2012. feb­ru­ár 4.

Cso­ko­nai Szín­ház, Deb­re­cen

Erich Wolfgang Korngold

A ha­lott vá­ros

Paul                           Nyá­ri Zol­tán

Ma­ri­et­ta / Marie         Rálik Szil­via

Frank / Fritz, a Pierrot           Massányi Vik­tor

Bri­git­ta                      Bódi Ma­ri­an­na

Juliette, táncosnő      Balla Me­lin­da

Lucienne, táncosnő   Ren­des Ág­nes

Gaston, tán­cos /
Victorin, rendező       Cselóczki Ta­más

Al­bert gróf                 Böjte Sán­dor

Kar­mes­ter                  Kocsár Ba­lázs

Dísz­let                        Dmitrij Kosztyuminszkij

Jel­mez                        Bán­ki Ró­za

Ve­tí­tés                       Jóvér Csa­ba

Rendező                    Vlad Troickij

Ope­ra a mű­velt­ség mesternője, legalább is ese­tem­ben. Mi min­den el­ol­va­sá­sá­ra kényszerített a kritikusi-tanári-analitikus el­fog­lalt­ság csak leg­újab­ban is François-Thomas-Marie D'Arnaud Sar­gines cí­mű nouvelle-jétől és Alexandre Sou­met Nor­ma ou l'infanticide, tragédie en 5 actes-jától Pierre Loti Ma­dame Chrysanth`eme-jáig és Georges Rodenbach Le mirage, drame en quatre actes-jáig. Utób­bi már a je­len lap­szám le­adá­si ha­tár­ide­jé­nek vé­szes kö­zel­sé­gé­ben ke­rült na­pi­ren­dem­re úgy, hogy köz­ben re­zig­nál­tan san­dí­tot­tam a da­rab epi­kus őse, a Bruges-la-morte vir­tu­á­lis kö­te­té­re a Pro­­­ject Gu­ten­berg vir­tu­á­lis köny­ves­pol­cán. Ko­ráb­ban el­ol­vas­tam első mon­da­tát - Le jour déclinait, assombrissant les corridors de la grande demeure silencieuse, mettant des écrans de cr`epe aux vitres -, és ez szo­mo­rú­an vi­lá­gos­sá tet­te szá­mom­ra, csö­ke­vé­nyes fran­cia nyelv­tu­dá­som még ak­kor sem lesz elég­sé­ges a re­gény ere­de­ti szö­ve­gé­nek fel­dol­go­zá­sá­hoz, ha sza­van­ként for­du­lok se­gít­sé­gért a pá­rat­lan és pó­tol­ha­tat­lan Leo Dictionaryhez. Sze­­ren­csém­re Rodenbach re­gé­nye tíz év­vel az őskiadás után né­me­tül is meg­je­lent Fried­rich von Oppeln-Bronikowski for­dí­tá­sá­ban, Das tote Brügge cím­mel.

Gya­ní­tom, kö­zel száz év­vel ezelőtt a for­dí­tást ol­vas­ta Julius Korngold, a Ne­ue Freie Pres­se ze­ne­kri­ti­kus-pá­pá­ja is. El­ol­vas­ta, leg­alább­is má­sod­já­ra. No­ha a zon­go­ra­ki­vo­nat cím­lap­ja a re­gény fran­cia cí­mé­re hi­vat­ko­zik a szö­veg for­rá­sa­ként (frei nach G. Rodenbach: Bruges la morte), a be­ava­tott Philip Mosleytól úgy tu­dom, hogy midőn Julius pa­pa Paul Schott iro­dal­mi ál­né­ven ki­dol­goz­ta cso­dá­la­tos ze­nei te­het­sé­gű fia, Erich Wolfgang har­ma­dik ope­rá­ja szö­ve­gét, nem a re­gényt, ha­nem Roden­bach szín­mű­vé­nek egye­dül auto­ri­zált né­met for­dí­tá­sát vet­te ala­pul, még­hoz­zá nem csak úgy vé­let­le­nül, ha­nem Sieg­fried Trebitsch, az egye­dül autorizált né­met for­dí­tó erőteljes ösz­tön­zé­sé­re. Trebitsch 1902-ben Bécs­ben je­len­tet­te meg Die stille Stadt cím­mel, de úgy lát­szik, ma­ga sem volt elé­ge­dett a re­gény­re fél szív­vel uta­ló cím­mel, és ahogy Mosley ír­ja, a tíz év­vel ké­­sőb­bi mün­che­ni ki­adás­ban az ere­de­ti mirage leg­kö­ze­leb­bi né­met megfelelőjére cse­­rél­te: Das Trugbild.

Ked­velt orosz­lá­nom an­gol meg­felelőiként fel­so­rol­ja a ki­mé­ra, fan­tom, fan­taz­ma, fan­taz­ma­gó­ria, il­lú­zió és - mi­rage főneveket.
A Sztaki-szótár nem is­me­ri (de aki ve­szi a fá­rad­sá­got, a készítőket fel­je­lent­he­ti). Ta­lá­lé­ko­nyabb szó­sze­de­tek a káp­­rá­zat, kép­ze­lő­dés, agy­rém, rém­kép és dé­li­báb vál­to­za­to­kat ajánl­ják. Csak a leg­utol­sót uta­sí­tom el ha­tá­ro­zot­tan. A ha­lott Brügge lá­to­má­sá­ban nincs sem­mi dé­li, fé­nyes, égető és bá­bos. Rodenbach egyet­len színjelzőt is­mer: szür­ke. Unal­mas szín, a beginák - Brügge apá­cái - öl­tö­zé­ké­re em­lé­kez­tet. Paul Schott kö­szö­ni, nem kér belőle. Alig győzi ki­vár­ni az ope­ra ex­po­zí­ci­ó­já­ban hogy főhősével ki­adas­sa az uta­sí­tást a mat­ró­na­ko­rú ház­ve­ze­tő­nőnek: Hol' Rosen. Zwei Arme voll! Es soll erg­lühn hier von roten Rosen. Ará­­mi nyel­ven: Hozz ró­zsát! Amen­­nyit két ka­rod el­bír! Vö­rös ró­zsák iz­za­nak itt!

É rtőnek en­­nyi is elég. Nem mon­dom, hogy Korngold & Korngold ope­rá­já­nak elő­adá­sát nyel­vi ér­te­lem­ben mind­vé­gig ér­tő­ként kö­vet­tem a Cso­ko­nai Szín­ház né­ző­­­te­rén, azon a 2012. feb­ru­ár 4-i es­tén, me­lyen a más­kor oly bé­kés vá­ros ut­cá­in far­ka­sok or­dí­tot­tak, s a mű­sor­ra in­kább a Far­­san­gi la­ko­da­lom kí­ván­ko­zott vol­na. Be­­val­lom azt is, az öt­órá­nyi­ra nyúlt vo­na­to­zás fe­szült­sé­gét sem Paul Schott, ha­nem Wode­house ol­va­sá­sá­val ol­dot­tam. De az ope­ra hall­ga­tá­sa köz­ben a szövegből itt-ott el­ka­pott, fen­ti­hez ha­son­ló sti­lá­ris ró­zsa­cso­dák fel­éb­resz­tet­ték gya­nak­vá­so­mat, amit a pót­ló­la­gos ol­va­sás ijesztő mér­ték­ben megerősített: a Tote Stadt - in­kább holt vá­ros, mint ha­lott vá­ros - verbalitása el­vi­sel­he­tet­le­nül da­gá­lyos, gőzös; túl­írt­sá­gá­ban sok­szo­ro­san ért­he­tet­len, mert ér­tel­met­len. A leg­ros­­szabb faj­ta fat­­tyú­haj­tá­sa a wag­ne­ri librettisztika „svá­dá­já­nak", a tág lép­té­kű ze­nei for­mát szol­gál­ni hi­va­tott szó­ára­dat­nak, mely a Trisz­­tán má­so­dik fel­vo­ná­sá­ban kul­mi­nál - böl­csel­münk szá­má­ra fel­fog­ha­tat­la­nul, de nem da­gá­lyo­san, nem gőzösen és nem ér­tel­met­le­nül.

Si­e­tek hoz­zá­ten­ni: a szó­da­gasz­­tá­sért a leg­cse­ké­lyebb felelősség sem ter­he­li Ro­den­bachot, már a ti­tok­za­tos, har­ma­dik sze­mély­ben el­be­szélt, le­tom­pí­tot­tan szen­ve­dé­lyes én­re­gényt sem, még ke­vés­bé az ab­ból ki­vo­na­tolt, csehovian ob­jek­tív, szi­kár tár­sal­gá­si szín­mű­vet. Ki kell je­len­te­nem, A ha­lott vá­ros szö­veg­köny­ve az iro­dal­mi for­rás­sal szem­be­ni biz­ton­ság oká­ból be­je­len­tett „sza­bad­sá­got" (frei nach...) gát­lás­ta­lan nyel­vi és dra­ma­tur­gi­ai sza­ba­dos­ság­ként ér­tel­me­zi. Szí­ve jo­ga; nem is hány­tor­gat­nám fel, ha egy­részt nem érez­ném ma­gam meg­foszt­va at­tól, amit a cím és iro­dal­mi for­rás ígér, más­részt ha a narratíva ön­ér­té­ke kár­pó­tol­na a vesz­te­sé­gért.

Kez­dem a fél­re­ve­­zető cím­mel. Rodenbach (és az iga­zi Tre­bitsch) jó ok­kal vá­lasz­tott a regényétől el­té­rő ti­tu­lust a ha­lott fe­le­ség versus élő szerető pa­ra­bo­lá­já­nak szín­pa­di vál­to­za­tá­hoz. Ami a re­gény lé­nye­gét ad­ja, a holt vá­ros ködös-vizes-szürke lég­kör­ének nyo­masz­tó­an él­mény­sze­rű le­írá­sát és a ha­lott fe­le­ség­gel foly­ta­tott belső pár­be­széd kö­vet­ke­ze­te­sen vé­gig­vitt narratíváját, azt szín­re vin­ni nem le­het. Rodenbach a szín­mű­vál­to­zat­ban el­fo­gad­ha­tó komp­ro­mis­­szu­mot ta­lál: két szo­ba­fel­vo­nás után a har­ma­di­kat un quai de Bruges, Brügge egyik csa­tor­ná­ja part­ján, es­te tíz­kor ját­szat­ja, ma­gány­ban, csend­ben (solitude, silence). Itt ma­te­ri­a­li­zá­ló­dik Ge­ne­vi`eve, a holt fe­le­ség szel­le­me, hogy meg­bo­csá­tó dis­kur­zust foly­tas­son Hughes-gel (nem Paullal), mi­köz­ben a fér­fi a si­mu­la­c­rumra, a gör­be uta­kon já­ró ki­tar­tott Jane-re vár (nem Ma­ri­et­ta). En­ged­mény a szín­pa­di­as­ság­nak: Ge­ne­vi`eve-nek a re­gény­ben nem hogy esze ágá­ban sincs fel­lép­ni, de ne­vét sem ad­ja meg; nincs szó a festő-jóbarát Jo­ris­ról sem, aki a da­rab­ban vi­szony­lag je­len­tős sze­rep­hez jut. Az ope­rá­ban Frank né­ven sze­re­pel; pes­ti­e­sen szól­va: de mi­nek? Ért­he­tet­len, mi­ért te­szik tönk­re Korngoldék a re­gény har­ma­dik, legélőbb fi­gu­rá­ját, az idős, mé­lyen és na­i­van val­lá­sos szol­gá­lót (ott Barbe, itt Bri­git­ta), és mi­ért mon­da­nak le Soeur Rosalie-ról, a da­rab ex­po­zí­ci­ó­já­ban in­do­kol­tan fel­lép­te­tett begináról. Enélkül elő­készítetlennek és in­do­ko­lat­lan­nak érző­dik a Saint-Sang pro­ces­­szió drá­má­ja az utol­só kép­ben, pe­dig az­zal az ope­ra írói iga­zán na­gyot akar­nak üt­ni.

Ír­tam: ami a re­gény lé­nye­gét ad­ja, a fér­fi ván­dor­lá­sát a holt vá­ros ködös-vizes-szürke lég­kör­ében, fo­lya­ma­tos belső pár­be­széd­ét a ha­lott fe­le­ség­gel és az élő szeretővel, azt szín­re vin­ni nem le­het. Meg­ze­né­sí­te­ni le­het­ne - ha a szerzőt De­bus­synek vagy Bar­tók­nak hív­nák. Korngoldot a szö­veg­írót és Korngoldot a zeneszerzőt más ér­dek­li: vö­rös ró­zsák, ha be­szél­get­nek, lant­da­lok, Pier­rot-k és Pierrette-ek, Ör­dög Ró­bert-pa­ró­di­ák. Vég­re is va­la­mi­vel ki kell vál­ta­ni Hughes mo­no­lóg­ja­it - me­lye­ket szin­tén meg le­het­ne ze­né­sí­te­ni, ha a szerzőt Schön­berg­nek vagy Bergnek hív­nák. A be­té­tek több­sé­ge nyű­gös­sé tesz, mert ope­ret­tes ere­de­tü­ket lep­lez­ve oly kény­sze­re­sen ko­moly­nak akar­nak lát­sza­ni. És min­den igye­ke­ze­tük el­le­né­re nem csat­tan egyik sem. Hogy a da­rab „két­fe­ne­kű­sé­gét" (Doppel­bö­dig­keit) a gyen­gébb fo­gyasz­tó szá­má­ra is nyil­ván­va­ló­vá te­gyék, s ez­zel az ope­rát a ma­guk íz­lé­se sze­rint meg­ment­sék, slussz­po­én­ra van szük­ség. Rodenbach ta­lán nem a leg­vá­lasz­té­ko­sabb, de élet­sze­rű drá­mát ját­szat re­gé­nyé­ben, ke­vés­bé élet­sze­rűt, de még min­dig őszintét a szín­mű­ben. A fér­fit az esz­mé­nyi, a tö­ké­le­tes, a jó, az ero­ti­ku­san el­ér­he­tet­len és meg­kí­ván­ha­tat­lan nő tart­ja bű­vö­le­té­ben - ho­gyan is le­het­ne más, mint ha­lott -; meg­is­mer­ke­dik a va­ló­di, a hús-vér, az ero­ti­ku­san el­len­áll­ha­tat­lan, rossz nővel, és mert nem ta­lál­ja meg ben­ne az ide­ált, meg­öli. Tény­le­ge­sen, és nem kép­le­te­sen - egé­szen úgy, mint Don José Car­ment. Korngoldék po­én­ja ez­zel szem­ben: a gyil­kos­ság, és a hoz­zá vezető tör­té­net csak dél­utá­ni álom volt a heverőn, emész­té­si za­var vagy túl­zott al­ko­hol­fo­gyasz­tás ki­vál­tot­ta paradráma. Paul fel­éb­red, holt­test se­hol. Kis­vár­tat­va vis­­sza­tér az első je­le­net­ben tá­vo­zott nő ott­fe­lej­tett napernyőjéért, s mi­vel nem tar­tóz­tat­ják, is­mét tá­vo­zik, vég­leg. A főhős pár üte­met el­dú­dol az ope­ra ze­nei fő cél­ját képező man­do­lin­ro­mánc­ból (stí­lu­sa va­la­hol Ruszalka és La­u­ret­ta kö­zött, né­mi Marlene Dietrich-beütéssel), majd ba­rát­ja kar­ján tá­vo­zik ő is, el a holt vá­ros­ból, be­le az új élet­be. Herczegferencien vi­gasz­ta­ló.

Kár, hogy a holt vá­rost a ki­áb­rán­dí­tó­an ol­csó vég be­nyo­má­sá­val hagy­juk el, az­zal a dep­ri­má­ló ér­zet­tel, hogy a kör be­zá­rult, ahe­lyett, hogy ki­nyílt vol­na, ahogy a szerzők el­hi­tet­nék - a vég ugyan­is kel­le­met­le­nül fel­idé­zi a gyen­ge, epigonisztikus első ké­pet. Kár, mert ami az ál-ki­bo­nyo­ló­dást köz­vet­le­nül megelőzi, Paul és Ma­ri­et­ta ze­nei hé­ja­ná­sza, az iga­zi szá­zad­for­du­ló­san ero­ti­kus ope­ra a ja­vá­ból. A nagy, szen­ve­dé­lyes, di­a­dal­ma­san tra­gi­kus zá­ró du­ett egyi­ke azon sza­ka­szok­nak, me­lyek min­den két­ség fö­lé emel­ked­ve meggyőznek E. W. ösz­tö­nös ze­ne­dra­ma­tur­gi formaérzékéről, ki­vá­ló ze­ne­szer­zői készségeiről, pri­mer ihletéről és - itt - ér­zel­mi őszinteségéről az ala­kok és  a hall­ga­tó irá­nyá­ban. És ha az utol­só kép a ha­lál ero­ti­kus má­mo­rá­ban kul­mi­nál, az előző fi­ná­lé az élet ero­ti­ká­já­nak di­a­da­lá­val zá­rul, nem ke­vés­bé ha­tá­so­san. Korngold nem avant­gar­dis­ta, de na­gyon is jól tud­ja, hogy mit csi­nál­nak az avant­gar­dis­ták, és egy­ál­ta­lán nem tar­tóz­ko­dik esz­kö­ze­ik al­kal­mi átvételétől. A par­ti­tú­rá­ban nem csak ér­zel­mes és ero­ti­kus, de szép, exp­res­­szi­o­niz­mus­sal érintkezően légkörteremtő, il­let­ve dur­va és vad moz­du­la­tok­kal is ta­lál­ko­zunk. Ha a szerző nem en­ge­dett vol­na a paradrámai csá­bí­tá­sok­nak, ha ke­ze ha­tá­ro­zot­tab­ban kü­lö­ní­tet­te vol­na el a bú­zát az ocsú­tól a szö­veg­ben, ha hű­sé­ge­sebb lett vol­na Rodenbachhoz, ak­kor tisz­tább for­má­ban ír­hat­ta vol­na meg azt a Paul und Ma­ri­et­ta ope­rát, mely­nek kez­de­té­re és foly­ta­tá­sá­ra a nézőnek a mos­ta­ni for­má­ban új­ra meg új­ra vár­nia kell - sze­ren­csé­re nem hi­á­ba. Ha nem len­ne a sok töl­te­lék, fo­lya­ma­to­san él­het­nénk vé­gig azt az in­ten­zív duo­drá­mát, amely erősen né­met ze­né­jé­ben ta­lán ke­vés­bé, prob­le­ma­ti­ká­já­ban an­nál köz­vet­le­neb­bül érint­ke­zik is­mert ma­gyar szerző va­la­mi­vel ko­ráb­bi kettős drá­má­já­val, mely­ben nem egy, ha­nem há­rom ha­lott as­­szony kí­sér­te­te tart­ja fog­va a fér­fit, meg­ke­se­rít­ve ez­zel az élő as­­szony éle­tét.

Paul és Marie, Paul és Ma­ri­et­ta kí­sér­tet­his­tó­ri­á­ja óha­tat­la­nul fel­idé­zett egy má­sik, nem­ré­gi­ben ugyane fa­lak kö­zött át­élt ope­rai szel­lem­idé­zést is. Azok­nak, akik fi­gye­lem­mel kí­sé­rik a Cso­ko­nai Szín­ház Ma­gyar­or­szá­gon pá­rat­la­nul kon­cep­ci­ó­zus prog­ram­ját, nem kel­lett megerőltetniük ana­li­ti­kus képzelőerejüket, hogy A ha­lott vá­ros kö­dé­ben fel­sej­le­ni lás­sák A tü­zes an­gyal ra­gyo­gá­sát. Prokofjev mint­ha tu­da­to­san vá­lasz­ta­ná ope­ra­té­má­ul Korngold szto­ri­já­nak for­dí­tott­ját. Itt Marie, a femme fatale lán­col­ja ma­gá­hoz a fér­fit, ott Madiel, mint af­fé­le szel­le­mi homme fatale ker­ge­ti őrületbe a nőt. Alá­húz­ta a kor­res­pon­den­ci­át az újabb ma­­gyar­or­szá­gi első szín­pa­di meg­ol­dá­sa, Vlad Troickij ren­de­zé­se; ez Silviu Purc¢arete Tü­zes an­gya­la mel­lett erősen em­lé­kez­te­tett Mis­pál At­ti­la Krisz­tus-szce­ní­ro­zá­sá­ra.

A ha­lott vá­ros szín­pa­di ki­vi­te­le­zé­se több vá­gá­nyon ha­lad egyi­de­jű­leg, oly­kor csak két pá­lyán, más­kor há­rom, sőt négy sín­pá­ron. A fel­tű­nő-eltűnő nagy­vá­ro­si skyline előtt több szint­­re el­oszt­va ül és mu­zsi­kál a ze­ne­kar, élén a par­ti­tú­rá­ban mé­lyen elmerülő kar­nag­­gyal. A prosz­cé­ni­u­mot né­hány ta­lá­lom­ra el­he­lye­zett kel­lék a tu­laj­don­kép­pe­ni  cse­lek­mény szín­te­re­ként azo­no­sít­ja; mond­hat­nám úgy, itt ját­szó­dik az ope­ra: a sí­rok, kép­­más­ok, do­hány­zó­bú­to­rok, pezsgős­üveg, a gyil­kos haj­fo­na­tot őrző ska­tu­lya kö­ze­pet­te fémből ké­szült szim­bo­li­kus szó­szé­ket is lá­tunk, mely­re a fér­fi főszereplő ló­len­gés­sel, a nő tű­sar­kú cipőjén im­bo­lyog­va lép­csőkön jut fel, hogy ki­emel­je az ér­zel­mi­leg és ak­ci­ó­ban kiemelendőket.

Ze­ne­kar és ope­ra­szín­pad kö­zött Troickij to­pog­rá­fi­á­ja sze­rint az al­le­go­ri­kus lá­to­má­sok kes­keny sáv­ja hú­zó­dik. Mint egy­kor a szé­kes­fe­hér­vá­ri Vö­rös­mar­ty áru­ház­ban, itt min­dig tör­té­nik va­la­mi. Mind­két nem­be­li moz­gás­szí­né­szek jön­nek-men­nek, vetkőz­nek és öl­töz­nek, ko­por­só­kat hoz­nak be, me­lyek hol te­rülj-te­rülj asz­tal­kám­má, hol Kháron la­dik­já­vá lé­nye­gül­nek át. Ide he­lye­zi a rendező a má­so­dik kép sza­bad­té­ri fan­tá­zi­á­ját, nem an­­nyi­ra az Ör­dög Ró­bert, mint in­kább a Csárdáskirálynő han­gu­la­tát idéz­ve. Van­nak a mu­to­ga­tott ké­pek kö­zött mé­lyebb ér­tel­mű­ek s van­nak ener­vál­tab­bak. Egé­szé­ben vé­ve az implantált cse­lek­mény­sor­ban azt ki­fo­gá­so­lom, amit nem tu­dok nem ki­fo­gá­sol­ni nagy kép­ze­le­tű szín­há­zi em­be­rek ope­ra­ren­de­zé­se­i­ben, le­gye­nek bár a mű­faj al­kal­mi lá­to­ga­tói vagy hi­va­tás­sze­rű mű­ve­lői. Kiegészítő já­té­ka­ik ta­lán hoz­zá­tesz­nek va­la­mit a szö­veg-drá­ma ér­tel­me­zé­sé­hez, de el­von­ják a fi­gyel­met a ze­ne­drá­má­ról. Sa­ját ma­guk fi­gyel­mét is, nem csu­pán a kö­zön­sé­gét. Ha Troickij csak va­la­me­lyest fi­gyelt vol­na alig kivitelezhetően ne­héz szó­la­ma­ik­kal küzdő protagonistái szín­pa­di vi­sel­ke­dé­sé­re, nem for­dult vol­na elő, hogy a má­so­dik fi­ná­lé záróképe két gát­lá­sos éne­kes ügyet­len ta­pi­zá­sá­vá fa­jul­jon az elő­szín­pa­don in­ga­do­zó vadászles 80x80 cen­ti­mé­te­res pla­tó­ján.

Nem for­dul­ha­tott vol­na elő az sem, hogy Nyá­ri Zol­tán há­rom fel­vo­ná­son át zseb­re vá­gott kéz­zel nyeg­lés­ked­je vé­gig a hol­tak ál­tal kí­sér­tett, élők ál­tal meg­kí­sér­tett Paul ala­kí­tá­sát. Nem for­dul­ha­tott vol­na elő, mert Nyá­rit ele­ve nem lett vol­na sza­bad ki­ten­ni a sze­rep­pel va­ló megmérkőzésnek, a küz­de­lem­nek, mely­ben csak vesz­tes­ként hagy­hat­ta el a pó­di­u­mot. Korngold a né­met lírai-hősi te­nor hang­tí­pu­sá­ra ír­ta a szó­la­mot, mint a Florestan-Max-Lohengrin-Pedro vo­nal foly­ta­tó­ját, az Ariadne Bac­chu­sá­nak és az Ár­nyék nél­kü­li as­­szony Csá­szá­rá­nak sze­rep­kör-tár­sa­ként. A nagy­ze­ne­kar hang­ere­je és a szó­lam ext­rém fek­vé­se mind vo­lu­men­ben, mind ambitusban a leg­ma­ga­sabb igé­nye­ket tá­maszt­ja a te­no­ris­tá­val szem­ben, olyan aka­dály­ver­seny­re kény­sze­rí­ti, mely­re csak az vál­lal­koz­zék, aki ren­dít­he­tet­le­nül ül sa­ját vokalitása nyer­gé­ben. Gik­sze­rek, re­kedt­ség és mar­kí­ro­zás árul­kod­tak ar­ról, hogy az operettiskolában, ahon­nan a ked­ves fi­a­tal­em­ber az ope­ra­szín­pad­ra ér­ke­zett, nem si­ke­rül­he­tett szert ten­ni e ma­xi­má­lis biz­ton­ság­ra. Ab­ból a ha­lá­los faj­tá­ból, ami Rálik Szil­vi­á­nak ak­kor is ren­del­ke­zé­sé­re áll, ha éj­jel ál­má­ból fel­kel­tik. Hang­ban-alak­ban tün­dök­le­te­sen mű­kö­dött, játsz­va győzte a kez­det sza­lon­lí­rá­ját, a kö­zép­rész izoldai szen­ve­dé­lyét és a fi­ná­lé verista erő­ki­fej­tését. Játsz­va - mert csak így tu­dott el­vo­nat­koz­tat­ni a mél­tány­ta­la­nul he­te­ro­gén rendezéstől, mely ala­kí­tá­sá­ról min­den­áron el­von­ta vol­na a fi­gyel­met (nem si­ke­rült), a gyen­ge, ám erőtlenségét rossz fér­fi­szo­kás sze­rint túl­ját­szás­sal kom­pen­zá­ló part­ner­től, és a té­li hó­vi­har­ban szo­mo­rú­an gyé­ren lá­to­ga­tott nézőtértől. Fe­gyel­me­zett moz­gá­sa, a tö­ké­le­tes hang­adás, a pon­tos és élet­te­li fra­ze­á­lás azt su­gall­ta: ne törődjetek sem­mi­vel; ahol én va­gyok, ott a vi­lág­szín­pad. Evi­dens: így hi­szi, így játs­­sza Ma­ri­et­ta is.

Ne­hogy a fi­gyel­met­len­ség lát­sza­tát kelt­sem, le­szö­ge­zem: Bódi Ma­ri­an­na és Mas­sá­nyi Vik­tor oda­adás­sal ala­kí­tot­ta Bri­git­ta, il­let­ve Frank nem létező sze­re­pét. Leg­vé­gül pe­dig hadd szellőztessek meg né­mi insider informationt. Az előadás után, tűélesen arc­ba vá­gó je­ges hó­pely­hek vi­ha­rá­ban útkeresz­te­ző­déshez ér­kez­ve bá­tor­kod­tam kér­dést in­téz­ni a mel­let­tem ugyan­csak át­ha­la­dás­ra vá­ra­ko­zó kö­zép­ko­rú úr­hoz, kit a ná­la lévő esz­köz egy­ér­tel­mű­en ze­ne­ka­ri mu­zsi­kus­ként azo­no­sí­tott. Az egyik éne­kes tel­je­sít­mé­nyét fir­tat­tam. Meg­le­pett a vá­lasz: „Nem fi­gyel­tünk mi ar­ra. Ne­künk ez na­gyon ne­héz." S még hoz­zá­mor­mog­ta: jó lett vol­na, ha a má­so­dik előadást ze­ne­ka­ri össz­pró­ba előzi meg... Vi­lá­gért sem aka­rom a so­ro­za­tos nagy tet­tek­re vál­lal­ko­zó szín­ház hi­te­lét ron­ta­ni, és óva­ko­dom nagy­ké­pű­en hi­bá­kat ki­pé­céz­ni kar­nagy és ze­ne­kar tel­je­sít­mé­nyé­ben. Nem is te­het­ném, első al­ka­lom­mal kö­vet­ve vé­gig a komp­lex ze­nei fo­lya­ma­tot. De azt nem hall­ga­tom el: sok év­ti­ze­des hall­ga­tói ta­pasz­ta­lat bir­to­ká­ban ér­zé­kel­tem, hogy a ze­ne­kar és ve­zé­re fi­gyel­mü­ket az em­be­ri­leg le­het­sé­ges ha­tá­rig meg­fe­szít­ve össz­pon­to­sí­ta­nak a mu­zsi­kust pró­bá­ló le­tét biz­ton­sá­gos meg­szó­lal­ta­tá­sá­ra, és nem min­dig van ere­jük a pusz­ta já­ték­hoz hoz­zá­ten­ni azt a több­le­tet, ami a ze­né­lést a lé­lek rep­re­zen­tá­ci­ó­já­vá, drá­mai előadássá sű­rí­ti. Ahol nem fe­nye­ge­tett vész­hely­zet, bensőséges és szen­ve­dé­lyes he­lye­ken, si­ke­rült fel­kel­te­ni­ük a vá­gyat, me­lyet min­den jó előadás éb­reszt: az ope­ra ne ér­jen vé­get, vagy kezdődjék elölről. Ha le­het, ta­va­szi­a­sabb kö­rül­mé­nyek kö­zött. 

Balla Melinda, Massányi Viktor,  Bódi Marianna, Rálik Szilvia, Cselóczki Tamás és Böjte Sándor

Massányi Viktor és Bódi Marianna - Máthé András felvételei