Bő két hó­nap­pal Juan Diego Flórez min­den előzetes vá­ra­ko­zá­sun­kat iga­­zo­ló fel­lé­pé­se után újabb ope­rai vi­lág­sztár tet­te tisz­te­le­tét a bu­da­pes­ti kon­cert­pó­di­u­mon. Bryn Terfel, a brit bassz­ba­ri­ton ma két­ség­kí­vül hang­fa­já­nak leg­fel­ka­pot­tabb éne­ke­sei kö­zé tar­to­zik: a vi­lág el­ső­szá­mú ope­ra­há­za­i­ban éne­kel (a Metro­politan az ő Wotan-alakítása kö­ré épí­tet­te fel új Ring-cik­lu­sát), s a le­mez­pi­ac hal­dok­lá­sá­nak éve­i­ben is egy­re-más­ra je­len­nek meg szó­ló CD-i, il­let­ve a köz­re­mû­kö­dé­sé­vel rög­zí­tett tel­jes fel­vé­te­lek. Egy­szó­val szû­kebb ha­zá­já­nak, Wa­les­nek leg­fon­to­sabb kul­tu­rá­lis ex­port­cik­ke­ként, vagy ud­va­ri­a­sab­ban fo­gal­maz­va kul­tu­rá­lis nagy­kö­ve­te­ként is jel­le­mez­het­nénk a ro­busz­tus al­ka­tú mû­vészt, aki leg­újabb le­me­zé­nek, a Bad Boys, az­az Rossz­fi­úk cí­met viselő ki­ad­vány­nak anya­gát mu­tat­ta be a Mû­vé­sze­tek Pa­lo­tá­já­ban - a kö­zön­ség lel­kes ová­ci­ó­já­tól kí­sér­ve.

Ilyen előzmények után jog­gal me­rül fel  a kér­dés: iga­zol­ja-e mű­vé­szi tel­je­sít­mény a hír­ve­rés nagy­sá­gát és a kar­ri­er ívét? Az élő ta­lál­ko­zás nyúj­tot­ta él­mény leg­alább­is fe­le­más, és éle­sen ve­ti fel a ko­moly­ze­ne kom­mer­cializálódásának kér­dé­sét, közelebbről azt, hogy amit lát­tunk és hal­lot­tunk, Terfel egyé­ni­sé­gé­nek szük­ség­sze­rű ve­le­já­ró­ja-e, avagy a bevételmaximalizálás ol­tá­rán tett en­ged­mény (hi­szen a kon­cert előtt és után, ne fe­led­jük, min­dig meg­vá­sá­rol­ha­tók a sztár le­me­zei, me­lye­ket nagy tü­re­lem­mel még de­di­kál­ni is haj­lan­dó). Aki lát­ta már Terfelt szín­pa­di előadásban, tud­hat­ja, hogy azo­kon tel­jes alá­zat­tal ké­pes szol­gál­ni a pro­­duk­ció si­ke­rét - s aki egyé­ni­ség­ín­sé­ges ko­runk­ban éle­tet tud le­hel­ni olyan fi­gu­rák­ba, mint Ver­di Falstaffja, leg­alább­is jelentős mű­vé­szi tar­ta­lé­kok­kal kell hogy ren­del­kez­zen. In­nen néz­ve nem le­het ki­fo­gá­sol­ni, hogy Terfel rend­sze­re­sen vesz részt show-jel­le­gű fel­lé­pé­se­ken: ha­zá­já­nak má­sik éne­kes-le­gen­dá­já­val, Tom Jonesszal du­et­te­zik, nem­ze­ti­szín kosz­tüm­ben éne­kel ha­za­fi­as da­lo­kat, mu­si­cal-le­mezt ké­szít - s még hos­­szan so­rol­hat­nánk; mind­ez ak­kor hi­te­les, ha a két re­gisz­ter nem ke­ve­re­dik, nem za­var­ja egy­mást. Bu­da­pes­ten az el­kü­lö­nü­lés nem min­den te­kin­tet­ben ment vég­be, s félő, hogy a já­ru­lé­kos ele­mek sok hall­ga­tó elől ta­kar­ták el a Terfel-jelenség igé­nye­sebb ol­da­lát.

De mi­ben is áll a show, amit Terfel szín­pad­ra visz? Előadását fo­lya­ma­tos szín­pa­di gegekkel, va­la­mint ze­nén kí­vü­li, a ze­nei fo­lya­ma­tot nem egy­szer megtörő ki­szó­lá­sok­kal fű­sze­re­zi. Egyé­ni íz­lés kér­dé­se, hogy ki mi­ként vi­szo­nyul eh­hez - ma­gam sem­mi ki­vet­ni­va­lót nem ta­lá­lok ab­ban, ha va­la­ki egy ere­de­ti kon­tex­tu­suk­ból ki­ra­ga­dott szá­mok al­kot­ta kon­cer­ten igyek­szik fel­idéz­ni va­la­mit a hi­ány­zó szín­pa­di keretekből. Ez nem min­den­ki­nek áll jól: hogy csak a kö­zel­múlt­ban ná­lunk járt él­vo­nal­be­li éne­ke­sek­re hi­vat­koz­zam, Renée Fleming dí­va­sá­gá­hoz vagy Juan Diego Flórez vis­­sza­fo­gott ele­gan­ci­á­já­hoz job­ban il­lett a kon­zer­va­tív meg­je­le­nés és vi­sel­ke­dés, mint a hu­mor min­den­áron va­ló erőltetése (mű­sor­vá­lasz­tá­suk is eb­be az irány­ba mu­ta­tott) - el­len­ben Erwin Schrott-tól na­gyon is szí­ve­sen vet­tük, hogy Terfelhez ha­son­ló­an az üveg után nyúlt Dulcamaraként. Za­var vi­szont, ha a la­za­ság a vo­ká­lis meg­for­má­lás­ra is át­ter­jed, már­pe­dig Terfel ezen a té­ren is hagy­ja ma­gát el­ra­gad­tat­ni: a kön­­nye­debb hang­vé­te­lű szá­mok­ban, mint a már em­lí­tett Dulcamara-be­lépő (Udite, udite, o rustici), vagy a Sul­li­van-operett, a Ruddigore rész­le­te (When the Night Wind Howls), sok­szor ér­tel­mez­te sa­já­to­san szó­la­mát - ér­zé­sem sze­rint a ke­ve­sebb itt több lett vol­na. An­nál is in­kább, mert az ilyen meg­nyil­vá­nu­lá­sok óha­tat­la­nul ar­ra ösz­tö­ké­lik a ki­he­gye­zett tol­lal ücsörgő kri­ti­kust, hogy fel­té­te­lez­ze: a ze­nén kí­vü­li meg­ol­dá­sok ze­nei hi­á­nyos­sá­gok­ról óhajt­ják el­te­rel­ni a fi­gyel­met - s ha job­ban meg­gon­dol­juk, Terfel vo­ká­lis pro­duk­ci­ó­ja va­ló­ban nem ma­ku­lát­lan. Hang­ter­je­del­me vi­szony­lag szűk­nek mond­ha­tó: mély­sé­ge gya­kor­la­ti­lag nincs, vagy leg­alább­is el­ve­szett a Bar­tók Bé­la Nem­ze­ti Hang­ver­seny­te­rem pó­di­um­kö­rül­mé­nyek kö­zött meg­le­he­tősen ének­hang-el­le­nes akusz­ti­kai kö­ze­gé­ben; ex­po­nált ma­gas­sá­gai (me­lyek­re pél­dá­ul az Otello Cre­dó­já­nak átütő meg­szó­lal­ta­tá­sá­hoz len­ne szük­sé­ge) pe­dig rend­re érezhető erőlködés árán szó­lal­nak csak meg, kö­zép­hang­ja­i­tól eltérő szín­nel, ke­mé­nyen.

S még­is: az él­mény min­den ber­zen­ke­dé­sünk el­le­né­re alap­ve­tően po­zi­tív. Mindenekelőtt: ta­ní­ta­ni le­het­ne, ahogy Terfel e vol­ta­kép­pen nem jelentős hang­anyag­gal bá­nik, ahogy el­hi­te­ti, hogy amit hal­lunk, az öb­lös, erőteljes, Wag­ner- és Ver­di-sze­re­pek­re pre­desz­ti­nált or­gá­num - ho­lott a pa­pír­for­ma sze­rint elsősorban Mo­zart-éne­kes­nek te­kint­het­nénk (en­nek je­gyé­ben is in­dult pá­lya­fu­tá­sa). Vi­lá­gos a kép­let: az egyé­­ni­ség túlnő a vo­ká­lis kor­lá­to­kon, más, szé­le­sebb spekt­ru­mú sze­rep­kör­re vá­gyik, mint ami pusz­tán a han­gi kva­li­tá­so­kat fi­gye­lem­be vé­ve meg­ada­tott ne­ki - te­he­ti, hi­szen az ered­mény meggyőző. S ez­zel el­ér­tünk a Terfel-jelenség rész­ben már ki­mon­dott, de végső konk­lú­zi­ó­ként le nem szö­­ge­zett ma­gya­rá­za­tá­hoz: sze­mé­lyé­ben egyé­ni­ség­gel ál­lunk szem­ben, olyan­nal, aki egyet­len pil­lan­tá­sá­val is ké­pes hat­ni a kö­zön­ség­re - szá­mom­ra az est egyik leg­em­lé­ke­ze­te­sebb pil­la­na­ta volt, ahogy az ad­dig fel­sza­ba­dult han­gu­la­tú kö­zön­sé­get egyet­len szó nél­kül, mind­ös­­sze a te­kin­te­té­vel csend­re in­tet­te A bű­vös va­dász Kaspar-áriája (Schweig, schweig) előtt. Ez egy­ben stí­lus­ér­zé­ké­re is rá­vi­lá­gít: pon­to­san tud­ja, mely szá­mok­ban van he­lye iró­ni­á­nak, fri­vo­li­tás­nak, s mit kell ab­szo­lút ko­mo­lyan ven­nie (ne­ki is, a hall­ga­tó­ság­nak is). Előbbire Gou­nod Me­fisz­tó-ron­dó­já­nak (Le veau d'or) már-már ope­ret­tes hang­vé­te­le, utób­bi­ra Weber már em­lí­tett ör­dög­fi­gu­rá­ja le­het­ne a jó pél­da. A leg­ke­ve­sebb, amit el­mond­ha­tunk, hogy Terfel az egész es­te so­rán pon­to­san ta­lál­ta el a meg­fe­lelő hang­vé­telt, lett lé­gyen szó Boito Me­fis­to­feléjének a Gou­nod­-énál ko­mo­rabb, de még­sem hu­mor­ta­lan ci­niz­mu­sá­ról, a Cre­do lét­ös­­szeg­zés­sé emel­ke­dő go­nosz­sá­gá­ról vagy Bics­ka Ma­xi da­lá­nak a pi­ti­á­ner­sé­get nag­­gyá tevő bra­vúr­já­ról - utób­bi­ban fi­gyel­met kel­tett a hang­szí­nek sok­fé­le­sé­ge és ár­nyalt­sá­ga is, me­lyek kí­ván­csi­vá tet­tek, mi­lyen le­het Ter­fel, a dal­­éne­kes.  A be­fe­je­zés is­mét a show vi­lá­gá­ba ka­la­u­zolt: a Por­gy és Bess (eb­ben a kon­tex­tus­ban fon­tos hang­sú­lyoz­ni: egy va­ló­di ope­ra) bics­ka­nyi­to­ga­tó hi­te­les­ség­gel előadott rész­le­te (Sport­ing Life da­la: It Ain't Necessarily So) után egy Claude-Michel Schön­berg-mu­sicalrészlettel, va­la­mint egy wa­le­si dal­lal bú­csú­zott a kö­zön­­sé­get az ak­tu­á­lis hóhely­zet­ről is tá­jé­koz­ta­tó Terfel.

Az es­tet, mint a ha­son­ló ope­ra­gá­lá­kat ál­ta­lá­ban, a Bu­da­pes­ti Fil­har­mó­ni­ai Tár­sa­ság Ze­ne­ka­ra kí­sér­te, Gareth Jo­nes ve­zény­le­té­vel. A di­ri­gens nem bi­zo­nyult kü­lö­nö­seb­ben kez­de­mé­nye­ző­nek ezen az es­tén, mun­kál­ko­dá­sa a kor­rekt le­ve­ze­tés­re kor­lá­to­zó­dott - ezen ke­re­te­ken be­lül azon­ban min­dent meg­tett a pon­tos össz­já­ték és a szép­­­hang­zás meg­te­rem­té­sé­ért. Eb­bé­li tö­rek­vé­se­it si­ker ko­ro­náz­ta; kü­lö­nö­sen a már em­le­ge­tett Flórez-koncert ze­ne­ka­ri mély­pont­ja után volt szin­te ta­pint­ha­tó a kü­lönb­ség. A meg­le­­he­tő­sen he­te­ro­gén össze­ál­lí­tá­sú prog­ram­ban (melyből A vég­zet ha­tal­ma nyi­tá­nyát ja­va­sol­nám a mű sa­ját ér­de­ké­ben be­til­ta­ni ha­son­ló cé­lú fel­hasz­ná­lás­ra) né­hány szám ere­jé­ig az Ope­ra­ház Ének­ka­ra is köz­re­mű­kö­dött; kü­lön kö­szö­net azért, hogy a kó­rust igény­lő rész­le­tek (mint pél­dá­ul a Tosca Te Deuma) ez­út­tal cson­kí­tás nél­kül han­goz­hat­tak fel - e di­csé­ren­dő igé­nyes­ség újabb el­len­érv­ként szol­gál­hat a kom­mer­cia­li­zá­ló­dás vád­ja el­len.

Pető Zsuzsa felvételei