (op. 68) va­ló­di pe­da­gó­gi­ai so­ro­zat, szem­ben a kis Chouchou-nak aján­lott De­bus­sy­-cik­lus­sal. A Jugendalbum da­rab­jai - Ko­­dály sza­vá­val él­ve - pe­da­gó­gi­ai ta­pin­tat­tal ada­gol­ják az új­don­sá­got nem csak a tech­ni­ka, de a hang­vé­te­lek, stí­lu­sok, mű­fa­ji uta­lá­sok te­rén is. Mód­sze­re­sen, tü­rel­me­sen, le­szűrt for­má­ban kí­nál­ják fel a ro­man­ti­kus nyelv egyes ele­me­it a folk­lo­risz­ti­kus hi­vat­ko­zá­sok­tól a ba­rokk al­lú­zi­ó­kig - mi­köz­ben fel-fel­buk­kan ben­nük a Schu­mann­ra ál­ta­lá­ban oly jellemző sze­mé­lyes­ség, „üze­net­sze­rű­ség" is. Ránki tö­rek­vé­se lát­ha­tó­an az volt, hogy e mű­ve­ket a ne­mes egy­sze­rű­ség és le­tisz­tult­ság je­gyé­ben ál­ló, a leg­na­gyob­bak­kal (köz­tük Schu­mann más cik­lu­sa­i­val) össze­mér­hető lí­rai zon­go­ra­da­rab­ok­ként tár­ja elénk. Két­ség­kí­vül el­is­me­rés­re kész­te­tett a di­na­mi­ká­nak és a bil­len­tés szí­ne­i­nek az az ár­nyalt­sá­ga, az ar­ti­ku­lá­ci­ó­nak, a dal­lam­raj­zo­lás­nak az a vá­lasz­té­kos­sá­ga, amellyel Ránki a kis­for­má­kat új­ra és új­ra elénk tár­ta. Az ott­ho­ni öröm­ze­né­lés­re jel­lem­zően szer­te­le­nül bőséges, fel­épí­té­sé­ben ta­lán nem elég­gé célratörő vá­lo­ga­tás még­sem győzött meg ar­ról, hogy a mű­hely és a kon­cert­pó­di­um kö­zöt­ti ef­faj­ta át­já­rás fel­tét­le­nül in­do­kolt vol­na. A hang­ver­senyt a ke­re­tes szer­ke­zet je­gyé­ben Dukay-mű zár­ta, a „...nap­fény­ből, vízből és kövekből..." cí­mű „hang­sze­res mo­nódia". A kris­tá­lyo­san tisz­ta, az előadó al­ko­tó köz­re­mű­kö­dé­sé­re szá­mí­tó szép ze­ne ih­le­tett előadásban hang­zott fel. (Ja­nu­ár 17. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­de­ző: Jakobi Kon­cert Kft.)

PÉTERI LÓRÁNT

Nagy érdeklődéssel ül­tem be a PAN­NON FIL­HAR­MO­NI­KU­SOK bu­da­pes­ti bér­let­so­ro­za­tá­nak má­so­dik hang­ver­se­nyé­re, mert ez volt az első alkalmam ar­ra, hogy meg­hall­gas­sam a ze­ne­kar élén a fi­a­tal vezető kar­mes­tert, BOGÁNYI TIBOR-t. Az orosz-szov­jet prog­ram Rahmanyinov ze­ne­kar­ra hang­sze­relt Vocalise-ából és 3. zon­go­ra­versenyéből, majd pe­dig Sosztakovics 10. szim­fó­ni­á­já­ból állt; a ver­seny­mű szó­lis­tá­ja­ként BOGÁNYI GER­GELY lé­pett pó­di­um­ra. A nagy kar­ri­ert be­fu­tó Vocalise egy va­ló­ban ki­vé­te­le­sen ih­le­tett pil­la­nat gyü­möl­cse, s ta­lán épp a szerző ál­tal ze­ne­kar­ra át­írt vál­to­zat mu­tat­ja meg a leg­töb­bet a szo­fisz­ti­kált egy­sze­rű­sé­gű dal­lam és har­mó­nia­me­net exp­res­­szív lehetőségeiből. Az elő­adás gon­dos­ko­dott ar­ról, hogy a hang­ver­seny ígé­re­te­sen kezdődjön: a ze­ne for­­má­lá­sa ko­he­rens volt, ha­tá­sa va­rázs­la­tos, s a ze­ne­kar szí­nei egy­sé­ges, erőteljes, még­is le­ke­re­kí­tett hang­zás­ban ol­vad­tak ös­­sze. Az első be­nyo­más iga­zol­ta az ele­gán­san moz­gó kar­mes­ter irán­ti ál­ta­lá­nos bi­zal­mat.

Az orosz-ame­ri­kai kom­po­nis­ta 3. zon­go­ra­ver­se­nye azok­nak szer­zi a leg­több örö­met, akik nem bán­ják, ha egy - vagy két, há­rom, eset­leg még több - nagy ér­zel­mi és di­na­mi­kai kul­mi­ná­ció meg­va­ló­sí­tá­sá­ba a szerző mind­an­­nyi­szor be­le­ad apa­it-anya­it; és azok, akik - ve­lem együtt - egy ízig-vé­rig vir­tu­óz te­het­ség meg­nyil­vá­nu­lá­sá­nak ak­kor is örül­ni tud­nak, ha a ze­ne tör­té­ne­te­sen nem sok­kal több, mint al­ka­lom en­nek a vir­tu­o­zi­tás­nak a meg­nyil­vá­nu­lá­sá­hoz. Bo­gá­nyi Ger­gely min­den­kép­pen ilyen szü­le­tett - és per­sze ki­tar­tó mun­ká­val kar­ban­tar­tott - vir­tu­óz te­het­ség, aki, megfelelő mű adat­ván, en­nél még sok­kal több­re is ké­pes. Azon­­ban az, amit a Rahmanyinov-ko­n­cert­ből ki­hoz, ugyan­csak fel­tét­len tisz­te­le­tet igé­nyel, és je­len­té­keny öröm­for­rás a hall­ga­tó szá­má­ra. Az a gusz­tus, amel­­lyel íz­lel­ge­ti a zon­go­rát a „bemelegítő" funk­ci­ó­jú ré­szek­ben, az a ter­mé­sze­tes, gyer­me­ki és még­is má­mo­rí­tó öröm, amely su­gár­zik belőle az ör­dö­gi ne­héz­­sé­gű sza­ka­szok­ban, va­ló­ban lefegy­ver­ző­en ro­kon­szen­ves, és csak­ugyan szer­ves tar­to­zé­ka a ze­né­lés tel­jes­sé­gé­nek, mi­ó­ta vi­lág a vi­lág. Ezt pe­dig Bogányi Ger­gely hi­val­ko­dás nél­kül, mint­egy a ma­ga örö­mé­re mu­tat­ja meg ne­künk. Ám já­té­ka ter­mé­sze­te­sen az­ál­tal tel­jes, hogy meg­van­nak ez el­mé­lyült, gyen­géd, lí­rai hang­jai is, és hu­mor­ral is ren­del­ke­zik, már amen­­nyi­re ezt a Rahma­nyi­nov-zene ki­bon­ta­koz­ni en­ge­di. A rá­adás­ban, Liszt transz­cen­dens etűd­jé­ben pe­dig vég­leg el­bű­völt já­té­ká­nak tisz­ta köl­té­sze­té­vel.

Eköz­ben a ze­ne­kar to­vább­ra is úgy szó­lalt meg, és olyan har­mo­ni­ku­san ol­vad­tak ösz­­sze a szí­nei le­göm­bö­lyí­tett egés­­szé, aho­gyan sze­ret­tük vol­na; s Bogányi Ti­bor ve­zény­lé­sé­nek kön­­nyed ele­gan­ci­á­já­ról is ki­de­rült, hogy tu­da­tos, szi­lárd el­kép­ze­lést kom­mu­ni­kál igen ha­té­ko­nyan.

Sosztakovics 10. szim­fó­ni­á­ja azon­ban jó­val ke­mé­nyebb dió a Rahmanyinov-par­ti­tú­rá­nál. Ez a ze­ne­kar szá­má­ra nem egy­sze­rű­en, ha­nem ör­dö­gi­en ne­héz, és rá­adá­sul szél­­ső­ségesen ke­se­rű, he­ro­i­ku­san győzni aka­ró, je­len­té­keny ze­ne. El­ve­zény­lé­se pe­dig nagy­sza­bá­sú előadói ví­zi­ót és so­kat pró­bált tech­ni­kát igé­nyel. Nos, nagy öröm­mel vet­tem tu­do­má­sul, hogy a megnövekedett fel­adat sem­mi­fé­le tö­rést nem oko­zott a hang­ver­seny ki­bon­ta­ko­zó ívé­ben. A mo­nu­men­tá­lis nyi­tó­té­tel va­ló­ban apo­ka­lip­ti­kus, hegy­­nyi tö­me­ge­ket ha­ji­gá­ló, egy­szer­smind na­gyon is komp­lex, ér­zé­keny egyen­sú­lyú tab­ló­ként szó­lalt meg, szá­mos po­ko­li, szo­ron­gá­sos vagy ép­pen szív­hez szó­ló pil­la­nat­tal, ugyanakkor hal­lat­lan tu­da­tos­ság­gal, sőt hi­deg fej­jel, fe­gyel­me­zett pre­ci­zi­tás­sal ki­vi­te­lez­ve. S ma­radt fi­gye­lem és ener­gia eköz­ben egy-egy in­fer­ná­lis kont­ra­fa­gott­hang­ra vagy ki­tá­rul­ko­zó és me­leg brá­csa­gesz­tus­ra is.

El­len­áll­ha­tat­la­nul sá­tá­ni volt a (va­ló­szí­nű­leg hi­te­les) Sosztakovics-memoár ta­nú­sá­ga sze­rint Sztá­lin port­ré­ja­ként hall­ga­tan­dó, Al­leg­ro fel­ira­tú scher­zo, és a nyug­ta­lan­sá­got fáj­dal­mas-szen­ve­dé­lyes ki­tö­rés­sé fo­ko­zó, majd a kis­fu­vo­la és a fu­vo­la ok­táv­ban ját­szott, elidegenítő staccatóira ki­fut­ta­tó nok­türn (Al­leg­ret­to), egy egé­szen re­mek fagottszólóval. A mahleres kezdésből ga­lop­po­zó gopakba át­csa­pó, a mű tra­gi­kus tar­tal­mát in­kább elhessentő, mint­sem fel­ol­dó zá­ró­té­tel­ben pe­dig vis­­sza­tért a kon­cert fo­lya­ma­tá­ba a vir­tu­óz, a musz­ku­lá­ris elem. Az a fö­lé­nyes biz­ton­ság, amel­­lyel ze­ne­kar és kar­mes­ter ezt a fel­ada­tot is meg­ol­dot­ta, egy kör­ké­pet tett tel­jes­sé en­nek a kap­cso­lat­nak a ter­mé­szet­raj­zá­ról és nem min­den­na­pi le­he­tőségeiről. (Ja­nu­ár 20. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Rendező: Pan­non Fil­har­mo­ni­ku­sok)

MALINA JÁNOS

2010 szep­tem­be­ré­nek vé­gén so­kak­kal együtt ma­gam is iz­ga­tot­tan vár­tam, mi­lyen lesz Brahms d-moll zon­go­ra­ver­se­nye Schiff And­rás előadásában, a BU­DA­PES­TI FESZ­TI­VÁL­ZE­NE­KAR kí­sé­re­té­vel, és - szin­tén so­kak­kal együtt - csa­ló­dot­tan ér­te­sül­tem a kon­cert előtt pár perc­cel ar­ról, hogy a szó­lis­ta be­teg­ség mi­att le­mond­ta köz­re­mű­kö­dé­sét, he­lyet­te pe­dig Bu­da­pes­ten is­me­ret­len pá­lya­tár­sa, Dejan Lazi´c ug­rik be - el­is­me­rés­re mél­tón ugyan­az­zal a mű­sor­szám­mal. Le­het-e sú­lyo­sabb hen­di­kep­pel pó­di­um­ra lép­ni, mint tet­te Lazi´c Schiff „pót­lé­ka­ként"? A ma élő hang­sze­res elő­adó­­művészek egyik leg­na­gyob­bi­ka he­lyett ját­sza­ni há­lát­lan fel­adat, a fi­a­tal hor­vát mű­vész még­is em­lé­ke­ze­te­set nyúj­tott. Meg­je­gyez­tük a ne­vét, és vár­tuk az újabb ta­lál­ko­zást, ami­kor már sa­ját jo­gon jön el új­ra a BFZ-hez. És mit hoz a vé­let­len? 2012 ja­nu­ár­já­ban, ami­kor mind­ez meg­tör­tén­het­ne, Lazi´c be­teg­szik meg, s őt kell egy má­sik mu­zsi­kus­nak he­lyet­te­sí­te­nie.

Aki a be­ug­rás­ra vál­lal­ko­zott, nem pálya­kez­dő, s nem is akár­ki. ROGER MURARO ne­vét ugyan Bu­da­pest nem­igen is­me­ri, a vi­lág azon­ban igen: az 53 éves pi­a­nis­ta töb­bek közt le­mez­re vet­te Messiaen és Ra­vel ös­­szes zon­go­ra­mű­vét. E két zeneszerző spe­ci­a­lis­tá­já­nak tart­ják, nem vé­let­len hát, hogy FISCHER IVÁN, meg­tud­ván, hogy Lazi´cot nél­kü­löz­ni kell, Muraro sze­mé­lyé­hez ra­gasz­ko­dott, hi­szen a meg­hir­de­tett mű­sor első ré­sze Messiaen Oiseaux exotiques cí­mű, fú­vó­sok­kal és ütőkkel kí­sért, sza­bály­ta­lan „zon­go­ra­ver­seny­ét'", va­la­mint Ra­vel G-dúr kon­cert­jét ígér­te. A fran­cia mu­zsi­kus először ne­met mon­dott, majd kö­tél­nek állt, és ha­ma­ro­san Bu­da­pes­ten ter­mett, hogy nem sok­kal a fel­ké­rés után há­rom egy­mást kö­ve­tő na­pon játs­­sza a ne­héz és megterhelő prog­ra­mot.

Nem csu­pán meg­fe­lelt: re­me­kelt! Mes­siaen Eg­zo­ti­kus ma­da­rak cí­mű mű­ve a ma­dár­han­go­kat után­zó zson­gás-csi­vi­te­lés szí­nes és gaz­dag szőttese, mely­nek lát­szó­la­gos kön­­nyed­sé­ge és sza­bad­sá­ga mö­gött rend­kí­vü­li fe­gye­lem mun­kál: a zon­go­ra és a ze­ne­kar ap­ró floszkulusai igen gyors egy­más­után­ban, nagy előadói pre­ci­zi­tást igénylő rend­ben kö­ve­tik egy­mást. Muraro és Fi­scher (no meg a BFZ re­mek fú­vó­sai) mind­ezt va­ló­sá­gos öröm­ze­ne­ként, kön­­nye­dén, pe­zseg­ve, hal­lat­la­nul élet­te­li rit­mi­zá­lás­sal va­rá­zsol­ták elénk, meg­érez­tet­ve, hogy a mű alap­él­mé­nye a már-már uj­jon­gó öröm - a ter­mé­szet is­te­ni mi­vol­tá­nak fel­is­me­ré­se és az az­zal va­ló unio mystica. Ezt a túl­ára­dást, ezt a gyer­me­ki, szent eksz­tá­zist Muraro nagy­­sze­rű­en köz­ve­tí­tet­te - de nem le­het elég­gé hang­sú­lyoz­ni, hogy az együtt­mű­kö­dés­ben a leg­szebb a kön­­nyed­ség és az öröm volt. Az öröm, amely nem­csak a já­ték hang­ja­it ha­tot­ta át, de még a já­té­ko­sok ar­cá­ra is ki­ült, és oly­kor lelkesítő ös­­sze­mo­soly­gá­so­kat ered­mé­nye­zett. Így kell, így ér­de­mes kor­társ ze­nét ját­sza­ni (bo­csá­nat, hogy Messiaen 1956-ban be­fe­je­zett klas­­szi­ku­sát kor­társ­nak ne­ve­zem, de hát az: ma is rend­kí­vül friss és ele­ven ha­tá­sú) - ez az elő­adás­mód al­kal­mas ar­ra, hogy a prog­res­­szi­ó­nak hí­ve­ket sze­rez­zen. Ra­vel G-dúr kon­cert­jé­ben szin­te csak az foly­ta­tó­dott, ami Mes­siaen mű­vé­ben elkezdődött. Kön­­nyed­ség a rit­mi­zá­lás­ban, szi­por­ká­zás a tech­ni­ká­ban, vá­lasz­té­kos szí­nek, sok éles hang­súly, a jazz­től köl­csön­zött fa­nyar­ság - ez jel­le­mez­te a sa­rok­té­te­lek tol­má­cso­lá­sát, hoz­zá­té­ve, hogy a Presto fi­ná­lé­ban Muraro a té­tel per­pe­tuum mo­bi­le-ka­rak­te­rét is ér­zé­kel­tet­te. Ami pe­dig az Ada­gio assai középső té­telt il­le­ti, ezt álom­szé­pen szó­lal­tat­ta meg a ve­len­cei szü­le­té­sű, lyo­ni mű­vész: gyö­nyö­rű pi­a­­nók­­­kal, le­he­let­fi­nom bil­len­tés­sel, kris­tá­lyo­san csengő tó­nus­sal, lágy pasz­tell­szí­nek­kel - egy­szer­re val­lo­má­so­san és ugyan­ak­kor a lé­ten tú­li nyu­ga­lom at­mosz­fé­rá­ját te­remt­ve meg.

A fran­cia ze­ne nagy­jai és Brahms több­nyi­re ki nem áll­hat­ták egy­mást. Brahms le­ki­csi­nyel­te a fran­ci­á­kat, a fran­ci­ák (pél­dá­ul ép­pen Ra­vel) epés meg­jegy­zé­se­ket tet­tek Brahms­ra. (Bez­zeg Schönberg - ő meg­ér­tet­te a Ham­bur­gi ere­de­ti­sé­gét, és tisz­tán lát­ta mo­dern­sé­gét.) Ma­gam ezért is örü­lök min­dig, ha egy hang­ver­seny­prog­ram Brahm­­sot a fran­ci­ák­kal (a fran­ci­á­kat Brahms­­szal) tár­sít­ja: ar­ra va­ló az utó­kor, hogy leg­alább a sí­ron túl har­mó­ni­át te­remt­sen az eltérő ér­té­kek kö­zött... Most ez tör­tént: Messiaent és Ra­velt a szü­net után Brahms 2. szim­fó­ni­á­ja kö­vet­te. Túl­zás nél­kül mond­ha­tó: Fischer Iván nagy for­má­tu­mú, vi­lág­szín­vo­na­lú Brahms-Másodikat ve­zé­nyelt. A nyi­tó Al­leg­ro non trop­póban súlyt he­lye­zett a lágy­ság­ra és ér­zel­mes­ség­re, a ze­nei moz­du­la­tok kép­­lé­keny­sé­gé­re - arany­ló kürt­tó­nus­ban gyö­nyör­köd­het­tünk, meg­cso­dál­hat­tuk a he­ge­dűk ma­gas fek­vé­sé­nek ezüs­tös fé­nyét csak­úgy, mint a mély­vo­nó­sok bar­ná­ját - ne­mes szín­elegy, amely­ben de­rű és nosz­tal­gia azo­nos arány­ban kép­vi­sel­tet­te ma­gát. Az Ada­gio non troppo kez­de­tén von­zó ha­tást kel­tett a vo­nós dal­lam szé­les íve, éneklő ka­rak­te­re és me­leg tó­nu­sa. Szép volt, aho­gyan a té­tel Fi­scher ke­ze alatt fok­ról fok­ra telí­tő­dött szen­ve­dél­­lyel, majd vé­gül is­mét ki­si­mult a ze­nei víz­fe­lü­let tük­re. A G-dúr Al­leg­ret­to grazioso ele­jén sze­líd fényt árasz­tott a pen­ge­tett basszus­sal kí­sért oboa­szó­ló, eh­hez kí­nált megnyerő kont­rasz­tot a vo­nó­sok tánc­dal­la­ma - a té­tel lágy­ság és szi­laj­ság bá­jos bú­jócs­ká­ja­ként ha­tott a BFZ elő­adá­sá­ban. Vé­gül a fi­ná­lé, mint ran­gos előadásban min­dig, so­dort és fel­emelt dús zen­gé­sé­vel, dél­ceg tar­tá­sá­val, az erővel és lel­ke­se­dés­sel, mely ma­gá­tól értődőn ju­tott el az uj­jon­gás pa­ro­xiz­mu­sá­ig. Mi a tit­ka egy ilyen pom­pás tel­je­sít­mény­nek? Ma­gam azt gon­dol­tam, a Fesz­ti­vál­ze­ne­kar leg­alább éven­te egy­szer ta­lál­ko­zik a Brahms-Má­so­dik­kal, ez­zel az ab­szo­lút kon­cert­ter­mi slá­ger­rel. Nos, a mű­sor­fü­ze­tet ol­vas­va nem akar­tam hin­ni a sze­mem­nek: a kom­po­zí­ci­ót leg­utóbb hat és egy­ne­gyed éve (!), 2005 ok­tó­be­ré­ben ját­szot­ták, Ja­pán­ban. (Ja­nu­ár 22. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Rendező: Bu­da­pes­ti Fesz­ti­vál­ze­ne­kar)

CSENGERY KRISTÓF

A hangversenylátogatók több­sé­ge tud­ja  (töb­bek közt a Mu­zsi­ká­ból is), hogy a CON­CER­TO BU­DA­PEST szá­má­ra a leg­utób­bi évek a pénz­hi­ány és lét­bi­zony­ta­lan­ság je­gyé­ben tel­tek. E so­rok írá­sa­kor még ti­tok, hogy a fi­nan­szí­ro­zás meg­nyug­ta­tó ren­de­zé­sé­re tett leg­utób­bi kí­sér­le­tek ered­­mén­­nyel jár­tak-e. Eköz­ben, mint­ha mi sem tör­tént vol­na, az in­gyen ját­szó mu­zsi­ku­sok hó­nap­ról hó­nap­ra jobb­nál jobb kon­cer­te­ket ab­szol­vál­nak, a re­me­kül vezénylő, ze­ne­ka­rá­ért min­den ál­do­za­tot meg­hoz­ni kész KELLER AND­RÁS irá­nyí­tá­sá­val. Ze­nei komp­ro­mis­­szu­mot az együt­tes egé­szen ja­nu­ár vé­gi fel­lé­pé­sé­ig nem kény­sze­rült köt­ni a sa­nya­rú kö­rül­mé­nyek­kel - ez utób­bi, je­len kri­ti­ka tár­gyá­ul szol­gá­ló est ese­té­ben is csu­pán an­­nyi tör­tént, hogy a mű­sor ere­de­ti­leg meg­hir­de­tett első fe­lé­nek két Ra­vel-da­rab­ját (La Valse, G-dúr kon­cert) egy har­ma­dik­ra, Bee­tho­ven Esz-dúr zon­go­ra­ver­se­nyé­re kel­lett cse­rél­ni. RÁNKI DEZSŐ lett vol­na a Ra­vel-ver­seny­mű szó­lis­tá­ja - ő ját­szot­ta a Bee­tho­ven­-kon­cert szó­ló­it is: nem ér­te a kö­zön­sé­get vesz­te­ség.

Na­gyon ha­tá­ro­zott kez­dés után a ze­ne­ka­ri ex­po­zí­ció mél­tó­képp dom­bo­rí­tot­ta ki a mű so­kat em­le­ge­tett em­pi­re ka­rak­te­rét: azt a mél­tó­sá­got, pom­pát, ural­ko­dói jel­le­get, a gesz­tu­sok gran­di­o­zi­tá­sát, amely az Esz-dúr zon­go­ra­ver­senyt már a klas­­szi­ka és ro­man­ti­ka kö­zöt­ti át­já­ró­vá avat­ja, for­mai jel­leg­ze­tes­sé­ge­i­ben és hang­já­ban egy­aránt. A zon­go­ra szó­lói vi­szont, anél­kül, hogy cá­fol­ták vagy fel­ad­ták vol­na a „bi­ro­dal­mi" di­men­­zió­­kat, en­nél sok­ré­tűb­bet nyúj­tot­tak: Ránki az első tételről va­ló­ban kö­rül­jár­ha­tó port­rét raj­zolt, amely­ben nagy­vo­na­lú­ság épp­úgy ér­vé­nye­sült, mint ki­fi­no­mult­ság, len­dü­let épp­úgy, mint ma­gá­ba for­du­lás. Át­szel­le­mült, egy­szer­smind vis­­sza­fo­gott ze­ne­ka­ri bevezető után a szó­lis­ta a bensőségesség je­gyé­ben ját­szot­ta az Ada­gio un poco mosso ne­mes-emel­ke­dett mo­no­lóg­ját. A fi­ná­lé pe­dig szin­te is­ko­la­pél­dá­ját kí­nál­ta an­nak, mi­lyen az, ami­kor egy tel­jes té­tel ér­tel­me­zé­se le­ve­zet­hető egyet­len gesz­tus­ból: ez eb­ben az eset­ben az a rob­ba­nás, amel­­lyel a fel­gyü­lem­lett fe­szült­ség utat tör ma­gá­nak a Ron­dó kez­de­tén. Ránki Dezső és a Keller And­rás ér­zé­keny ve­zény­le­té­vel oda­adó­an kísérő Con­cer­to Bu­da­pest itt, az utol­só té­tel­ben ar­ra is mind­vé­gig gon­dot for­dí­tott, hogy ér­vé­nye­sít­se, amit né­mely előadásban a hang­zás­igény és a tem­pó el­fed: az erő el­le­né­re ural­ko­dó ke­cses­sé­get, a fi­ná­lé mind­vé­gig meg­ha­tá­ro­zó tán­cos jel­le­gét.

A má­so­dik rész­ben a 9. szim­fó­nia adott ízelítőt Antonín Dvo­¡rák spe­ci­a­li­tá­sá­ból, az ame­ri­ka­i­as ízek­kel ke­vert szláv ro­man­ti­ká­ból. Keller And­rás ha­tá­ro­zott, kon­cent­rált, szug­­gesz­tív ol­va­sat­ban ve­zé­nyel­te az opuszt - sű­rű at­mosz­fé­rá­já­val az előadás meg­fe­lelt a re­mek­mű kva­li­tá­sa­i­nak. Tet­szett a nyi­tó­té­tel fe­szes és drá­mai, szonórus és hang­súly­gazdag jel­le­ge, szép volt a las­sú­ban a vo­­nós­hang­zás lágy tónusa, amely se­gí­tett ér­vé­nye­sí­te­ni a té­tel bensőséges és emel­ke­dett han­gu­la­tát. Sod­ró és in­du­la­tos meg­fo­gal­ma­zást ka­pott a scher­zo ke­ret­ré­sze, mely­be fog­lal­va an­nál éle­sebb kont­raszt­ként ér­vé­nye­sült a trió­sza­kasz el­bá­jo­ló lágy­sá­ga. Vé­gül a rit­mi­ka re­mek tar­tá­sa, a gesz­tu­sok mél­tó­sá­ga és min­de­nek­fe­lett drá­ma­i­ság jel­le­mez­te a fi­ná­lét. (Ja­nu­ár 24. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Rendező: Con­cer­to Bu­da­pest)

CSENGERY KRISTÓF

Har­minc­egy esz­ten­de­je ze­ne­tu­do­má­nyi sza­kos ze­ne­aka­dé­mi­ai osz­tá­lyunk leg­­főbb ta­nár­egyé­ni­sé­ge és mind­an­­nyi­unk men­­to­ra, Kroó György, aki ak­ko­ri­ban ép­pen ze­ne­kri­ti­ka-írást ta­ní­tott ne­künk, egy al­ka­lom­mal ar­ra kér­te hét nö­ven­dé­két, hogy más­nap ne a Ze­ne­aka­dé­mia XV-ös ter­mé­be men­jen órá­ra, ha­nem a Ma­gyar Rá­dió 6-os stú­di­ó­já­ba. A ne­vünk le volt ad­va a Bródy-portán, a biz­ton­sá­gi őrök been­ged­tek min­ket, át­men­tünk a Pa­go­dán, és szép csend­ben le­ül­tünk a Ha­tos­ban, hogy Kroó ja­vas­la­tá­ra meg­hall­gas­suk, ho­gyan pró­bál a Rá­di­ó­ze­ne­kar ven­dé­ge­ként (ak­kor még nem Sir) NEVILLE MARRINER (he was knighted in 1985, ír­ja a Wikipédia), az ACA­DEMY OF ST MAR­TIN IN THE FIELDS ala­pí­tó­ja és kar­mes­te­re. Ta­nu­ló­éve­im­ben Cziffra György­től Henryk Szeryngig és Claudio Abbadótól Leonard Bernsteinig sok nagy mű­vészt lát­tam-hal­lot­tam a délelőtti fel­ké­szü­lés órá­i­ban mu­zsi­ku­sok­kal dol­goz­ni, de ma­ga Kroó sem azelőtt, sem azu­tán nem in­vi­tált min­ket más mu­zsi­kus pró­bá­já­ra: Marriner volt az egyet­len, akit ze­ne­kri­ti­kai kur­zu­sa ke­re­té­ben meg akart mu­tat­ni ne­künk.

Alig­ha vé­let­le­nül, hi­szen a kar­mes­ter, aki 1981-ben még, mond­hat­ni, sü­völ­vény volt, mind­ös­­sze 57 éves, már ak­kor is élő le­gen­dá­nak szá­mí­tott. Az­óta el­telt har­minc­egy esztendő, Marriner ma 88 esztendős (pon­to­sab­ban áp­ri­lis 15-én lesz an­­nyi), de ren­dü­let­le­nül kon­cer­te­zik, és igen­csak di­á­ko­san mo­zog a pó­di­u­mon. Ez­út­tal az ala­pí­tás éve, 1959 óta szám­ta­lan­szor cserélődött tag­sá­gú St Mar­tin in the Fields Ze­ne­kar élén ér­ke­zett hoz­zánk. Az együt­tes Ma­gyar­or­szá­gon ka­ma­ra­ze­ne­kar­ként él a köz­tu­dat­ban, va­ló­já­ban azon­ban ez is olyan ru­gal­ma­­san vál­to­zó lét­szá­mú tár­su­lat, mint a Gio­­vanni Antonini ve­zet­te Giardino Ar­mo­ni­co. Most ép­pen kis szim­fo­ni­kus együt­tes­ként tur­né­zott (mé­re­tét jel­zi a nyolc he­lyett négy bőgő), ro­man­ti­kus mű­sor­ral (Glinka, Men­­dels­sohn, Dvo­¡rák), és olyan fi­a­tal né­met szó­lis­tá­val, aki Marriner uno­ká­ja le­het­ne.

Kezd­jük a kri­ti­kát az utób­bi­val. A ber­li­ni szü­le­té­sű, har­mincéves MAR­TIN HELM­CHEN kitűnő íz­lé­sű, in­tel­li­gens, re­mek hang­sze­res fel­ké­szült­sé­gű mű­vész, előadói kva­li­tá­sa­it olyan ka­ma­ra­part­ne­rek jel­zik, mint Gidon Kremer, Christian Tetzlaff, Sharon Kam, Tabea Zimmermann, Juliane Banse, Julia Fischer, Sabine Meyer, Lars Vogt. Nem ma­rad el mö­göt­tük: Men­dels­sohn d-moll zon­go­ra­ver­seny­ének (op. 40) nyi­tó­té­te­lé­ben pergő, vir­tu­óz já­té­ká­val meg­te­rem­tet­te a kom­po­zí­ci­ó­ban meg­mu­tat­ko­zó al­ko­tói kön­­nyed­ség in­terp­re­tá­ci­ós ek­vi­va­len­sét - igaz, nem si­ke­rült e té­telt jelentős ze­ne­ként fel­mu­tat­nia. A las­sú té­tel­ben azon­ban mély­sé­gek­be vi­lá­gí­tott, és a fi­ná­lé­ban is meggyőzően ér­vé­nye­sült uj­jai alatt a jel­leg­ze­tes men­dels­sohni szár­nya­lás és re­pe­sés. Va­ló­ban ih­le­tet­ten meg­nyíl­nia azon­ban, úgy érez­tem, csak a két - szin­tén Men­dels­sohn­tól szár­ma­zó - rá­adás­ban si­ke­rült (Lieder ohne Worte, Esz-dúr és fisz-moll da­rab: 2. fü­zet, op. 30, no. 7; 6. fü­zet, op. 67, no. 32).

Ami a ver­seny­mű­vet keretező két ze­ne­ka­ri da­ra­bot il­le­ti, mi ta­ga­dás, a Rusz­lán és Lud­mil­la-nyi­tány kis­sé el­na­gyol­tan ha­tott: a vo­nó­sok ap­ró­zó tizenhatodmozgását nem dol­goz­ta ki óra­mű pon­tos­ság­gal a di­ri­gens, és a fú­vó­sok köz­be-köz­be­ékelt szó­ló­it sem jel­le­mez­te az a fedd­he­tet­len­ség, ame­lyet a bri­li­áns mű meg­ér­de­melt vol­na. Ki­csit eset­le­ges volt min­den. De ott lo­bo­gott Marriner ke­ze alatt a pro­duk­ci­ó­ban az el­pusz­tít­ha­tat­lan kedv és élet­öröm, amely ezt a rö­vid bra­vúr­da­ra­bot oly el­len­áll­ha­tat­lan­ná te­szi. Sőt azt is meg­koc­káz­tat­hat­juk: sa­já­tos mó­don épp en­nek a szép, de nem ma­ku­lát­lan előadásnak az ap­ró hi­á­nyos­sá­gai mu­tat­tak rá ar­ra, mi ma Marriner mű­vé­sze­té­nek lé­nye­ge - a pát­ri­ár­ka-kor böl­cses­sé­ge, amely a lé­nyeg­re kon­cent­rál, és a ke­vés­bé fon­to­sat egy­faj­ta ze­nei laissez-faire el­vei alap­ján en­ge­di a ma­ga pil­la­nat­nyi haj­la­mai sze­rint ala­kul­ni. Va­gyis az öreg kar­mes­ter olyan, mint a sza­bad­ság: jó szó­val ok­tat­ja, ját­sza­ni is en­ge­di szép, ko­moly fi­át, a mu­zsi­kust. Hát igen, ha va­la­mi, ak­kor sza­bad­nak már biz­to­san sza­bad egy 88 éves, nagy di­ri­gens. És még mi? Kön­­nyed, sze­rény, iro­ni­kus, ter­mé­sze­tes, ke­rül ma­nírt, nagy­ké­pű­sé­get, tet­te­tést. Te­gyük hoz­zá: a kis­sé el­en­ge­dett Rusz­lán-nyi­tány után a má­so­dik rész­ben Dvo­¡rák Új vi­lág-szim­fó­ni­á­ja (op. 95) nem­csak ka­rak­te­re­i­ben volt meglepően erős - más szó­val: ha­tá­ro­zott, éle­sen köz­pon­to­zott, színgazdag, drá­ma és lí­ra kont­raszt­ját min­dig ki­ak­ná­zó -, de ki­dol­go­zá­sá­ban is, az­az a gyeplő ez­út­tal kéz­ben volt tart­va, a tech­ni­kai fe­szes­ség is job­ban ér­vé­nye­sült és ün­ne­pibb ki­dol­go­zás kön­tö­sét ered­mé­nyez­te, mint Glinka ese­té­ben. Nagy ová­ció kö­vet­te a Ki­len­ce­di­ket, a kö­zön­ség üte­me­sen tap­solt, bra­vó­zott, nem­igen akar­ván moz­dul­ni helyéről. Marriner za­vart sze­rény­ség­gel fo­gad­ta a lel­kes ün­nep­lést, mint aki leg­szí­ve­seb­ben azt mon­da­ná: ugyan már, gye­re­kek, ne vi­gyé­tek túl­zás­ba, szó­ra sem ér­de­mes... Az­tán rá­adás­ként el­ve­zé­nyelt egy (fel­te­he­tően) szá­zad­for­du­lós (feltehetően) an­gol da­ra­bot, va­la­hon­nan Elgar, Vaughan Willi­ams, Walton vagy ta­lán Bax vidékéről, iga­zi British pá­tos­­szal, vé­gül pe­dig oda­pör­költ egy sistergő Fi­ga­ro-nyi­tányt, ahogy ag­gas­tyán­­hoz il­lik. Mi­u­tán ez sem bi­zo­nyult elég­­nek, vál­lon ra­gad­ta a kon­cert­mes­tert, és eré­lye­sen ki­tes­sé­kel­te a pó­di­um­ról. (Ja­nu­ár 25. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Ren­dező: Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja)

CSENGERY KRISTÓF

Az idén hat­vanéves, ko­lozs­vá­ri szü­le­té­sű  CSA­BA PÉ­TER elsősorban he­ge­dűs­ként él a ma­gyar­or­szá­gi ze­ne­hall­ga­tók em­lé­ke­ze­té­ben. Em­lé­ke­ze­té­ben - így kell fo­gal­maz­nom, mert az utób­bi évek­ben nem­igen hív­ták őt Bu­da­pest­re, s ré­gen el­múlt már az az idő, ami­kor Ko­csis Zol­tán­nal kö­zös le­mez­fel­vé­te­lei ré­vén a mű­vész be­ke­rült a ha­zai ze­nei köz­tu­dat­ba. 1983 óta Fran­cia­or­szág­ban él, te­vé­keny­sé­gé­nek jelentős ré­sze (a ná­lunk is fel­lé­pett szim­fo­ni­kus ze­ne­ka­rá­ról és Eöt­vös Pé­ter Há­rom nővérét először be­mu­ta­tó, 2000 és 2003 kö­zött fő­zene­igaz­gatóként Fischer Ivánt fog­lal­koz­ta­tó ope­rá­já­ról hí­res) Lyon­hoz kap­cso­ló­dik, de Finn­or­szág­ban is rég­óta rend­sze­re­sen meg­for­dul: 2000 óta ő a Kuhmói Ka­ma­ra­ze­nei Fesz­ti­vál mű­vé­sze­ti igaz­ga­tó­ja. A következő évad­tól gyak­ran lát­juk-hall­juk majd Bu­da­pes­ten, hi­szen ő ve­szi át Takács-Nagy Gá­bor­tól (elődje egyet­ér­té­sé­vel, sőt szor­gal­ma­zá­sá­ra) a MÁV Szim­fo­ni­ku­sok ve­ze­té­sét. Ja­nu­ár­ban azon­ban egyelőre a WEI­­NER-SZÁSZ KA­MA­RA­SZIM­FO­NI­KU­SOK hív­ták meg, egy rit­ka­sá­gok­ból ös­­sze­ál­lí­tott prog­ram kar­mes­te­re­ként.

Szászné Réger Ju­dit együt­te­se rég­óta ra­gasz­ko­dik a „te­ma­ti­kus kon­cer­tek" mű­fa­já­hoz. Min­den mű­so­ruk szá­ma­it va­la­mi­lyen gon­do­la­ti szál­ra fű­zik fel, és öt­le­te­ik (program­szer­kesztő: Szil­ágyi Mi­hály) a je­lek sze­rint ki­fogy­ha­tat­la­nok. Nem a so­kat ját­szott kom­­po­zí­ci­ók­ból vá­lo­gat­nak: ös­­sze­ál­lí­tá­sa­ik­kal bővíteni igye­kez­nek a re­per­to­árt, rit­ka­sá­go­kat mu­tat­nak be, fe­hér fol­to­kat tün­tet­ve el a ma­gyar ze­nei tá­jé­ko­zó­dás tér­ké­péről. Leg­utób­bi prog­ram­juk is te­ma­ti­kus volt, és a négy szám­ból há­rom­ról bátran ál­lít­hat­juk, hogy rit­kán hall­ha­tó - a ne­gye­dik pe­dig ma élő hon­fi­tár­sunk ma­gyar­or­szá­gi be­mu­ta­tó­ja. A cím Vá­gyak és esz­mé­nyek, a ki­vá­lasz­tott há­rom fran­cia kom­po­zí­ció, Fauré Masz­kok és bergamaszkok nyi­tá­nya (op. 112), Ber­li­oz Nyá­ri éj­sza­kák dal­cik­lu­sa (op. 7) és Gou­nod 1. szim­fó­ni­á­ja pe­dig ar­ról ta­nús­ko­dik, hogy a vá­gyak jó­részt haj­da­ni időkbe visz­nek, az esz­mé­nyek több­nyi­re a múlt ze­nei stí­lu­sai. Jó­részt és több­nyi­re, mert Ber­­li­oz dal­cik­lu­sá­ban a ro­man­ti­ka tör­té­ne­te­sen sa­ját ko­rá­nak nyel­vén be­szél: itt a vá­gyak és esz­mé­nyek nem a stí­lus, ha­nem a tar­ta­lom szint­jén je­len­nek meg, Théophile Gautier ver­se­i­nek fű­tött-szen­ve­dé­lyes so­rai­­­ban.

Ta­lál­ni sem le­he­tett vol­na jobb kar­mes­tert eh­hez a túl­nyo­mó­részt fran­cia mű­sor­hoz, mint ami­lyen a fran­cia ze­ne­élet kö­ze­gé­ben élő Csa­ba Pé­ter. De ne szű­kít­sük le al­kal­mas­sá­gát a re­per­to­ár­is­me­ret és af­fi­ni­tás te­rü­le­té­re! En­nél többről van szó: aki lát­ja ve­zény­lé­sét és hall­ja an­nak ered­mé­nyét, né­hány perc után meg­bi­zo­nyo­so­dik ar­ról, hogy ese­té­ben nem egy vo­nós­ról van szó, aki idővel „át­nyer­gelt" a ve­zény­lés­re, mert meg­un­ta hang­szer­ét (ezt az élet­raj­zi té­nyek is cá­fol­ják: a he­ge­dü­lés mel­lett már ta­nu­ló­éve­i­ben, ko­lozs­vá­ri és később bu­ka­res­ti stú­di­u­mai kö­zött is ott sze­re­pelt a kar­mes­ter­ség), ha­nem olyan mu­zsi­kus­ról, aki két­ség­kí­vül szü­le­tett kar­mes­ter. Tö­ké­le­te­sen együtt­lé­leg­zik a ze­ne min­den pa­ra­mé­te­ré­vel: ben­ne lük­tet a rit­mus, köz­ve­tí­ti a hang­sú­lyo­kat, zsi­ge­ri szin­ten éli meg a tem­pó­vál­tá­so­kat, moz­du­la­tai oly természetesen su­gall­ják a szí­ne­ket és di­na­mi­kai fo­ko­za­to­kat, hogy a kö­zön­ség azt is azon­nal meg­ér­ti: ezt a gesz­tus­rend­szert a mű­vész nem elő­ké­szí­tet­te és tu­da­to­san ki­dol­goz­ta, ha­nem spon­tán mó­don ter­me­li ki ze­nei kép­zele­té­ből.

A kon­cer­ten a hi­va­ta­los mű­sor előtt a ze­ne­kar nem­rég au­tó­bal­eset­ben el­hunyt tag­ja, Gyöngyössy Zol­tán em­lé­ké­re szó­lalt meg egy Weiner Leó át­dol­goz­ta Bach-té­tel. Fauré Masques et bergamasques cí­mű mű­vé­nek (1919) nyi­tá­nya a ma­ga kön­­nyed ál­ba­rokk hang­já­val, friss és len­dü­le­tes já­té­kos­sá­gá­val, lebegő rit­mi­ká­já­val, vi­lá­gos szí­ne­i­vel és lát­szó­lag prob­lé­mát­lan de­rű­jé­vel a ver­laine­-i Fetes galantes (Gá­láns ün­nep­sé­gek) ins­pi­rá­ci­ó­já­nak adó­sa (akár­csak De­bus­sy 1905-ben be­fe­je­zett Suite berga­masque-ja). Paul Ver­laine a lu­das a két, csu­pán ze­né­jé­ben ha­son­ló szó költői ös­­sze­­csen­dí­té­sé­ben is: a masque-nak je­len­tés­ta­ni­lag sem­mi kö­ze a bergamasque-hoz, mely ere­de­ti olasz alak­já­ban - bergamasca - Ber­ga­mo vidékéről szár­ma­zót je­lent. Nyil­ván az sem vé­let­len, hogy a Clair de lune ma­gyar for­dí­tó­ja, Sza­bó Lőrinc az első stró­fa ma­gyar megfelelőjét ke­res­ve tisz­tább meg­ol­dás­ra tö­re­ke­dett, és ki­hagy­ta a berga­masque-ot a szövegből. Votre âme est un paysage choisi / Que vont charmant masques et bergamasques, / Jouant du luth et dansant et quasi / Tristes sous leurs déguisements fantasques. - Kü­lö­nös táj a lel­ked: nagy csa­pat / ál­ar­cos ven­dég jár tán­col­va ben­ne; / lan­tot ver­nek, de kön­tö­sük alatt / a bo­lond szív mint­ha szo­mo­rú len­ne. Bo­csá­nat a kité­rő­ért, de mind­ez hoz­zá­tar­to­zik a Fauré-darab hát­te­ré­hez, mely nél­kül a ze­ne nem érthető. Ki­vált, ha hoz­zá­tes­­szük, hogy a Fetes galan­tes (1869) ver­laine­-i fan­tá­­zi­á­i­nak hát­te­ré­ben lát­vány: Antoine Watteau fest­mé­nye­i­nek han­gu­la­ta áll (ma­ga a Fete ga­lante ter­mi­nus is Watteau-t idé­zi). Ha egy pil­lan­tást ve­tünk az álom­sze­rű vi­lág­ra, me­lyet Wat­teau ké­pei elénk tár­nak, job­ban meg­ért­jük, mi­ért je­le­nik meg a múlt Fauré ze­né­jé­ben (egy mo­na­cói her­ce­gi meg­ren­de­lés­re írt, nyolc­té­te­les szín­pa­di kísérő­ze­ne nyi­tá­nyá­ban) kön­­nyű, áttetsző fá­tyol mö­gött. Ezt az át­té­te­les­sé­get, uta­lás­sze­rű ma­ga­tar­tást („a múlt mint ál­arc") tö­ké­le­te­sen je­le­ní­tet­te meg Csa­ba Pé­ter és a Wei­ner-Szász Ka­ma­ra­szim­fo­ni­kusok elő­adá­sa.

Em­lí­tet­tem, a „vá­gyak és esz­mé­nyek" Ber­­li­oz Nuits d'été dal­cik­lu­sá­ban (a hat dal­ból ab­ban a négy­ben, me­lyet a szerkesztő e kon­cert mű­so­rá­ba be­vá­lo­ga­tott) nem a múlt­idé­zés, ha­nem a gon­do­la­tok és ér­zel­mek, te­hát a költői tar­ta­lom szint­jén je­len­nek meg: nosz­tal­gia, sze­re­lem, gyász, el­vá­gyó­dás for­má­já­ban. (Bár még itt is tet­ten érhető a tör­té­ne­ti múlt­tal va­ló já­ték, hi­szen ma­ga a dal­cik­lus cí­me a Ber­li­oz szá­má­ra élet­raj­zi és mű­vé­szi szem­pont­ból egy­aránt oly fon­tos Shakes­peare­-re, a Szentivánéji álom fran­cia for­dí­tá­sá­nak cí­mé­re - Songe d'une nuit d'été - utal.) Eb­ben a mű­sor­szám­ban SCHÖCK ATALA éne­ke volt a meg­ha­tá­ro­zó él­mény. Sok­szor hal­lot­tam már az évek so­rán az énekesnőt, de min­dig olyan pro­duk­ci­ók­ban, ahol nem az ő alt­já­nak ju­tott a főszerep, s így nem nyílt al­kal­mam rá­cso­dál­koz­ni, mi­lyen ma­ku­lát­lan a hang­ja, mi­lyen tö­ké­le­tes a tech­ni­ká­ja, mi­lyen kul­tú­ra és arány­ér­zék ve­ze­ti a mű­vek han­gu­lat­vi­lá­gá­val va­ló azo­no­su­lás­ban. Most mind­ez pre­mi­er plán­ba ke­rült, s leg­fel­jebb azon saj­nál­koz­hat­tam, hogy ha már a tel­jes dal­cik­lus­ból négy dal meg­szó­lalt, mi­ért nem hall­hat­tuk mind a ha­tot.

Csemiczky Mik­lós Szo­ná­ta vo­nó­sok­ra cí­mű al­ko­tá­sa va­ló­já­ban a szerző 1989-es kel­te­zé­sű Sonata piccola cí­mű fú­vós­ötö­sé­nek 1991-ben ké­szült szerzői át­ira­ta ka­ma­ra­ze­ne­kar­ra. Hu­szon­egy év­vel ezelőtti ke­let­ke­zé­se el­le­né­re most ma­gyar­or­szá­gi be­mu­ta­tó­ként hir­det­te a mű­sor. Sok­szor le­ír­tam már a je­len­leg dí­vó neo- és retrostí­lu­sok­kal kap­cso­la­tos fenn­tar­tá­sa­i­mat, de kész­ség­gel el­is­me­rem: Csemiczky da­rab­ja a ma­ga pa­ra­dig­má­já­ban mes­ter­mű. Ami itt ötvöződik, az a ro­man­ti­kus ha­gyo­mány fel­ele­ve­ní­té­se, a szerző Stravinsky irán­ti nosz­tal­gi­á­ja, de min­de­nek­fe­lett és legerősebben Bar­tók stí­lu­sá­nak ta­nul­sá­gai. Ebből ala­kul ki egy kü­lö­nös, sú­lyos, ko­moly és ne­mes ze­ne, amely­nek stí­lu­sa sa­já­tos ke­ve­rék­ként ma­gán vi­se­li az em­lí­tett kor­szak­ok és szerzői di­a­­lek­­tu­sok je­gye­it. Csa­ba Pé­ter és a Wei­ner-Szász Ka­ma­ra­szim­fo­ni­ku­sok tel­jes kom­pe­ten­ci­á­val, el­hi­va­tot­tan kép­vi­sel­ték a da­rab ér­té­ke­it, ame­lyek feltűnően nagy si­kert arat­tak, spon­tán vas­tap­sot vált­va ki az MTA dísz­ter­mé­ben ös­­sze­gyűlt közön­ség­ből. Zucker bleibt zuletzt: a be­fe­je­zés­ként re­me­kül meg­szó­lal­ta­tott Gou­nod­-mű, az 1. szim­fó­nia rit­ka­ság, ma­gam ko­ráb­ban so­ha­sem hal­lot­tam - de ez­után szí­ve­sen ta­lál­koz­nék ve­le új­ból, mert szen­zá­ci­ós re­mek­lés, iga­zi trou­vaille. Fauré neo­ba­rokk­ja után ez a neoklasszika hang­ján szó­lal meg. A nyi­tó­té­tel Haydnt ál­mod­ja kö­zénk, a fi­ná­lé (amely­nek las­sú be­ve­ze­té­se is van) a vi­dám, gyors főrészben Schu­ber­tet is meg­idé­zi. A las­sú té­tel iga­zi lépő ze­ne (szin­tén `a la Haydn), de a kö­zép­rész­ben Brahms is meg­je­le­nik: a fú­vó­sok szó­la­mai úgy van­nak fel­rak­va, aho­gyan azt a nagy Jo­han­nestől meg­szok­tuk, rá­adá­sul ezt követően a té­tel­ben tu­d­ós el­len­pont ural­ko­dik el, ami, ugye­bár, egy­szer­re utal Haydn­ra és Brahms­ra. A scher­zo he­lyén, s ezt ta­lán a ko­ráb­bi­ak után már mon­da­ni sem kell, iga­zi Haydn-me­nü­et­tet hal­lunk, a tri­ó­ba vi­szont is­mét csak Brahms ve­gyül. Mind­ez elképesztően szel­le­mes, in­ven­ciógazdag tá­la­lás­ban (mi­lyen meglepő ez Gou­nod­-tól, akitől ma­gam már bos­­szan­tó­an gyen­ge ze­né­ket is hal­lot­tam), a poszt­mo­dern ref­le­xi­vi­tás mo­dern­ség előtti meg­je­le­né­sé­nek kép­te­len, ám na­gyon is va­ló­sá­gos pél­dá­ja­ként. Nem cso­da, amit a mű­sor­la­pon ol­vas­tam: Bi­zet e mű ha­tá­sá­ra kom­po­nál­ta a ma­ga (szin­tén hal­lat­la­nul iz­gal­mas és szó­ra­koz­ta­tó, rá­adá­sul ha­son­ló múlt­idé­zé­sek­kel te­li) C-dúr szim­fó­ni­á­ját. (Ja­nu­ár 28. - a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia dísz­ter­me. Ren­dező: Weiner-Szász Ka­ma­ra­szim­fo­ni­ku­sok)

CSENGERY KRISTÓF

Élt egy­szer egy sze­gény, már né­mi­leg / idős öz­vegy, kis há­zá­ban, mely egy / bo­zó­tos mel­lett állt a völgy ölén. / Ez özvegyről be­szé­lem el me­sém. (...) Kis ud­va­ra is volt ne­ki, kö­rül / sö­vénnyel, szá­raz árok­kal kí­vül, / s ka­ka­sa ben­ne Chauntecleer ne­vű, / nincs mes­­sze föl­dön még oly zeng­ze­tű. / Har­sány sza­vá­nál az se szebb ta­lán, / mely mi­se­nap­kor zeng az or­go­nán. / S olyan pon­tos, nem ér­het föl ve­le / óra, de még a klast­rom tor­nya se." Geoffrey Chaucer (1343 k.-1400) mű­vé­ben, a Canterbury me­sék­ben ol­vas­suk ezt: a VII. me­se­cso­port­ban, Az apá­cák pap­já­nak me­sé­je ele­jén (Fo­dor And­rás for­dí­tá­sa). 1978-ban ti­zen­két San Franciscó-i éne­kes együt­test ala­pí­tott, s ma­gu­kat a hang­fe­no­mén ka­kas­ról ne­vez­ték el. A CHANTI­CLEER ÉNEK­EGYÜT­TES há­rom fér­fi­szop­rán­ból, há­rom fér­fi­alt­ból, há­rom te­nor­ból, egy ba­ri­ton­ból, egy bassz­ba­ri­ton­ból és egy bas­­szus­ból áll. Mű­kö­dé­sük első há­rom év­ti­zed­ében nem jár­tak Ma­gyar­or­szá­gon (ez elég­gé meglepő, hi­szen az a cappel­la vo­ká­lis consortkultúra ál­ta­luk kép­vi­selt faj­tá­já­ból ná­lunk a King's Singers vagy a Hil­li­ard Ensemble min­dig telt há­za­kat von­zott), de 2008-ban a ka­kas csőre meg­tör­te a je­get: a Chanticleer Bu­da­pest­re is el­lá­to­ga­tott, majd e fel­lé­pést két év­vel később újabb kö­vet­te, s most, hogy ja­nu­ár vé­gén az együt­tes is­mét Bu­da­pes­ten járt, már har­mad­szor üd­vö­zöl­het­te őket a ma­gyar kö­zön­ség.

Ez a Chanticleer per­sze már nem az az együt­tes, ame­lyet har­minc­négy esz­ten­de­je ala­pí­tot­tak, hi­szen je­len­le­gi tag­sá­gá­nak át­lag­élet­ko­ra is har­minc és negy­ven kö­zött le­het, a mai ta­gok az ala­pí­tás­kor kis­fi­úk vol­tak. De ez a dol­gok rend­je: az ef­faj­ta együt­te­sek ös­­sze­té­te­le idővel cserélődik. Ami a je­lek sze­rint ál­lan­dó, az a re­per­to­ár­ral kap­cso­la­tos fel­fo­gá­suk, s ez a King's Singer­sé­hez ha­son­ló­an nyi­tott: a re­ne­szánsz­tól a klas­­szi­kus és ro­man­ti­kus vo­ká­lis ze­nén át a kor­társ mű­ve­kig és a kön­­nyű­ze­nei fel­dol­go­zá­so­kig min­dent ma­gá­ba fo­gad. És a je­lek sze­rint szin­tén kons­tans a szín­vo­nal: a ma­xi­ma­liz­mus, mely pro­duk­ci­ó­i­kat mind a tech­­ni­kai ki­vi­te­le­zés, mind pe­dig a ki­fe­je­zés ér­zé­keny­sé­ge te­rén kö­vet­ke­ze­te­sen jel­lem­zi. Mind­egy, hogy 16. szá­za­di val­lá­sos mo­tet­tá­ról vagy rockzenéről van szó - a ti­zen­két éne­kes az ab­szo­lút előadói tö­ké­le­tes­ség igé­nyé­vel kö­ze­lít ah­hoz, amit mű­so­rá­ra tűz. Kris­tály­tisz­ta in­to­ná­ció, vibrátómentes, egye­­nes han­gok, áttetsző hang­zás, vir­tu­o­zi­tás, kön­­nyed­ség - ezek jel­lem­zik a Cha­n­ti­cleer tel­je­sít­mé­nyét, és még va­la­mi: egy olyan ki­fi­no­mult ízlésről ta­nús­ko­dó vis­­sza­fo­gott­ság, amely csak kon­cert­jük leg­utol­só fe­je­ze­té­ben, a pop­ze­nei fel­dol­go­zá­sok­ban ad­ta át he­lyét ol­dot­tabb, köz­vet­le­nebb ma­ga­tar­tás­for­mák­nak.

A Chanticleer már jó pár úgy­ne­ve­zett te­ma­ti­kus al­bu­mot ké­szí­tett: a Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­já­ban a kon­cert előtt ezek kö­zül töb­bet is meg le­he­tett vá­sá­rol­ni. Így azt a le­mezt is, ame­lyet az együt­tes ta­valy szep­tem­ber­ben, a San Franciscó-i Kon­zer­va­tó­ri­um­ban adott hang­ver­se­nyén vett fel, s amely Love Story cím­mel vá­lo­gat a ze­ne­iro­da­lom sze­rel­mes énekeiből - az égi és a föl­di sze­re­lem ál­tal ih­le­tett, va­gyis szak­rá­lis és vi­lá­gi művekből egy­aránt. Ez ad­ta a bu­da­pes­ti fel­lé­pés mű­so­rát is, vagyis a kri­ti­ka le­mez­be­mu­ta­tó koncertről szól.

Az amor sanctust bevezetőül 16. szá­za­di spa­nyol szerzők kép­vi­sel­ték: Sebastián de Vivanco két és Tomás Luis de Victoria egy mo­­tet­tá­ja. Előbbiek ese­té­ben (Veni, dilecte mi; Sicut lilium inter spinas) az áttetsző hang­zás tisz­ta­sá­ga és a be­széd lej­té­sé­hez iga­zo­dó, ru­gal­mas rit­mi­zá­lá­sú ének­lés­mód ra­ga­dott meg, utób­bi (Nigra sum sed formosa) hall­­ga­tá­sa­kor az is­mé­tel­ge­tés­re épülő szer­ke­zet, a fi­nom vissz­hang­ha­tá­sok ér­zé­keny meg­mun­ká­lá­sa. Az első há­rom mo­tet­tá­hoz ha­son­ló­an az Éne­kek éne­ke vi­lá­gá­ban ma­rad­va, de ha­tal­mas ug­rás­sal a 20. szá­za­di meg­ze­né­sí­té­sek kö­zé re­pí­tet­te a hall­ga­tót Mau­rice Duruflé (1902-1986) Ubi caritasa és Jean-Yves Daniel-Lesur (1908-2002) Épi­tha­lame-ja. Két fran­cia szerző, mind­ket­ten egy­ház­ze­né­szek is: belülről is­mer­ték te­hát a temp­lo­mi ének­lés vi­lá­gát, s tud­ták, ho­gyan egyez­tes­sék a mér­sé­kelt mo­dern­sé­get az éne­kelhetőséggel. Ne­kem kü­lö­nö­sen a Da­niel-Lesur-mű vé­gé­nek kü­lö­nös, zson­gó ha­ran­go­zás-ef­fek­tu­sa tet­szett - de mind­­két da­rab­bal kel­le­mes volt meg­is­mer­ked­ni, és a Chanticleer mind­ket­tőt nagy ér­zé­keny­ség­gel ad­ta elő. Mint aho­gyan az ezt követő fran­cia chan­so­no­kat is, Claudin de Ser­mi­sy, Clément Janequin és Claude Le Jeune mun­ká­it, me­lyek vis­­sza­te­rel­ték a hall­ga­tót a 16. szá­zad­ba, ám már a föl­di sze­re­lem élmé­nyei­ről szól­tak. Mad­ri­gál­hang, egy­­sze­rű, strófikus szer­ke­ze­tek a hoz­zá­juk illő ter­mé­sze­tes és köz­vet­len előadás­mód­dal, lágy ér­zel­mes­ség, vá­gya­ko­zás - és ki­sebb ap­pa­rá­tus (Sermisy Tant que vivray-ét és Janequin Tout le nuits-ét né­gyen-né­gyen, Le Jeune-től a Re­voi­ci venir du prin­temps-t öten szó­lal­tat­ták meg).

Richard Strauss Drei Männerchöre cí­mű há­rom da­rab­ja nem­csak az előző szá­zad­for­du­ló stí­lu­sát mu­tat­ta fel preg­nán­san a ma­ga el­mo­só­dott, al­te­rált har­mó­ni­á­i­val, az utó­ro­man­ti­ka eny­hén er­jedt íze­i­vel és te­lí­tett­sé­gé­vel, de egy eredendően más mű­faj, a kó­rus te­rü­le­té­re is el­ka­la­u­zolt. (A Chanticleer an­gol nyel­vű hon­lap­ján az ének­együt­test - sze­rin­tem té­ve­sen - kó­rus­nak ne­ve­zik. Nem kó­rus ez, ha­nem ensemble, de mint a mel­lé­kelt áb­ra mu­tat­ta, ti­zen­ket­ten, ha kell, úgy is tud­nak éne­kel­ni, hogy az ered­mény meg­idéz va­la­mit ebből a va­ló­ban kol­lek­tí­vabb, sú­lyo­sabb és dú­sabb hang­zás­ide­ál­ból is.)  A Strauss-interpretációk to­váb­bi fon­tos él­mé­nye volt egy leköszönő kor­szak at­mosz­fé­rá­já­nak, a ha­nyat­lás han­gu­la­tá­nak ér­zé­kel­te­té­se. És kor­tár­sa­ink? Ők is kép­vi­sel­tet­ték ma­gu­kat a kon­cer­ten: az ame­ri­kai Steven Sametz (1954) Not an End of Loving cím­mel egy­be­fog­lalt há­rom té­te­le kön­­nyed­sé­gé­vel, Eric Whitcare (1970) This Marriage fel­ira­tú, al­kal­mi­nak tűnő da­rab­ja el­fo­gu­lat­lan lí­rá­já­val, Steven Paulus (1949) négy té­te­le, a Lo­tus Lovers pe­dig já­té­kos­sá­gá­val és ki­fi­no­mult­sá­gá­val ha­tott - s mind­há­rom szerző­ről el­mond­ha­tó, hogy a mí­ves kon­­­zer­va­ti­viz­must kép­vi­se­lik. Nem úgy a nagy ne­vű an­gol John Tavener (1944), aki Village Wed­ding­jével egy­részt az Arvo Pärtre ha­ja­zó mi­ni­ma­liz­mus faj­sú­lyos pél­dá­ját mu­tat­ja, más­részt a ha­gyo­má­nyos gö­rög esküvő ál­tal ih­le­tett da­rab szín­pa­di­as, lát­vány­ele­me­ket is ma­gá­ba fog­la­lón szer­tar­tás­sze­rű lég­kö­re né­hány to­rok­szo­rí­tó pil­la­nat­tal is meg­aján­dé­koz. Úgy tet­szett, a Chanticleer a kor­tár­si re­per­to­ár ér­tel­me­zé­sé­ben is ha­son­lít a King's Singersre - nem szá­mít, hogy a mű mi­lyen stí­lus­irány­za­tot kö­vet, az elő­adók­ban nincs rész­re­haj­lás, min­dent a tel­jes szel­le­mi és szak­mai odaadás je­gyé­ben szó­lal­tat­nak meg. Bol­dog le­het az a szerző, aki­nek el­ének­lik a mű­ve­it (mi­ként bol­dog le­he­tett Li­ge­ti és Szőllősy is a King's Singers előadásaival).

És vé­gül a kön­­nyű­ze­ne. Nem sok, de elég ah­hoz, hogy ki­de­rül­jön: a ti­zen­két éne­kes itt is tö­ké­le­te­sen ott­ho­nos. Tud­nak swinget éne­kel­ve mó­ká­san hang­sze­re­ket utá­noz­ni (na tes­sék: megint csak, mint a King's Sin­gers!), tud­nak édes­bús slá­ger­rel an­da­lí­ta­ni, és fer­ge­te­ges fi­ná­lét ké­pe­sek va­rá­zsol­ni a bol­do­gult Freddy Mercury és a haj­da­ni Queen együt­tes 1976-os pszeudo-gospel­jé­ből, az ere­de­ti vál­to­za­tá­ban is in­ten­zív több­szó­la­mú­ság­ra építő Somebody to Love-ból. A kri­ti­ka ol­va­só­ja, ha nem volt je­len a kon­cer­ten, ta­lán ké­tel­ke­dik: no­csak, no­csak, úgy fest a do­log, mint­ha ez a Chanti­cleer min­dent tud­na. A kon­cert azt su­gall­ta, hogy ez tény­leg így van. (Ja­nu­ár 29. - Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem. Rendező: Mű­vé­sze­tek Pa­lo­tá­ja)

CSENGERY KRISTÓF