Ki­sebb ko­rom­ban, mi­kor már tud­tam ol­vas­ni, és érdeklődésem egy-egy  ze­neszerző mű­vei és ka­lan­dos éle­te fe­lé irá­nyult, szü­le­im hí­re­sebb zeneszer­zők életéről szó­ló re­gé­nye­ket ad­tak a ke­zem­be. Ze­nész szülőknél ez per­sze ko­ránt­sem meglepő, mint ahogy az sem, hogy a re­gé­nyek után szin­te ter­mé­sze­tes foly­ta­tás­nak tűnt, hogy Bar­tók­ról nem életregény­ből, ha­nem a Bar­tók-bre­vi­á­ri­um cí­mű kö­tet­ből ol­vas­tam. A zeneszerző sa­ját sza­vai - ér­­tő idegenvezető ál­tal meg­írt kom­men­tá­rok­kal - iz­gal­mas ol­vas­mány­él­mény for­má­já­ban tet­ték szá­mom­ra is­mer­teb­bé a 20. szá­zad első fe­lé­ben élt nagy mes­tert. Ma­nap­ság már nem di­vat az élet­raj­zi re­gény­írás. Ne­he­zen tud­nék el­kép­zel­ni egy élet­re­gényt mond­juk Stockhausenről vagy Luigi Nonóról. Nem volt elég mozgalmas az éle­tük? Nem gon­dol­nám. Le­het, hogy csak túl kö­zel él­tek hoz­zánk. Rá­adá­sul a mai kor em­be­ré­nek nincs ked­ve el­ol­vas­ni egy köny­vet, amiből meg­tud­hat­juk, hogy „va­ló­szí­nû­leg" ezt és ezt gon­dol­ta a főhős - ami­kor a főhős eset­leg le is ír­ta ezt, és írá­sai mai nyel­ven szól­nak az ol­va­só­hoz. Va­ló­ban, hogy is le­het­ne más­képp meg­is­mer­ni egy mo­dern zeneszerzőt, mint úgy, hogy el­ol­vas­suk a le­ve­le­it vagy írá­sa­it?

Csak zá­ró­jel­ben me­rem meg­je­gyez­ni - bár a je­len írás tár­gyá­ul szol­gá­ló könyv gon­do­lat­vi­lá­gá­tól nem áll tá­vol a fan­tá­zi­á­lá­som -, a mai vi­lág nem csak az élet­raj­zi re­gény­írás­nak nem ked­vez. Lel­ki sze­me­im előtt meg­je­le­nik a könyv­bo­rí­tó: va­la­mely hí­res zeneszerző ös­­sze­gyűj­tött e-mailjei - ne­tán sms-ei? -, s a kö­tet előszavában a szer­kesz­tő-köz­readó meg­ha­tot­tan mond kö­szö­ne­tet az in­for­ma­ti­kus­nak, aki az egy­kor hasz­nált szá­mí­tó­gép me­mó­ri­á­já­ból elő­hív­ta a rég tö­rölt üze­ne­te­ket, így meg­tud­hat­juk, mit írt főhősünk édes­any­já­nak, kol­lé­gá­i­nak vagy ne­tán ze­ne­szer­zés-ta­ná­rá­nak...

A kö­tet, amelyről írok, nem ilyen. A ben­ne kö­zölt fak­szi­mi­lék bi­zo­nyít­ják, hogy a szerző - no­ha az idő előrehaladtával a szá­mí­tó­gép lel­kes hí­ve lett - pa­pí­ron, kéz­írás­sal fo­gal­maz­ta meg gon­do­la­ta­it. A Mu­zsi­ka ol­va­sói em­lé­kez­het­nek még Da­los An­ná­nak a fo­lyó­irat 2009 ok­tó­be­ri szá­má­ban meg­je­lent írá­sá­ra, mely­ben Li­ge­ti György Ös­­sze­gyűj­tött írá­sa­i­nak kétkö­te­tes, né­met nyel­vű friss ki­ad­vá­nyá­ról szá­molt be (Professor Dok­tor Bruno Karlheinz Ja­ja re­ni­tens ba­rát­ja). Nem kel­lett so­ká­ig vár­ni, a Ró­zsa­völ­gyi Ki­adó jó­vol­tá­ból ke­zünk­be ve­het­jük Li­ge­ti György vá­lo­ga­tott írá­sa­it ma­gyar nyel­ven, egy kö­tet­be sű­rít­ve. A kö­tet 2010-ben je­lent meg, Kerékfy Már­ton for­dí­tá­sá­ban és szer­kesz­té­sé­ben. A vá­lo­ga­tás alap­ját a két né­met kö­tet ké­pe­zi, de több olyan - főleg ma­gyar vo­nat­ko­zá­sú - írás is sze­re­pel ben­ne, amely a né­met kiadásból ki­ma­radt.

Kerékfy Már­ton for­dí­tá­sá­ról csak elis­me­rő­en szól­ha­tunk. A for­dí­tá­son túl rend­kí­vül ala­po­san utá­na­járt az ada­tok­nak, ezt bi­zo­nyít­ja pél­dá­ul az a láb­jegy­zet is, mely­ben he­lyes­bí­te­ni kény­te­len Li­ge­tit (80. ol­dal). A legelső, Li­ge­ti gyer­mek­ko­ri emlékeiről szó­ló írást a Mu­zsi­ká­ban ko­ráb­ban meg­je­lent for­dí­tás­ban vet­te át, a Li­ge­ti ál­tal ma­gya­rul is meg­fo­gal­ma­zott ta­nul­má­nyo­kat pe­dig ter­mé­sze­te­sen ere­de­ti­ben kö­zöl­te. Sze­re­pel továbbá a kötetben olyan szö­veg is (Bar­tók har­mó­nia­vi­lá­gá­ról), mely­nek írott for­má­ja má­ig sem is­mert, a né­met nyel­vű rá­dió­adás fel­vé­tel­ét Anne Vester je­gyez­te le a for­dí­tás­hoz. Mind­eh­hez a kö­tet vé­gén meg­ta­lál­ha­tó Li­ge­ti írá­sa­i­nak ed­di­gi leg­tel­je­sebb bib­li­og­rá­fi­á­ja is.

Hi­ány­pót­ló ki­ad­vány, eh­hez nem fér két­ség. Li­ge­ti György írá­sai ér­de­me­sek ar­ra, hogy min­den érdeklődő ma­gyar ze­nész­hez el­jus­sa­nak. Már­pe­dig a mai em­ber érdek­lő­dik. Ahogy je­len so­rok író­ja különböző hely­­­szí­ne­ken időt ta­lált ar­ra, hogy egy-egy írást el­ol­vas­son, különböző ta­nul­sá­gos be­szél­ge­té­sek­be ele­gye­dett a könyvről. Min­dig érződött az érdeklődés, ha nem rög­tön, ak­kor a könyv kéz­be­vé­te­le, a ta­lá­lom­ra fel­csa­pott ol­dal első né­hány mon­da­tá­nak el­ol­va­sá­sa után. Így hang­zott el az a mon­dat is, amely a re­cen­zenst meg­nyug­ta­tó ér­zés­sel töl­töt­te el: „Jó a könyv, amit ol­va­sol!" Egy má­sik érdeklődő ba­rát né­hány írás él­ve­ze­tes el­ol­va­sá­sa után lel­kem­re is kö­töt­te, hogy  a könyv belső jó tu­laj­don­sá­gai mel­lett a külleméről se fe­lejt­kez­zem el, ha majd írok ró­la. Nem is te­he­tem, hi­szen a tar­tal­má­hoz mél­tó meg­je­le­né­sű kötetről van szó. S nem csu­pán a külső lát­vány, ha­nem a belső il­luszt­rá­ci­ók: Ga­ras Kál­mán 1993-ban a szom­bat­he­lyi Bar­tók Sze­mi­ná­ri­u­mon ké­szí­tett fo­tói is ta­lá­ló­ak.

Li­ge­ti György so­kat és szí­ve­sen írt. Nem csak sa­ját ma­gá­ról és műveiről, ha­nem má­sok­ról is. Ezt már a szerkesztő ál­tal meg­ha­tá­ro­zott fe­je­zet­cí­mek is jól mu­tat­ják: ol­vas­ha­tunk Ligetiről, Li­ge­ti műveiről és ar­ról is, hogy mi volt a vé­le­mé­nye má­sok­ról, má­sok zenéjéről, le­gyen az sa­ját kor­tár­sa, mint pél­dá­ul a Ma­gyar­or­szá­gon ke­vés­bé is­mert Harry Partch, vagy a kü­lön fe­je­ze­tek­be is ki­emelt Webern és Bar­tók, eset­leg még ko­rább­ról Mah­ler vagy Mo­zart. Leg­többször per­sze sa­ját ma­gá­ról ír, hol nyíl­tan, hol pe­dig az ál­ta­lá­nos­ság­ban meg­fo­gal­ma­zott gon­­do­la­tok mö­gé rejt­ve.

Li­ge­ti Györgyről nem csak a mo­dern vi­lág­ról fen­tebb vá­zol­tak mi­att nem szü­le­tett élet­re­gény. Nincs is szük­ség rá: olyan szí­ne­sen ír gyer­mek­ko­rá­ról és fi­a­tal­ko­rá­ról, hogy az már szin­te iro­dal­mi él­mény. S   ha be­le­gon­do­lunk, hogy mind­ez va­ló­ban meg is tör­tént ve­le... A gyer­mek­ko­rá­ról írot­ta­kat ol­vas­va későbbi mű­vei vál­nak érthetőbbé, gon­dol­junk csak a két, „őrült gyors elő­adás­ban, mint­egy időrövidítőn le­per­get­ve" elő­adott Chopin-keringőre, me­lye­ket gra­mo­fon­le­me­zen is­mert meg (12.). Szí­nes fi­a­tal­ko­rá­nak le­nyo­ma­ta a má­so­dik fe­je­zet­ben (Ma­gyar­or­szág­ról) ol­vas­ha­tó írá­sok spek­t­ru­ma: a tizenkétfokúsággal fog­lal­ko­zó ze­neszerző és a nép­ze­né­ben ott­ho­no­san moz­gó ku­ta­tó egy­aránt szó­hoz jut.

Azon­ban nem csak a sa­ját ma­gá­ról, sa­ját vi­lá­gá­ról szó­ló írá­sok alap­ján ismerhető meg a zeneszerző. Li­ge­ti sze­mé­lyi­sé­ge, vé­le­mé­nye át­vi­lág­lik azo­kon az írá­so­kon, ame­lye­ket má­sok­ról írt. Jól lát­szik ezen írá­sok alap­ján, ho­gyan tá­gult szá­má­ra a vi­lág. Az első két, még Ma­gyar­or­szá­gon írt Bar­tók-elem­zé­se után feltűnő szem­lé­let­vál­tás, lá­tó­kör-szé­le­se­dés ta­pasz­tal­ha­tó a mind­ös­­sze né­hány év­vel későbbi har­ma­dik Bar­tók-elem­zés (Bar­tók Mikrokosmosáról) ese­té­ben. A Mik­ro­koz­­moszt Couperinnel és Paul Klee ké­pe­i­vel hoz­za pár­hu­zam­ba, de Bar­tók sok­ol­da­lú­sá­gá­nak, „örök kí­ván­csi" ter­mé­sze­té­nek em­lí­té­se­kor már fel­de­reng­het előt­tünk an­nak a Li­ge­ti György­nek a ké­pe, aki a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben ép­pen sok­ol­da­lú­sá­gá­val hoz­ta oly gyak­ran za­var­ba az őt meg­is­mer­ni kí­vá­nó­kat.

Li­ge­ti élet­mű­vé­ben - sa­ját ma­ga ál­tal is hang­sú­lyo­zot­tan - kulcs­fon­tos­sá­gú vá­lasz­tó­vo­nal volt 1956-os tá­vo­zá­sa Ma­gyar­or­szág­ról. Az ez­után ke­let­ke­zett írá­so­kon ke­resz­tül nyo­mon kö­vet­het­jük azt az óri­á­si in­for­má­ció­ára­da­tot, ami­nek ha­tá­sa alá ke­rült, s amit bá­mu­lat­ra mél­tó gyor­sa­ság­gal fel is tu­dott dol­goz­ni. Ezt mu­tat­ják rész­le­tes Webern-elemzései, me­lyek 1959 és 1963 kö­zöt­ti rá­dió­adás­ok­ban hang­zot­tak el, va­la­mint az a lenyűgöző ze­ne­el­mé­le­ti és ma­te­ma­ti­kai mély­fú­rás, ahogy Pierre Bou­lez Structure 1a cí­mű mű­vét elem­zi (Dön­tés és au­to­ma­tiz­mus Pierre Boulez Structure 1a cí­mű mű­vé­ben). Ezek a mély­re­ha­tó stú­di­u­mok iga­zol­ják sa­ját üze­ne­tét is, me­lyet a fi­a­tal ze­ne­szer­zőkhöz in­té­zett: „fon­tos a jó ta­nár, de még ér­té­ke­sebb, amit az em­ber a par­ti­tú­ra­ol­va­sás és -játék, va­la­mint a ze­ne­hall­ga­tás ré­vén ta­nul meg". A tan­köny­vek bi­zo­nyo­san hasz­no­sak, de „so­ha nem he­lyet­te­sít­he­tik a mes­ter­mű­vek, pél­dá­ul Haydn szim­fó­ni­á­i­nak vagy Stravinsky ze­ne­ka­ri mű­ve­i­nek elem­zé­sét." (42.)

Ugyan­ak­kor nem ta­gad­hat­juk: Li­ge­ti nem csak kitűnő nö­ven­dék, ha­nem  ta­nár­ként is ki­vá­ló. Nem csak da­ra­bok­ra szed - mint Ka­­rin­thy ana­li­zá­to­ra -, ha­nem ös­­sze is tud­ja rak­ni, amit szét­sze­dett. Egyik alapvető esz­kö­ze, hogy meg mer fo­gal­maz­ni  egy­ér­tel­mű, min­den­ki ál­tal tu­dott, és ép­pen ezért sen­ki ál­tal meg nem fo­gal­ma­zott té­nye­ket. E meg­fo­gal­ma­zá­sok döb­ben­tik rá az em­bert a té­nyek óri­á­si igaz­sá­gá­ra, s ar­ra, hogy sok­szor szin­te fi­gyel­met­le­nül me­gyünk el ezen igaz­sá­gok mel­lett. S lo­gi­kus érv­rend­sze­rét kö­vet­ve olyan mű­vek iránt te­remt érdeklődést, ame­lyek amúgy ne­he­zen megközelíthetőek.

Más­kor ép­pen olyan je­len­sé­gek­re mu­tat rá, ame­lyek szá­munk­ra an­­nyi­ra ter­mé­sze­te­sek, hogy be­le se gon­do­lunk, men­­nyi­re ter­mé­szet­el­le­ne­sek: va­jon mi­ért be­szé­lünk „ma­ga­sabb" és „mé­lyebb" han­gok­ról? Hi­szen „nem ma­gát a rezgő levegő va­lós moz­gá­sát ész­lel­jük, ha­nem a frek­ven­cia és az amp­li­tú­dó vál­to­zá­sa­it transz­po­nál­juk át az ál­ta­lunk el­kép­zelt tér­be. Azok a vál­to­zá­sok itt ima­gi­ná­ri­us moz­gá­sok­ká vál­nak." (91.) S így ké­pes a ze­ne akár em­be­ri gesz­tu­so­kat is meg­je­le­ní­te­ni.

Ha­son­ló­an fi­gye­lem­re mél­tó az a - még élet­be­vá­góbb - ér­ve­lé­se, mely sze­rint nincs okunk az elekt­ro­ni­kus ze­nét és a hang­sze­rek ál­tal kel­tett ze­nét „ter­mé­sze­tes­re" és „mes­­ter­sé­ges­re" ket­té­vá­lasz­ta­ni (Az elekt­ro­ni­kus ze­néről, 190.). Egy­részt egy­aránt a le­ve­gő rez­­géseiből áll­nak, me­lye­ket egyik eset­ben „me­cha­ni­kus úton rez­gés­be ho­zott me­rev tes­tek, pél­dá­ul hú­rok vagy hang­szá­lak, a má­sik­ban egy vál­tó­áram­mal rez­gés­be ho­zott hang­szó­ró­memb­rán" hoz lét­re. Más­részt mindkettő mes­ter­sé­ges, hi­szen „ze­nei han­go­kat a ter­mé­szet csak ki­vé­te­les ese­tek­ben is­mer, ze­nei kon­tex­tu­so­kat pe­dig egy­ál­ta­lán nem. A za­jo­kat is­me­ri, ám azok, akik a ze­né­ben a »természetesség« szó­szó­lói, épp eze­ket az akusz­ti­kai je­len­sé­ge­ket ki­fo­gá­sol­ják mint a leg­in­kább ter­mé­szet­el­le­ne­se­ket." En­nek az ér­ve­lés­nek nem le­het el­lent­mon­da­ni, töb­bet ér, ha el­gon­dol­ko­dunk raj­ta.

Li­ge­ti elem­zé­sei mind­ezek mel­lett te­le van­nak hu­mor­ral. Bar­tók Med­ve­tán­cá­ról írott elem­zé­se vé­gén Ernst Kurth szel­le­mé­ben egy­re ma­ga­sabb po­ten­ci­á­lis ener­gi­á­val te­lí­tett d hang­ról ír, mely „há­la Kurth-nak" egé­szen f-ig ké­pes emel­ked­ni, hi­szen az va­ló­já­ban akár disziszisz is le­het... (68.) Szin­tén hu­mor de­rí­ti fel az egész kö­tet egyik leg­ne­he­zeb­ben emészthető írá­sát, a Boulez-elemzést is. Szin­te fel­ne­vet az ol­va­só - a re­­­­cen­zens leg­alább­is így járt -, ami­kor Li­ge­ti az amúgy kris­tály­tisz­ta, tu­da­tos, tö­ké­le­tes struk­tú­rá­ban el­té­ré­sek­re buk­kan­va fel­te­szi a kér­dést: „Ta­lán rossz nap­ja volt Boulez­nek, ami­kor ezt a sza­kaszt kom­po­nál­ta?" (147.) Sőt még to­vább me­rész­ke­dik, szin­te pi­masz mó­don el­gon­dol­ko­dik a lehető­sé­gen, hogy ha a di­na­mi­ká­ban, a rit­mi­ká­ban és a já­ték­mód­ban előre meg­ha­tá­ro­zott so­rok sze­rint kom­po­nál a szerző, a struk­tú­rá­tól va­ló el­té­ré­sek - hi­bák - mér­té­ke sze­rint is fel le­het­ne ál­lí­ta­ni egy   sort: „1. hi­bát­lan;
2. egész kis el­té­rés [...]; 3. va­la­mi­vel na­gyobb el­té­rés [...]; 4. igen nagy el­té­rés." (148.)

Lát­vá­nyos gon­dol­ko­dá­sa - mint pél­dá­ul ami­kor be­do­bós au­to­ma­ta­ként ír­ja le a sze­ri­ális kom­po­ná­lás egy bi­zo­nyos mun­ka­fá­zi­sát (135.) - időnként egé­szen fan­tasz­ti­kus mé­re­te­ket ölt. A fan­tá­zi­á­já­ban 1968-ban meg­jelenő egé­szen kü­lön­le­ges or­go­na (Mit vár el a mai zeneszerző az or­go­ná­tól?) né­hány öt­le­te, pél­dá­ul a szá­mí­tás­tech­ni­ka ko­mo­lyabb al­kal­ma­zá­sa az or­go­na­épí­tés­ben az­óta már meg­va­ló­sult. Na­gyobb ré­sze azon­ban má­ig sem lé­te­zik, pe­dig kü­lö­nö­sen iz­gal­mas len­ne „ked­venc öt­le­te", a be­széd­mű, amely a be­szélt nyelv sa­já­tos­sá­ga­it ül­tet­né át az or­go­na­síp­ok­ra, így „le­het­né­nek »ma­gán­hangzós« re­gisz­te­rek, va­la­mint olya­nok, ame­lye­ket bi­zo­nyos más­sal­hang­zók­hoz ren­del­nénk hoz­zá, pél­dá­ul egy sor »s«, egy sor »sz«, egy sor »r« és így to­vább". (231.) Eh­hez per­sze szük­ség van a követke­ző öt­let­re is: a re­gisz­ter­kla­vi­a­tú­ra, „ame­lyen akár pél­dá­ul tril­láz­ni le­het­ne a re­gisz­te­rek kö­zött". (233.)

Már ebből is fel­tűn­het, hogy Li­ge­ti mű­vei­­nek meg­is­me­ré­sé­hez nem elég csak a mű­­­­­vei­ről írot­ta­kat is­mer­ni. Az or­go­ná­ról szó­ló írá­sok fé­nyé­ben a Volumina és a két Or­go­na­etűd kön­­nyeb­ben értelmezhető mind az elő­adók, mind pe­dig a hall­ga­tók szá­má­ra. Kü­lö­nös, ahogy más szerzőkkel kap­cso­lat­ban is sa­ját fan­tá­zi­á­ja ke­rül előtérbe: Webern ötö­dik vo­nós­né­gyes-ba­ga­tell­jét (op. 9) ele­mez­ve nagy pók­há­ló­ról ír (121-122.), ami a kö­tet­ben ké­sőbb az Apparitions kap­csán (374.) ke­rül az őt Li­ge­ti élet­mű­vé­ben is megillető hely­re. Ugyan­így a Mik­ro­koz­mosz-elem­zés­ben ol­vas­ha­tó, Bar­tó­kot kö­rül­ve­vő szé­les sík­ság, „ahol a leg­kü­lön­fé­lébb lé­nyek te­nyész­nek", épp­úgy árul­ko­dik Li­ge­ti fan­tá­zi­á­já­ról, mint az ép­pen elem­zett műről. Ez per­sze nem ró­ha­tó fel egy olyan ze­ne­szer­ző­nek, aki szereti sza­vak­kal is kife­jez­ni a gon­do­la­ta­it. Oly­an­­nyi­ra érződik ez, hogy az ame­ri­kai kor­társ ze­né­ről (Az új ze­ne irány­za­tai az USA-ban) és az af­ri­kai ze­ne meg­is­me­ré­se ál­tal szer­zett ta­pasz­ta­la­ta­i­ról szó­ló írá­sok (A nyolc­va­nas évek pa­ra­dig­ma­vál­tá­sa) szin­te az élet­raj­zi írá­sok foly­ta­tá­sá­nak tűn­nek. Li­ge­ti - mi­köz­ben az ame­ri­kai ze­ne­szer­­zők­­ről ír - meg­fo­gal­maz­za sa­ját ál­lás­pont­ját is, rá­adá­sul ve­lük szem­ben: „én egé­szen más­faj­ta mű­­vé­sze­tet csi­ná­lok". (288.)

Írá­sa­it ol­vas­va sok­fé­le kép áll­hat ös­­sze Li­ge­ti mű­vé­szi hit­val­lá­sá­ról. Egyfelől szin­te pol­gár­puk­kasz­tó­an ér­vel a „nem-iga­zi" mel­lett: „a mű­vé­szet­ben ál­ta­lá­ban vé­ve an­nak van nagy sze­re­pe, ami nem tel­je­sen iga­zi" (231.), sőt: „a mű­vé­szet­nek sza­bad ha­zud­nia. A mû­vé­szet­nek va­la­mi olyat kell szín­lel­nie, ami nem lé­te­zik." (Gon­do­la­tok a ze­nés szín­ház­ról, 328.) Másfelől azon­ban eme­li po­ha­rát „a be­csü­le­tes mű­vé­szet­re és a be­csü­le­tes tu­do­mány­ra" (42.), és még az is elő­fordul, hogy sa­ját 1967-es írá­sát 2004-ben, a né­met nyel­ven meg­je­lent kö­tet ös­­sze­ál­lí­tá­sa­kor fe­lül­bí­rál­ja (332. ol­dal, a láb­jegy­zet­ben). Ebből is lát­szik, hogy Li­ge­ti szá­má­ra fon­tos volt az írás­be­li nyil­vá­nos­ság is. Nem csak a ze­nei han­go­kon ke­resz­tül, ha­nem a be­tűk nyel­vén is ki akar­ta ma­gát fe­jez­ni. Ezt nem csak Ön­in­ter­jú­ja és sa­ját pa­ra­dig­ma­vál­tá­sá­ról meg­fo­gal­ma­zott gon­do­la­tai bi­zo­nyít­ják, ha­nem sa­ját műveiről szó­ló írá­sai is.

Egy zeneszerző élet­mű­vé­nek meg­is­me­ré­sé­hez na­gyon hasz­nos, ha ta­lá­lunk olyan ki­ad­ványt, amely vé­gig­ka­la­u­zol min­ket a fon­to­sabb mű­ve­ken. A ma­gyar nyel­ven is hozzáférhető Schu­bert-, Liszt-, vagy ép­pen Bar­tók-ka­la­u­zok mel­lé mél­tán fel­so­ra­koz­hat Li­ge­ti vá­lo­ga­tott írá­sa­i­nak 8., Egyes mű­vei­ről cí­mű fe­je­ze­te. Je­len eset­ben rá­adá­sul ma­ga a leg­hi­va­tot­tabb sze­mély: a ze­ne­szer­ző vál­lal­ko­zik az idegenvezető fel­ada­tá­ra. Kro­no­lo­gi­kus rend sze­rint ha­lad­va szin­te min­den művéről ol­vas­ha­tunk egy vagy akár több írást is. A műveiről írot­tak mel­lett sze­re­pel a kö­tet­ben ope­rá­já­nak sa­ját ma­ga ál­tal meg­fo­gal­ma­zott szür­re­á­lis szü­zsé­je is, mely­nek el­ol­va­sá­sa az ope­ra is­me­re­te nél­kül is él­mény­szám­ba megy. Ha­­son­ló­an él­mény­sze­rű ol­vas­mány a ze­ne jövőjéről tar­tott elő­­adásának mint kol­lek­tív kom­po­zí­ci­ó­nak írott vál­to­za­ta (A ze­ne jövője). Az al­cím­ében „ze­nei pro­vo­ká­ci­ó­nak" ti­tu­lált mű „ősbemutatója" 1961 au­gusz­tu­sá­ban egy kon­fe­ren­ci­án volt, ahol Li­ge­tit egy, a ze­ne jö­vő­jéről szó­ló tíz­per­ces elő­adás meg­tar­tá­sá­ra kér­ték fel. Li­ge­ti György az egész előadás so­rán egy szót sem szólt. Mi­ért? „...mit is le­het­ne mon­da­ni a jövőről? Kö­zöm­bös vol­na, hogy mit hir­de­tünk, csu­pán egyet­len egy biz­tos: a jövő tö­ké­le­te­sen más­hogy fog ala­kul­ni, mint aho­gyan a jós­lat szól." (378.) A kö­­zön­ség re­ak­ci­ó­it Li­ge­ti 20 má­sod­per­ces idő­tar­ta­mok­ra fel­oszt­va fog­lal­ta írás­ba. A bot­rány ter­mé­sze­te­sen óri­á­si volt, a „zen­e­szer­ző" en­nek meg­fe­le­lő­en a leg­őszin­tébb há­lá­ját fe­jez­te ki az előadók­nak - az­az a kö­zön­ség­nek. Meg­jegy­zem: a „mű" ki­lenc év­vel ké­sőbb ke­let­ke­zett, mint a Li­ge­ti ál­tal nagy­ra be­csült John Cage 4'33" cí­mű „al­ko­tá­sa".

A Li­ge­ti György vá­lo­ga­tott írá­sa­it tar­tal­ma­zó kö­tet te­hát egy­szer­re iz­gal­mas élet­re­gény, ka­la­uz az élet­mű­höz és tu­do­má­nyos ta­nul­mány­kö­tet. De en­nél va­ló­já­ban sok­kal több: kulcs a zeneszerző vi­lá­gá­hoz. Csak jel­­­zem: az egyik fent em­lí­tett ismerősöm a könyv első kéz­be­vé­te­le óta Li­ge­ti ze­né­jé­nek ra­jon­gó­ja lett, s már ő ma­ga is ar­ra biz­tat má­so­kat, hogy is­mer­jék meg Li­ge­ti mű­ve­it. Ér­de­mes te­hát ol­vas­ni a mai zeneszerzők írá­sa­it!