2012. ja­nu­ár 21.

Az el­va­rá­zsolt
szi­get

Ariel                      Danielle de Niese

Miranda                Lisette Oropesa

Sycorax                 Joyce DiDonato

Prospero               David Daniels

Ferdinand              Anthony Roth Costanzo

Neptune                Plácido Domingo

Caliban                  Lu­ca Pisaroni

Kar­mes­ter             William Christie

Dísz­let                  Julian Crouch

Jel­mez                   Kevin Pollard

Vi­lá­gí­tás                Brian MacDevitt

Ko­re­og­rá­fus          Graciela Daniele

Ani­má­ció, ve­tí­tés  59 Productions

Rendező                Phelim McDermott

 Joyce DiDonato, Luca Pisaroni,  David Daniels és Plácido Domingo 

Barokk pastiche-t ké­szí­tett a Met, a szó nagy­já­ból stílusutánzatot je­lent, de ere­de­ti je­len­té­se csi­riz, ami ki­fe­je­zi Az el­va­rá­zsolt szi­get cí­mű opusz jel­le­gét: ko­ra­be­li zenékből, ári­ák­ból, kettősökből (és így to­vább) ra­gasz­tot­ták ös­­sze egy­es­tés, igen hos­­szú szín­pa­di mű­al­ko­tás­sá, úgy, hogy önál­ló lib­ret­tót, új recitatativókat és „dal­szö­ve­ge­ket" (lyrics) ír­tak hoz­zá.

Jeremy Sams, aki a Metropolitan igaz­ga­tó­ja, Peter Gelb föl­ké­ré­sé­re több­éves ki­tar­tó mun­ká­val a mű­vet sze­rez­te, ma­ga is sok­ré­tű em­ber: író, for­dí­tó, rendező, kom­po­nis­ta, ze­nei vezető egy sze­mély­ben. Beszerzői el­ső­­rangú speditőrök, Händel, Vi­val­di, Ra­meau, Purcell, de olyan ke­vés­bé is­mert szál­lít­má­nyo­zá­si vál­lal­ko­zók is, mint André Camp­­ra, Jean-Marie Leclair, Jean-Féry Re­bel, Giovanni Battista Ferrandini. Bár az el­ké­szült ope­ra­dis­­szer­tá­ció nincs láb­jegy­ze­tel­ve és for­rás­jegy­zék­kel el­lát­va - ze­nei benn­­fen­te­sek me­net köz­ben ta­lál­gat­hat­ták, mi hon­nan van -, Sams nem kö­ve­tett el plá­gi­u­mot, ré­szint mert nem tün­te­ti föl ma­gát (ze­ne)szerzőként, ré­szint mert mód­sze­re az adott kor­ra néz­ve sem volt il­le­gá­lis, a ba­rokk operisták skru­pu­lus nél­kül ra­kos­gat­ták az ári­á­kat, kettősöket (és így to­vább) az egyik műből a má­sik­ba.

Szü­le­tett te­hát a ré­gi ze­né­vel egy új szü­zsé, szin­tén ho­zott anyag­ból, két Shakes­peare-színműből, A vi­har­ból és a Szentivánéji álom­ból ös­­sze­mi­xel­ve. Esze­rint a szi­get­re szám­űzött Prospero ten­ge­ri vi­hart tá­maszt, csak­hogy nem el­len­sé­gei ha­jó­já­nak el­süly­­lyesz­té­se cél­já­ból, ha­nem azért, hogy ki­fog­ja (a vízből) a lá­nyá­nak, Mirandának szánt Ferdinandot. Azon­ban a viharfelelős Ariel, aki a Szentivánéji álom Puckjától örö­köl­te két­bal­ke­zes­sé­gét, rossz ha­jót küld a ten­ger­fe­nék­re, így ke­rül­nek az utób­bi da­rab athé­ni sze­rel­me­sei (itt nász­utas­ok) ha­jó­tö­rött­ként a szi­get­re. Ariel fél­re­ve­ze­té­sé­ben az ot­rom­ba szi­get­la­kó, Caliban a lu­das, aki ki­cse­rél­te a va­rázs­szert tar­tal­ma­zó üveg­csét - sár­kány­vér van ben­ne, hogy egy ki­csit a Sieg­fried is be­le­játs­­szon a szto­ri­ba -, mert őt a ma­má­ja, a Prospero el­len bos­­szút for­ra­ló Sycorax „bo­szor­kány" inst­ru­ál­ja. Prospero és Sycorax egy­kor egy pár vol­tak - ar­ról nem szól a fá­ma, ho­gyan bo­rult vi­rág­ba ez a szép szi­ge­ti sze­re­lem -, de Prospero sza­kí­tott a szeretőjével, le­igáz­ta őt is, Calibant is, és a szi­get sö­tét ol­da­lá­ra szám­űz­te mind­­ket­tőjüket. Prospero te­hát, nem úgy, mint Shake­speare-nél, rossz em­ber, Ariel is a rab­ja, a sza­ba­du­lás fel­té­te­le pe­dig a vi­har­teszt, ami rosszul in­dult, és úgy is foly­ta­tó­dik. Miranda az aj­zó­szer ha­tá­sá­ra min­den­ki­be be­le­sze­ret, aki nem Ferdinand (ő ugyan­is itt sincs, majd a következő ha­jó­tö­rés­sel ér­ke­zik), az athé­ni nász­utas fe­le­sé­gek egyi­ke, Helena vi­szont Cali­ba­n­ért ra­jong (előz­mények: Ti­tánia és Zu­boly mint sza­már), ami a ga­li­bák so­ro­za­tát idé­zi elő. A két­ség­be­esett Ariel le­száll a ten­ger­fe­nék­re Nep­tu­nusz is­ten se­­gít­sé­gét kér­ni, aki de­presszi­ós, ere­je ha­nyat­lik, de né­mi vo­na­ko­dás után kö­tél­nek áll, re­ge­ne­rál­ja a po­ten­ci­á­ját, és meg­old­ja az összes cso­mót. (Pros­­pe­ro is va­rázs­ha­tal­má­nak lan­ka­dá­sá­ról pa­nasz­ko­dik az ele­jén, úgy lát­szik, itt a fér­fi­ak rosszul vi­se­lik az öre­ge­dést, el­len­tét­ben Sy­co­rax­szal, aki roj­tos öreg­as­­szony­­ként kezd, de a má­so­dik fel­vo­nás­ra meg­fi­a­ta­lo­dik, és nőiesen ki­vi­rul.) Köz­ben meg­ér­ke­zik Fer­di­nánd is, a ki­je­lölt pá­rok rá- és vis­­sza­ta­lál­nak egy­más­ra-egy­más­hoz, be­le­ért­ve a sű­rű ex­ku­zá­lá­sok kö­ze­pet­te ja­vu­lást ígérő Pros­perót és a ne­ki nagy ne­he­zen meg­bo­csá­tó Sycoraxot. Min­den­ki sza­bad és bol­dog lesz, ki­vé­ve Calibant, mert ne­ki egyet­len vendég­mű­ből sem si­ke­rült a vé­gé­re párt köl­csö­nöz­ni.

Az an­gol szö­ve­gek hol mó­ká­sak, hol ko­mo­lyak, al­kal­maz­kod­nak a han­gu­lat­hoz és a ze­nei adap­tá­ci­ó­hoz. Ahol Händel ko­ro­ná­zá­si mi­sé­jé­ben a kó­rus azt ének­li, hogy „Zadok the Priest", ott Az el­va­rá­zsolt szi­get­ben azt, hogy „Neptune the Great". Nep­tu­nusz azért ke­rült a tör­té­net­be, hogy Plácido Domingo el­éne­kel­hes­se pá­lya­fu­tá­sa száz­har­minc­ha­to­dik sze­re­pét. Vat­ta­sza­kál­las me­se­fi­gu­ra­ként mó­ri­kál­ja ma­gát ha­mis­kás mo­sol­­lyal, is­te­ni fi­gu­ra, tré­fás és iro­ni­kus, fér­fi­as bú­bá­nat­tal me­reng ha­nyat­ló ha­tal­mán, emel­ke­dett ethosszal hir­det bé­két és meg­bo­csá­tást, mint nem­rég ugyan­ezen a szín­pa­don Boccanegra - ez­út­tal a sa­ját fach­já­ban. Ő ha­tá­roz­za meg az ös­­sze­csi­ri­zelt új mű­­al­ko­tás ré­szint au­ten­ti­kus, ré­szint pa­ro­disz­tikus au­rá­ját, amely­ben ki­mu­tat­koz­nak ugyan, de a leg­ke­vés­bé sem za­va­ró­an a stí­lus­kü­lönb­sé­gek, és a műegész a ba­rokk ope­ra dra­ma­tur­gi­á­ján be­lül ké­pes egy­sé­ges ha­tást kel­te­ni. Kö­rü­löt­te ki­vá­ló mű­­vé­szek je­les­ked­nek. Min­de­nek­előtt Sy­­co­rax sze­­re­pé­ben a rend­kí­vül átütő mez­zo­szop­rán, Joyce DiDo­na­to, aki­nek szá­mos áriá­­­ja kö­zül ta­lán az a leg­szebb, amely­ben la­men­tá­ló anyai sze­re­te­té­vel be­te­rí­ti fia sze­rel­mi bá­na­tát. A mar­káns Lu­ca Pisaroni mint Caliban ez­után egy életerős Vi­­val­di­val föl­ser­ken elkesere­dé­sé­ből, majd egy Rameau-balett lá­to­má­sá­ban éli ki ma­gát mint a fló­ra és fa­u­na csá­szá­ra.

Danielle di Niese fi­lig­rán és für­ge szop­rán Ariel, bú­vár­si­sak­ban eresz­ke­dik alá Do­min­go/Nep­tu­nusz bi­ro­dal­má­ba. A kont­­ra­te­nor David Daniels ol­­va­tag Prospero, ró­la csak bo­csá­na­tért es­dek­lé­se pil­la­na­tá­ban kell el­hin­nünk, hogy go­nosz volt, nem me­lan­ko­li­kus rezonőr, aki­nek ad­dig gon­dol­tuk. Anthony Roth Co­s­tan­zo a má­sik kont­ra­te­nor, Fer­di­nánd­ként: mint fess tisz­tecs­ke - miles ex machina - ke­rül szin­te vé­let­le­nül a tör­té­net leg­vé­gé­re.

A ba­rokk szakértő William Christie ve­zény­li a bri­li­áns ze­ne­kart, és a rendező Phelim McDer­mott va­rá­zsol­ta a szín­pad­ra a ba­rokk szín­ház után­za­tát mo­dern videó­techni­ká­val fö­lül­író ké­pe­ket. A két­fé­le stí­lus ös­­sze­ra­gasz­tá­sa el­ha­tá­ro­zott szán­dék­nak lát­szik, a ku­lis­­szák­ra ve­tí­tett, las­san továbbterjedő va­rázs­szi­por­kák mu­si­cal­ha­tást kel­te­nek. Mint ami­kor a szereplők azt ének­lik is­mé­tel­ten, hogy „beauti­ful...won­der­ful". És tény­leg az, le­het mon­da­ni.

Lisette Oropesa és Anthony Roth Costanzo

Fotó: Metropolitan Opera / Ken Howard