Portré a hetvenes évek elejéről - Fejes László felvétele

Szűcs Lo­ránt ha­lá­la az egész ma­gyar ze­nei élet, és min­den ve­le va­la­ha együtt ­mu­zsi­ká­ló kol­lé­ga nagy-nagy vesz­te­sé­ge.

Egy időben - 1956 után - jár­tunk a Ze­ne­aka­dé­mi­á­ra, mind­ket­ten 1960-ban dip­lo­máz­tunk és let­tünk a Fil­har­mó­nia szó­lis­tái. Nagy­sze­rű zon­go­ris­ta volt, jelentős szó­lis­ta jövő előtt állt, de fel­mér­te, men­­nyi­re ide­gen tőle a cél­tu­da­tos kar­ri­er­épí­tés, sa­ját ma­gá­ért so­ha egy lé­pést sem tett, így  - so­kunk sze­ren­csé­jé­re - a ka­ma­ra­ze­ne te­rü­le­tén ta­lál­ta meg mél­tó he­lyét, és né­hány év alatt a leg­ke­re­set­tebb és leg­meg­be­csül­tebb ka­ma­ra­mu­zsi­ku­sok egyi­ke lett. (Később ka­ma­ra­ze­nét ta­ní­tott a Ze­ne­mű­vé­sze­ti Egye­te­men is.) Dön­té­sé­hez a kor­társ ze­ne irán­ti el­kö­te­le­zett­ség mel­lett nyil­ván hoz­zá­já­rult az is, hogy még a Főiskolán ki­ala­kult te­het­sé­ges fi­a­tal zeneszerzőkből és hang­sze­res mű­vé­szek­ből ál­ló ba­rá­ti tár­sa­sá­gunk. Ta­nul­má­nyoz­ni kezd­tük Webernt, Schönberget, Al­ban Berget, egy sor új hang­vé­te­lű ma­gyar mű is szü­le­tett, me­lye­ket a hi­va­ta­los rosz­­szal­lás el­le­né­re elő is ad­tunk. Le­he­tet­len ál­la­pot­nak tar­tot­tuk, hogy nyu­ga­ton már klas­­szi­kus­nak szá­mí­tó re­mek­mű­vek ná­lunk til­tó­lis­tán van­nak. (Ak­kor még nem gon­dol­tuk, hogy eze­ket évek­kel később Moszk­va, Le­nin­grád, Ki­jev, Var­só és Prá­ga legelőkelőbb hang­ver­seny­ter­me­i­ben mi fog­juk először be­mu­tat­ni.)

15 éven ke­resz­tül volt ál­lan­dó ka­ma­ra­part­ne­rem. Kon­cer­tek szá­za­in lép­tünk fel, rá­dió- és hang­le­mez­stú­di­ók­ban, ha­zai és kül­föl­di fesz­ti­vá­lo­kon. A klas­­szi­kus és ro­man­ti­kus re­per­to­ár mel­lett szám­ta­lan kor­társ mű­vet mu­tat­tunk be, köz­tük Darm­stadt­ban a két előadó szá­má­ra szin­te em­ber­­fe­let­ti ne­héz­sé­ge­ket tá­masz­tó Kur­tág-művet, a Bor­ne­mi­sza Pé­ter mon­dá­sa­it. (A le­mez­fel­vé­tel később Grand Prix de Disque dí­jat ka­pott.)

Hi­he­tet­le­nül okos volt, és min­dent  tu­dott a zenéről, ez­zel so­ha­sem kér­ke­dett, de nem le­het vé­let­len, hogy ami­kor az or­szág leg­jobb hang­sze­res szó­lis­tá­i­ból meg­ala­kult a Bu­da­pes­ti Ka­ma­ra­együt­tes, Mi­hály And­rás mű­vé­sze­ti vezető min­dig meg­kü­lön­böz­te­tett tisz­te­let­tel bánt ve­le - ezt a kö­zös mun­ká­ban nap mint nap ta­pasz­tal­tam -, ami­kor pe­dig az Ope­ra­ház igaz­ga­tó­ja lett, azon­nal meg­hív­ta őt vezető kor­re­pe­ti­tor­nak. Az új sze­re­pek­re készülő éne­kes-kol­lé­gák so­kat kö­szön­het­nek pá­rat­la­nul igé­nyes be­ta­ní­tó mun­ká­já­nak.

So­kat ta­nul­tam tőle én is. Elsősorban azt, hogy men­­nyi­re el­en­ged­he­tet­len a kot­ta­hű­ség. Egy jól meg­kom­po­nált mű­ben nin­csen fe­les­le­ges hang, fe­les­le­ges szerzői előírás. A kot­ta­ké­pet, a mű­vek szer­ke­ze­tét kell meg­fej­te­ni, meg­ér­te­ni, és kellő alá­zat­tal be­tar­ta­ni.

Min­den pró­bánk ala­pos, lé­nyeg­re törő és szel­le­mi iz­ga­lom­mal te­li volt: csak tö­ké­le­tes fel­ké­szü­lés után le­het ki­áll­ni a pó­di­um­ra. A kon­cer­te­ken ér­zé­ke­nyen együtt lé­leg­zett az éne­kes­sel, Ve­le az em­ber biz­ton­ság­ban érez­het­te ma­gát.

A kül­föl­di tur­nék mel­lett rend­sze­re­sen fel­lép­tünk vi­dé­ki if­jú­sá­gi és is­ko­lai kon­cer­te­ken is. Előtte min­den eset­ben el­pró­bál­tuk az akár száz­szor is ját­szott mű­sor­szá­mo­kat, mert min­dig a mű­vek és a kö­zön­ség irán­ti igé­nyes­ség volt a meg­ha­tá­ro­zó.

Ló­cit sze­ret­tem, nagy­ra be­csül­tem és tisz­tel­tem. Mind­an­­nyi­unk­nak na­gyon fog hi­á­nyoz­ni.